A magyar történettudománynak nem a legerősebb “ágazata” a társadalomtörténet. Áll ez az utolsó ötven év feldolgozására is. A politika- és a gazdaságtörténet erről a korszakról több egymással versengő elképzelés jegyében született átfogó művet is letett az érdeklődők asztalára. Ezzel szemben Valuch Tibor könyve, számos szűkebb területet tanulmányozó dolgozat után, az első átfogó igényű társadalomtörténet a 20. század második fele Magyarországáról. A monográfia az Osiris Kiadó tankönyvsorozatában jelent meg, valójában Gyáni Gábor és Kövér György a reformkortól a második világháborúig tartó időszakot feldolgozó, 1998ban kiadott munkájának folytatásaként. Érdemes megemlíteni, hogy Fokasz Nikosz és Örkény Antal szerkesztésében már két kiadást is megért egy a most kézben tartotthoz hasonló című könyv (Magyarország társadalomtörténete 1945–
1999), de ez utóbbi különböző szerzők írásaiból összeállított szöveggyűjtemény.
A társadalom életét át- meg átszövik olyan jelenségek, amelyek magyarázatért kiáltanak. Mondjuk: miért volt Magyarországon kiugróan magas az öngyilkosságok száma az elmúlt évtizedekben, amikor itt a viszonyok a hatvanas évek elejétől egyértelműen élhetőbbek voltak, mint a többi szocialista országban? (A kérdés természetesen csak akkor merül fel, ha nem fogadjuk el Örkény István véleményét, aki egykoron azt írta: a tenger utáni örök vágyódás áll a jelenség hátterében.) Vagy: hogyan lehetséges, hogy a keresztény felsőbb középosztály második világháború utáni tömeges menekülése, a Rákosi-korszak repressziója, az 1990-et megelőző negyven év belső migrációja után a belbudai kerületek lakói többségének politikai orientációja erős kontinuitást mutat a két háború közöttivel? És mi lehet az oka annak, hogy a magyar társadalom oly békésen viselte az utolsó húsz év gazdasági pangását, illetve visszaesését – 1980-tól, illetve már a rendszerváltást megelőzően is? Köze van ennek a jelenségnek ahhoz, hogy nálunk minden más volt szocialista országénál erőteljesebb panaszkultúra alakult ki, s a jövőt illető szkepticizmusban is kevesen versenghetnek a hazai lakossággal? Egyáltalán: a dohogás, a sorssal való elégedetlenség egyszerűen feszültségeket levezető szelepként, jus murmurandiként működik? Vagy a magyar társadalom jelentős része abból indul ki, hogy a mindenkori hatalom, sőt a világ szükségszerűen rossz dolgokat zúdít rá, nincs mit tenni, csak morogni érdemes, egyébként dolgozni és ügyeskedni kell? A kifinomult panaszkultúra, a közvélemény-kutatásokban újra meg újra kimutatott társadalmi méretű pesszimizmus az öngyilkossági hajlammal együtt egyszerűen azt jelzi, hogy depressziós nép lennénk, s már csak Happy End kft.-k terápiája segíthet rajtunk? Az ilyen és ehhez hasonló kérdések sora hosszasan folytatható lenne.
A ránk mért szükségszerűen rossz sors elviselését megjelenítő panaszkultúra más formában való megjelenésének tűnik az “ez egy ilyen ország” formula is. Valuch munkájának olvasása közben, nyilván részben a kézben tartott könyv hatásától sem függetlenül, regisztrálom, hogy a hétköznapi beszédben és a napilapokban milyen gyakorivá vált ez a fordulat. A Népszabadság július utolsó hétvégi mellékletében (A miénk más ország címmel) hosszabb cikket is szán a témának; a miniszterelnök édesapja, ugyancsak ezekben a napokban, szintén valami ilyesmiről beszél a vele készült interjúban, amikor azt mondja, hogy ha Magyarországon demokrácia lenne, akkor… (őt nem zaklatnák vállalkozása miatt); de ezt hallom persze a Fradi eladását követő, minden az utolsó években tapasztaltnál nyíltabb és brutálisabb antiszemita megnyilatkozások kapcsán, s az igazságügy-miniszter erre reagáló megszólalása visszhangjaként is, miszerint ő nem ért a focihoz, ezért az ügyről nem tud mit mondani, miközben, egy elmarasztaló elsőfokú bírósági ítélettel szemben, kiáll a homofób III. kerületi polgármester mellett.
A társadalomtörténet egyike azon szaktudományoknak, amelyek alkalmasak rá, hogy az érzület mellett egzakt ismereteink is legyenek arról, milyen is az “ilyen” ország, s az “ilyenség” milyen történelmi okokra vezethető vissza. A gazdaság- és a politikatörténetnek többnyire nem tárgya a hétköznapi élet, legfeljebb annak csak egy-egy szelete. A társadalomtörténet viszont az átfogó változások, a makrostruktúrák vizsgálata mellett feladatának tekinti a mikrofolyamatok tanulmányozását is, s foglalkozik egyebek közt a közgondolkodás, az életmód, a szokások változásával, átalakulásával is.
Valuch könyve mindezzel együtt is nem azt tekinti céljának, hogy az említett és a fel nem tett hasonló kérdésekre célirányos választ adjon, s nem törekszik arra sem, hogy a ma észlelhető társadalmi jelenségek többségét levezesse a múltból. A kézben tartott munka számos ok miatt eleve nem tud és kíván sok lényeges kérdéssel érdemben foglalkozni. Nem utolsósorban részfeldolgozások hiányában – erről a szerző ír is az előszóban –, de vállalt korlátai miatt sem, mármint hogy értelemszerűen a főbb folyamatok bemutatására törekszik. S az sem mellékes ebből a szempontból, hogy e munka a társadalomtörténetnek ahhoz a változatához tartozik, amelyik módszereit a szociológiából emeli át, és nem vagy alig támaszkodik a társadalompszichológia és a társadalomantropológia ismereteire.
Tankönyvi feladatainak megfelelően a monográfia elsősorban a meglévő tudás szintetizálására törekszik. Kevesebb az elemzés, mint a leíró jellegű összefoglalás, több a fontos adat és tény, illetve álláspont-ismertetés, mint a képzelőerőt megmozgató új felismerés, esetleg vitatható, de szellemes feltételezés.
A könyv szerkezete a leginkább kézenfekvő megoldást követi, nyilván ezért is hasonlít az említett szöveggyűjteményhez, és követi nagyjából a korábbi évszázaddal foglalkozó társadalomtörténeti tankönyv struktúráját. A társadalmi viszonyok külső jellemzői felől közelítve, a társadalomszerkezet és a társadalom főbb rétegeinek leírásán keresztül jut el a társadalmi élet színtereinek, a szereplők magatartásformáinak bemutatásáig.
Ennek megfelelően egy rövid társadalomtörténeti bevezetés után megismerkedhetünk a demográfiai viszonyok változásával, a társadalom térbeli tagozódásának módosulásaival, a mobilitás és a társadalomszerkezet tényeivel és problémáival. Az elitekről szóló fejezet mellett külön-külön szakasz foglalkozik a négy főbb társadalmi réteggel, a szellemi foglalkozásúakkal (ideértve a közalkalmazottakat, tisztviselőket és értelmiségieket), az önállókkal és maszekokkal, a parasztiból falusivá váló agrártársadalommal, valamint a városi munkássággal. Végül önálló részek taglalják a hatalom és a társadalom viszonyát, a közgondolkodás és értékrendszer átalakulását és a hétköznapi élet főbb problémáit. A zárófejezet a szociális viszonyok változásait tárgyalja, némileg megtörve egyébként az átgondolt struktúrát, hiszen a szociálpolitika, a deviáns jelenségek, a szegénység ügyét talán logikusabb lett volna a társadalom életét jellemző viszonyok közt bemutatni.
A választott szerkezetből értelemszerűen adódik, hogy az egyes témaköröket döntően hosszmetszetben tárgyalja a könyv. Kétségtelen igen nagyok annak az előnyei, hogy a változásokat olykor ötven évet átfogó ívben látjuk. Ugyanakkor a folyamatok taglalását megszakítva, olykor a nagyobb politikai, társadalompolitikai fordulatokhoz igazodva, máskor viszont a rendelkezésre álló forrásokhoz, adatgyűjteményekhez, feldolgozásokhoz alkalmazkodva s így egészében esetlegesnek tűnő időpontokat kimerevítve keresztmetszetet is kapunk a társadalom egy-egy pillanatban mutatott állapotáról.
A feldolgozásnak ez a technikája az említett előny mellett azzal a kiszámítható hátránnyal jár olykor, hogy a jól elkülönülő és a szerző által is számon tartott korszakok határvonalai elmosódnak, sőt olykor nemcsak a feltételezett tankönyvfogyasztó diák, de a tájékozottabb, rutinosabb olvasó is azon kapja magát, hogy nem tudja, pontosan hol is jár a szerző az időben. Példaként említhető itt a politikai elitekről szóló rész. Annak rendje és módja szerint elolvashatjuk, hogy a 45 utáni kommunista párt legfontosabb vezetői a Szovjetunióból tértek vissza, de szerepet kaptak az egykori hazai illegálisok is. Majd megtudjuk, hogy a “fiatal korosztályokhoz tartozó »újhitűek« legmagasabb pályaívet befutó képviselője” Hegedűs András volt. (Aztán a következő mondat már újra a koalíciós időszakról, a kriptokommunistákról szól.) A szöveg amellett, hogy az “újhitű” kifejezés félrevezető, úgy érthető, mintha Hegedűs már a háborút követően érdemi szerepet kapott volna. Valójában azonban a Nagy Imre félreállítása utáni, 1955-ös miniszterelnöki kinevezéséig egy volt az ötvenes években befutó, az új vezetés második-harmadik vonaláig felemelt káderek közül, miként mondjuk Szalai Béla, Hidas István vagy mások mellett a később teljesen elsüllyedt, ekkor rövid ideig a kommunista párt központi titkári posztját is betöltő Vég Béla.
S ha már a politikai elitről esik szó: talán még az adott keretek közt is nyílt volna tér az újonnan felnövekvő generációk számára többnyire ismeretlen kommunista párthierarchia szisztematikusabb áttekintésére. Ki tudja a tankönyv lehetséges használói közül, hogy mit jelentett a KB-titkári vagy megyei pártbizottság első titkári poszt? Márpedig ezek intézményrendszeren belüli helyéről nem esik szó, miként érdemben a területi és munkahelyi pártszervezetek, funkcionáriusok szerepéről, hatalmáról sem.
A Politikai Bizottság két bekezdést kap, ahol az 1945-ös, illetve az 1988-as testületet veti össze a szerző. Túl a hiányolható ismereteken, amelyekre a terjedelmi korlátok természetesen magyarázatot adnak, megjegyezhető: tanulságosabb lett volna talán a kádári vezetés kezdetét és végét (is) vizsgálni, bemutatva, hogy az 57-es PB átlagéletkora milyen meglepően alacsony volt, közben mennyire biztosította a Rákosi-korszakkal a folytonosságot, s hogy 88-ra Kádárral együtt hogyan öregedett maga a testület is.
Nem fért bele a könyvbe annak az átalakulásnak az említése sem, amely a hatvanas évek első harmada után létrejött nagyvállalati rendszer és a gazdasági reform nyomán kialakult. Gondolok itt egyebek közt arra, hogy egy KB-tag nagyvállalati vezető érdekérvényesítő lehetősége, hatalma a hetvenes években messze erőteljesebb volt, mint mondjuk egy miniszterhelyettesé és a formális hierarchiában sok más feljebb sorolt emberé – ez a téma egyébként jól feldolgozott része a közelmúltnak.
Ahhoz képest, hogy milyen érdemi következményei lettek a magyar társadalomra, a hatalom tényleges struktúrájának átalakulására, a társadalom szerkezetére, hatalom és társadalom viszonyára, a mindennapi kultúrára az 1968 körüli változásoknak, a könyvben gyakorlatilag nem esik szó az új gazdasági mechanizmus bevezetésének tényéről. (A korszakhatárok kapcsán megemlíti ugyan a szerző, hogy a 68 utáni időszakot szokás reformszocialista korszaknak nevezni, de e reform tartalmi mibenlétéről nem beszél.)
Az egyébként precíz és kiegyensúlyozott előadásra törekvő munkában, tárgyából adódóan természetesen jó néhány vitatható megállapításra is lel az olvasó. Mondjuk például széles körben él az a nézet, hogy a szocialista gazdasági rendszer létrehozásának kiindulópontja egy igazságos társadalom megteremtésére irányuló törekvés. Ebből a nézőpontból a tulajdonviszonyok gyökeres megváltoztatása a központi újraelosztásra épülő rendszer megteremtéséhez szükséges eszköz. Valuch ezzel szemben úgy véli, hogy a tulajdonviszonyok megváltoztatása a szocialista gazdasági rend létrehozásának kiindulópontja.
A könyv kitér a vulgármarxista “két osztály, egy réteg” szemlélet jegyében kialakított társadalomképre. Megemlíti, hogy Ferge Zsuzsa 1969-es könyve (Társadalmunk rétegződése) milyen előrelépés volt egy árnyaltabb szemlélet kialakításához. Itt azonban szót érdemelt volna – a más összefüggésben említett – Hegedűs András korábbi, 1966-ban megjelent kötete (A szocialista társadalom struktúrájáról), amely nyilvánosan először törte át az addigi hivatalos szemlélet falait.
A születésszám alakulását taglaló részben azt olvassuk: a paraszti családok esetében befolyásolhatta a gyermekvállalási hajlandóságot, hogy a kollektivizálás után jóval kisebb mértékben volt szükség a családi munkaerőre. Nem esik viszont szó az egykézés ismert jelenségéről, annak értelmetlenné válásáról.
A visszafogott hang néhol eufémizmussá válik, mint mondjuk, amikor a Rákosikorszak kapcsán a vezetők ismert felekezeti hovatartozásáról esik szó (egyébként is pontosabb lenne akkor már ismert származásról beszélni) vagy amikor a kilencvenes évek első felének “néhány nem túlságosan szerencsés” nyilatkozatát és gesztusát említi Valuch, konkrétumok nélkül, mint amelyek hozzájárultak a zsidó és nem zsidó viszony rossz történelmi reflexének átörökítéséhez.
Bár a könyv dominánsan tényközlő (37 táblázat és 22 ábra, valamint több mint 60 önmagában is informatív, elemzésre is érdemes fénykép egészíti ki a szöveget), szerkezete jól áttekinthető, nyelve puritán, mentes a fontoskodástól, félő, tankönyvként bizonyos részei – részben éppen az adatgazdagság, részben a fogalmak, szempontok nehezen követhető változatossága miatt – nem könnyen fogyaszthatók.
Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Budapest, 2001, Osiris. 389 oldal, 3500 forint.