←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Kéri László

Még egy hosszú év

Az utóbbi tizenkét év során kevés szórakoztatóbb volt annál, mint politológusok jóslatait utólag egybevetni a bekövetkezett fejleményekkel. Különösen a választási eredmények becslésében mutattunk fel nagy tévedéseket. (Egyszer például rólam írta Farkasházy Tivadar: nemhogy a választások eredményeit, de még az időpontját sem tudtam eltalálni.) Nem is arra való a politikatudomány, hogy a közeljövőt találgassa, hanem sokkal inkább arra, hogy az éppen zajló folyamatokat minél pontosabban megértse és megértesse. Más kérdés, hogy az értelmezésből többé-kevésbé joggal lehet levonni következtetéseket is. Választásokhoz közeledve nincs mese, nem lehet elbújni annak rendszeres bevallása elől, mit tartunk a legvalószínűbben bekövetkező fejleménynek.

2001 tavaszának kezdetén például minden jel arra utal, hogy a két legnagyobb politikai erő között kiegyenlítődtek a támogatottsági arányok. Volt már ilyen. 1999 tavaszától szeptemberig is ez volt jellemző. Ám akkor ez úgy állt elő, hogy a kormányzó párt folyamatosan vesztett népszerűségéből, a szocialisták pedig apránként javítottak az elfogadottságukon. A hónapokig tartó szoros versenyből azután ősszel a szocialisták hirtelen jutottak jelentős előnyhöz – és ez így is maradt csaknem másfél évig. Most megint a közeledő eredmények időszaka jön, s valószínű, hogy így is marad a választást megelőző őszig. Azt viszont nem tudhatjuk előre, hogy az egyensúly majd melyik oldal javára borul föl.

A szocialisták csaknem egy évet elvesztettek a miniszterelnök-jelölés körüli képtelen tojástáncuk miatt. 2001 kora nyarára ez is eldől, miután már csak az lesz a kérdés, hogy alkalmasak lesznek-e az elvállalt döntés egységes támogatására. Ha igen, akkor még időben felállhatnak a választási küzdelemhez, és két alapkérdésre fordíthatják energiáikat. Részben annak folyamatos és részletes bemutatására, hogy miért járna az ország jobban azzal, ha a többség őket küldené kormányzati szerepkörbe. Részben pedig be kellene bizonyítaniuk azt is, hogy a Fidesz-kormány nem volt alkalmas vállalt ígéretei teljesítésére. Ha ezt a két feladatot sikeresen megoldják, akkor jövő májusig nyílt lesz a küzdelem, és esélyesek lesznek a győzelemre. Ha csak az egyikkel tudnak megbirkózni, akkor újabb vereségük lesz valószínűsíthető.

A Fidesz-kormány várható mozgástere az őszi szezonkezdetig szintén egyértelműen körvonalazódik. Addigra ők is túl lesznek a vezetői sorok újrarendezésén, Pokorni Zoltán az év végére az ország egyik legismertebb és legtöbbet szereplő politikusává fog előlépni. Részben nem lesz nehéz dolga, mert lakosságbarát intézkedések sorozatával kell folyamatosan megörvendeztetnie a leendő szavazókat. Ősztől újra és újra megdicsérheti az egyes kitüntetetten fontos társadalmi csoportokat, és a miniszterelnökkel vállvetve jelenthetnek be fizetésemeléseket, költségvetési juttatásokat és gondoskodó jellegű döntéseket. Hihetően és körültekintően fogják ünnepelni minden idők legsikeresebb és legérzékenyebb kormányzatát. Másfelől a megújított vezetés állandósuló küzdelmet folytat majd ellenzéki kritikusaival. Természetszerűleg ellenzéki – s valószínűleg ellenséges – minősítést fog kiérdemelni minden olyan megnyilvánulás, amely megkísérli a kormányzókat emlékeztetni ígéreteikre, programjaikra, elmulasztott döntéseikre. E két feladat számos ponton összekapcsolható lesz, az elért sikerek közérthető tálalása és folyamatos hangoztatása csattanós válasz lesz az álnok kritikusok piszkálódásaira.

A két nagy politikai tábor egymást szemmel tartó és egymásnak felelő küzdelmében kevés figyelmet fogunk szentelni a kisebb pártok segélykiáltásaira. Ők csak annyiban lesznek izgalmasak, amennyiben az egyik vagy másik tömb esélyein lényegesen rontani vagy javítani tudnak. Hamar túlleszünk a kisgazdatöredékek beilleszkedési nehézségein. Lehet, hogy egy-két százmilliós közpénzbotrány még szükséges lesz a végső búcsúhoz, főként azért, mert ezek árnyékában nem kell majd számot adni egyéb milliárdokról. A többi kisebb párt váltakozó sikerrel fog harcolni a bekerülési küszöb eléréséért. Idővel a MIÉP egyre több megmagyaráznivalót produkál, s néha egészen váratlan akciók, kérdésfeltevések révén a főszereplőket is polarizálni fogja – és talán színvallásra is kényszeríti őket.

Így jutunk el 2002 májusáig, amikor a sokáig hatalmasnak és riasztónak látott bizonytalan és távolságtartó választói massza meglepően nagy gyorsasággal határozott arculatot fog ölteni. A szavazás közeledtével újabb és újabb százezrek ébrednek rá, hogy a negyedik választás igazi tétje a hosszú távú konszolidáció berendezésének mikéntje. Áprilistól éles viták lesznek mindenütt megfigyelhetők, a munkahelyeken, utcákon és tereken, vonatokon és sportpályákon – még a kereskedelmi médiumokban is. A kiélezett küzdelemben a többséget végül is az állítja maga mellé, aki a határozottság mellett higgadtságra is képes lesz, és a maga alternatíváját hihetőbben mutatja be a többiekénél.

Mindez a lehető legoptimistább előfeltételezéseken alapuló leírás volt. A mai állapotokból kiindulva azonban felvázolható egészen más következményekkel járó változat is. Ősztől a két nagy politikai tábor a másik fél lejáratására és a választások előtti erkölcsi megsemmisítésére törekedne, s ennek érdekében végeláthatatlan botrányok tömegét zúdítaná egymásra. Sorra kinyírnák egymás kulcsfiguráit, a választások előtt már két meghasonlott és romjaira szétesett párt politikai haldoklói hevernének és hangoskodnának mindenütt. S az utolsó hetekben büszkén, érintetlenül és emelt fővel azok kapnák meg a többség – alacsony részvétel melletti – bizalmát, akikről még elhihető volt a maszületettség. És ezután hosszú időre megszabadulnánk a jóslások terhétől. A gondolkodásétól is.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk