Ezért kellett annyi évtizedet,
órát, percet élni, hogy a gyerek –
és hogy az is én legyek, csak magam,
ködös téli szabad-napja, ha van: –?
Akkor mi van? Szabad napja nincsen,
szavait is rosszul hallom innen,
annyi évre, hétre és hónapra –
örült, ha az iskolát lóghatja,
Vár-kerületében kerülheti,
Szemüveget csináltattak neki,
és ő mindeneknek kitalálta:
(hogy a)doki még egy délelőttre várja,
kontroll kell. Így vitte a Karinthyt,
a ronggyá lapozott Így írtok ti-t,
üldögélt az ecetfák tövében,
romlépcsőkön leszánkázott szépen,
ahol ma a Budavári Sikló.
És valahogy akkor, az se volt jó,
az is komorság volt, az őszi ég,
a téli, a kora tavaszi még,
vagy ha torokgyulladással feküdt,
ágyból gombfocizott, maga együtt
volt az osztrák liga, vagy a német,
örvendezett Czibor szögletének,
Kocsis fejesének – keresztapja
volt, akitől ezt a gombot kapta –,
az lett aztán mégis, délutánra,
hogy valami hülye búsulásba
horgadt le a feje, néha sírt is –
kicsit – – – De hát mit is, mit is, mit is
akartam itt mindezzel mondani,
Mind kedvetlen napszakok szavai,
mind kedvetlen szavak napszakai,
járnak körülöttem, járnak bennem,
mind tőlem várná, végre pihenjen,
így adják föl helyüket a rímek,
fintorognak, mint a kecske rí, mekk,
ezért kellett annyi, aztán miből?
Mint mikor a tea az ágyba dől,
gyűrött takaródat kelletlenül
igazgatod, szárogatod főnnel –
mit kezdhetnék megszomorult főmmel?
Mit lógjak el? Mit mulaszthatok még?
Jaj, te borús délelőtt, te emlék…!
s még egy karácsony-tája Bécs,
kölni húsvét, napos-csibés,
még egyszer koppenhágai
pályán a hajtók lovai,
Schummelkubblergasse, Rudolfyng,
Hjoerdal-Saaromstad, s ahogy ott ring
– vissza a sor – svéd komp a vízen,
dómfal penészlik fényes íven,
forralt borral koccintanak,
cseng csészefalmélyig agyag
anyag, haladsz, le, kaptatón,
s lábad mint az ólom, az ón:
sajog megint. Hogy kompra szállni,
lóra fogadni, bepiálni:
nem! Csak Bécset, Kölnt, mind ide,
Koppenhágát – mennybe vele
s pokolra. Semmit se külön!
Inkább a tűrhetetlent tűröm,
örökös feltüremkedését.
– Futó részvét, hogy sose “végképp”.
A mi legyen, mi ne legyen:
magammal gyakorolt kegyem.
Ezt gyakorlom kegyetlenül,
és akkor is, ha tétlenül
forgatom – kölni dómkövet
simít tenyerem, szememet
ló után a kanyarban, a
bécsi forralt bor pohara
is lehet ez, vagy gondolat csak,
de még estig hányféle napszak
irgalmatlan egyformasága.
Hát így: még egy karácsony-tája
császárvárost talán, dobajt
a fák mögül, hogy belehajt
a svéd vendéglő a kanyarba,
vagy a hajtója, mert akarja
győzelmét, és kongasson éjfél
a dómból, mert a szívem úgy fél,
ahogy a régi mesterek
írták az ilyen verseket,
vígasztaló önbíztatásul;
de vissza már valami más hull,
oly nagyon más a kétes égből,
csak az ember nem fogja még föl.