←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Győrffy Iván

Belépés csak magyaroknak

Régebben léteztek bizonyos idejétmúlt definíciók a nemzeti hovatartozás azonosítására. Magyar az, aki magyarnak vallja magát a népszámlálási kérdőíveken. Magyar az, akit egy közös jegyekkel meghatározható csoporthoz tartozónak vélnek. Magyar az, aki hasonló nemzeti forgatókönyvekben gondolkozik, és ismeri a nemzeti rítusok csínját-bínját. Magyar az, ki egyazon hagyomány áramában sodortatja magát feleivel. És így tovább. Ezek némelyikét sokan félrevezetőnek, összességüket pedig elégtelennek tekintenék. Egy azonban biztos: ők, e gáncsoskodók is, és mindenki, aki útja során bármikor szembetalálkozott etnikai (ön)minősítésével, mostantól könnyű helyzetben van. Nem kell mást tennie, csak leülnie kedd esténként a Magyar Televízió 1-es csatornájának, az úgynevezett Magyar 1-nek a dekódere elé, és bekapcsolnia a Magyar Szalont. Mert ez a műsor neki, csak neki szól, és róla.

Sajnos manapság kevés olyan helyzet van, amelyben magyarságunk elődomborodna. A Szent Korona előtt, a Parlamentben. Ide dolgozók vagy hódolói csoportok járnak leginkább. Nem mélymerítés. A vízilabda EB-n a Margitszigeten. Van érdeklődés, szívmelengető összeborulás, együttszorongás. Közelítünk. Végül a képernyő előtt, kulturális műsorok szemlélésekor. Igen, ez már valami. Egyedül az a baj, hogy a kutya sem tartózkodik a megfelelő csatornán. Magyarságunk végső és egyesítő lehetősége előtt, mi, tévénézők, megtorpanunk.

Tetézzük a bajt, ha mégsem. Van, akinek lelke úgy működik, a magyar szó kellő mérvű ismételgetése jelenlétében segíti az identifikációt. Magam nem tartozom ezek közé. Csepeli György ezt úgy mondaná, hogy kettős kötés munkál bennem, a nemzet számomra kétfejű sas. Bármit jelentsen ez. Csupán azt tudom, kulturális információszerzés közben kifejezetten zavar, ha tudatosan formálni kívánnak saját hasonlatosságukra. Ha egy percen belül közelítőleg nulla-egésznyolcvanhétszer a szemembe suttogják: magyar vagy. Mert nem ettől vagyok magyar. Nem így vagyok magyar. Emberekkel akarok közösködni, nem szavakkal.

Magyar művészet. Magyar zenei élet. Magyar muzsikusok. Magyar játékos. Magyar előadó. Magyar miniszterelnök. Magyar elvtárs. Magyar kultúra. Magyarország. Magyar embertárs! Magyarok. Magyarul. Magyar közönség. Magyar Nemzeti Galéria. Magyar Dolgozók Pártja. Magyar film. Magyar pártvezetés. Magyar tanítvány.

Magyar Televízió. Magyar 1. Magyar Szalon.

Pedig a május 24-i adás úgy indul, hogy jobb sem kell. Arról szól, ami a héten mindenkit érdekel. Hosszú, távolságtartó tudósítás a Cannes-i Filmfesztiválról, ízelítő néhány filmből, ironikus és felemelő, nem hódol be a kliséknek, a színpompás látványnak. A filmekről beszél, kényesen szemezget, a vágóképek a szemnek is elégülést nyújtanak, nem unjuk meg a felsorolást a nyertesek listájánál sem. Kesereg egy kicsit, hogy így KözépEurópa, úgy Magyarország, nem vagyunk ott, ahova tartozunk, de semmi több. Bárhol elhangozhatna, nem tűnne próféciának.

Filmajánló után könyvajánló következik: mi más, mint egy kormányprogram – 1953-ból. A Parlamenttel a háttérben az egyik szerkesztő ízlésesen megválogatott szavakat olvas a súgógépről, bár lehet, megtanulta őket, mint egy verset. Igen, ehhez a verzióhoz tartom magam, mert kántálja, kicsit éneklősen, felülről lefelé néz, mint egy szószékről, s úgy kezdem érezni magam: kiprédikáltak. Nagyon-nagyon gonosz ember vagyok, ha nem rohanok a könyvesboltba a Nagy Imre-programért.

Igaz, megadatik a gyónás lehetősége is, mert mindjárt utána feltűnik a képernyőn a telefonszám, amelyen keresztül problémáimra orvoslást lelek, akár úgy, hogy elküldöm őket a Tiszántúlra, akár úgy, hogy belehízelgek. Ám ami ezután jön, az rémdráma. Egy sok tucat szereplős fotókiállításról szólaltatnak meg egyetlen művészt, aki szemlátomást szívén viseli a magyar örökség ügyét, s szebbnél szebb fotográfiákkal dokumentálja az ország rejtett értékeit. A romos templom, az omladozó falak, a sarokba vetett hordó fekete-fehéren megmutatják: halódásában is fenséges minden, ami a miénk. Borsos Mihály a vele készült interjúban körüljárja mindazon témákat, amelyek a szerkesztőknek vesszőparipái, mégsem hagyják nyugodni. A következő kérdést merik feltenni neki: Ezek a képek, amik itt láthatók, magyaroknak készültek vagy külföldieknek? A művész igen szemérmesen úgy felel: látogatóknak. Ennyivel nem ússza meg. Azt akarja, hogy a magyarok, aki megnézik őket, elmenjenek ezekre a helyekre? Mi mást is akarna a szerencsétlen! Természetesen, meg hogy gazdag ország vagyunk, ezeréves csuda, ez az üzenetem.

Aki beteszi a lábát a kiállítóterembe, vajon valóban átlényegül? Nemzetet kap, nemzetet cserél? Ha bemegyek a Louvreba, a Londoni Képtárba vagy a szomszéd Kunsthistorisches Museumba, franciává, angollá, osztrákká leszek? Avagy egy láthatatlan fonalból font háló megakadályozza, hogy idegenszívűek is látogassák a szentek szentjét? Aki magyar, velünk tart?

Néhány altatóbejátszás után visszatérünk a kardinális kérdésre. Addig nézzük a kulturális ajánlót az egyházi könyvhéttel és Koltay Gáborral. Érezzük úgy, hogy ki vagyunk egyensúlyozva a Felvonulás téri óriásplakátkiállítás-rendező Arc-formációval, Bakos Gáborral, Fatér Barnával és Geszti Péterrel. Kukkantsunk be az Olof Palme Ház textilkiállítására is. Végezetül helyezkedjünk kényelembe, mert Albert Gizella riportja következik a nemzetközi régi zene fórumról.

Emma Kirkby és a London Baroque előad, ezenközben, ezek után a szólistával válthatunk bölcs gondolatokat. Nem tudjuk, milyen kérdésre, mert ezt levágták – meglehet, maguk a szerkesztők is túl provokatívnak érezték –, Kirkby reflektálatlan áradozásba kezd a Zeneakadémia Nagytermének akusztikájáról, látványvilágáról. Tekinthetjük udvariassági körnek is, idegen országokban illik egy-két bókot elejteni, melyek értéke kizárólag akkor becsülendő, amennyiben spontán megnyilatkozáshoz kötődik, nincs kikényszerítve. Kirkby a vágott interjúban három kérdést kap, az elsőt nem halljuk, csak sejtjük, a másodikat halljuk, a harmadikat nem értjük. A riporternő másodjára hosszas fejtegetésbe kezd az előadó sajátos hangszínéről, és felteszi a kérdést, hogyan alakult ez így. Ugyanakkor nem állhatja, hogy megjegyzést ne tegyen arról, őt magát magyar népzene-előadókra emlékezteti e sajátos éneklési mód. A londoni művésznő megadja válaszát, ám ekkor, mint derült égből villámcsapás, következik a harmadik: a magyar igazság. Itt a riporternő már nem titkolja, alanya személye iránt elveszítette érdeklődését, további etnikai bókok ösztönzésében ellenben kiváltképp érdekelt. Az utolsó kérdés kijelentés, és nem kötődik sem a válaszadóhoz, sem bármi egyébhez, ami korábban elhangzott: az újságíró előretekint, saját következő interjújára kacsintgat. Magyarországon később indult, úgymond, a régi zenei mozgalom, mégis a magyar előadók zenei színvonala igen magas. Három felkiáltójel. Kirkby talán meg is lepődik, kissé önmagát kárhoztatja, nem ismerte fel, hogy még a bemelegítő körnél tartanak, sebaj, a későbbiekben beszélhet még munkájáról, munkatársairól, zenei hitvallásáról. Annak rendje és módja szerint, a magyar igazságnak és saját tapasztalatainak megfelelő módon válaszol tehát, majd mosolyogva megáll. Várja a következő kérdést. Ám hiába.

Jöhet az interjú egy magyarral, az Orfeo zenekar vezetőjével, majd szférák zenéje, műsorvezetői üdvözlégy, stáblista. És ennyi. Az az igazán nevetséges, az a valóban elgondolkoztató, hogy a Magyar Szalon adása a maga érintetlen immanenciájában nem rossz. Mindegyik riportja érdekfeszítő, nem földöntúli szakmai ragyogásában, hanem tárgyából adódóan. Kérdéses, viszonya a valósághoz mennyire makulátlan, a szelektív szűrőjén fennakadók megérdemlik-e sorsukat. A keret azonban egy az egyben anakronisztikus, a beleillesztett alkotás a szűk térben eltorzul, megrepedezik.

Szalon az, ahová a művelt nemesség beereszti rangtársait, és egyre inkább a felvilágosult polgárelemeket. A szalon, mint egy miniatűr modellország, maga is egyre inkább polgáriasul. Eközben lényege változatlan: a társadalmi nyilvánosság csekély áteresztőképességű zsilipje marad. Mint ilyen, egységesítő hatása jól megfér kirekesztő jellegével. A Magyar Szalonba az léphet be, aki nemzeti identitását a szerkesztőkéhez idomítja, s egyazon kultúraszeletet kíván fogyasztani amazokkal.

A Magyar Szalon nézettsége elhanyagolható. Az az ország, amit nekünk a köz szolgái megálmodnak, kiürült.

Magyar Szalon, M1, 2001. május 24. Műsorvezető Kelemen István, felelős szerkesztő Bánki Ilona, rendező Komár István, operatőr Boldizsár András.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk