Ami a kormányzat zsebszerződésekkel szembeni hirtelen felbuzdulását illeti, az egyszerre szánandó és kétségbeejtő. Azért szánandó, mert a jogvégzettek kabinetje kevésbé veszi figyelembe a polgári jogi tényeket, amikor harcot indít az “osztrák vircsaft” ellen. És azért kétségbeejtő, mert igen kevés köze van a magyar mezőgazdaság nyavalyáinak orvoslásához.
Ha egymás mellé sorakoztatjuk azokat a tényeket, amelyek majdhogynem lehetetlenné teszik a kormány számára a zsebszerződésekkel kapcsolatos adminisztratív beavatkozásokat, még jobban látható, hogy Orbán Viktor kálócfai “dekrétuma” mennyire hamvába holt ötlet. Valószínű, hogy szimpla kampánycélokat szolgál, s nem több egy megszokott píár salto mortalénál.
Az egész Brüsszelben kezdődött, amikor is a magyar kormány, a családi gazdálkodás nagy barátja, az európai csatlakozásra váró országok sorában aláírta azt a dokumentumot, amely a csatlakozás utáni földtulajdonviszonyokra vonatkozóan is tartalmazott Magyarország számára kényes részleteket. Orbán ahhoz adta beleegyezését, hogy a csatlakozás pillanatában a Magyarországon három éve letelepedett külföldi (földet bérlő) befektetők azonnal vásárolhassanak földet. Mindez nagyjából azt jelenti, hogy ha az osztrák bérlő 2001. január elsején Csorna vagy Kapuvár határában bérelt földet, a bérleti szerződésben kikötött elővásárlási jogát – a 2004. január elsejei csatlakozási időpontot feltételezve – azonnal érvényesítheti. És az övé lehet a drága jó magyar – akkor persze már európai uniós – föld.
Miután a magyar kormány aláírta ezt a szükségszerű, végső soron elkerülhetetlen (és diplomáciai tekintetben nem is olyan rossz) kötelezettségvállalást, Orbán hazatért, ám itthon a jobboldali pártok iszonyú hangerővel ráripakodtak. Hogy tulajdonképpen áldását adta az egymillió hektárt érintő “zsebszerződésre”, amelyek megkötésének éppen az volt a nem titkolt célja, hogy a külföldiek a csatlakozás előtt felvásárolják az államiság alapjául szolgáló földet, s a befektetési trükkök révén tízszeres-hússzoros haszonra szert téve taszítsák Magyarországot a gyarmati lét mélységeibe.
Orbánnak reagálnia kellett a gyarmatosítás ellen zsigerből (de legtöbbször bután és igen korszerűtlenül, kizárólag érzelmi alapon) politizáló MIÉP, illetve a szétforgácsolódott Kisgazdapárt fenyegetéseire. A “hatástalanított” Torgyán József Nagyboldogasszony napjára a magyar földért tartandó országos, össznemzeti imádkozást helyezett kilátásba, Orbán ebből rájöhetett, hogy T. J. – aki mellesleg részese volt a mezőgazdaságot kárpótlással lezüllesztő politikusoknak, a kormánykoalíció tagjaként, agrárminiszterként pedig felelnie kellene az 1998 és 2001 közötti nyilvánvaló törvénytelenségekért – még mindig akar valamit. Orbán elhatározta, hogy a mezőgazdaságot, ezt a törékeny játékszert kiveszi a Torgyán–Szabadi-féle klikk kezéből, és ha törik, ha szakad, rendet tesz. Orbán ugyanis szeret rendet tenni, ez igen jól áll a Fidesz-nómenklatúrának is. Így jutunk el a kormánynak a Zala megyei Kálócfán tartott kihelyezett üléséhez, ahol is Orbán Viktor azt találta mondani: örüljenek az osztrák gazdák, hogy ép bőrrel megússzák. Már azt, hogy idetolták a képüket a rendszerváltás zűrzavarában, földet vettek meg béreltek, és úgy általában: kihasználták a magyar paraszt kiszolgáltatott – precízebb megfogalmazásban: tőkehiányos – helyzetét.
Ezzel aztán kezdetét vette a zsebszerződések elleni átfogó, pártunk és kormányunk által vezérelt, hallatlanul öszszefogott küzdelem. Mindez június végén történt, a küzdelem azóta egyfolytában tart, csak éppen hús-vér zsebszerződéses gazdákkal nem lehetett eddig találkozni. Az Igazságügyi Minisztérium által sebtiben fölállított helyi tanácsadó hivatalokat sem rohanták meg (aratás idején, hm) a gazdák, Győrben például jó egy hónap alatt – bizalmas közlés – ketten jelentkeztek. Az egyik kuncsaftnak elmondták, nincs mit tenni, a szerződése teljesen szabályos, a másik pedig “csupán érdeklődött”.
Mi is a fő gond a zsebszerződésekkel szembeni átfogó küzdelemmel? Az egyik, hogy a magyarországi földtulajdoni szerződések 80–90 százalékát 1994 áprilisa és július vége között kötötték. Azért akkor, mert július 27-én lépett hatályba a parlamentben áprilisban módosított földtörvény, amely éppen azért született, hogy a külföldiek (és az örök mumus, a gazdasági társasággá reinkarnált téesz) földtulajdonlását tiltsa. A jogalkotó négy hónapot adott arra, hogy a Magyarországon hivatalosan bejegyzett gazdasági társaságok (amelyeknek lehettek német, osztrák és holland tulajdonosai) szabadon megvásárolhassák a földeket. Többnyire befektetési céllal. Ha tehát Hans – a népnyelvben Hanzi – úgy gondolta, hogy ő marhákat szeretne tartani Magyarországon, akkor megkereste a határ mentén a kárpótlási licitek során “képbe került” magyar ügyvédeket, és azt kérte, itt meg itt szerezzenek neki földet. Az ügyvédek meg szereztek. Na most, a négy hónap során megkötött adásvételi szerződések teljesen szabályosak, mert azokat később a magyar állam földhivatalai bejegyezték, és nem emeltek kifogást az ellen, hogy külföldi érdekeltségű cégek lettek a magyar föld új tulajdonosai. E szerződéseket megtámadni botor dolog, mert a külföldiek azért keresték meg a magyar ügyvédeket, hogy minden szabályt betartva vezényeljék le az adásvételt.
Ezek a kontraktusok tehát nem zsebszerződések, a külföldiek a földért nyolcszoros-tízszeres árat fizettek, a magyar gazda zsebre tette a pénzt, és felújította belőle a házát. Vagy vett egy autót a lányának a Trabant helyett. Nincs az a magyar bíróság, amelyik egy ilyen hivatalos ügyletet annyi év elteltével érvénytelenítene. Ha valaki úgy érzi, hogy becsapták, a becsapottság “felfedezésétől” számított egy éven belül jelentkezhet azzal az óhajával, hogy érvénytelenítsék a szerződést, az időből tehát bőven kifutottunk. A feltűnő értékkülönbözettel sem lehet érvelni, mert az osztrák a “vircsaft” idején jóval a piaci ár fölött fizetett. Az eladott földet ma is Magyarországon bejegyzett társaság műveli vagy adja bérbe, ennek sincs semmi akadálya.
Az említett földtörvényt egyébként a Boross-kormány idején módosították, és a fő cél a külföldi gazdák megfékezése mellett ugyanaz volt, mint a kárpótlási hajcihő legelején, 1992-ben: a volt kommunista téeszvezetést kellett kiszorítani a hatalomból. Azért kellett lehetetlenné tenni, hogy ne tudja kisemmizni a családi gazdaságokat. Ezért aztán a módosított földtörvény értelmében 1994. július 27-e után gazdasági társaság nem vásárolhatott földet. A magyar állampolgárságú magánszemélyben, a családi gazdaság alapkövében, a megálmodott farmergazdálkodás letéteményesében jobban bízott a politika, mint a szövetkezetben. Itt azonban tennünk kell egy kitérőt, mert látnunk kell, hogy a hazai agrárpolitika szövetkezetellenes törekvései milyen károkat okoztak a mezőgazdaságnak.
Azt a potenciális földhasználót tiltották el (és tiltják ma is) a földtulajdonlástól, amelyik pedig a legjobb védelmet jelenthette volna a külföldiek mohó befektetései ellen. A szövetkezetben (egy tag, egy szavazat) a tagok kétharmadának kellett volna igent mondania az osztrák gazda vételi ajánlatára. És a kérdés az lett volna: akarjátok-e, hogy a falutok határa, ahol évtizedek óta éltek, külföldiek kezébe kerüljön?
Itt azonban a mezőgazdaság kulcskérdését érintettük, ami pedig épp a földhasználat rendezetlen ügye volna. Miközben a zsebszerződések kapcsán föllángolt tulajdoni vita nem más, mint befektetési kérdés. A föld, bármilyen nyomott ára van még ma is Magyarországon, jó befektetés volt a kilencvenes évek közepén, és ma is az. De nem több ennél, az okos befektető tudja, hogy mikor kell aranyat, s mikor ingatlant vásárolnia. Tanulságos lehet, ha megvizsgáljuk, hogy miféléket gondoltak hat-hét évvel ezelőtt a földdel kapcsolatos befektetésekről. A rendszerváltó Antall-kormány alaposan eltévesztette a célzást, amikor tömeget “választott” a kárpótlásra. A faluról elszármazott városi középosztályt találta el, pedig eredeti szándéka szerint a parasztságra célzott, fogalmazott 1994-ben Juhász Pál szociológus. Később nem ismerte fel, hogy lehetetlen agrárius polgárságot faragni abból a társadalmilag megszilárdult alakulatból, amely abból él, hogy érti a törvényeket, s éli a polgárság városi életét (ez azért fontos tárgyunk szempontjából, mert a földdel ez a kör kezdett “üzletszerűen” foglalkozni, szándéka az első perctől kezdve nem az volt, hogy művelje is azt). A városi réteg közgazdaságot tanul és piaci fogalmakkal operál, univerzális ismereteket szerez a világról, törvényeket használ a boldoguláshoz, s nem pedig földek után futkos. Nem dolga, hogy ezt tegye. A tanulás és a városi életmód éppen nem zárná ki a föld megművelésének lehetőségét, hiszen Magyarországon a négyszázötvenezer főfoglalkozású mezőgazdasági dolgozó mellett másfélmillió ember folytatott a nyolcvanas években mezőgazdasági jövedelemkiegészítő tevékenységet. Ez a helyzet azonban a kárpótlással lényegesen megváltozott. Megjelent a színen másfél millió földtulajdonos, aki hibásan értelmezte “történelmi” helyzetét és adottságát, s abban bízott, hogy maga a tulajdonlás életvitele automatikus jobbra fordulását eredményezi. A politika is ezt a hibás földbirtok-képletet erősítette. Szabó János kisgazdapárti agrárminiszter (vajon emlékszik-e még valaki rá?) 1994. február 25-én így foglalta össze a négy rendszerváltó év fő törekvéseit: “Nem állítom, hogy ez a koalíció s azon belül a frakció mindig a legjobb döntéseket hozta meg. Nem állítom, hogy a sok törvény, amelyet a Parlament megalkotott, kivétel nélkül jó lenne. De azt igenis állítom, hogy a jó szándék, az emberi tisztesség és a demokrácia alapelvei vezéreltek bennünket munkánk során, s vezérelnek ma is… Azt sem állítom, hogy jó, tökéletes és kifogástalan ez a kárpótlás, ez a részaránynevesítés. Mindenesetre megoldás. Valamilyen megoldás. Minden kínjával, nyűgjével, vargabetűjével együtt. Valamilyen módon hozzásegítettük a tulajdonosokat a jussukhoz. Alternatívát is adtunk: aki akar, gazdálkodhat, aki nem, elköltheti a pénzt, amit a kormánytól megkapott.”
A külföldi befektető fölfedezte a vákuum adta előnyöket. Tudta ugyanis a saját tapasztalataiból, hogy a juss kevés a boldoguláshoz. Azt is látta, hogy a kormány nem foglalkozik praktikus kérdésekkel. Nincs megoldva a földhasználat, a földcsere és a tagosítás ügye, európai értelemben vett birtokpolitikáról errefelé kevés szó esett. “Otthon”, Ausztriában vagy Hollandiában azt látta, hogy a birtokhatárokat falvanként “leszögezik”. Kérem, ilyen és ilyen birtokok vannak a faluban, így néznek ki, tessék megnézni a térképet, adni-venni birtokokat lehet, nem a földet. És a tulajdonos menjen haza, ha nem ő a földhasználó. Szerződései nyilván lehetnek, de a föld művelését a földhasználók egymás közötti alkuja dönti el. Azt a tulajdonost, aki nem a föld használója, az európai jog megfosztja az aktív föld-adásvételi jogtól. Egyes országok joggyakorlatában (pl. Dániában) bizonyos birtoknagyság fölött meg sem engedik a földtulajdonosnak a földhasználatot, ha nincs meg ehhez a képesítése.
A külföldi (otthon) azt tapasztalta, hogy az állam a földhasználókkal tárgyal. Ha eladásra kerül sor, igyekszik a földeket a szomszédoknak juttatni, hogy a koncentrációt fokozza, a tulajdonost pedig távol tartja az üzleti akcióktól. A franciáknál a mi viszonyainkhoz képest borzasztó goromba módon a községi bizottságok döntik el, hogy ki mit termelhet. Abból indulnak ki, hogy a birtokoknak igazodniuk kell egymáshoz. A külföldi gazda (otthon) azt látta, hogy a bordeaux-i borvidéken nemigen fog disznót tenyészteni, ha ő az atyaúristen, akkor sem.
Itt meg azt látta, hogy elég befáradni egy ügyvédi irodába, s két nap múlva minden papír rendben van. Kéznél volt ugyanis az a városi polgár a kárpótlási jegyével, aki a kormánytól ajándékba kapott aranykoronát szerette volna a lehető legtöbb haszonnal továbbadni. Mindebből az látszik, hogy a külföldiek megjelenése nem volt véletlenszerű. Kellett hozzá az agrárgazdaság kérdéseiben műveletlen vezető réteg, amelynek csupán emlékképei voltak az egykori családi gazdálkodás szépségeiről. Arra emlékeztek, hogy az apjuk elvégezte az aranykalászos gazdatanfolyamot, s hogy a papa milyen jó gazda volt. De hogy miért lehetett akkoriban a tehénfajtákat átalakítani, már nem tudták.
A külföldiek azt tapasztalták, hogy itt mindenki álmokat kerget, de közben nem működik a táblarendszer és az agrárinfrastruktúra. A lehető legjobb pillanatban érkeztek. A szűk látókörű politika és a jogi tisztázatlanság volt az oka annak, hogy lecsaptak a szabad prédára.
A kárpótlási árveréseken legolcsóbban 500 forintért lehetett hozzájutni az aranykoronához (az aranykorona a föld minőségének bonyolult mértékegysége, Mária Terézia találta ki, de akkor még volt az országban korszerű földnyilvántartás, az AK-t egy hektárra, azaz tízezer négyzetméterre vetítve adják meg, a zsíros hódmezővásárhelyi szántó negyven, az agyagos zalai erdők földje négy-öt aranykorona értékű). Az ötszázforintos koronát azonnal el lehetett adni, mert ott voltak az árverésen az ügyvédek, akik a külföldi befektetők megbízásából (is) licitáltak. Az ötszázért kilicitált földre (pontosabban az aranykorona-értékre) azonnal ajánlatot tettek: a megbízó megvenné nem ötszáz, hanem ötezer forintért. Ha valakinek 100 aranykoronája volt, keresett a bolton tisztán 450 ezer forintot. És ki sem kellett mozdulnia városi otthonából. Miután a kárpótlási törvény kifejezetten a politikai üldöztetés tényéből indult ki, nem volt célja, hogy az addigi földhasználót (többnyire a helyben lakó téesztagot) részesítse előnyben. Ennek az lett volna a módja, hogy a jogalkotó 1994ben, amikorra a kárpótlás és a téeszvagyon nevesítése következtében 1–3 hektáros, izolált birtoktöredékek jöttek létre az országban, szabályozza például az elővásárlási jog intézményét. Ha például az akkori kormány belátja, hogy nem feltétlenül előnyös a magyar mezőgazdaság számára másfél millió földbirtokos (!) sündörgése és földdel való kényszerű “seftelése”, akkor kiköti, hogy elővásárlási joga először az oldalsó parcellatulajdonosnak, utána a két hátsónak lehet. Utána következhetett volna a sorban az egy táblában gazdálkodó, aztán meg a helyben lakó paraszt. És csak ezután lett volna elővásárlási joga – mondjuk – a külföldi befektetőnek. Mindezzel a hazai agrárpolitika nem foglalkozott érdemben, így aztán amikor Orbán Viktor orrára koppintottak Brüsszelben az elaprózott birtokméretek miatt, a miniszterelnök megint csak arra juthatott: rendet kell tennie a zűrzavaros ágazatban.
Apropó, Orbán. A miniszterelnök a kálócfai, píár-elemekkel tűzdelt “roadshow”-n 60–70 ezer hektárt említett zsebszerződéssel fedett területként. Ami viszont némiképp zavarba ejtő. A hazai öszszes mezőgazdasági termőterület nagysága 6 millió hektár. A 60–70 ezer ennek mindössze 1 százaléka. Említettük, hogy a szerződések 80-90 százalékát a földtörvény tiltó passzusának életbe lépése előtt, 1994-ben villámgyorsan megkötötték. Akkor hát úgy állunk, hogy az 1 százalék 10–20 százaléka mögött állhat tisztázatlan jogügylet. Ez azonban lehetetlen, a kormány minden bizonnyal alábecsülte a nagyságrendet – ami ilyen eltökélt harc esetében eléggé kockázatos –, a becslések szerint 2–300 ezer hektárt érint a zsebszerződés. A Földtulajdonosok Szövetsége 500 ezer hektárt említ effektív külföldi földtulajdonként, és 500 ezer hektárt “tippel” bérletként. Más szervezetek viszont csak tízezres nagyságrendet említenek. Miért nem tudunk eleget az agrárium szereplőiről? Miközben a kárpótlási földterületek és a téesz-részaránytulajdon szétosztása meglehetősen behatárolt és adatolt is volt.
Az a gond, hogy az árveréseket követő folyamatokról a tulajdonosok már nem szolgáltattak adatot. Azokról az általános, ám mégis kevésbé ismert esetekről, amelyeket zsebszerződések “takarnak”, valójában senkinek sincsenek alapos információi. Nem tudjuk tehát, hogy Józsi bácsinak Somogyudvarhelyen mije van, miből él, és mit akar. Nyilván azt sem tudjuk, hogy ha van zsebszerződése, az reá nézve milyen kötelezettségeket takar. Sem Józsi bácsi, sem a “bérlője” nem érdekelt abban, hogy adatokat szolgáltasson. De ez csak az egyik gond. Az új földtulajdonosok egy része nyilvánvalóan nem azért vett földet, hogy gazdálkodjon rajta, ami nem volna bűn. De miután a közmegítélés az efféle üzleteket sokszor sima nyerészkedésnek tekinti, a tulajdonosnak megint csak az a célja, hogy meghúzódjon a háttérben. Arról most ne beszéljünk, hogy a nyilvántartás, amely a földbirtokviszonyokat világossá tehetné – kik és hányan vannak, mekkora területeken osztoznak stb. –, még mindig többéves lemaradásban van. Mindebből az következik, hogy jószerével Magyarország ma az egyetlen európai ország, amely nem rendelkezik elégséges információkkal saját mezőgazdaságáról.
Az adatínség persze nem szokatlan errefelé,. kommentálta az ügyet évekkel ezelîtt egy kaposvári beszélgetésünk során Horn Péter akadémikus. A magyar parasztnak a történelmi időkben jó oka volt arra, hogy eltitkolja, mije van. A rendszerváltó kormányok tettek ugyan néhány bátortalan kísérletet rá, hogy a gazdák regisztráltassák magukat. De az adóhivatali, minisztériumi meg kamarai nekibuzdulások sorra kudarcot vallottak. A földművelésügyi kormányzat földalapú támogatási programjától azt várták, hogy növekedjen a regisztrált, a mezőgazdasággal valamilyen összeköttetésben álló szereplők létszáma. De a program elbukott, mert messze nem az a nagyságrendű népesség jelentkezett be, amelyik számításba jöhetett volna. Meglehet persze, hogy az évenkénti és hektáronkénti 12 ezer forint összegű támogatás nem volt elég hozzá, hogy aktivizálja ezt a kört. A világ egyik legjobb agrárterületén, a Párizsi-medencében évi nyolcvanezer forintnak megfelelő EU-támogatást kap a farmer, és ez majdnem több, mint amenynyit Magyarországon jelenleg egy hektár föld terméséért kapni lehet a piacon. Ilyen körülmények között nyilvánvalóan minden termelő elemi érdeke, hogy regisztráltassa magát.
Még mindig az adatínségről. A kilencvenes évtized derekán, a téeszvagyon szétosztásának idején világosan lehetett látni, ki az, aki földhöz jutva gazdálkodni kezd, és ki az, aki másodlagos jövedelemforrásnak tekinti a mezőgazdaságot. Volt persze hajlam a nyerészkedésre, bizonyos vállalkozói törekvések is fölerősödtek. 1996-ban 45–55 százalékos arányban oszlott meg a földtulajdon a nagyüzemek és a kistulajdonosok között, de a kormányzati erőfeszítéseknek köszönhetően már túlsúlyban volt a magántulajdoni hányad. 1997-re aztán kiderült, hogy az ország dugig van évekkel korábban kötött szerződésekkel. Ami a 45 százaléknyit kitevő, ma is nagyüzemi kézben lévő gazdálkodást illeti, viszonylag tiszta képünk van. Rendelkezünk pontos információkkal a 10 százalékot kitevő új társasági formákról, ezen kívül talán még 20 százalék “befogható” és látható. Az a helyzet, hogy minden száz gazdálkodó közül nagyjából hetvenötről lehet tudni, hogy éppen mivel foglalkozik. De hogy mennyi a zsebszerződés, azt senki sem tudja megállapítani. Ha az agrárnépességbe mindenkit beleszámítunk, akinek földje van, akkor a döntő többségről nem tudunk semmit. Arról, hogy az összes földterület húsz-huszonöt százalékán mi történik, megint kevés az információ. Azt, hogy nagyjából hányan élhetnek ma a mezőgazdaságból, azért nehéz akár megközelítően is megmondani, mert sokan kiegészítő tevékenységként művelnek földet, és csak azért tartanak állatot és vetnek gabonát, hogy pluszjövedelmekhez jussanak. Ez nem meglepő, mondhatnánk, hiszen így van ez a fejlett világ országaiban is. De nem ekkora alaktalan tömegről van szó. A valóságos árutermelő szektor mindenütt igen kis létszámú. Az Egyesült Államokban a farmerek másfél százaléka foglalkozik kifejezett agrártermeléssel. Van aztán egy szélesebb mező, amelynek tagjai kedvtelésből vagy a családi hagyományok iránti tiszteletből gazdálkodnak a 30–40 hektáros farmon, amelynek a nyeresége meszsze kisebb annál, hogy meg lehetne élni belőle. A farmer a húsmarha- vagy a lótartásba bekapcsolódik, ám ez nem megélhetésének kulcskérdése. Ez az életforma nem meghatározó az agrárgazdaságon belül, vélekedett Horn.
Magyarországon ez mindig nagyobb létszámot érintett, széles kör állt kapcsolatban az agrártevékenységgel. Nálunk még a hobbiszintű kertészkedésben is kimutatható az árutermelésbe való bekapcsolódás szándéka. Ez akkor is érvényes, ha valaki csak a családját látja el friss zöldséggel és gyümölccsel. Itt a gazdálkodás nem az életformával, sokkal inkább a megélhetéssel hozható kapcsolatba. A kétlaki népcsoport tevékenységét jól lehetett kezelni a hetvenes-nyolcvanas évek téeszvilágában, amikor a nagyüzemek integrálták a kistermelőket. A korabeli gazdák megjelentek a koherens mezőben, tevékenységük tervezhetővé vált. Még különösebb, hogy az effajta tevékenység – a háztáji gazdálkodás vagy az otthoni kertben kialakított fóliás kertészet – az egész országra jellemző volt, kevésbé domináltak táji különbségek. Ez a kistermelői réteg – amely valamikor az agrárnépesség 25 százalékát adta – a licites világ elmúltával szinte teljesen eltűnt a látómezőből.
Miért nem tudjuk tehát pontosan, hogy mi a helyzet? Azért, mert pocsék a földnyilvántartásunk. Na most, naprakész információk híján harcot indítani a feltételezett ellenséggel szemben: eleve kudarcra ítélt vállalkozás.
A kormány különben erős segítségre szorulna, amikor a valódi zsebszerződésekről kellene tájékozódni. Az autópályaépítésben és dolomit-beszállításban otthonosan mozgó, színházépítésben és píármilliárdok elköltésében tüsténkedő “fiúk” a jelek szerint azokra a szerződésekre gondoltak, amelyeknek létezik egy vagy több titkos záradéka is. Ezek azt tartalmazzák, hogy amikor Magyarországon megváltoznak a földtulajdonlás jogi körülményei (mindenki az EU-csatlakozásra gondol), az addigi bérlő megvásárolhatja a földet. Némely esetben egy kölcsönszerződéssel van bonyolítva az ügylet.
Említenék egy konkrét esetet. 1995. október 5-én riportot írtam a Népszabadságban A szombathelyi földek fantomja címmel. Egy újsághír volt a sztori alapja, amely arról tudósított, hogy 112 millió forint értékű kárpótlási jegy felhasználásával, devizahatósági engedély nélkül 87 ezer aranykorona értékű termőföldhöz jutott egy osztrák vásárló Vas megyében, a becslések szerint 4–5 ezer hektáros terület lett az övé. Az ügyben jogerős döntés született, 50 ezer forintos bírságot róttak ki “az osztrák állampolgárra”. A szombathelyi vámhivatal nem nevezte meg az “osztrák földbirtokost”, és az sem tisztázódott pontosan, mi volt a deviza-szabálysértés tárgya.
Tájékozódtam a helyszínen, s azt a tippet kaptam, hogy keressem Alexander Gaalt. “Nincs egy deka földem sem Magyarországon” – jelentette ki Gaal, a Szombathelyen élő befektető-tanácsadó cég osztrák állampolgárságú vezetője. A Vas Népe – akkoriban a külföldi, főleg felsőőri (Oberwart) pénzes csoportokkal kokettáló helyi notabilitás hűséges szócsöve – megpendítette az elkobzás valószerűtlen lehetőségét is. “Ha ilyen ebben az országban megtörténhet, ide többé a kutya be nem teszi a lábát” – mondta Alexander Gaal abban a Lajta utcai iroda-lakásban, amely azelőtt Takáts Jenő helybéli jogászé volt. Takáts a Gaal-féle Euroinvest Kft. felügyelőbizottsági tagjaként van diszponálva.
Miután tisztáztuk, hogy Gaal úrnak az égvilágon semmi köze sincs a Szombathelyt elkerülő Zanati út környéki szántókhoz (ma bevásárlóközpontok, szervizek és más üzemek tanyáznak a méregdrága telkeken), visszanéztem a kárpótlási földárverésekről készült videofelvételeket. A képeken Gaal magyar feleségét, Tilda asszonyt fedeztem föl. Megkérdeztem ezután Horváth Lászlót, a szombathelyi Felszabadulás Termelőszövetkezet elnökét: kihez kell fordulnom, ha reklámtáblát szeretnék elhelyezni a körgyűrű Zanati úthoz közel eső földjeinek valamelyikén. Szerettem volna megtudni, kié a szántóföld, amelyen kukoricát és cukorrépát termel a téesz. Az elnök közölte: több mint száz tulajdonostól bérlik a földet, “de az osztrák úrnak nagyobb területe van”. “Ki az osztrák úr?” – kérdeztem, és a válasz fölöttébb világos volt: az itteni terület nagyobb részét Alexander Gaalhoz tartozó birtokként kezelik.
“Az osztrák úr majdnem mindegyik szombathelyi árverésen jelen volt – idézte fel hat évvel ezelőtt az 1993 augusztusa és az 1994 nyara közti időszak szombathelyi árveréseit dr. Árvay György, a Vas Megyei Kárrendezési Hivatal vezetője. – Természetesen az árveréseken nem licitálhatott, nem szerezhetett földtulajdont sem. Az úrnak egy magyar hölgy árverezett. Közigazgatási-jogi értelemben kizárólag ő volt az ügyfelünk.”
Ezeken az árveréseken mindenki tisztában volt az erőviszonyokkal. Volt, aki 18 ezer, és volt, aki 18 millió forintnyi kárpótlási jeggyel licitált. Csak az ellenérdekű helyi pénzes körök háborogtak. A kárpótlási hivatal vezetőjéhez többen befáradtak tanácsot kérni. Volt olyan, aki azért ment, hogy megmutassa az adásvételi szerződését, mert szerette volna megnyugtatni a lelkiismeretét. “Mondtam, ez közhivatal – jegyezte meg Árvay György –, nincs, nem is lehet hozzá közöm. De fussam át, kérlelt az illető, rendben van-e a dolog. Abban is kipontozott részek voltak, és nem találtam rajta a vevő aláírását. Az emberek kezébe olyan szerződéseket nyomtak, amelybe utólag azt írtak, amit akartak.”
Tovább kutakodtam. Találtam egy 1992-ben fogalmazott prospektust, az East-West Invest felsőőri (Oberwart, Grazerstrasse 97.) központjában fogalmazták. Miért fektessünk be Magyarországon? – virított a címoldalon. Hazánk kilenc évvel ezelőtt azért volt vonzó befektetési terület, mert “hiányos az infrastruktúra, ennélfogva biztosak a beruházások e területen”. A ránk nézve hízelgő megállapítások között szerepelt, hogy “jól szervezett és prosperáló üzemek működnek megfelelő munkakultúrával és nyugati exportaránnyal, a kutatási és a mérnöki kapacitás nincs leterhelve”. Aztán meg lehetőség van “speciális ingatlanokba való beruházásokra”. Az EWI-t 1992ben egymillió schillinges alaptőkével jegyezték be Ausztriában. A felügyelőbizottság elnöke osztrák, Rolf Dieter Herzog, az elnökhelyettes magyar, dr. Domby Zoltánné. Alexander Gaalról a prospektusban azt olvastam, hogy hiteles könyvvizsgáló, adó- és vállalkozási tanácsadó, a Kelet-Európával kapcsolatos kérdések szakértője. Gaal egy holdingon keresztül 1992-ben hét magyar vállalkozásban volt érdekelt, az összberuházás volumene elérte a 12 millió schillinget. A vállalkozás profilja: “Vagyoni és vállalkozási érdekeltségek megszerzése, ingatlanok vásárlása, ezek értékesítése, hasznosítása, különösen az ingatlanvagyonok bérbeadásán és igazgatásán keresztül… döntően Magyarországon.”
Arról is tudomást szereztem, hogy mi történt 1993 nyarán az Euroinvest szombathelyi irodájában. Hirdetések jelentek meg a Vas Népében: a hirdető kárpótlási jegyet venne magas áron. Özönlöttek a kuncsaftok. Hamar elterjedt a városban, hogy az irodában készpénzzel fizetnek, hetven-hetvenöt százalékos árat adnak a kárpótlási jegyért. Nem tíz-, és nem százezres nagyságrendről volt szó. Az “eladónak” a jegyet kellett vinnie, és át kellett nyújtania az eredeti kárpótlási határozatot is. Ha valaki akadékoskodott, visszakapott a határozatából egy fénymásolatot. Ezt követően három különféle okirat aláírására került sor. Az első egy sima meghatalmazás volt. A kárpótolt megbízott valakit az “invesztesek” közül, hogy képviselje a liciten. A másik irat, amelyet kézjeggyel kellett ellátni, kölcsönszerződés volt. Ebben az állt, hogy a kárpótolt személy ennyi meg ennyi forintot kölcsönkap, itt szerepelt a kárpótlási jegy tulajdonképpeni ellenértéke. A pénzt kölcsönzők – vagy egy személyt vagy egy társaságot tüntettek föl – kikötötték, ha az eladó meggondolja magát, mert mégis megtetszik neki az árverésen licitált és a földhivatalban később a nevére bejegyzendő föld, és úgy gondolná, visszaadja a kölcsönt, azt ne tehesse meg. A kölcsönszerződés felmondása esetén a schilling mindenkori árfolyamához igazított, és jókora kamattal növelt értékét kellett volna visszafizetni.
A harmadik irat, amelyet aláírattak a kárpótlási jegy tulajdonosaival, egy adásvételi szerződés volt. Kipontozták a majdani föld helyrajzi számának, aranykorona-értékének a helyét, és a vevő helyén sem volt minden esetben aláírás. De az eladónak szépen oda kellett kanyarítania a nevét.
Alexander Gaal visszautasította a szerződésekről szóló történetet, és megismételte, hogy neki egy deka földje sincs Magyarországon. (Nem lehetett, hiszen külföldi volt, a cégét pedig Ausztriában jegyezték be).
Megkerestem Simon Zoltán szombathelyi vámparancsnokot. Ő azt mondta: az osztrák vállalkozó kizárólagos tulajdonában van az a kft., amely az adásvételi szerződésekben mint vevő szerepel, de azt, hogy valójában ki a vasi termőföldek valódi tulajdonosa, nem a vámőrségnek kell megvizsgálnia. “Csak azért intézkedtünk – fogalmazott a parancsnok –, mert az ügylethez az érintettek előzetesen nem kérték a Magyar Nemzeti Bank engedélyét. További tisztázásra vár, hogy a földjüket eladó kárpótoltak elkövettek-e valamilyen szabálysértést. Elképzelhető, hogy jóhiszeműen jártak el, és ezért nem terheli őket felelősség.”
Az ügy ezzel le is csengett, ma azt sem lehet pontosan megtudni, “az osztrák úr” vajon kifizette-e az ötvenezer forintos bírságot. Az viszont kikövetkeztethető, hogy a Gaal-féle Euroinvest közvetítette, menedzselte az ügyleteket, és már 1996ban hallatlanul erős gazdasági pozíciói voltak Magyarországon. Százszázalékos tulajdonosa volt a szombathelyi Petőfi Üzletháznak, a büki Éva Kempingnek, a sárvári Sport Hotelnek, és földapporttal (!?) beszállt csendestársnak a szombathelyi West Árkádia üzletházba az akkori polgármester bátyja, Wágner Kálmán építési vállalkozó és Gécsek Tibor válogatott atléta mellé. Ma már se szeri, se száma a közös osztrák–magyar vállalkozásoknak a határ menti városban. A Zanati úti ötszáz forintos aranykoronák az elmúlt években milliókért cseréltek gazdát. Amikor az MDF városi elnöke, Heckenast Gusztáv egy ízben fellázadt a helyi politikai elit és az osztrák tőke látványos egybefonódása ellen, az orrára koppintottak, és a Vas Népében kellett bocsánatot kérnie. Az osztrákok évek óta itt vannak, üzleteket, marhatelepeket vesznek, gazdálkodnak, nyerészkednek, építenek, jönnek-mennek. Nincs ebben semmi meglepő. Nem arról híresek, hogy megijednének Orbán Viktortól.
A kölcsönszerződést előszeretettel alkalmazták a földbérleti szerződések megkötésekor is. Ez a garancia arra nézve, hogy a bérbeadó (az ingatlan-nyilvántartásban tulajdonosként bejegyzett magyar gazda) ne szüntesse meg (például a kormány kampányízű ösztönzésére) a bérletet. Ha mégis megtenné, a határ menti földet használó osztrák gazda ügyvédje előkapná a kölcsönszerződést, és azzal szépen besétálna a bíróságra. Ez is valóságos zsebszerződés, csakhogy annyi vele a baj, hogy egyetlen példány található belőle. Az pedig nem a papír szerinti földtulajdonos zsebében van. Vajon mivel vehető rá a magyar paraszt arra, hogy bíróságra járva bizonyítsa az igazát? Miközben a pénzét rendesen megkapja a bérlőtől. Csak éppen vállalta azt a rizikót, hogy adásvételi szerződést de facto nem kötött. Most viszont Orbán Viktor azt tanácsolta neki: tárja a dokumentumokat a bíróság elé, és adja el immáron a földjét a(z egyelőre nem létező) nemzeti földalapnak. Merthogy ez a földalap majd segíteni fogja abban, hogy az osztrákot kártalanítsák. Kifizesse például a földjavítást, és mindazt a költséget, amelyet a jog elmaradt haszonként definiál. És akkor ő jól jár, mert tulajdonképpen másodszor (immár piaci áron) bocsáthatja áruba a földjét. Mitől vagyunk annyira biztosak abban, hogy az osztrák (is) a bíróságon akarja majd elrendezni a kérdést? A falusi viszonyok ismeretében állítom: tízezer forintért bárki talál magának olyan embert, aki hajlandó beverni mások ablakait éjnek idején. És akkor felvetődik a kérdés: milyen szellemet akarnak most kiszabadítani a palackból?
Na és a földalap. Orbán eredeti konstrukciója a következő volt. Mivel még nincs földalap (a parlament a földtörvény módosításával együtt 2001 decemberében tervezi, hogy napirendre tűzzék), egy magántársaságot alapítanának, az kezelné az állam földügyleteit. Egy magántársaság. A média azon része, amely hajlandó volt a zsebszerződések elleni harc híreinek hallatán gondolkodni is, azonnal felhördült: de hiszen pont ezt tiltja a jelenleg hatályban lévő törvény. A kormány törvénytelenséggel akarja betakarni a másik törvénytelenséget? Orbán aztán az augusztusi hőségben módosít: a kincstári vagyoni igazgatóság venné meg a földeket.
A földalap különben eredeti ötlet, noha nemigen alkalmazzák az EU tagországai, legalábbis állami szinten nem. Franciaországban (már említettük) minden hatalom az önkormányzatoké, és a cél az, hogy a helyben lakók számára biztosítsanak mezőgazdaságilag hasznosítható területeket. Ugyanez a helyzet Németországban is, de itt a kormány tiszteletben tartja a helyi önkormányzatok akaratát. Magyarországon viszont a kormány utálja az önkormányzatokat. Az elmúlt három évben 15-ről öt százalékra csökkent a jövedelemadó helyben maradó hányada, ez komolytalan, a mohó állam kormánya minden fillérre igényt tart, mert így tudja szétosztani vazallusai között a húsos falatokat. Ilyen helyzetben az önkormányzatok eleve nem érdekeltek abban, hogy nyilvántartsák a határukban gazdálkodó szervezeteket és farmereket. Ha több jutna a helyhatóságnak, a falvak nyilván figyelnének rá, hogy vajon kik azok, akik használják a földeket, és kíváncsiságuk arra is kiterjedne, ki mivel keresi a kenyerét – az adófizetőiről, akiktől az önkormányzat jövedelmei származnának, minden bizonnyal pontosan vezetné a nyilvántartást. Ha így volna, az önkormányzat pontosan tudná, hogy a helyi adófizetők közül ki a valódi, és ki a “színlelt” földtulajdonos. Most az van, hogy virágzik a korrupció (a kormány jobban járt volna, ha a zsebszerződések helyett azt vizsgálja, hogy kik és milyen jogcímen veszik föl a támogatásokat), a helyi önkormányzat pedig abban érdekelt, hogy tájidegen lakópark épüljön a belterületéhez közeli dombokon, szántóföldeken. És kevésbé köti le a figyelmét az, hogy a helyi lakosság megélhetését a művelhető területek okos gazdálkodásával segítse.
Mindezzel persze Orbán Viktor is nyilvánvalóan tisztában van. Azt is tudnia kell, hogy nem a tulajdonos számít, mert földtulajdonos minálunk mindenki lehet. A mezőgazdaság azon áll vagy bukik, hogy a gazda, aki használja a földet, milyen hatékonysággal képes terményt vagy húst előállítani. A miniszterelnöknek arra is számítania kellett, hogy eljön a pillanat, amikor az Európai Unióval folytatott csatlakozási tárgyalásokon kötelezettségeket kell vállalnia. Tudta ezt hatalomra jutásakor, 1998-ban is. A kötelezettségvállalásra föl lehetett volna készülni. A földtörvény módosítását – amely a helyben lakást és a mezőgazdasági végzettséget tette volna a földbérlet feltételéül – el kellett volna időben végeztetnie (az erre vonatkozó módosító indítványt saját koalíciójának szakértő tagja, az MDF-es Medgyasszay László terjesztette be, lesöpörték az asztalról). Csakhogy ő Torgyán Józsefre és kártékony kompániájára bízta azt a nemzetstratégiai ágazatot, amelynek megtartóereje napról napra gyöngül. Most ahelyett, hogy nyíltan és őszintén beszélne, harcot indít a rendszerváltás zűrzavarában, hat-hét évvel ezelőtt született fantomszerződések ellen. És ki tudja mondani: az osztrák gazdák örüljenek, hogy megússzák ép bőrrel.
Sajnálhatjuk, hogy csak ennyire tellett.