←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Csepeli György

Az értelmiség bekerítése

A történelem játszmáinak természetéről gondolkozva általában véve hasznos lehet a Hegeltől származó s Engels nyomán elhíresült paradoxon, miszerint “azt, amit minden egyes ember akar, mindenki más megakadályozza, és azt, ami kialakul, senki sem akarta”.* A kelet-közép-európai államszocialista rendszerek 1989–90-ben bekövetkezett váratlan és lavinaszerű összeomlása és az új, demokratikus és kapitalista minták szerint berendezkedett rendszerek története mintha azt mutatná, hogy ami kialakult, azt ha nem is mindenki, de a többség semmiképpen sem akarta, ám megelőzően is csak igen kevesen akartak valamit egyáltalán. E kevesek sorába tartozott az államszocialista rendszerben felnevelkedett értelmiség, amely viszonylag korán felismerte, hogy a rendszer tarthatatlan. A felismerés alapján persze ki-ki más és más következtetésre jutott, s az eltérő következtetések eltérő akaratok alapját képezték.

Voltak – Magyarországon különösen nagy számban –, akik a meglévőt pusztán átalakítani kívánták, s úgy vélték, hogy piaci és demokratikus reformok sorozatos megvalósításával fokozatosan és fájdalom nélkül meghaladható lesz a túlközpontosított, életképtelen és embertelen rendszer. Mások radikálisabb megoldásokat favorizáltak. Szemükben az államszocializmus Prokrusztész-ágynak tűnt, amelyet mindenestül a történelem lomtárába kell kidobni, s helyére egy polgári, liberális politikai rendet, a magántulajdon elvén alapuló gazdasági rendet, és a nyugati katonai-politikai szövetségbe való mielőbbi betagozódást lehetővé tevő szövetséget kell állítani. Mind a mérsékeltek, mind a radikálisok között akadtak olyanok, akik az államszocializmus kártevéseit a nemzeti identitás forrásvidékein vélték felismerni, s következőleg a nemzeti lét kereteit kívánták részint megújítani, részint korábban sosem tapasztalt szilárdsággal és kontúrokkal megteremteni.

A vázolt különböző típusú értelmiségi akaratok iróniája, hogy kritikusan viszonyultak egy nagy történelmi és társadalmi projekthez, amely maga is kritikai és értelmiségi fogantatású volt. Ráadásul, mint az a későbbiekben kiderült, a szocializmuskritika voltaképpen annak állítása volt, aminek tagadására eredetileg a szocializmus létrejött. Aki tagadta a szocializmust, akár akarta, akár nem, állítania kellett a nemzetet és/vagy a kapitalizmust, melyekkel szemben annak idején a szocializmus először mint gondolat, később mint történelmi erő létrejött.

A rendszerváltás óta eltelt tíz év elegendő idő lett ahhoz, hogy a legelvakultabb szocializmusellenesek számára is kiderüljön, hogy Marx, Engels, valamint hithű és eretnek követőik annak idején nem a levegőbe beszéltek. A demokratikus politikai rendszer önmagában semmit sem jelent a társadalom számára, ha nem képes biztosítani a többség számára a méltó életet, ha nem képes elhitetni velük, hogy a rendszer általuk, értük és velük működik. Még rettenetesebb felfedezésre juthatunk, ha az eltelt tíz év gazdasági fejleményeinek társadalmi következményeit vizsgáljuk. Az egyenlőtlenségek látványos és már-már tűrhetetlen mértékű megnövekedése, a szegénység és kitaszítottság tömeges megjelenése, az esélytelenség dermesztő, az életbe újonnan belépő nemzedékek életét is átfogó kiszámíthatósága olyan tapasztalat, amelyre a szocializmuskritika bázisán nincs magyarázat, s ami a legfájóbb, nincs mentség sem. Végezetül annak megállapítása sem igényel különösebb szociológiai műveltséget, hogy a világkapitalizmus perifériáján elhelyezkedő országokban – s Magyarország kétségtelenül e kategóriába tartozik – nem sok tere marad a nemzeti szuverenitásnak, a történelmi és kulturális eredetű sajátosságokra építő nemzeti politizálásnak.

Mit kínálhat a szocializmuskritika a szegény országban élő szegény tömegeknek? Úgy látszik, ugyanazt, amit a szocializmus kínált egykor. De ha a szocializmus kompromittálódott, a világszabadság és az annak alapját képező társadalmi egyenlőség puszta hangoztatása mosolyt fakaszt, akkor törvényszerű, hogy a szocializmus a legtorzabb formában, nemzeti szocializmusként vagy ismertebb (bár pontatlanabb) nevén fasizmusként ismert ideológiaként jelenik meg és nyer komoly támogatást mindazok körében, akik számára a rendszerváltás elvette az egzisztenciális biztonságot, miközben csak absztrakt, hasznavehetetlen módon juttatta őket politikai szabadsághoz.

Ha igaz, márpedig igaz, hogy a posztszocialista értelmiség a rendszerváltást követően zsákutcába jutott, annak elsődlegesen ez az ideológiai háttér az oka. Egy kritikai értelmiségi sem volt, aki az államszocializmust akarta volna, de amit helyette akart, az nem jött létre. Ami létrejött, arról megállapítható, hogy azt a kritikai értelmiségiek közül senki sem akarta.

A rendszerváltás liberális álma szerint az értelmiség rohamosan átalakult volna szakértelmiséggé, más részei betagolódtak volna az üzleti világba, s a nagy probléma (az államszocializmus eltüntetése) megoldott lévén ki-ki elbíbelődhetett volna a neki rendelt kis problémák tömkelegével. Végül is azon is lehet gondolkozni, hogy mi az oka annak, ha egy pártnak népszerű a vezetője, de maga a párt népszerűtlen, miként annak a problémának a megoldása is jelentős intellektuális feladat, hogy a mobiltelefonok használata hogyan hat a vezetékes telefonok forgalmának és előfizetői létszámának alakulására, vagy az, hogy mi a titka az Ariel mosópor iránt mutatkozó kereslet lanyhulásának.

A rendszerváltás liberális álma szerint a magántulajdonon alapuló gazdasági rend megteremtése, a piaci mechanizmusok érvényesülése, a plurális politikai demokrácia intézményeinek Montesquieu által megjelölt irányú kifejlesztése, a verseny és a teljesítmény értékességének elismerése automatikusan létrehozza azt a társadalmat, melyben, mint az Égben, mindennek megvan a helye, s a történelem ezáltal véget is ér.

Ha valaki a posztszocialista térség közép-európai országait egy modern politikatudományi tankönyvvel a kezében vizsgálja, nem talál olyan pontot, amely hibádzana. Különösen szerencsés helyzetben van az a politikatudományi szakos amerikai vagy európai egyetemista, aki Magyarországot húzza a vizsgán. Magyarország lett Steinman, a grófnő a posztszocialista, immár demokratikus országok osztályában.

Fölülről nézvést kétségtelenül úgy néz ki, mintha még megvolna a demokrácia, és töretlenül fejlődne a piacgazdaság. A rendszerváltás negatív társadalmi megítélése, a várt egzisztenciális javulás elmaradása, a szelektív és legitimálatlan boldogulás látványa azonban felerősítette a magyar politikai kultúra történetileg antidemokratikus, beidegzett mintáit. E minták sorában említhető a tekintélyelvűség, a paternalizmus, a tanult tehetetlenség.

Hiába tudható, hogy a rendszerváltás elmaradása, illetve a román, bolgár, ukrán stb. út választása jóval nagyobb rossz érzésnek és pesszimizmusnak vethetett volna ágyat, mint a sokkterápia, a hétköznapokban élő ember képtelen a dolgokat másként, mint az itt és most perspektívájából látni. E perspektíva ráadásul foglya az előzményeknek. Az értelmiség akarhatta a rendszerváltást, de a magyar társadalom nem akarta, csak elfogadta. A rendszerváltás beleillik a magyar társadalom sorsfordulóinak sorozatába, ahol keresve sem találunk olyan sorsfordulót, amelynek kimenetét a magyarok maguk határozhatták volna meg.

A kelet-európai kis népek történelmét Isten a szenvedő igeragozás paradigmája szerint írta, ahol is nincs helye az önálló, saját cselekvéséért felelős autonóm személyiségnek. A rendszerváltás legnagyobb hiánya, hogy nem jöttek létre a cselekvő igeragozás paradigmája szerint működő társadalmi intézmények és szervezetek, vagy ha létrejöttek, sorsuk a rohadás, a sorvadás, a leépülés lett. Demokraták hiányában a magyar demokrácia látszattá, kulisszává változott, aminek bekövetkezése a magyar történelem ismeretében nem meglepetés.

A Parlament épülete abban a korban készült el, amelyet Leopold Lajos annak idején a “szimulált kapitalizmus” korának nevezett. A Parlament épülete a maga cifraságában, nagyzoló megjelenésében, belső tereinek célszerűtlenségében a szimulált demokrácia jelképe lett. A rendszerváltás óta harmadik szabadon megválasztott Országgyűlés ebben az épületben tartja egyre ritkásabb üléseit. Az épület inkább idegenforgalmi célokat szolgál. A miniszterelnök gyermekeket kalauzol az épületben, amelyet karácsonyonként (mint Kádár idejében) felkeres a Mikulás.

Az értelmiség rossz érzésének egyik oka minden bizonnyal az, hogy az államszocialista rendszert felváltó új rendszer nem esett egybe azzal, amit az államszocialista rendszer értelmiségi kritikusai a rendszerváltás előtt elképzeltek. A rossz érzés másik oka, hogy paradox módon a rendszerváltás éppen azokon a területeken maradt el vagy húzódik végtelenül, ahol az értelmiség él és dolgozik. Miközben a veszteségesen működő nagyvállalatok az általuk foglalkoztatott százezrekkel szinte egyik napról a másikra eltűntek a színtérről, az egészségügy, a felsőoktatás, a közoktatás, a tudományos kutatás, a közszolgálati tömegkommunikáció, a kulturális értékek létrehozásának intézményes keretei a zsugorodó költségvetési támogatás és az új, piaci viszonyokhoz való alkalmazkodásra képtelenség folytán egyre kisebb hatékonysággal, de lényegében változatlan szervezeti sémák szerint működtek tovább, mintha mi sem változott volna.

A rendszerváltás mostohán bánt el az államszocialista redisztribúcióból korábban viszonylag busásan részesülő értelmiséggel, amely úgy érezhette magát, mint az ember, aki maga alatt vágta el a fát. Az államszocializmus értelmiségi kritikusai mindenre gondoltak, csak arra nem, hogy mi lesz velük, ha az állam többé nem ad pénzt pár száz példányban megjelenő eredeti szerzeményeket vagy fordításokat tartalmazó verseskötetek kiadására, nem fedezi a pár ezres közönségnek szóló művészfilmek gyártási költségeit, támogatja ugyan a színházakat, de sosem ad annyit, hogy a színészeknek ne kelljen megalázó, de pénzt hozó feladatokat elvállalniuk, nem törődik azzal, hogy kinek van vagy nincs pénze rá, hogy szakmai életben maradása érdekében tudományos konferenciákra járjon, magyar viszonylatban drága szakkönyveket olvasson, előfizessen a Times Literary Supplementre, a New York Review of Booksra. Az állam megelégedett azzal, hogy korábban sosem látott mértékben szabadságot adott az értelmiségnek.

Az 1994–98 között kormányzó liberális és szocialista koalíció ha akart volna, sem tudott volna jelentős költségvetési támogatást adni az államszocialista korszakból örökölt intézményeknek, de amit adott, annak elosztásába nem szólt bele. A kulturális kormányzat tiszteletben tartotta a szakmai autonómiát, nem voltak “eszméi” a szónak abban az értelmében, hogy azokat ráerőltette volna bárkire, s csak annak adott volna pénzt, paripát, fegyvert, akit eszmei rokonának tartott.

Az értelmiség azonban mit sem tudott kezdeni a szabadsággal, mert elégtelenek voltak az anyagi eszközök, amelyek révén szabadsága tapasztalati valósággá válhatott volna. A liberális doktrína szerint az állam által elhagyott teret majd kitölti a polgárok társadalma, a magánszféra, a kultúra támogatására érett és kész nagyburzsoázia. A várt támogatás azonban elmaradt. Az értelmiség leleményesebb csoportjai a mannheimi értelemben vett értelmiségi léttől idegen, ugyanakkor felettébb nyereséges kényszerpályák irányában indultak el. A döntő többség számára azonban maradtak a kudarc és megfosztottság érzései.

Az 1998-ban hatalomra jutott, a rendszerváltás óta a sorban már harmadik szabadon választott kormányt nem béklyózták liberális dogmák. A látványosan javuló gazdasági helyzet, a trükkösen tervezett, az állami bevételeket alaposan megnövelő költségvetés jelentősen kibővítette a kormány mozgásterét a kultúrpolitikában is. Beindult az osztogatás gépezete, amelynek puszta látványa aktiválta az értelmiség államszocializmusból átmentett feltételes reflexeit. Miként egykor Pavlov kutyája nyálelválasztással reagált a húsra csupán utaló fényjel megjelenésére, az értelmiség a kilátásba helyezett állami anyagi támogatások puszta ígéretére zúgolódás nélkül feladta autonómiáját, felrúgta a szakmai szolidaritást, s megkezdődött a tolongás a húsosnak vélt tálak körül. A kormány a Nemzeti Kulturális Alap visszaállamosításával világos jelét adta annak, hogy ki az, aki ad, s azt is egyértelművé tette, hogy csak annak ad, aki konform módon ugyanazt gondolja, amit a kormány gondol. A kormánynak ugyanis eszméi támadtak. Függetlenül attól, hogy miként ítéljük meg ezeknek az eszméknek a színvonalát, korszerűségét, ideológiai irányultságát, a puszta tény, hogy egy központi akarat által vezényelt redisztribúciós mechanizmust állítottak a szóban forgó eszmék szolgálatába, lehetetlenné teszi, hogy valódi értelmiségi produktumként legyenek elismertethetők azok a könyvek, filmek, opera- és színi előadások, amelyek alkotóiba láthatóan az állam lehelt ihletet. Az eszmék és az eszméket hordozó művek hatalma a szabad vitában, az értelmiségi diskurzus terében mutatkozik meg, s mihelyst egy-egy eszme mögé felsorakozik a politikai hatalom, az eszme szellemi értelemben véve erejét veszti, amit nem pótolhat a hatalmasok szeretete.

A magyar értelmiségnek a rendszerváltás előtt bőven volt alkalma megtapasztalnia, hogy mit jelent a hatalom szeretete, s arra is volt bőven bizonyíték, hogy nincs az az igazság vagy szépség, amelyet ne tenne hazuggá, ne rondítana el, ha a politikai erők a maguk rövid távú, cinikus vagy akár csak pragmatikus céljai szolgálatába állítják. Ez a tapasztalat azonban mintha semmissé vált volna, mihelyt újra felhangzott a Központból a jól ismert szirénhang, amely kiemelt gázsit, bőkezű támogatást, sokmilliós díjat, gyakori szereplési lehetőséget, ingyen külföldi utazást és a többi, a szocializmusból oly jól ismert privilégiumot ígért mindazoknak, akik beállnak a sorba.

Az a látszat, mintha mindenki ott tolongana a Központ körül. Aki a budai Duna-parton jár a Szabadság híd és a Petőfi híd (gyengébbek kedvéért a Ferencz József híd és a Horthy Miklós híd) közötti parton, az láthatja, hogy napról napra nő és csinosodik az új államszocialista kultúrpolitika dicsőségét hirdető Nemzeti Színház épülete a túlparton. Már senki sem beszél arról, hogy milyen olcsó, és milyen szerény. Jelkép lett az épület, de nem a nemzet csinosodásának és polgárosodásának jelképe, hanem a kultúra államosításának és az értelmiség megzsarolásának jelképe.

Ugyanakkor világos, hogy még az érdemesnek minősülők közül sem kap mindenki, s főleg nem kap eleget. Kornai Jánosnak a hiányról írott klasszikus művéből, az államszocializmus bukásának forgatókönyvéből tudjuk, hogy az osztogatáson, a kijáráson, az eszmei, de még inkább vér szerinti rokoni kapcsolatokon alapuló javadalmazási rendszer végül is mindenkit kielégítetlenül hagy. Aki nem kap, az zúgolódni fog, függetlenül attól, hogy amire támogatást kért, annak van-e vagy nincs értéke. Aki kap, az szintén nem lesz elégedett. Ha féltehetségként fércműre kapta a támogatást, acsarkodni fog. Paradox módon főképpen nem a hasonszőrűekre lesz féltékeny, hanem azokra, akik vele ellentétben igazi tehetségek, gondolataiktól megremeg a föld, és nem kaptak támogatást. Ha tehetséget jutalmaz a Központ, a jutalmazott arcán ott marad a hivatalnok csókjának nyála, amely lemoshatatlan nyomot hagy maga után. Végül is a magyar szociálpszichológiai hagyományoknak oly kiválóan megfelelő képlet jön létre, amelyben a siker kudarcot jelent, a kudarc viszont sikerként könyvelhető el.

A központosított kultúrairányítási rendszer hatékonyságának feltétele a társadalom zártsága. Nem véletlen, hogy az államszocializmus idején a Magyar Posta elkobozta a Times Literary Supplement vagy a New York Review of Books Kádár Jánosnénak nem tetsző számait. A hölgy mai utódának ez az eszköz nem áll rendelkezésére. A Központ urai és úrnői kénytelenek tűrni, hogy a posztszocialista értelmiségi lét nemzetközi dimenziót nyert, amely felett nincs hatalmuk. Nem képzelhető el szánalmasabb jelenet annál, mint amikor egy közpénzekből kistafírozott, a Központ által nemzetközi rangúvá nyilvánított valaki New York Cityben amerikai értelmiségiek körében igyekszik magáról és produkciójáról elhitetni, hogy az a budapesti Wesselényi utcán túl is érdekes és értékes lehet bárki számára. Ezzel szemben egyidejűleg a Magyarországon senki által nem támogatott, lenézett és megvetett cigányzenekarról a New York Times fél oldal terjedelmű lelkendező írást közöl, kiemelve a produkció magyar jellegét.

A történelem minden látszat ellenére nem ismétlődhet meg. Klebesberg, Aczél egyszeri jelenségek voltak, s mai utódjelöltjeik inkább nevetségesek, mint félelmetesek. Nincs füle annak a hallásra, aki a mai Központ szirénhangjaiból nem hallja ki a falsot, a szorongást, a kisebbrendűségi érzést, a tehetségtelenek és inkompetensek ösztönös gyűlöletét mindazzal szemben, ami a szó nietzschei értelmében monumentális. Nem kell elutazni New Yorkba vagy Párizsba, hogy a világgal találkozhassunk. Az értelmiségi lét feltételei radikálisan változnak az információs korszakban.

A világ megváltozott. Nincs az a Központ, amely bárhogyan is elnevezett pályázati kiírásaival képes lenne úrrá lenni az értelmiségi szenvedélyen, amely arra hajtja a legjobbakat, hogy megértsék a világot. Régen a Központ valóban élet és halál ura volt. Hivatal Ervin is társai megszabhatták, hogy ki léphessen ki a nemzetközi színtérre, s ki maradjon szellemi internált.

Ma ez lehetetlen. Az újraéledt központi támogatási rendszernek az lesz a nem szándékolt, de szerfölött üdvös következménye, hogy a mellőzött tehetségeket kitaszítja a nemzetközi mezőnybe, ahová már nem ér el a Központ keze. A valódi verseny, a valódi teljesítmény, a valódi presztízs ezerszer többet ér, mint a Corvin-lánc, a hálószobák homályában megszerzett Kossuth-díj, Széchenyi-pályázati konc. Ha él, márpedig tudom, hogy él, nem is egy példányban ebben az országban (az országot szellemi értelemben véve) Fülep Lajos, akkor neki már nem kell Zengővárkonyban meghúznia magát, neki már nem kell alázatos folyamodványokat küldenie a minisztériumba, hogy a Pécsi Tudományegyetemen fizetés nélküli magántanár lehessen, miközben az őt Nyugatról meglátogató Mannheim Károly autójával Pécsvárad körül bolyong, hogy viszontláthassa egykori barátját. A zsámbéki giccsőr giccsőr marad, kapjon bármennyi milliárdért Szent István-szobrokra megrendelést, a firkász firkász marad, kapjon egymaga annyi pénzt propagandaújságjára, mint az összes többi magyar folyóirat, a kínrímfaragó, bármennyire is igyekszik, nem tud szégyent hozni Weöres Sándor és Vörösmarty Mihály nyelvére. Az információs társadalom akkora szellemi erőt szabadít fel, amellyel szemben még a kínai kommunista ideológiai birodalom urai is tehetetlenek.

A posztszocialista társadalom éppen elég feladványt ad az értelmiségnek ahhoz, hogy visszataláljon kritikai ethoszához, miközben ne csak a társadalomról gondolkozva, hanem önnön létfeltételeire reflektálva is radikális legyen. Ha egyesek, s nem is kevesen az értelmiség bekerítésén fáradoznak, s az érintettek közül egyesek, s nem is kevesen, hagyják, hogy ponyvát vessenek nyakukra, a zöm szabad és bekerítetlen marad, mert a világ szabad és bekeríthetetlen.

 

*Engels levele Blochhoz, 1890. szeptember 21–22.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk