←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Petschnig Mária Zita

Előzés kanyarban

Kettőezeregy márciusában – amikor e sorokat írom – 18 makrogazdasági elemzőből mindössze ketten mertek előrejelzést adni a BUX-index év végi értékére. De a nagy többség még az április végére várható adat prognosztizálásától is tartózkodott. Pedig zömük olyan brókercégnél dolgozik, ahol a munkaidő minden percét a tőzsdét rövid és hosszú távon befolyásoló jelenségek értékelése, a tendenciák becslése határozza meg. Ebből élnek. Ilyen mértékű tartózkodás a véleménynyilvánítástól még nem volt. Ekkora a bizonytalanság.

A vállalkozói környezet kiszámíthatóságával érvelő kétéves költségvetés sem nyugtatja meg láthatóan a kedélyeket. Ráadásul a kormány is összevissza kapkod – utóbbi időben hozott döntéseit ugyanis a piaci kiszámíthatóság szempontjából nem lehet másként minősíteni. (Bár nincs kizárva, hogy ami kapkodásnak hat, az a kormányzat parciális érdeke alapján nagyon is komolyan végiggondolt taktika.) Miközben például a pénzügyminiszter úr sziklaszilárdan kiáll a tervezett hatszázalékos infláció tarthatósága mellett, apparátusa már fogalmazza e prognózis felülvizsgálatának kormány-előterjesztését. A kabinet ugyanakkor nem akar tudni arról a kiegészítő nyugdíjemelésről, amelyet korábban februárra már beharangoztak a tavalyról áthozott 15 milliárdos keret terhére. Halasztódnak a beígért bérkorrekciók is. Radikálisan átalakították az autópálya-építés forrásainak szerkezetét, átprogramozták az állami gazdaságok privatizációját, leállították a Postabank eladását, helyette új nagy állami “bankok” gründolásáról döntöttek, visszaállítandó a régi szép időket, amikor a közpénzek pártdöntések szabad prédájává válhattak – kontroll hiányában.

Közben pedig dől a pénz az államháztartásba, és a tervezettnél jóval magasabb infláció száz-százötvenmilliárd forintos többletforrást ígér erre az évre annál, mint amiről a költségvetési törvény rendelkezett. További 45 milliárd forintnyi előrehozott áfa-visszaigényléssel is könnyítettek ezen az éven. A tavalyi forrásokból emeltek át idénre 94,5 milliárd forintot bér- meg ki tudja, még milyen tartalékolási célokra – amelynek a felhasználására majd ez év őszén, a 2000. évi költségvetés zárszámadásához varrva kérik ki a parlament fejbólintását. Rendesen bespájzoltak. Ilyen lehetősége még nem volt rendszerváltó magyar kormánynak. Ha rosszabb lesz, nekik az se számít.

Pedig úgy néz ki, hogy rosszabb lesz a helyzet annál, mint ami tavaly ősszel, a kétéves költségvetés benyújtásakor látszott. A külső konjunktúra ugyanis romlik, és a magyar GDP-termelés több mint ötven százalékban exportfüggő. Az USA tíz éve tartó prosperitása kifulladt, és kérdés – nagy a bizonytalanság –, hogy tartós, mélyülő recesszióval vagy csak stagnálással kell-e szembesülnie a világgazdaságnak, esetleg mi itt Európában megúszhatjuk némi növekedési lendületcsökkenéssel. Az optimista szcenáriók az utóbbira tesznek, ám ez is elégséges ahhoz, hogy – mint ahogy ezt a legutóbbi félév is igazolta – romoljon a magyar gazdaság külső egyensúlya.

A külgazdaság felől kirajzolódó pályaív tehát lefelé tart, és nem látszik semmi olyan körülmény, amely e kedvezőtlen trendet rövid távon megfordítaná. Az “új gazdaság” az USA-ban kipukkadt, Európában pedig még gyengélkedik. Ilyen időben növekedési tartalékot illik és célszerű felhalmozni, nem pedig megerősíteni az előjelekből kiolvasható kedvezőtlen tendenciákat. Az említett költségvetési, kormányzati tartalékok azonban nem ilyen célt szolgálnak. Nem az egyensúlyromlás csillapítása érdekében cselekszik ma a kormányzati politika, hanem a növekedés fenntartásán, erősítésén fáradozik – s mint ezt többször kinyilvánította – akár az egyensúlyromlás vállalása árán is. Választásokra készülnek, és úgy gondolják, hogy a megélhetési politikusok után megélhetési választópolgárok is kitermelhetők. Lehetséges. Ilyet még nem próbáltunk, mert egy kabinetnek sem volt még módja rá.

2001-ben akkor vált át a gazdaságpolitika a belső keresletélénkítésre, a parlamenti politikai ciklus logikájához igazodva, amikor azt a külgazdasági folyamatok a legkevésbé sem engedik meg. A külső konjunktúra lendületének megtörése ugyanis korlátozza az egyensúlyromlást mérsékelni képes exporteladásokat. A jövedelemosztogatás viszont – amely az év második felében fog felerősödni – magasan tartja az inflációt, rontja a külkereskedelmi mérleget, és elriasztja az ilyen országtól a külföldi befektetőket.

De várhatóan a kormány nemcsak “cash”-ben fog osztogatni – feledtetni kívánva a kemény megszorításokat –, hanem vagyonelemekben is. Őszre ígérten átszervezik ugyan az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Részvénytársaságot, de annak vállalkozói része továbbra sem lesz üzleti célokat követő holding, hanem megmarad a kormányzati politika kontroll nélküli terepének. Már dolgoznak a könnyített privatizáció újabb konstrukcióján is, ami magyarul annyit tesz, hogy az arra érdemesnek kijelöltek igen előnyös feltételekkel juthatnak hozzá a közvagyon részeihez.

Bebiztosítani, bebiztosítani – ez a fő motívuma a 2001-től követett gazdaságpolitikának (a “bebiztosítás” korábban is követett elv volt, de nem emelkedett a gazdaságpolitika rangjára). Bebiztosítani a 2002. évi költségvetést, szabad kezet adni annak tetszés szerinti alakítására – anélkül, hogy a köz előtt a közpénz-felhasználásról vitát kellene nyitni. Bebiztosítani jövedelemoldalról a választási célcsoportok megnyerését. További vagyonosztogatással bebetonozni az arra érdemes célszemélyek hosszú távú stabil egzisztenciáját.

Az, hogy mindennek következményeként a gazdaság egészét veszélyes egyensúlyi pályára lökik, a társadalomban pedig a nepotizmust erősítik, nem jön számításba a döntések mérlegelésénél. Mert nem ez számít.

Persze az, hogy így alakulnak-e a dolgok, függ az ellenzéktől, a gazdasági elittől, a médiától és a közvéleménytől, vagyis az ellensúlyt képező tényezőktől is. Az utóbbi évek sajnos azt igazolták, hogy ezek a szereplők rendre alulmaradtak a kormányzat úthengerével szemben, noha ez demokráciában nem kötelező gyakorlat.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk