←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

 

JOGÁSZPORTRÉK

Bevezető egy interjúsorozathoz

Ahhoz, hogy megértsük a rendszerváltozás után kialakult magyar jogrendszert, szükség van az “epizódnak” bizonyult szocialista jogi periódus, lényegében az 1950–1990 közötti 40 év elemzésére. A szocialista magyar jogra egyfelől jellemzőek az 1936 után kialakult szovjet jogból származó általános szocialista ideológiai vonások, másfelől – különösen 1956 után, az 1960-as évek elejétől kezdve – azok a Kádár-korszakból származó sajátos vonások is, amelyeket nyugati elemzők általában “gulyáskommunizmusnak”, “sem terv-, sem piacgazdaságnak”, “szoft diktatúrának” neveznek. Az enyhe diktatúra viszonylagos liberalizmusát a jogra úgy lehet kivetíteni, hogy Magyarországon az 1960-as évektől kezdve – mintegy feledtetve, hogy az 1950-es évek elején hazánkban a szocialista országok átlagához képest jóval erősebb terrorhullám volt tapasztalható – pszeudo-, avagy kvázi-jogállam alakult ki.

Az elmúlt ötven év jogfejlődését természetszerűen a kutatás elsődlegesen a jogszabályok, a joggyakorlat és a jogirodalom elemzésén keresztül közelíti meg. Ugyanakkor véleményem szerint a teljes képhez hozzátartozik a korszak jellegzetes jogász egyéniségeinek bemutatása is.

A következő interjúsorozat előre láthatóan nyolc-tíz – a magyar jogi életben valamilyen módon jelentős szerepet betöltött – jogásszal való beszélgetést fog tartalmazni, Kierkegaard azon gondolata jegyében, hogy az életet csak előrefelé lehet leélni, de csak visszafelé lehet megérteni. Az interjúalanyok között a legkülönbözőbb jogi szakmák művelői szerepelnek: jogalkotó, bíró, ügyész, ügyvéd, jogtanácsos, elméleti jogász – általában az interjúalanyok több jogászi szakmát is műveltek. Közös jellemzőjük, hogy valamilyen módon közrehatottak a magyar jog alakulásában, illetve meglehetősen ismertek a jogi közvélemény előtt. Az interjúalanyok közül a legfiatalabb is elmúlt 60 éves, az idősebbek 80 év felettiek. Valamennyien tehát az 1948-as fordulat előttről, a polgári társadalomból jöttek, és valamennyien a polgári társadalomba jutottak vissza 1989–90-ben, egyesek közülük a rendszerváltozás utáni jogrendszer kiépítésében is szerepet vállalva. Az interjúalanyok kiválasztása persze önkényes volt, de azt hiszem, a korszakra jellemző – a halottakkal persze nem lehet interjút készíteni.

Az interjúsorozat nem kívánja az interjúalanyokat, jellemüket, magatartásukat értékelni, ez utólagosan igazságtalan, történetietlen lenne. Értékelésre csak az a jogfejlődés szorul, amely a 20. század másik felében Magyarországon végbement. Vajon igaza volt-e Kantnak az 1950-es évek elejére vonatkoztatva is, amikor azt állította, hogy a jogot nem lehet megerőszakolni és nem lehet túlordítani? Vajon mennyiben volt “valódi” jog a szocialista jog? Vajon mennyivel volt fejlettebb a magyar jogrendszer a többi szocialista ország jogánál a nyolcvanas években? Evolúciót vagy revolúciót jelentett-e a magyar jogban a rendszerváltozás? Mit fog jelenteni az Európai Unióba való belépés a magyar jog számára? E kérdésekre a sorozat lezárásául az elmondottak alapján zárógondolatokban szeretném megkísérelni a válaszadást.

A beszélgetések tegezve készültek, hiszen az interjúkészítő és az interjúalanyok régóta ismerik egymást. Miután nem jogtudományi munkákról van szó, az interjúkészítő “írói álnevet” használ, de olyan álnevet, amely a jogirodalomban ismert – egy kis Thomas Mann magyar fordításban, az eredeti feltalálóra is emlékeztetve az előnév által.

ifj. Korsos Antal

 

 

Első beszélgetés

A “hivatalnok” jogász – Szilbereky Jenő

Az úgynevezett Kádár-korszak jellegzetes – és az 1956 utáni jogfejlődésre talán a legnagyobb tényleges befolyással bíró – jogásza a most 84 éves dr. Szilbereky Jenő. Az általa gyakorolt hatás jórészt burkolt volt, Szilberekyt szinte csak a jogásztársadalom ismeri. Élete jellegzetes – k. u. k. korszakból való 20. – századi regény.

Szilbereky Jenő polgári származású ember. Lugoson született 1917 nyarán. Lugos Szilbereky születésekor még magyar volt, Trianon után viszont Románia része. Szilbereky apja a kolozsvári magyar egyetemen lett jogász, de már a királyi Románia járásbírója Aradon. Szilberekyt második gimnazista korában átküldik Szegedre, a magyar iskolába, és Szegeden lesz még a szent korona jegyében jogi doktor. A szegedi járási, illetve táblabíróságon fogalmazó (titkár), majd tüzérzászlósként a Donnál a Szovjetunió ellen harcoló második magyar hadsereg tagja. Az akkor még egységes bírói-ügyészi-ügyvédi szakvizsgát Budapesten teszi le 1948-ban, a formálisan még polgári, koalíciós Magyarország utolsó pillanataiban.

Szilbereky Jenő “szocialista” pályafutása 1950-ben kezdődik az Igazságügyi Minisztériumban. Itt lesz 1962-ben igazságügyi miniszterhelyettes, és irányítja a teljes magyar jogalkotást tizennyolc éven át. 1980–1990 között két cikluson át a Legfelsőbb Bíróság elnöke, mintegy levezetésként a jogalkotásból ismét jogalkalmazóvá válva, édesapja foglalkozását követve. A rendszerváltozás előtt egy hónappal megy nyugdíjba 73 évesen.

Szilbereky 1964-től kezdve már egyetemi tanár is Szegeden, a polgári perjog professzora. Több könyve jelenik meg a polgári eljárásjog tárgyköréből. Ezt honorálva a nyugdíjas Szilberekyt a szegedi tudományegyetem hét évvel a rendszerváltozás után, 1997-ben díszdoktorává választotta. Ezzel mintegy “visszakerült” a polgári társadalomba, ahonnan igazából sohasem ment el, bár a szocialista jogot építette.

– Említetted, hogy Lugoson születtél. Ezek szerint erdélyi származású vagy?

– Igen is, meg nem is. Apai ági nagyapám vasúti tiszt volt, őt helyezték le a dél-erdélyi Lugosra, a 19. század vége óta élt ott a családom. Ugyanakkor nagyon kötődöm Erdélyhez. Miután a feleségem apja is Kassán volt iskolaigazgató, a határokon túli magyarság kérdése mindig sokat foglalkoztatott. A könyvespolcomon láthatod a szlovákiai, a romániai és a délvidéki magyar irodalom számos alkotását.

– Édesapád jogász, bíró volt…

– Apám a kolozsvári magyar egyetemen szerzett diplomát, de Aradon, a királyi Romániában lett járásbíró. Bírósági karrierjének az vetett véget, hogy a tanúkkal – ha nem tudtak jól románul – németül, szerbül és magyarul is beszélt, hiszen anyanyelvükön jobban tudták kifejezni magukat. Ezt felettesei kifogásolták. Ekkor elment ügyvédnek.

– E szerint jogászcsaládból származol?

– Ezt azért így nem mondanám. Öcsém se lett jogász, feleségem gimnáziumi tanár volt. A két fiam közül az egyik elvégezte ugyan a jogi kart, de azután gazdasági pályára lépett, az idősebb fiam gyógyszervegyészmérnök.

– Az egyetemet már Szegeden végezted.

– 1930-ban még gimnazistaként a szüleim átküldtek Szegedre. Kollégista voltam. A szegedi egyetem jogi karát 1935–1939 között végeztem el. Kitüntetéssel érettségiztem, és summa cum laude diplomát kaptam.

– Hogyan kerültél a bíróságra?

– Mindig bíró szerettem volna lenni, mégpedig polgári bíró, civiljogász – a büntető jog kívül esett az érdeklődési körömön. Először joggyakornok voltam a szegedi járásbíróságon, majd a szegedi ítélőtáblán tanácsjegyző. Mostanában sokat beszélnek Magyarországon a táblabíróságok újbóli felállításáról. Azt hiszem, hogy azon kevés élő jogász közé tartozom, aki dolgozott a táblán, akinek gyakorlati tapasztalatai is vannak a táblabíráskodásról. Persze csak rövid ideig voltam a táblán, mert kitört a háború, behívtak katonának.

– Valamilyen hadbíróságon vagy katonai ügyészségen dolgoztál?

– Ugyan. Tüzérzászlós voltam a második magyar hadseregben, ott voltam a Don-kanyarban, csak erről jó negyven évig nem nagyon beszéltem. Voltaképpen egy Szovjetunióval szövetséges népi demokrácia Igazságügyi Minisztériumában voltam vezető, a Szovjetunióval szembeni fegyveres harcban részt venni nem volt túlzottan jó pont. A katonai szolgálatnál viszont nincs válogatás. Óriási szerencsém volt, mert a Vörös Hadsereg áttörése az én álláshelyemtől viszonylag távol történt. Így is a visszavonuláskor 320 kilométert gyalogoltam 30 fokos hidegben, zömmel étlen-szomjan hazafelé.

– Ezek szerint nem estél hadifogságba?

– Nem. Normálisan leszereltem a katonaságtól 1943 nyarán, és visszamentem a bíróságra. Az akkor még egységes bírói-ügyészi-ügyvédi vizsgát 1948-ban tettem le. Már akkor óraadóként tanítani kezdtem Szegeden, a jogi karon, azon a tanszéken, ahol később professzor lettem, nevezetesen a polgári eljárásjogon.

– Hogyan kerültél fel Budapestre az Igazságügyi Minisztériumba?

– Véletlenül. A “régi” jogászok eltávolítása 1949–1950-ben értelemszerűen Budapesten volt a legszélesebb körű. Az Igazságügyi Minisztériumból küldtek le vidékre személyzetiseket, hogy fiatal “kádereket” keressenek. Beült valaki – később sem ismerkedtem meg vele – hallgatóként a tárgyalásomra, és az megtetszett neki. A bíróság elnöke szólt néhány héttel később, hogy fel fognak helyezni Pestre.

– És mit szóltál ehhez?

– Egyrészt nehéz volt, mert nagyon kötődtem a családomhoz. Feleségemmel 1944-ben házasodtunk össze, akkor már saját lakásunk volt Szegeden, és mindkét fiunk is megszületett. Egy négy- és egy alig egyéves gyerekkel a feleségem sem lelkesedett a Budapestre költözésért. Másrészt nem olyan világ volt, hogy a “felsőség” kikérését egyszerűen csak vissza lehetett volna utasítani. Emellett – mit tagadjam – tetszett nekem az ajánlat. Ugyanis az Igazságügyi Minisztérium oktatási osztályán kaptam állást, nekem lett feladatom az úgynevezett egyéves bírói-ügyészi akadémiát végzett, zömmel érettségivel sem rendelkező munkás-paraszt fiatalok továbbképzésének megszervezése. Én szerettem oktatni, a feladatot is jelentősnek éreztem.

– Karriervágyból mentél?

– Kiben nincs harmincéves korában karriervágy? Benned nem volt? Azért egy fiatal jogásznak az Igazságügyi Minisztériumba kerülni nagy megtiszteltetés. Egyébként sem nagyon lehetett válogatni az állások között.

– No de 1950 a Rákosi-rendszer egyik legsötétebb éve, túl vagyunk már a Rajkperen, a tömeges internálásokon, kitelepítéseken, te pedig polgári családból származtál, jogi neveltetésed is elütött attól a Szovjetunióból adaptált leegyszerűsített jogtól, amely szocialista jogként 1949-től bevezetésre került Magyarországon.

– Nézd, a terrort mindenki érezte. No de egy elvesztett háború után voltunk, és Szegeden, ahol laktunk, Jugoszlávia miatt megcsapott minket a harmadik világháború előszele is. Mi is féltünk. Ugyanakkor én sohasem akartam politizálni, jogász kívántam lenni. Mivel a jogot az állam alkotja, aki jogászként akar dolgozni, annak a mindenkori államrendszerhez alkalmazkodnia kell. Emellett azt is hittem, hogy igenis lehet színvonalasan szocialista jogot művelni. A szocialista ideológia engem is elért, hinni kezdtem a szocialista eszmében.

– 1945 után kötődtél párthoz?

– Igyekeztem teljesen politikamentesen élni, ez persze szerintem a bírói hivatás iránti szeretetemből is adódott. Szeretném ismét hangsúlyozni, hogy én sohasem foglalkoztam büntetőjoggal, a politikai büntetőperekről éppúgy az újságból értesültem, mint bárki más. Az Igazságügyi Minisztériumban egyébként senki sem foglalkozott ilyen ügyekkel, ezeket – amennyire tudom – az Államvédelmi Hatóság és a Belügyminisztérium intézte. Igyekeztem hermetikusan elzárni magamat ezektől a szörnyű ügyektől, mert annyit már akkor is lehetett látni, hogy koncepciósak.

– Az MDP-be beléptél?

– Az Igazságügyi Minisztériumban még nem, csak a Legfőbb Ügyészségen, 1954–55 körül.

– Érdekes, mert téged a jogászközvélemény a hatvanas-hetvenes években pártonkívüliként tartott számon…

– Tévedtek, 1956 után is visszaléptem a pártba. Talán azért gondoltak pártonkívülinek, mert a pártszervezetben mindig “egyszerű” tag voltam, én voltam a polgári származású szakember.

– Az Igazságügyi Minisztériumban csak az oktatással foglalkoztál?

– Lényegében igen. Igyekeztem a polgári ügyszakban dolgozó bírák továbbképzését minél jobban megszervezni. Engem aztán 1953-ban az a Czakó Kálmán hívott a Legfőbb Ügyészségre dolgozni, aki hallgatóm volt. Czakó ukrajnai magyar volt, jól tudott oroszul, és 1953-ban legfőbb ügyész lett.

– A Legfőbb Ügyészségen mi volt a reszortod?

– Az úgynevezett polgári felügyeletet irányító osztályt kellett megszerveznem, azaz az ügyészség részvételét bizonyos esetekben a polgári eljárásban. Ez egy teljesen új feladat volt, az ügyészség korábban ilyesmivel nem foglalkozott. E témából írtam meg az 1950-es évek végén a kandidátusi disszertációmat is. A szegedi oktatást sem hagytam abba, 1955ben már docens voltam a szegedi egyetemen.

– És akkor jött 1956…

– 1956-ban is igyekeztem mindentől távol maradni, és csak a munkámra koncentrálni. Én láttam a szovjet hadsereget az 1940-es évek elején. Nem volt kétségem, hogy be fognak avatkozni. Egyébként a népfelkelés napjaiban a Legfőbb Ügyészségen teljes káosz uralkodott, senki sem törődött vele, hogy ott vagyok vagy sem.

– Ismerőseid szerint téged a Legfőbb Ügyészségen beválasztottak a Forradalmi Bizottságba, és ezt használta fel később a párt az “igazságügyben”, hogy a polgári származásodon, illetve a katonamúltadon túl is presszionáljon…

– Valóban beválasztottak távollétemben ebbe a bizottságba. De a bizottság szinte semmit sem csinált, én meg még annyit sem. Engem a későbbiekben ezért senki sem zsarolt. A Legfőbb Ügyész egyébként 1956-ban Szénási Géza lett, aki eredetileg ügyvéd volt, nem gyorstalpalón végzett jogász, szívesen dolgozott velem.

– Az 1956 utáni megtorlásokban részt vettél? Úgy hallani, hogy a polgári bírókat és ügyészeket is átvezényelték a büntetőperekhez.

– Hová gondolsz? Egyetlen büntetőügyben sem vettem részt, és ilyet nem is kért tőlem senki. Bocsánat, a pályám végén volt egy kivétel. A Legfelsőbb Bíróság elnökeként 1989. június 6-án a Nagy Imre rehabilitációját kimondó tanácsot én vezettem.

– 1960-ban visszakerültél az IM-be, majd 1962-ben váratlanul miniszterhelyettes lettél. Minek tulajdonítod ezt?

– Patkós Lajos akkori főosztályvezető hívott a bírósági főosztályra helyettesnek. Örültem, hogy megint a bíróságokkal foglalkozhatom. 1962-ben teljesen váratlanul lettem kodifikációs miniszterhelyettes, hiszen jogalkotási munkát korábban lényegében nem végeztem.

– No de miért lett egy polgári származású főosztályvezető-helyettes váratlanul miniszterhelyettes? Ezenkívül abban az időben még nem volt államtitkár, és összesen két miniszterhelyettes volt az IM-ben. Nem kisebb ember munkáját kellett átvenned, mint Réczey László professzorét, aki már 1959-ben elment nagykövetnek.

– Nezvál Ferenc minisztert nem is ismertem, akkor beszéltem vele először személyesen, amikor kineveztek helyettesének. Kinevezésemet utólag két dolognak tulajdonítom. Egyrészt 1962-ben jött ki az a párthatározat, amely szerint aki bármilyen módon részt vett a koncepciós perekben, az nem maradhat az igazságszolgáltatásban. Számos vezetőnek kellett távoznia így az Igazságügyi Minisztériumból, Tímár Istvánnak, a kodifikációs főosztály nagy tudású vezetőjének is. Másrészt az 1950-es évekre elkészült nagy törvények, a polgári törvénykönyv és a büntető törvénykönyv után világossá vált, hogy átfogó törvényhozás kezdődik a társadalmi-gazdasági élet szinte teljes keresztmetszetében. Ezekbe már csak korlátozottabban lehetett bevonni a tudományt és a joggyakorlatot, mint a nagy polgári és büntető kódexek esetében. Belső szakemberek kellettek. Az olyan nagy elméleti tudású emberek, mint Szabó Imre, Eörsi Gyula és az általad említett Réczey László már elmentek a minisztériumból, maradtam én. Az ugyancsak polgári származású Szakács Ödön is ugyanakkor lett a Legfelsőbb Bíróság elnöke, mint amikor én miniszterhelyettes.

– Tulajdonképp a Te tizennyolc éves kodifikációs vezetői pályafutásod alatt épült ki szinte a teljes magyar jogrendszer, mégpedig eltérően a többi volt szocialista országtól, törvényi szinten.

– Hát ezt így sohasem gondoltam végig. Amire emlékszem és büszke vagyok, az elsősorban a szakmámba tartozó igazságszolgáltatási jogalkotás. Mi már 1970re például létrehoztuk az egységes bírósági szervezetet, megszűntek az államigazgatási döntőbizottságok. Vagy itt van a szövetkezeti törvényhozás, az akkor teljesen az Igazságügyi Minisztériumhoz tartozott. Továbbá, amit Nyugaton mindig nagyon elismertek, a szellemi alkotásokkal kapcsolatos törvények – találmány, védjegy, szerzői művek jogi szabályozása. Ne feledkezzünk meg a gazdasági ágazatokról szóló törvényekről sem – építésügy, vízügy, energiajog, élelmiszeripar, bel- és külkereskedelem, hajózás stb. A szocialista országok közül például csak nekünk volt már a hetvenes években környezetvédelmi törvényünk…

– Ezt a rengeteg törvényt mind az Igazságügyi Minisztérium csinálta?

– Részben igen, az Igazságügyi Minisztérium jogalkotási hatásköre a hatvanashetvenes években jóval szélesebb volt, mint később. Szabad kezet kaptam a kodifikációs főosztály személyi összetételének kialakításánál, és egy nagyszerű csapatot sikerült összehozni; azok a “fiatalok” ma már nagyhírű öreg jogászok, ha egyáltalán élnek még. Példaként mondom: Bacsó Jenő, Benárd Aurél, Haitsch Gyula, Kertész István, Kampis György, László Jenő, Petrik Ferenc, Szép György, Vida István – azt hiszem, ez félelmetes szakmai rangú névsor. Ezekkel a szakemberekkel jogi szakmai oldalról kézben tudtuk tartani a gazdasági és humán tárcák jogalkotását is.

– Valóban. Emlékszem, hogy amikor az Építésügyi Minisztériumban az 1960-as években az építési törvényt vagy a beruházási kódexet csináltuk, és átjött az IM-ből Haitsch Gyula, bármely vita lezárásában döntő szava volt. Kampis György pedig szórakozásból tartott nekünk jogszabályszerkesztési szemináriumot.

– Az IM jogalkotás-koordináló szerepe a jogrendszer egységben tartása szempontjából döntő. Nem helyénvaló, ha magamfajta öreg nyugdíjas kritikát gyakorol, hiszen a kibicnek semmi sem drága, de úgy gondolom, hogy napjainkra ez a funkció meglehetősen elkopott.

– Nem vitás, hogy Magyarországon 1990-ben nem nulláról indult a törvényalkotás, mint a volt Szovjetunió utódállamaiban vagy a balkáni volt népi demokráciákban. Magyarországról ezért nyugati elemzők azt szokták mondani, hogy a Kádár-rendszer gulyáskommunizmust és liberális totalizmust teremtett, amellyel együtt járt egy kis kvázi-jogállamiság. Egyetértesz ezzel az értékeléssel?

– A gulyáskommunizmussal és a szoft diktatúrával részben igen, de hozzáteszem, hogy mivel a rokonságom Romániában élt, számomra a magyar életszínvonal szintje és a társadalmi légkör viszonylagos liberalizmusa nem kis eredmény volt. Azért Ceausescunál is szocializmus volt, meg nálunk is, de micsoda különbség! Ha a kvázi-jogállamon azt értik, hogy egypártrendszerű parlament volt, és nem volt a pártok versenyén alapuló választás, akkor igazuk van. Azonban a szocialista társadalmi rendszer ideológiai és gazdasági keretein belül a magyar jogrendszer valódi jog volt, következetesen felépített egységes rendszer. És én hittem egy színvonalas szocialista jog kialakításának lehetőségében. Ezért dolgoztam.

– Mi a helyzet a pártirányítással? Egyesek szerint azt kodifikáltátok, amit a párt mondott.

– Ez így elég durva leegyszerűsítés. A pártirányítás akkor benne volt az alkotmányban, ha úgy vesszük, legális volt – ezért hívják a szocializmust pártállamnak. Az igazságügy-miniszter tagja volt az MSZMP Központi Bizottságának, a KB határozatai irányadóak voltak rá, és ezt igyekezett végre is hajtatni a minisztériumi apparátussal. Ezenkívül azonban más típusú pártirányításra, konkrét ügyekbe való pártbeavatkozásra nem emlékszem. A történészek szerint Biszku Béla KB-titkárként 1962–78 között korlátlan irányító szerepet gyakorolt az igazságügy terén, én sohasem találkoztam vele négyszemközt, igazságügyi kérdésben telefonon sem beszéltem vele. A pártközpont adminisztratív osztálya foglalkozott az Igazságügyi Minisztériummal, munkatársai néha felkerestek, de látogatásaik inkább formálisak voltak. Kádár Jánossal legfelsőbb bírósági elnökként találkoztam először 1980-ban, és Aczél Györggyel is csak mint bírósági elnök beszéltem – ha jól emlékszem, kétszer – telefonon.

– Lehet, hogy ez így volt, de Korom Mihály annál intenzívebben foglalkozott Veled. Volt munkatársaid szerint nagyon tartottál Koromtól, és alapvetően Korom hatására lettél egyes esetekben rapszodikus, néha túlfűtött, túl ideges vezető.

– Korom Mihály valóban nagyon határozott vezető volt. Nagyon mélyről, zselléri családból jött, utána katona lett. Egy ideig a határőrség országos parancsnoka volt, majd a párt Központi Bizottságának titkára lett. Levelező hallgatóként elvégezte ugyan a jogot, de főleg eleinte úgy éreztem, hogy korábbi funkciói után kicsit leértékeli igazságügy-miniszterségét. Ugyanakkor Korom bár alacsonyról indult, azért okos ember volt, azt is felismerte, hogy a tárca megfelelő működéséhez szakértelem kell. Bennem megbízott, jogi véleményemet általában elfogadta. Ebben közrejátszott talán, hogy mivel én is voltam katona, katonai dolgokról is tudott velem beszélgetni. Hogy féltem tőle? Ez a kérdés – akaratlanul is – bántó feltételezés. Jó viszonyban voltunk, a maga módján szeretett engem. A hirtelen döntéseitől viszont tartottam, mert nagy baj, ha egy felső döntésről utóbb kiderül, hogy megalapozatlan.

– Több jogász tudni véli, hogy Korom ott fogott meg téged, hogy az egyetemista fiad egy buli után belekeveredett a Lánchídon lévő vörös zászló letépése miatti büntetőügybe a hatvanas évek végén.

– A fiamat abban az ügyben, ahol csak nézte a zászló egy részének letépését, a bíróság felfüggesztett szabadságvesztésbüntetésre ítélte, és kizárták az egyetemről. Korom Mihály akkor nagyon rendes volt hozzám, mert vitathatatlanul engem is le lehetett volna váltani az állásomból a fiam cselekménye miatt. Visszatérve az alapkérdésre, én valóban hittem a szocialista jogrendszer megvalósíthatóságában, és burkoltan abban is, hogy mi itt Magyarországon az akkori szovjet jognál – amelyet lehúzott az orosz jogi nihilizmus öröksége – fejlettebb és színvonalasabb jogot tudunk majd kialakítani. Én mindig arra törekedtem – és ebben Korom Mihály nem gátolt meg –, hogy bármely ügyből kihozzam a szakmai lehetőségeket, és egy kicsit menjünk előre. Persze lehet, hogy sok esetben közelebb láttam a falakat, mint ahogy azok ténylegesen voltak. Lehet, hogy túl óvatos, esetleg megalkuvó voltam – ezt utólag már nem tudom megítélni. De azért végső soron a minisztériumot mégiscsak a miniszter vezette, az ő politikai akarata irányadó volt. Az elérhető szakmai igényességet azonban általában sikerült biztosítani.

– Az IM szerepét többen – így én is – alapvetően a gazdasági reform ügyében látjuk negatívnak, túl konzervatívnak. Úgy gondoljuk, hogy miközben a Tervhivatal, a Pénzügyminisztérium és a Külkereskedelmi Minisztérium jogászai, avagy az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetében Eörsi Gyula csapata sokat tett a gazdasági reform minél szélesebb körű bevezetése érdekében, Te és munkatársaid mindvégig defenzívában voltatok, fékező tényezőként léptetek fel. Utalok itt az állami vállalati törvényre, a gazdasági társulások szabályozására stb.

– Lehet, hogy ez így volt, erre konkrétan nem emlékszem. Engem a gazdasági jogalkotás ügye különösebben nem érdekelt, a gazdasági joghoz nem értettem, és a kodifikációs főosztály nem is volt erre felkészülve. A gazdasági reform híveinek és ellenzőinek állandó csatája átpolitizálta a gazdasági jogalkotást, és ebből igyekeztem kimaradni. Talán még két tényezőt említenék. Az egyik, hogy igyekeztem az Igazságügyi Minisztérium presztízsét és hatáskörét megvédeni, hiszen az Országos Tervhivatal és a Pénzügyminisztérium lényegében saját felügyelete alá akarta vonni a gazdasági jogalkotást. Másrészt a gazdasági jogalkotásban annyi rendhagyó, számomra idegen jogi konstrukciót akartak a hatvanas–hetvenes években alkalmazni, amelyek a polgári törvénykönyvvel és más alapvető törvényekkel ellentétben álltak.

– Ez igaz. Nyíltan nem mertük például az állami tulajdon egységét és oszthatatlanságát érinteni, de ténylegesen a vállalati törvénybe vállalati tulajdont akartunk beépíteni. Nem akartuk a szövetkezeti tulajdon oszthatatlanságát érinteni, megcsináltuk tehát a szövetkezeti szakcsoportot és a kisszövetkezetet.

– No de ezek a szabályozási tervezetek más magasabb rendű jogszabályokkal ellentétben álltak. Miért kellett volna nekem ezt tolerálnom, miközben a miniszterem is állandóan a szocialista alapértékek védelmére figyelmeztetett?

– Talán azért tűntek neked ezek a megoldások idegennek, mert a nyugati piaci jogi konstrukciókat nem ismertétek.

– Ez a kritika jogos. A minisztérium izolálva volt Nyugattól, az igazságügynek csak a szocialista országokkal voltak együttműködési megállapodásai. A nyugati jogok elemzése, a jog-összehasonlítás csak az Akadémia Jogtudományi Intézetében folyt. Ugyanakkor a hetvenes évek végén, amikor Markója Imre lett a miniszter és én az államtitkár, igyekeztem ezen változtatni. A kodifikációs főosztályon emellett erős fiatalítási hullámot indítottam be, akkor került be az apparátusba Bártfai Béla, Somogyvári István (most mindketten államtitkárok), Papácsi Edit (aki 90 után nyolc évig volt államtitkár), Baranyai János, Komáromi Gábor és mások. Szerettem ezeket a fiatalokat.

– Emlékeim szerint a KGST jogi munkáival sem tudtál sokat kezdeni, amikor az 1970-es évek második felében átvetted a Jogi Értekezlet magyar elnökének tisztét.

– Hát igen. Mindig azon a véleményen voltam, hogy a KGST-vel kapcsolatos jogharmonizáció alapvetően tudományos munka, jó helyen van Eörsi Gyulánál a Jogtudományi Intézetben. Ugyanakkor általános döntés született a KGST-ben, hogy az igazságügyi minisztériumoknak át kell venni ezt a munkát. Hát átvettük. Magam valóban nem erőltettem ezt a jogharmonizációt, mert az volt a véleményem, hogy a szovjet jog fejletlenebb a miénknél, ezért a jogharmonizációval csak rosszabbul járhatunk. Ezt a véleményemet többször el is mondtam a KGSTvel foglalkozó Vályi Péter miniszterelnök-helyettesnek. Szeretném megjegyezni azonban, hogy saját szakmámban, a polgári perjogban viszont jól ismertük a nemzetközi joggyakorlatot – persze a perjog a legkevésbé ideologikus területe a jognak. Akadémiai doktori disszertációm a hetvenes években elég széles nyugati jog-összehasonlítást is tartalmazott.

– Kulcsár Kálmán, amikor miniszter lett, azonnal szétválasztotta a kodifikációt közjogi-civiljogi és büntetőjogi kodifikációra, mégpedig önálló vezetőkkel, viszont mindegyikhez hozzákapcsolta a jogalkalmazást is.

– Természetesen más helyzet volt a nyolcvanas évek végén, mint az én időmben, de azért úgy gondolom, hogy a kodifikáció jogágazati szétvágása vitatható. A kodifikáció a jogászi foglalkozás speciális szakmája, közös technikai törvényszerűségei vannak. A jogalkalmazási tapasztalatokat pedig a jó kodifikátor eleve beszerzi, ehhez nem kell a bíróságijogalkalmazási egységet három részre vágni, szétszedni a polgári jogot, a büntetőjogot és a közigazgatást. Itt szeretném megjegyezni, hogy a túl sok vezető is árt a szakmai munkának. Jelenleg az Igazságügyi Minisztériumban két államtitkár, négy – lényegében a korábbi miniszterhelyettesnek megfelelő – helyettes államtitkár van, emellett főcsoport- és csoportfőnökök, illetve a nagyobb kodifikációknál miniszteri biztosok is tevékenykednek. Ez törvényszerűen megszünteti a főosztályok önállóságát. Mi mintegy tizenöt évig Korom Mihállyal és Markója Imrével hárman vezettük a minisztériumot. A politikai és a társadalmi kapcsolati rész az övék volt, a szakmai az enyém.

– Apropó, társadalmi kapcsolatok. Beilleszkedtél a szocialista nómenklatúrába, az úgynevezett új osztály életébe, ahogy ezt újabban csúfolni szokták?

– Nem, nagyon visszahúzódó, családcentrikus életet éltünk. Nem jártam se vadászni, se horgászni, se kártyázni. Esténként Korom Mihály miniszter szobájában összejöttem Korommal és Markójával, de hát ezalatt beszéltük meg a hivatali ügyeket. A vagyoni gyarapodás sem vonzott. Nézz körül ebben a lakásban, ennyink van. A társasházunk kertjében elkertészkedtem, most is ezt csinálom. Bélyeget gyűjtök, most már érmeket is, ez a hobbim. Én még nyaralni se jártam le nagyon Aligára vagy Öszödre, öreg jogász barátaimmal tartottam csak a kapcsolatot, éppúgy, mint mostanában.

– Mire emlékszel még vissza szívesen a minisztériumi idődből?

– Az ügyvédi osztályt én felügyeltem, és a hatvanas évek közepén elég széles körű ügyvédi rehabilitációt hajtottunk végre, sok kolléga kapta vissza a jogászi működés lehetőségét – ezért 1989–90ben már nagyon kevés ügyvédet kellett rehabilitálni. Nemcsak a bírói-ügyészi, hanem az ügyvédi szakma becsületéért is küzdöttem – óvatosan, csöndesen – Koromnál és Markójánál. A bíróságok gazdasági ügyei is hozzám tartoztak, igyekeztem szép bírósági épületeket szerezni és típustervek alapján a bírósági épületeket egységes külalakkal kialakítani, mint ahogy az már a monarchia idején történt. Büszke vagyok például a bajai vagy a siófoki bíróság új épületének felépítésére.

– 1980-ban a Legfelsőbb Bíróság elnöke lettél. Részben ez egy jogászi karrier csúcsa, másrészt a szocialista értékrendben egy kicsit félreállításnak is felfogható. Protokollárisan persze a Legfelsőbbróság elnöke jóval az igazságügy-minisztériumi államtitkár felett állt, tényleges befolyását tekintve azonban…

– 1980-ban már hatvan éven felül voltam, emellett elfáradtam a mindennapos idegtépő hajszában. Másrészt talán – éppen az édesapám miatt is – nagyra becsültem a bírói hivatást, és tetszett nekem, hogy jogászi pályám végére visszatérhetek a bírói hivatáshoz.

– Érdekes, hogy 1980-ban, amikor a Legfelsőbb Bíróság elnöke lettél, és jobban ráértél volna, mondtál le Szegeden professzori állásodról, amelyet 25 éven át betöltöttél.

– Korábban sok szemrehányást kaptam feletteseimtől, hogy sok időt töltök Szegeden az egyetemen. Mindig elhárítottam, az eljárásjog oktatása kikapcsolódás volt számomra. Ugyanakkor a nyolcvanas évekre valahogy kiürült körülöttem Szeged. Az Erdélyből Szegedre költözött szüleim sajnos meghaltak, nem volt kit meglátogatni. Másfelől eltűntek mellőlem professzortársaim. A hatvanas években kitűnő professzori gárda volt lenn: Polay Elemér római jogász, Kemenes Béla polgári jogász, Szentpéteri István közigazgatási jogász, Kovács István alkotmányjogász, Meznerics Iván pénzügyi jogász és még sorolhatnám. Mind elmentek…

– A Legfelsőbb Bíróságon két teljes ötéves ciklus alatt voltál elnök. Mit emelnél ki belőle?

– Az 1980-as években, amikor elnök lettem, a Legfelsőbb Bíróságnak nem volt olyan épülete, amelyben megfelelően tárgyalni lehetett volna. A volt Kúria épületéből múzeum lett. Lázár György miniszterelnöknél kellett eljárnom. Az ő segítségével megszereztem a Markó utcai jelenlegi igazságügyi palotát, még a Legfőbb Ügyészségnek is jutott benne hely. Sok kitűnő kollégát győztem meg, hogy a Legfelsőbb Bíróságra jöjjön dolgozni. Sokat harcoltam a bírói fizetésekért – e harc eredményeit zömmel 1990 után szüretelték le. Rengeteget tágítottam a Legfelsőbb Bíróság nemzetközi mozgásterén – itt pótolni tudtam, amit az igazságügyben elmulasztottam. Például hivatalos kapcsolatokat építettünk ki az osztrák és a német legfelsőbb bíróság elnökével, a francia semmítőszék vezetőjével.

– Észleltél politikai beavatkozást igazságügyi kérdésekbe, konkrét perekbe, büntető eljárásokba?

– Nem, de ez már az elődöm érdeme is. Magyarország igenis 1990 előtt is általános jelleggel biztosítani tudta konkrét ügyekben a bírói függetlenséget. Pedig milyen mélyről indultunk, lásd az ötvenes éveket!

– Engedd meg, hogy legfelsőbb bírósági múltadra hivatkozással, egy-két aktuális igazságszolgáltatási problémáról kérjem véleményedet! Az igazságügyi igazgatás átkerülése az Igazságügyi Minisztériumból a Legfelsőbb Bíróság elnöke által vezetett Országos Igazságszolgáltatási Tanácshoz. Ezt hogy ítéled meg?

– Egyetértek ezzel. A bíróságok személyi és anyagi ügyei nem tartozhatnak a kormányhoz és a közigazgatáshoz. Ebben a Legfelsőbb Bíróságnak, illetve az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnak kell szerepet kapnia. Az OIT konkrét összetétele már más kérdés, nem értem, hogy miért kell például parlamenti képviselőknek abban helyet kapniuk.

– Alkotmánybíráskodás?

– Ez egy új gondolat, tulajdonképpen a jogalkotás és főleg a parlamenti jogalkotás feletti kontrollt jelent. Szerintem ezt a funkciót is el tudná látni a Legfelsőbb Bíróság. Első kilenc évében szerintem az Alkotmánybíróság működése néha átcsapott a jogalkotásba. A jelenlegi periódusban erősebben bíróságszerűen működik, amelyben talán szerepet játszik, hogy most nem jogbölcsész, hanem polgári perjogász az elnök. Azzal az ötlettel pedig semmiképp sem értek egyet, hogy a Legfelsőbb Bíróság bármely aktusát felülvizsgálhassa az Alkotmánybíróság.

– Ügyészség igazságügy-miniszter alá rendelése?

– Ez csak abban az esetben lenne helyes, ha az ügyészség csak vizsgálóbírói, illetve vádhatósági funkciókat töltene be. No de tudjuk, hogy az ügyészség feladatköre jóval szélesebb. Éppen ezért szerintem a jelenlegi helyzetet, a parlamenthez kötődést meg kellene őrizni. A legfőbb ügyész parlamenti interpellálhatósága viszont szerintem nem szerencsés, az ügyészség átpolitizálására adhat alkalmat. Ami viszont a polgári pereket illeti, amennyire rendszerimmanens volt az ügyészség polgári jogvitákba való beleavatkozása a szocializmusban, annyira rendszeridegennek érezhető ez ma, amikor az alkotmány deklarációja szerint polgári állam lettünk.

– Táblabíráskodás?

– Mélyen remélem, hogy a következő kormányzati periódusban felállításra kerül az öt ítélőtábla, úgy, ahogy ez 1945 előtt volt: egy Budapesten, kettő a Dunántúlon, kettő az Alföldön. Amennyiben a különböző ügycsoportok között kellően differenciálunk, úgy a táblabíráskodás nem veszi el a városi, illetve járásbíróságok hatáskörét, és nem lassítja a bírósági ügyintézést.

– Általában lassúnak tartja a közvélemény a bírósági ügyintézést…

– Ez erős leegyszerűsítés. Tessék megnézni, hogy az ügyek száma hogyan szaporodott fel az elmúlt húsz évben, egyes ügycsoportokban néha 200–300 százalékkal is. A jogalkotás gyakran a kellő személyi és tárgyi feltételek nélkül teremt új és új bírósági hatásköröket. Nézd meg például a nem peres eljárások állandó növekedését, a cégügyeket vagy a milliónyi szabálysértés beterelését bírói útra!

– Érzel még ambíciót a jogi közéletben való részvételre?

– Nem. Néha elmegyek a Jogász Egylet rendezvényeire, vagy meglátogatom utódomat, Solt Pált a Legfelsőbb Bíróságon. Mint mondottam, a bélyegek mellett most már érmeket is gyűjtök. Emlékiratokat se szeretnék írni. Nagyon már a jogi irodalom sem vonz. A határon túli magyarság ügye azonban nagyon izgat. Tudod, mi volt az első nyomtatásban megjelent tanulmányom címe 1938-ban? Adatok a volt erdélyi római katolikus státusú iskolák mai helyzetének megítéléséhez. Ezt a tanulmányt talán újra meg lehetne írni ma is.

– Köszönöm a beszélgetést.

Egy kis epilógus a beszélgetéshez. A hatvanas évek végén az akkor már nagyon öreg kis szakállas Beck Salamon professzor, a harmincas-negyvenes évek neves civilistája botorkált az Igazságügyi Minisztérium folyosóján. Korom Mihály éppen kiment a folyosói vécébe (akkor még a miniszterek is oda jártak), és találkozott Beck Salamonnal. Korom is Beck Salamon perjogi kollégiumát látogatta levelező hallgatóként, mert az öreg nagyon liberális vizsgáztató volt, és szinte mindenkinek jelest adott. Korom nagy örömmel üdvözölte az öreg professzort. Beck Salamon gyanakodva ránézett: – Szervusz, édes fiam! Mit csinálsz itt? – De Sala bácsi, hát én vagyok a miniszter. – Az más, édes fiam, már megijedtem, azt hittem, te vagy az előadó. – Tessék megnyugodni, Sala bácsi, jó szakembereink vannak, itt van például a Szilbereky Jenő. – Ha a Jenő itt van, nyugodtan visszamehetsz a szobádba, édes fiam.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk