←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Tamás Gáspár Miklós

Az átkozott hazugság

Szerény nézetem szerint az elkerülhetetlenül, mindennek ellenére elkerülhetetlenül bekövetkezendő tisztázás egyik legfőbb akadálya a magyarországi demokratikus értelmiség és a vele összefonódott médiabagázs elmondhatatlan filisztersége.

Így ír nem másról, verseskötetről hazánk legtekintélyesebb folyóiratának elismert, derék kritikusa:

“A recepciót tanulmányozva az embernek az a benyomása támad, hogy az életmű gerincét a […] dalszerű munkák [!] alkotják. (Ebben nyilván az a körülmény is szerepet játszik, hogy publicitásának legfőbb bázisa, a saját köteteiét nagyságrendekkel meghaladó példányszámú Szép versek antológia, [a]melynek gyakori szereplője volt, nem volt alkalmas terjedelmes munkák [!] közzétételére.) A költő, amikor ezt az anyagot válogatta, ilyen típusú munkáit [!] alig vette figyelembe. Árulkodó adat: a tartalomjegyzék huszonnyolc műcímet sorol fel, pedig a kötet nem vékony. Ilyen terjedelmű verskötet címszáma két-háromszáz szokott lenni.” (2001. március.)

A passzus magyar fordítása: “A szerző inkább a hosszú, mintsem a rövid verseit gyűjtötte össze új könyvében.” De nem is az unalmas, osztályfőnöki szószátyárság a legföltűnőbb itt, hanem a szóhasználat (bírálónk pályatársai szerint manapság a tanulmányokat “elkészítik”), amely kínos feszengést okozna a Burkoló-, Csomagoló- és Göngyöleganyagipari Értesítő sokat tapasztalt előfizetői körében is.

Az ilyen szövegeken – és a legtöbb ilyen! – nevelkedett olvasók, akiknek az a rémlátomás képzik meg a szemük előtt, hogy a líratermelési “munkákat” közzéteszik, mint a rendeleteket, holott ezek egyenesen dalszerű munkák, mi több; szóval, “ezen” (!) olvasók a fölháborodáshoz túlságosan szedáltak.

A Tehetséges, Noha Bájos Kezdő tollából a következő revelációra derít fényt az elsősorban a polgári-értelmiségi közvéleményt kifejező és tápláló szabadelvű hírlap:

A Rembrandtot “foglalkoztató mitologikus [mitológiai] és vallásos [vallási] témákat grafikáiban, rézkarc[ai]ban éppúgy feldolgozta [!], mint a vásznon, sőt [!] a lapok többsége későbbi képeinek előtanulmánya, vázlata. Vallásos tárgyú képein mind az ószövetséget, mind pedig az újszövetséget feldolgozta [!], de ezeket [a »a szövetségeket«?] minden illuzionista külsőségtől mentesen mint történelmi vagy mint életképeket fogott [fogta] fel és valósított[a] meg. […F]iatal korában a koldus rongyaiban látta a festői szépséget, és a fejek közül a barázdákkal szántott aggastyánok foglalkoztatták, melyek [a barázdákkal szántott aggastyánok, »melyek«???] grafikáin is kihangsúlyozódnak. […A]z erősebb nemet megörökítő arcképei között… több, különböző időszakokban készült [tehát nem egyszerre föstötte az összest?!] önarcképet találunk, ám [ám!] kortársairól, mestereiről, barátairól [tehát mesterei és barátai nem voltak a kortársai?] is készített [!] portrékat.” (2001. március 27.)

Ugyanebben az értelmiségi, liberális hírlapban:

“Sokkal frissebb, sokkal gyorsabbak volt a Vasas.” (2001. március 15.)

“…a kisebbségi nemzetiségű [?] lakosság teljesen a függetlenség mellett vannak.” (2001. március 6.)

A halódó-haladó szoclib értelmiségi rádióműsorban: “kettő elemből áll…”, “rendörröl” (így, rövid “ö”-vel!), “hussvét”, “a csuccsforgalom, akik…” (!), “parlamentális” (l-lel!), “bartell” (“barter” helyett, korábban a Mozgó Világban is, közgazdász-jogászprofesszor tollából)…

Ennyit a józan polgári-alkalmazotti balközép szellemi fölkészültségéről, éberségéről, beszédképességéről, elevenségéről.

Nem csoda, hogy az ún. közéletet belengő alaphazugságot (úgyszólván) senki nem utasítja vissza. Ez a nyomorúságos füllentés a tízezerszeres ismétlés révén egyetemesen és egyetemlegesen elfogadott közhellyé vált, amelyet ma Magyarországon éppoly kevéssé illik cáfolni, mint a termodinamika második törvényét, pedig ehhöz foghatóan veszedelmes baromságot nem sokat hallottam.

A hazug tézis a következő: a magyarországi szélsőjobboldal antikapitalista, ill. az antikapitalizmus szélsőjobboldali (pl. a marxizmust mint “baloldali csurkizmust”, azaz mint “baloldali szélsőjobboldalt” [?] írja le a legnépszerűbb, liberálpopulista irodalmi-politikai hetilap egyik szemleírója). E fönnkölt hasábokon is megjelent olyas tanulmány, amely – egyetlen árva idézetnyi bizonyíték nélkül – az egyik honi szélsőjobboldali mozgalmat mint “nemzeti, szocialista” (figyelmezzünk a vesszőre!) pártot írja le, pedig szerzîje enyhén szólva tudhatná, hogy a (vessző nélküli, sőt egybeírandó) nemzetiszocialista párt (az NSDAP) sem szüntette meg Németországban a kapitalizmust, hanem épp ellenkezőleg, nagyszerű körülményeket teremtett neki (háborús konjunktúra, a szakszervezetek megbénítása, a csakugyan antikapitalista pártok – SPD, USPD, KPD, KAPD usw. usf. – betiltása révén). A szóban forgó párt nem “nemzeti”, hanem fajgyűlölő (Kossuth és Petőfi volt nemzeti), és nem “szocialista”, hanem (pro)kapitalista (Szabó Ervin és Kassák volt szocialista). A Krupp, a Mannesmann, az IG Farben talán mégse volt szocialista, ma se az. A Zyklon B tőkegáz.

Ha a MIÉP náci – amit, mint már mondtam, nem hiszek –, akkor pláne nem lehet antikapitalista, habár (mint a nácik, a fasiszták, de a Stahlhelm- és Heimwehr- meg Action Française-típusú ún. “radikális konzervatívok” is) támadhatja a “zsidó” finánctőkét, a “zsidó” kulturális és médiabirodalmakat, az idegenszívűeket, idegenfajúakat és bárkit, akit a középosztály éppen ellenszenvesnek talál. A kelet-közép-európai jobboldal különféle áramlatai nem nácik, bár a “náci” szó jelentését ma már nyilván úgy adnák meg, mint az Osztrák Szabadságpárt, az FPÖ egyik tagja: “nazi = neu, attraktiv, zielstrebig, ideenreich” (“új, vonzó, célratörő, ötletgazdag”), idézi a félhivatalos jobboldali kormánylap sajtószemlésze, a hírhedt L. (MN, 2000. június 7.)

A MIÉP (mint többé-kevésbé a többi jobboldali párt is) valamiféle diktatúrásbürokratikus-cenzúrázott-represszív társadalom keretében törekednék korlátozott, korlátolt nemzeti-etnikai kapitalizmusra, fő eszköze ebben nem a rohamosztag volna és a gyűjtőtábor, hanem a megjuhászított, manipulált-manipuláló tévé és rádió, az engedelmességbe rémített sajtó és kultúra. (A Pázmány Péter Katolikus Egyetem már ma is egyre inkább radikális jobboldali pártfőiskola, és ha így megy tovább, az egyetemi ifjúság ki fogja követelni, hogy az ELTE, a BKE és a BME is az legyen, méghozzá önként és lelkesen.)

Ennek az alapvető hazugságnak a fő következménye kettős: egyrészt olyasmiért támadják (a médiák, az ellenzéki pártok) a MIÉP-et, amiről a MIÉP ismerői, hívei, támogatói, szavazói, távoli rokonszenvezői jól tudják, hogy nem igaz, ami hosszú távon soha nem lehet előnyös – másrészt pedig a balközép politikai identitását, önazonosságát eltolja jobbra, nevezetesen neoliberális irányba.

(Figyelemre méltó, hogy a jobboldal kihívójának – az MSZP miniszterelnökjelöltjének – szerepét két nyugatibankigazgató akarja elvitatni egy Nyugat-barát külügyi hivatalnoktól, ami “baloldali, szociáldemokrata néppárt”, a szakszervezetek hivatásos szövetségese esetében precedens nélkülien sajátos.)

Ennek az alaphazugságnak a szolgálatában a MIÉP szavazótáborának szociológiai jellegzetességeit is meghamisítják, pontosabban nem vesznek tudomást a benne bekövetkezett változásokról. A rasszista-etnicista szélsőjobboldal “választói profiljának” összetétele kínosan emlékeztet a magyarországi liberális párt korábbi szavazói bázisának összetételére, csak fiatalabb! Amint több helyütt megemlítettem már, Seymour Martin Lipset empirikus kutatásai kimutatták, a fasiszta-fasisztoid pártok a kispolgári-liberális bázis helyét veszik át mindenütt (extremism of the centre) az ezerkilencszázhúszas évektől a tavalyi romániai választásokig – kivétel nélkül! Közismert és cáfolhatatlan tény, hogy a MIÉP tábora ma már magas státusú, magas presztízsű, magas jövedelmű, tájékozott és dinamikus burzsoá, értelmiségi és alkalmazotti csoportokból tevődik össze (ez a szélsőjobboldal jellegzetessége Bajorországtól, Svájctól, Ausztriától Horvátországig és Romániáig), mégis azt írja a legbefolyásosabb magyarországi újságíró, a legnépszerűbb országos (polgári) napilap kolumnistája, az MSZP nyílt sisakos híve (mellesleg a közkedvelt liberális, szoclib képes hetilapnak is kolumnistája), hogy a MIÉP “a Fidesz-vallástól tökéletesen idegen tömegelégedetlenség, lecsúszottság szószólója”. (2001. március 27.)

Evvel a hamisítással a leghatározottabban szembe kell szállni. Több okból.

(1) Először is azért, mert népellenes. Föltételezi, hogy gyalázatos nézetekre elsősorban a nép (a “lecsúszott” nép, ahogy nálunk hívja a polgári közbeszéd: a tömeg) hajlamos. Föltételezi, hogy a szegénység fasizmusra prediszponál. Ez rágalom.

(2) Másodszor azért, mert azt sugallja, hogy kvázifasiszta, reformfasiszta, posztfasiszta, újfasiszta, neonáci, fasisztoid, antidemokratikus-antiliberális törekvéseket a szegény nép ellenében, nem pedig a szegény népre támaszkodva, a szegény nép – az elnyomottak és kizsákmányoltak, a megalázottak és megszomorítottak – követeléseinek kielégítésével kell visszaverni.

(3) Harmadszor pedig azért, mert sérti – pour ainsi dire – népi-nemzeti önérzetünket, hiszen implicite lefasisztázza a “lecsúszott” magyar népet, amelynek a jogos társadalmi érdekeivel, állama szuverenitásával és függetlenségével ezek szerint gyanús dolog komolyan foglalkozni.

Ha a társadalmi egyenlőtlenség, a civilizációs válság – amelynek egyik legfontosabb jele a magyar nyelv tönkremenetele a hazafias értelmiség teljes közönye mellett –, a nemzeti önrendelkezés problémáinak megtárgyalása a szocialista-szociáldemokrata baloldalon és a liberális centrumban szalonképtelenné válik, akkor a jobboldal győzelme bizonyos.

A kormánypártok és a MIÉP tőkehűsége épp annyira megkérdőjelezhetetlen, mint a balközép és közép-közép erőké, csak az előbbiek nem hencegnek vele, míg az utóbbiak igen. Ha a jobboldal és a baloldal (és a centrum) azon verseng, hogy melyikük hűségesebb a nagytőkéhöz, akkor nyilvánvalóan az nyer, aki propagandájában kritikus, cselekedeteiben pedig lojális. A magyar liberálisok plátói piac- és tőkebarátsága, önzetlen, szűzies profitimádata, tisztán elvi pragmatizmusa és a mások hatalma iránti ájult tisztelete nem érdekli a tőkéseket, a jobboldaltól biztosított kedvezmények (az adómentességtől a sztrájk[le]törésig) annál inkább.

A hatalmas szakszervezeti tüntetés, a dabasi időközi választáson aratott jobboldali-szélsőjobboldali diadal (együtt kb. 60%), a cigánykérdés végzetes kiéleződése pillanatában Stockholmból üzen a szocialista párt elnöke: politikájának lényege a külföldi befektetések számára biztonságos, nyugodt környezet (még biztonságosabb? még nyugodtabb?) kialakítása. Ennek a realitását a magyar nép megkapja a jobboldaltól is, ám legalább némi képmutató ideológiai vigasszal, álságos-giccses nemzetieskedéssel (“H”! “H”! “H”!) – amelynek a lényege az amerikai és arab olajtársaságok hősi és mélymagyar küzdelme a Gazprom-LukoilOroszország-Anyácskával. (Megjegyzem, a honi “haladó értelmiség” még föl se neszelt a katasztrofális nemzetközi helyzet következményeire; az ifj. Bush-adminisztráció megdöbbentő politikájáról az egyetlen értelmes és tájékozott elemzés az Elekes Éváé, Népszava, 2001. április 18.)

A magyarországi jobboldal és baloldal közötti különbség nem a gazdasági-társadalmi rend tekintetében áll fönn (bár persze itt is vannak részletdifferenciák, no meg a komprádor burzsoázia és a nemzeti-maffiózó újpolgárság taktikai ellentéte, amely utóbbit a Fidesz-MPP őszintétlenül, Csurka István valamicskével nagyobb meggyőződéssel képvisel), hanem a politikai demokrácia, a politikai pluralizmus, az egyéni szabadságjogok, a kultúra és a tudomány függetlensége, valamint – most épp talán ez a legfontosabb – a faji kérdés tekintetében.

A zámolyi-strasbourg-i romaügy parlamenti megvitatása alkalmat ad egy másik hazug médiaklisé kiiktatására is. Ebben a “vitában” a fideszes, MDF-es és MIÉP-es képviselők, államtitkárok viszszataszító fajgyűlölő szóömlenyeit nem lehetett megkülönböztetni egymástól.

Ez is mutatja, hogy “szélsőjobboldali veszély” nem létezik. Veszélynek azt a kedvezőtlen helyzetet nevezzük, amelynek a bekövetkeztétől tartunk. Márpedig ez a “helyzet” már bekövetkezett. Az országházi “romavita” bebizonyította, hogy itt nem szélsőjobboldali “veszélyről”, hanem szélsőjobboldali hatalomátvételről van szó. Már túl vagyunk rajta.

S ha megkérdezné a nyájas olvasó, hol van ehhöz a pretoriánus gárda, hát olvasgassa a főtisztviselői “tisztikar” megalapításáról szóló törvényjavaslatot, amely a választási eredménytîl függetlenül fönn fogja tartani a jobboldal uralmát. A jobboldal – adófilléreinkből – ma már színházat és múzeumot tervez és építtet magának, Széchenyi-szuperprodukciót forgat magának, opera-CD-t vétet föl magának, egyetemi kurzusokat tart magának, szobrot avat magának, és abszolút hatalmat szerez magának azon a szűk pászmán, amelyet a globális nagytőke az országból még meghagyott. (És ezen nem segít, ha a Nyugat-bálványozás [eurolatria? okcidentolatria?] szent dogmája elleni fölségsértés-szentségtörés [sacrilegium] bűnében elmarasztalt egyesült jobboldal-szélsőjobboldalt egyszerűen “emberevő”-nek nevezi az 1873ban alapított, eredetileg szakszervezeti-szociáldemokrata napilap hétfői jegyzetírója, vagy az, ahogyan a jobboldali miniszterelnök és pártelnök [közéleti] “likvidálásáról” sziszeg a liberális hírlap vendégpublicistája. Rosszak a demokratikus idegek.) (Az efféle gyűlölködés alaptípusáról – Zsoltárok könyve – ír a kiváló ókorifilozófia-történész a Café Bábel legfrissebb számában.)

Mindeközben a hivatalos ellenzék, a szoclib establishment azért szidja a jobboldalt, mert nem eléggé olyan, amilyen.

A magyar liberális párt vezetője, a budapesti főpolgármester abban reménykedett, hogy gesztusaival a szocialistákat balra, a radikális jobboldalt még jobbra nyomja. Ehelyett mind a szocialisták, mind a szabadelvűek jobbra tolódtak, és nincs módjukban már a jobboldalt (mint a szabadság ellenségét) stigmatizálni.

Miért lelkesedjék a nép, amikor csak jobboldali pártok között választhat? Díjazni fog bárkit, aki megkíméli ettől a frázistól:

Mindennek ellenére a magyar gazdaság lendületesen fejlődik, haladunk az európai integráció felé.*

Ezt a dumát már csakugyan nem lehet elviselni.

 

* 1985-i értéken és forintárfolyamon számolva, az átlagos nettó órabér akkor 34 Ft volt, ma 27 Ft. (S közben mind a fogyasztási szokások átalakultak, mind az árszerkezet, mind a foglalkoztatottság, mind a társadalombiztosítás…) A fönti tárgyba vágó írásaimból részleges válogatás: “Reformfasiszták”, Élet és Irodalom, 1999. október 22., “Testvérünk, Haider”, Népszabadság, 2000. február 5.; “Posztfasizmus”, Eszmélet 48, 2000. tél; “A magyar nép java”, Népszabadság, 2000. szeptember 15.; “A botrány botránya”, Népszabadság, 2001. március 24.; “A rendszerváltás megbukott” (Pogonyi Lajos interjúja), Kritika, 2001. április. Az első jobboldali reakció mindezekre: U. M.-L. E.: “A lebegő értelmiségi”, Magyar Nemzet, 2001. április 17.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk