A jugókat az egész Studentenheim irigyelte. Ők naponta átmehettek a Falon, akár többször is, oda-vissza.
Átmenni a finnek vagy franciák is átmehettek, de a visszaúthoz nekik újabb endékás vízum, annak a megkapásához pedig hetekkel előbb beadott szabályos kérelem kellett. Az átmehetés nekik persze nem elvi, csak gyakorlati kérdés volt; és sampont vagy Nescafét a Fal innenső felén, az Intershopokban is be lehetett szerezni. Nekünk, vidámbarakkbelieknek viszont nem annyira a samponnal volt bajunk, mint inkább a tulajdonképpeni átmehetéssel, aminél elvibb kérdést nem sokat ismertünk, bár két-, illetve háromévenként, kék útlevéllel, plusz valutavételi engedéllyel vagy meghívással, plusz ablakkal, elvileg mi speciel átmehettünk. Mi a jugókat azért irigyeltük, mert keletiek, mégis átmehetnek. Kábé olyanok, mint mi, tehát szót értünk (papucs! csizma! tányér! szoba! gazda!), és mégis. Mintha mi magunk. Mintha mi is lehetnénk az, aki át, és még este vissza, csak úgy. “Imrovicsu!…”, nyitott be hozzánk és helyettünk széles vigyorral Stanko, a jugó szobatárs, és a nyomában jöttek is már mind a Checkpoint Charlie-n túli harsány vendégmunkás-rokonok, és kisvártatva a kemény, fekete Mira is a nyolcadikról, és nem annyira Finlandia vodka és Milka csoki került az asztalra, mint inkább sligovica és vukovári fokhagymás kolbász, és kapta a Stanko a gitárt a kezébe, és rázendített a Mira: Zovu me Sosani, zovu me Sosana…
A nyugatiak lehetőségei nem vonatkoztak a mi világunkra. Ha mondtunk is néha olyat, hogy Finnlandisierung, igazából nagyon is beértük volna némi jugó státussal, különös tekintettel a 77-es zágrábi Rolling-koncertre és a Jugotonlemezekre. Az Adriáról nem is beszélve. Mert bár jugó tranzitablakot a nyolcvanas évek elején már a piros vidámbarakk-útlevélbe is kaphattunk, de Röszke meg a bolgár Druzsba-part közt menet-jövet az Adria igazán nem fért volna belé a 48 órába. Különben is lemezeket akartunk venni Belgrádban. És Billie Holiday és Chuck Berry és a Dire Straits is a jugókat idézte aztán egy darabig.
“Kamaszkoromban nagyon izgalmasnak tartottam Szarajevó zenei életét. Tito nem volt olyan konzervatív, mint a többi kommunista kollégája. Ezért fogadta be Jugoszlávia a rockzenét és más mindenféle művészeti hatásokat. Talán a bolgár szomszédainknak akartuk ezzel is bizonyítani, hogy mi igazából nem az ő keleti világukhoz tartozunk” – emlékszik vissza új filmjében Emir Kusturica, a No Smoking (Zabranjeno Pušenje) nevű zenei együttes gitárosa is a zenekar megalakulása körüli időkre. Más kérdés, hogy az izgalmak már akkortájt sem merültek ki a bolgár vagy esetleg román, ne adj’ Isten, magyar szomszédok boszszantásában. Az izgalmakhoz az is kellett, hogy az együttesalapító, dr. Nelle Karajiliń úgy vélje: ami Amerikában a blues, vagy Jamaicában a reggae, az Szarajevóban és annak akkor még Jugoszlávia nevű vidékén a mindenféle szláv és török és cigány visszhangokat vető utcai és lakodalmas és temetési kocsmazene meg a benne hangot kapó, macskajajos életérzés. Meg hogy ebből a vélekedésből a késő titói bársonyos rendőrállamot cikiző punk-performance zeneiségére nézve is következzék valami. Következett is; a jó kis “neoprimitív” balkanoanarcho-punk formációvá fejlődő Zabranjeno Pušenjét őrült összjugoszláv közönségsikerek és százezres lemezeladások után – hogy tényleg tilos legyen – betiltotta a hatóság. De dr. Nellééket nem olyan fából faragták, hogy meghunyászkodjanak; a nyolcvanas évek közepén hozzájuk csatlakozó és az Emlékszel Dolly Bellre? meg A papa szolgálati útra ment révén már európai hírű filmrendező, Emir Kusturica viszonylag szerény, de annál improvizatívabb gitártudásával (és imázsteremtő kék-fehér csíkos no smoking mackónadrágjával és szalmakalapjával és szájsarokban rágcsált zabranjeno szivarcsonkjával), na meg a tőle kapott elektromos cuccal kiegészülve Belgrádba költöztek, és csak azért is kivették a maguk részét az őket betiltók betiltásából.
Hogy a dolog nem egészen úgy sikerült, ahogy szerették volna, az igazán nem rajtuk múlott. Dr. Nelle nemcsak elénekelte, hanem a független szarajevói tévésekkel már kilencven körül performálta is azt, amiből két-három év múlva borzalmas valóság lett (és amiről részben épp ugyanezen tévések, a SAGA csoport jóvoltából szerez majd tudomást a világ), de hiába. Jugoszlávia darabokra szakadt, összedőlt, vérbe borult. A kocsmák népe egymásnak esett vagy szétszaladt. Maga Kusturica is gyanúba keveredett; mármár dezertálni látszott (Arizonai álmodozók), majd az allegorikusan nagyot markoló Undergroundban bosnyák létére mintha egy kis szerbbarát jugózással akarta volna meghökkenteni a filmjének lelkesen tapsoló Európát. A Cigányok idejé-hez visszakanyarodó Macska-jaj azonban a mindennemű megoldások kulcsát is visszaadta a balkáni kocsmák népe, a lagzin-temetésen muzsikáló cigányok kezébe. “This is the beginning of a beautiful friendship” – üzente luxuskoporsójából Humphrey Bogarttal szólva az aranyfogú öreg vajda, és világos, hogy ilyen újrakezdés csakis heppiendhez vezethetett.
Dr. Nelle és bandája – Nenad, a jazzszaxofonos, Zoran, a lakodalmi tangóharmonikás, Dejan, a konzis végzettségű félmagyar hegedűvirtuóz és bárzenész, Stribor, a reggae-dobmániás, atlétatermetű Kusturica-gyerek, a temetési tubát brummogtató Aleksandar, a basszgitáros Nenad, a zongorista Drazen, meg persze a nagy Kusturica, Emir, a gitárjával –, egyszóval a soundtrack, jócskán hozzájárult a Macska-jaj sikeréhez. Zenei promóciónak sem utolsó háttér-koncertfilmként a Super 8 Stories most ezt a segítséget látszik honorálni, nagyon helyesen. Kusturica koncertképeket idéz, beszélteti a zenekar tagjait öltözőben, kulisszák mögött, buszon ülve, útközben. Ennyi sem volna kevés; ugyanez a jól ismert és bevált séma olyan remekműveket is eredményezett már, amilyen Scorsese-től Az utolsó valcer vagy legutóbb a Wenders-féle Buena Vista Social Club volt. De Kusturica többet akart. A berlini, párizsi és jesolói koncertfelvételekhez meg a monológokhoz igazi és kreált fekete-fehér szuper 8-as “amatőr”emlék-mozgóképeket, archív híradórészletet, egykori SAGA-etűdöt, rögtönözve rögzített kulisszatitkokat kevert. Nagy és kis Kusturicák télen-nyáron, Tito marsall a ravatalon, kelet–nyugati falon át ölre menő szarajevói kukások, apa és fia félmeztelen bunyója az öltözőben, áldokumentumok a muzsikusok életéből. Meg egy önmagában is érvényes, ötperces klipet (Unza Unza Time; ebből szerencsétlenkedett címet az itthoni forgalmazás) a húszas évek némafilmstílusában: lagzi és temetés, tojó seggébe visszalövődő tikmony, pöfögő gőzmozdony húzta vonaton koporsófeszegető hulla elől menekülő násznép és zenészbanda.
A Super 8 Stories ugyanakkor nem jópofa ráadás, nem háttéranyag, nem “verk”-, hanem igazi, szerzői film. Történetkéi nem annyira a zenekarról vagy a No Smoking zenéjéről szólnak (bár persze arról is), hanem inkább arról, hogy mit lát mindebben Kusturica, a nagy performer, aki – mint tapasztalhattuk –
nemcsak bandatagként ismeri mélyrehatóan a legjobb kelet-nyugat-balkáni pózokat. Azokat, amelyek a sematikus partizánfilmek marcona figuráit éppúgy jellemezték, mint a hetvenes évek irigyelt “jugóit”; a Cigányok ideje és a Macska-jaj mesebeli szegénylegényeit éppúgy, mint az elmúlt évtized balkáni háborúiban spagetti-western koreográfiák szerint, mintegy Morricone-zenére egymást gyilkolászó szomszédokat és komákat.
Nagyjából ugyanakkor, amikor a késő titói Jugoszlávia hatóságai a Tilos a Dohányzást betiltották, felütötték a fejüket a Vajdaságban a Bugyi fivérek. A szarajevói neoprimitív helyett pannon paleohülyeségben és eleinte még illegális hanghordozókon nyomuló lakodalmas rock azóta fényes diadalt aratott. A műfaj mai, jóságos királya, Lagzi Lajcsi sohasem fog fellépni a párizsi Olympiában, de az ő békés hazáján ma országnyi dáridó vet vidám sörhabot. A Párizsban és Berlinben, Lisszabonban és Rómában koncertező Zabranjeno Pušenje hazája romokban hever. Zoran, a harmonikás mégsem kesereg. Lebombázott hídpilléreket kerülgetve csónakázik a Dunán. Ráér, meg-megáll, játszani kezd. Ilyenkor – mondja – î bizony azt képzeli, hogy boldog.
Umca-Umca macska-zaj (Super 8 Stories). Színes, fekete-fehér olasz–német dokumentumfilm, 90 perc, 2001. Rendező Emir Kusturica. Zene No Smoking Orchestra. Látványtervező Aleksandar Denic. Vágó Svetolik Zajc. Narrátor Emir Kusturica.