“Erotika és szex nélkül lehet élni, de nem érdemes. Ezért is vagyunk mi, hogy valami pikáns értelmet adjunk az életnek” – sustorogja kacéran kacsingatva a platinaszőke műsorvezető a szombat éjjeli nagy magyar éjszakában, a pornósáv mélyébe ágyazva. Ezen a két mondaton darabonként kétszer végigsiklok, hogy megfelelően elsajátítsam mögöttes jelentéseit. Aki nem kamatoztatja ivarszerveit funkcióik szerint, nem érdemes az életre. Mindennemű papok és aszkéták pusztuljanak. A természet rendje akkor áll helyre igazán, ha a szaporítás imitációjának szolgálatába áll. Ám ez még nem minden: az igazi testi szerelem légies, platóni, hogy csúnyán elferdítsük a szót, bizonyos hullámsávokat feltételez, nincs szoros öszszeköttetésben nővel és férfival, felnőttel és éretlennel, csakis az isteni képernyővel. Más szóval: ha mi itt, a Viasat3-on nem teljesítenénk vérlázító küldetésünket, talán nem is létezne ember a földön.
Az ilyesfajta magabiztosság mindig elbizonytalanít. Olyasvalamit tudnak, amit én nem? Valamiből kimaradtam volna? Lehet, hogy hiába könyököltem végig a bioszszertár keményfa borítású padlatait órákon, éveken át, hiába lapozgattam a Füles magazin belső felületeit izgatottságtól ragacsos hüvelykkel, netán eleven utódom is szemfényvesztés? Ám ha szombat este megérintem a szent doboz billentyűzetét, röpke fél óra alatt mindent bepótolhatok?
Így is van. Ezt kihagyni vétek lenne, lázadás a teremtő természet ellen. Különösen, ha – mint esetünkben – az elmúlt időszak legeslegjobb felvilágosító adásaiból szemezgetnek, amolyan nyári búfelejtőként, egyvelegbe öntve, amit a témáról tudni érdemes. A legnagyobb sztárok ereszkednek alá Cupido öléből, hogy beleüljenek szerény tévénéző-fotelembe, szerencséltetnek izgalmasan sikamlós történeteikkel, legalábbis az előzetes ezt igyekszik elhitetni velem.
Valójában mi történik? A legnagyobb élő magyar aktmodell, vagy az, akit nézettségi okokból e fenséges jelzőkkel illetnek (bár úgyis mindegy, aki idáig fennmaradt, elkötelezte magát a pajzán domborulatok mellett, tartozzon hozzá akármilyen arc,) félénk szavakkal utalgat az úgynevezett erotikus játékszerekre, amelyekkel a lencse előtt csókot kell váltania. A villányi borfajtára emlékeztető, magyarosan franciás nevű pornósztár kijelenti, hogy – gondolom, az emberekkel ellentétben – az állatoknak igaz tisztelője, ezért nem keveredik velük illetlen pózokba. Minden nett és tiszta és illedelmes, derékon alul alig pillanthatunk meg élőlényt, bár az ébrenléti állapot fenntartására érdekében a filmbejátszások szorgosan követik egymást, s egyes interjúalanyok is megpróbálják feldúsítani a programot. Monique Cuvée, fekete bőrdresszből előtüremkedő, rendellenesre duzzadt felsőtesti jellemzőkkel ékeskedő nőcsoda a testékszerekről bájcsevegve először a hasán elhelyezett darabot mutatja a kamerának, majd lejjebb csalogatja azt, ám ekkor az operatőr gépi lehelete elpárásítja a lényeget. Németh Kristóf színművész pedig, bár erre direkte senki nem kérte, az izmozás tárgykörében csellengve hirtelen elhatározással kitakarja selyemingjét, és megmutatja bőrrepedéseit, melyeket a túlpumpált edzéstervnek köszönhet. A műsorvezetőnő ekkor éles sikkantással színleg elalél. Láthatólag egyik alany sincs tökéletesen tisztában, mifajta műsornak lett illusztris vendége (amelyik tudniillik szétfeszül a vágytól, hogy ízléses legyen, mégis elmenjen a legvégsőkig), avagy egész egyszerűen csak aládolgoznak a műsorvezető imidzsének, de azért pontosan végrehajtják a korábban megbeszélteket, és látszólag a maguk kontójára mernek merészek lenni.
Szalontai Szilvi ugyanis, a narrátor, aki mindezeket a nyalánkságokat levezényli, a szélesen lukazott harisnya, a magas szárú csizma és az erotikusan nemtörődöm rekamié-póz ellenére a tapasztalatlan hajadon szerepében tetszeleg. Amikor Schmuck Andorral – nem tévedés! – értelmetlenebbnél gusztustalanabb felszerelések között válogat, és a gondolkodjunk a köbön szlogennel nagy karriert befutott politikus nekiszegezi a kérdést, szeretkezett-e olyan férfival, aki az éppen a kezében tartott fekete pvc-pókot viselte volna, hüledezve sápadt el, és terelte rögvest más mederbe a beszélgetést. Amikor pedig Ganxsta Zolee, a kemény szövegekből pénzt csináló, médiában mindig visszafogott zenész a riporter szájába szadomazo zablát dugott, az esetlenül kalimpált, “ne, Zoli, ez fáj”, mondta alig érthető gégehangon, mivel nyelvét egy öklömnyi fagolyó szorította alsó szájpadlására, és “jaj, remélem, a mamám ezt nem nézi” negédes húzódozással illesztette fejére a szögekkel kivert lárvamaszkot.
Keresve sem lehetett összefüggést találni a műsor elején, közepén és végén, a szerkesztés szemlátomást a minél rövidebb idő alatt minél többet elvet követte. A három idegen produkciónak látszó bejátszásból csak a női hölgykeblek kavalkádja érződött ki strukturális elemként. Az egyikben egy ronda szőrös mikrofonnal felszerelkezett punk igyekezett a létező összes autómárkába betuszkolni egy-egy hagyományos párt, hogy úgymond letesztelje, melyik járműben esik a legjobban, az erdőkerülő-mopedben, a királyi Rollsban avagy a katonai gyakorlóban, és csodák csodája, a középső nyert. A párocskák pedig igyekeztek a lehető legkifacsartabb testhelyzetben eleget tenni a nézők vélt perverz igényeinek, félreérthetetlen mozdulatsorokkal tapadtak egymásra – alsóneműben. Nem derült ki, a legújabb szuperbiztos védekezési módszert szemléltetik-e, ostobaságukban eszükbe sem jut, hogy másként esetleg jobban menne, avagy csak a kameraman dolgát akarják megkönynyíteni, ne kelljen fölösleges retusálásokkal fecsérelnie a drága stúdióidőt. A másik bejátszás egy sztáraktfotóst mutatott, elveit fejtegette az orális szerelem szépségeiről, és tíz percen keresztül kígyótestű lányokat egzecíroztatott. A harmadikban megismerkedhettünk a hagyományost felváltó érzéki guminővel, akinek vacsoraasztalnál szőlőszemeket vagy cigarettát illik dugdosni kisminkelt ajaknyílásába, majd nagy nehezen ágyba cipelni, annak veszélye nélkül, hogy véletlenül véleményt nyilvánítana az aktuális belpolitikai helyzetről, netán a csúszó leértékelés átmeneti felfüggesztéséről, valamint az intervenciós limitekről.
Az egész műsor fölött ott lebegett az irónia áhítata. Érezték, akkor veszik csak őket komolyan, ha nem vesznek semmit komolyan, ha viccet faragnak az alpáriságból, szilajul vidulnak humor nélkül, egyszóval úgy viselkednek, mintha igen-igen jól éreznék magukat tetovált bundájukban. Pedig dehogy. Izzadságos munka vágyakat gerjeszteni a kettőszáztizenhatodik egyentestrészt is besvenkelve, megtartani jól szabott arcunkon az érdeklődés látszatát, szájunk végződését szorosan fülünkhöz ragasztani, szőlőzsírral befuttatott, erotikusan csillogó ajkunk közül gyöngyözően kacagni, s mindeközben a kielégületlenség délibábjában megmártózni.
A Viasat3 egy valóságshow-val kívánta megcsinálni magát. Ebben a szériában fiatalok lődörögtek egy Andrássy úti bárban, s a környék leglepusztultabb homlokzatú, gondosan bekábelezett szobáiban igyekeztek minden játékostársukat kilökdösni a kamera dicsfényéből. A valósághoz ennek annyi köze volt, hogy szereplői nem trükkfelvételek gyártmányai, hanem a maguk húsát és vérét eladó emberek voltak. Legalábbis az adás kezdetekor. Körülbelül az ugyanerre a műsorra fogékonynak tartott korosztálynak, illetőleg a szerelemről jobbára csak vizuálisan tájékozódó néprétegnek készült az Édes vágyak is, a maga bájtalan esetlenségében. Aki hajlandó alávetni magát értékteremtést sugalló attitűdjének, aki behódol a belőle áradó zabolátlan kultúrmissziónak, hátralevő éveit sárkánymintás kombidresszek, ólomgombos korbácsok és átlátszatlan elektromos kézi hőfejlesztők között kénytelen leélni. Férfiak és nők között, akik semmit sem tesznek egyedfejlődésük ellenére, minden ártalmatlan gondolatuk, minden óvatlan cselekedetük testberendezésük fokozottabb kihasználására irányul. Akár képernyőn keresztül is.
Édes vágyak, Viasat3, 2001. július 21., szombat 01.15. Műsorvezető Szalontai Szilvi, készítette Gellért Alpár, His Jenő, Kabai Judit, László Zsolt H.S.C., Radics Balázs, Tomopulosz Aposztolisz, Vörös Tamás, Zeller Ágnes.