←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Takács Ferenc

Szárnyaszegett posztmodern?

James Joyce első megjelent elbeszéléseit, a később Dublini emberek címen ismertté vált novellafüzér korai darabjait eredetileg írói álnévvel jegyezte a The Irish Homestead című hetilapban: “Stephen Daedalus”-ként írta alá őket. A szerző ebből az álnévből később regényszereplőt és jelképes alakot formált: ugyanígy nevezte el az Ifjúkori önarckép művészregény-hősét és az Ulysses (egyik) főszereplőjét. Egyszerre írta meg a figurában önmagát és a modernista Szerző mitikus alakját (kettőjükről utólag kiderült, hogy ugyanaz a személy), s a görög hérosz nevével a maga művészi küldetésére utalt: akárcsak Daedalus (vagy Daidalosz), ő is labirintust épített, a modern nagyváros és a benne önmagát, önnön jelenlétét elvesztő polgár látomását, ő is szárnyakat fabrikált, amelyekkel a Művészet felhajtóereje segítségével eljuthatunk a jelenlét és megtestesülés legalábbis jelképes szabadságába.

Az Amerikáner, Bán Zsófia esszéinek, kritikáinak és utószavainak gyűjteménye az amerikanista tanár-szerző első magyar nyelvű könyve, egyébként második terjedelmesebb munkája. Fontos ezt jelezni, mert korábbi, William Carlos Williamsról szóló angol nyelvű monográfiája (Desire and De-Scription, Amsterdam–

Atlanta: Rodopi, 1999) nem csupán időben, hanem témáiban és szellemiségében is közvetlen elődje, vagy legalábbis rokona a magyar nyelvű kötet darabjainak. Egy esetben a lehető legközvetlenebb módon, hiszen a magyar nyelvű esszék közül a Mozgásban: Az öregedő Williams esete az ifjú posztmodernnel az angol nyelvű Williams-értekezés gondolatait fejti ki újra, fontos változtatásokkal és – a nyelvi-kontextuális váltás révén mintegy önként adódó – újdonságokkal.

William Carlos Williams (1883–1963) a modernizmus – a (múlt) század eleji “régi”, “klasszikus”, “ős-”, “paleo-” stb. modernizmus – nagy amerikai alakjaként foglal helyet a közkézen forgó irodalomtörténetekben. Bán Zsófia – a korábbi szakmunkában, mint most az esszében is – annyiban egészíti ki és módosítja ezt a képet, hogy szerinte Williams kései költészetében a posztmodern hangváltás és módszer jelentkezése figyelhető meg. Érvelése szempontjából igen fontos Williams egyik kései versciklusa, 1962-es utolsó kötetében közzétett Képek Bruegheltől című versfüzére, annak is egyik darabja, a Tájkép a lezuhanó Ikarusszal. S váratlanul, de nem véletlenül jelenik meg Ikarusz a kötete egy másik írásának, a Bret Easton Ellis Amerikai Psycho-ja magyar fordítását kísérő tanulmánynak a címében is: Yuppikarusz bukása.

Daedalus, Ikarusz: atya és fiú. “Ősmodern” felhalmozás és “posztmodern” herdálás, teremtés és felélés, diadal és bukás? Ezek sarkított és egyértelmű szembeállítások, mélységesen idegenek Bán Zsófia árnyalt, önmaga működését és működésének bonyolultságát gondosan őrző és ellenőrző szövegétől-gondolkodásától. Ám valami mégiscsak jelen van – afféle mögöttes vezérmetaforaként – a Daedalus–Ikarusz-viszonyból a kötetben. Amerika érdekli a szerzőt, a szójátékos kötetcím is erre utal, izgalmasan paradox módon: amerikai voltát nevében is őrző fúrószerszám az “amerikáner”, amelylyel most a szerző magán Amerikán, az amerikai kultúrán és művészeten végez próbafúrásokat, illetve onnan vesz rétegmintákat. Mégpedig általában onnan, ahol – talán jellegzetesen amerikai módon? – átsejlik egymásba ősmodern és posztmodern, ahol izgalmasan bizonytalanná válik atya és fiú viszonya, ahol nem tudhatjuk, a daedalusi vagy ikaruszi példázatot szemléljük éppen.

A próbafúrások jól célzottak, a rétegminták revelatívak. Posztmodernné (azaz apából fiúvá) öregszik az ősmodern klasszikus, William Carlos Williams; ősmodern botrányokozóvá, Flaubert, Baudelaire (vagy éppenséggel Joyce) ízlés- és erkölcsvédelmi kálváriáját megjárni kénytelen művészmártírrá fiatalítják vissza Bret Easton Ellist a militáns feministák; ősmodernizmusra tüzel posztmodern írástechnikájával Párizsban Gertrude Stein; az ősmodern kezdet amerikai provinciális festőnői, a mexikói Frida Kahlo, a dél-karolinai Georgia O’Keeffe a posztmodern vég nagyvárosi conceptartistájának, Joseph Kosuthnak ágyaznak meg; Robert Pirsig regényében, A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészeté-ben Platón dekonstruálódik, miközben a dekonstrukció platonizálódik.

Bán Zsófia írásai olyan kultúráról és szellemi állapotokról tudósítanak, ahol a jelek szerint minden tilalom felhívás a tilalom megszegésére, ahol a határok azért vannak, hogy határt sérthessen az ember. S nem csupán a daedalusi–ikaruszi értelemben, bár ettől nem teljesen függetlenül. A szerző – láttuk, mutatta a kötetcím metaforája – amerikai eszközökkel munkálja meg amerikai anyagát, s módszertani mintáinak szellemében ő is magától értetődőnek veszi, egyben ismét jellegzetesen amerikai kulturális jellegzetességként könyveli el, hogy korunk amerikai kultúrájában minél élesebb a különbség magas- és tömegkultúra, elit és pop, ezoterikus és banális, kifinomult és otromba művészeti megnyilvánulás között, annál radikálisabban és diadalmasabban oldódik fel ez a különbség a kulturális teremtés (vagy termelés) folyamatában. Érezhető érdeklődéssel – sőt rokonszenvvel – szemel ki magának olyan kulturális megnyilvánulásokat, mint amilyen Laurie Anderson… mije is? művészete? show-ja? cirkusza? tevékenysége? alakja? ikonja? műsora? műve? működése? (Vagy fél oldalnyi egymásnak ellentmondó jelzőre lenne szükségünk, hogy ezeket a kérdőjeleket valamelyest feleslegessé tegyük.) S van, amikor – szép csendesen, bár kivehető rosszallással – magyar olvasói orra alá dörgöli az efféle határsértések iránti érzéketlenségüket, különösen az Emlékek húsról és vérről című tanulmányban, amely a cyberpunkról szól, közép- és kiindulópontjában William Gibson Neuromancer című sci-fijével, a műfaj őspéldájával, amely idén tizenhét éves, és amelyet nálunk – bár létezik (a Joyce-hoz fogható eredeti nyelvteremtő erejével megbirkózni nemigen tudó) magyar fordítása – egy apró sci-fi szektán kívül alig ismernek, s akik ismerik, azok sem ismerik fel jelentőségét.

A könyvet olvasva ilyenkor vesszük észre, hogy az Amerikáról amerikaiasan szóló írások – halkan és közvetve, ám határozottan – hazabeszélnek, azaz nemcsak hozzánk, hanem rólunk is szólnak. Példánk lehetne a kötet első darabja, ez a szellemes, könnyed, csevegő írás (ezekkel a jelzőkkel egyébként Bán Zsófia stílusának és gondolkodásának legsúlyosabb és legfontosabb jellemzőire próbálunk utalni), amelyben lényegében arról van szó, hogy miként hívta életre 1992, Amerika felfedezésének ötszázadik évfordulója ennek az eseménynek a posztmodern diskurzusát, s miként utalta ez a diskurzus “Amerika felfedezését” azok közé a “nagy narratívák” közé, amelyeknek magára valamit is adó posztmodern polgár nem adhat többé hitelt. Azaz az évfordulóra úgy kell posztmodernül emlékezni, ha nem emlékezünk rá és nem emlékezünk meg róla; a félezer éve történtekről pedig legfeljebb annyit érdemes megállapítani, hogy nem történt semmi.

Nagyon tanulságos ez az írás. Olyan országban élünk, ahol – posztmodern ide, posztmodern oda – élnek, virágoznak és versenyt hatnak a “nagy narratívák”, épp mostanában, mindenféle kerek évfordulók idején: Isten, haza, történelem, honfoglalás, ezerév, Trianon stb., s gyakran magukat eminens posztmoderneknek tekintő emberek körében. (Nálunk, ahol transzavantgárd művészek nemzeti kegyhelyek építésére nyújtanak be pályázatot, azon már nem is lehet csodálkozni, hogy Madonnát – akivel Bán Zsófia a vogueizmus posztmodern jelenségét szemlélteti –, amikor Budapesten forgatott, nem engedték be a templomba.) Hogy daedalusi vagy ikaruszi-e az amerikai posztmodern, diadalmas-e avagy szárnyaszegett, ezt a szerző – igen okosan – nem kívánja eldönteni. Közvetett bizonyítékai alapján viszont arra kell következtetni, hogy a mi magyar posztmodernizmusunk – mélységét tekintve – bőrfelületi, s ha ezt a felületet megkaparjuk, máris előbújnak ősmodernnél is régebbi nagy narrativáink – számomra ez Bán Zsófia kitűnő gyűjteményének legfontosabb közvetett tanulsága.

 

Bán Zsófia: Amerikáner. Budapest, 2000, Magvető.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk