←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Csepeli György

Amerikából nézve

Az emigránsokkal foglalkozó szociálpszichológiai szakirodalomból jól ismert tény, hogy a hajdani otthonát fürkésző emigráns látását elhomályosítja az odahagyott és választott hazája közötti időbeli és térbeli távolság. Benedict Anderson, a kiváló kulturális antropológus a keletkező tünetcsoportot jellemezve “távolsági nacionalizmusról” beszél, amelynek kiindulópontja a haza elhagyásának megfagyott pillanata. Ami azóta történt a hazában, az az emigráns számára átláthatatlan és felfoghatatlan.

Az internet korában a távollévő a távolságot mint üveggolyót kapja meg, amely törve ugyan, de mindent megmutat abból, ami egykor az otthon volt. Az időeltolódás miatt aki Amerikában él, az Európát a mindenkori tegnap perspektívájából látja. A világhálóra rákapcsolódva omlanak a legfrissebb otthoni hírek, hallgatható az otthoni rádió, nézhető az otthoni televízió, s minden fontosabb sajtóterméknek van on line-kiadása. A távollévő igencsak közel kerül az országhoz, ahonnan jött. Mondhatni, túl közel kerül hozzá.

Az információk gazdagsága zavarba ejtő. György Péter magyarázatként azt hozná fel, s igaza is lenne, hogy a rosszérzés oka a kontextus hiánya. A hazai információk virtuális közelsége tantaluszi helyzet a távollévő számára, hiszen a fizikai távollét lehetetlenné teszi az információk teljes jelentéséhez való hozzáférést. Kontextus hiányában ami marad, az csak a nyers tényismeret, miközben, mint a Hold Földről nem látható másik fele, láthatatlan maradnak az egyes történések okai, a felszíni együttjárásokat meghatározó rejtett összefüggések, s végképp megmondhatatlan, hogy mi a fontos, mi a nem fontos.

Másfelől a távolság kegyelem a megismerő számára. A hazai történések kontextusa elvész ugyan, de helyette az otthoni történések óhatatlanul egy tágabb, nagyobb rálátást biztosító perspektívába kerülnek, ahonnan nézve kiderül, hogy fontos, ami otthon nem tűnik fontosnak, s kintről nézve jelentéktelen, ami belülről nézve jelentős. A tartós távollét ha másra nem, arra feltétlenül jó, hogy kiki rádöbbenjen, hogy Extra Hungariam (vagy Germaniam, Croatiam etc.) est vita.

A 2002-es magyarországi választások Amerikából nézve nem látszanak fontosnak, hiszen jószerével semmit nem döntenek el. Marad a NATO-tagság; így vagy úgy, de alakul az Európai Unióhoz való csatlakozás. Magyarország nem az az ország, ahol bármikor is bárkinek lett volna akkora szuverén hatalom a kezében, hogy letérítse az útról, amelyre mások akaratából került.

A világhálón hozzáférhető, Magyarországról származó információk paradoxonja, hogy erről az alapvető, strukturális meghatározottságról szó sem esik.

A 2002-es magyarországi választások Amerikából nézve azért sem látszanak fontosnak, mert a világhálón hozzáférhető magyar adatbázisok ismeretében néhány napos stúdium után bármelyik szociológus vagy közgazdász doktorandusz megmondhatja, hogy az ország problémái nem olyanok, hogy egy négyéves választási ciklusban egyáltalán felfoghatók, a problémák megoldásáról nem is beszélve. Távolról nézve, különösen egy amerikai elit felsőoktatási intézmény világában eleve teljesen egyértelmű, hogy a magyarországi értelmiségi réteg utánpótlása végzetes veszélyben van. 3-400 dolláros professzori fizetésekkel, a Kornai által oly pontosan leírt, történelmileg bukott tervutasításos rendszeren alapuló működéssel, az információs korszak kihívásaira való reagálás képtelenségével a magyar felsőoktatás nyilvánvalóan örökös agóniára van ítélve. A kulturális agónia tényeire süket és vak az a középszert kedvelő, talpnyalásra sarkalló udvari kultúra újraélesztésen sikerrel munkálkodó posztszocialista politikai elit, amelynek sorsáról a magyar választóknak jó ha a fele hajlandó lesz dönteni a következő országgyűlési választásokon.

Az egymást váltó egészségügyi miniszterek lázas igyekezete, hogy mindent megváltoztatva semmi sem változzon a magyar egészségügyben, láthatóan nem játszik majd szerepet a magyar választók viselkedésében, akik mintha belenyugodtak volna abba, hogy utolsó napjuk végének pontos idejét a kórházakban az eutanázia gondolatára fogékony ápolónők fogják megszabni. Nem nehéz belátni azt sem, hogy a magyar mezőgazdaság értelmetlen és pazarló támogatására fordított összegek töredékéből létre lehetne hozni azt a rendszert, amelynek jóvoltából a magyar társadalom tömegei beléphetnének az információs társadalomba. A számítógépek esélytelenek a disznókkal szemben. A választások előtt a jelöltek ugyanakkor a disznók tulajdonosainak kegyeiért versenyeznek, mert azok többen vannak, mint a számítógéptulajdonosok.

Az állam túlhatalmának korlátozásáról álmodó liberálisok hangja a választási hangzavarban nem fog hallatszani. Magyar Bálint joggal mutat rá a Magyar Hírlap on line-kiadásában, hogy a régies kifejezéssel alvilágnak nevezett alakulat szereplői a korrupció jóvoltából ma már tisztes állami intézmények kulisszái között gyakorolják ellenőrizhetetlen pénzosztó hatalmukat, ami eleve esélytelenné tesz minden alternatívát. A korrupció antropológiája iránt érdeklődő amerikai PhD-hallgatók már 2000-ben abban a nyugodt tudatban adhatták be a 2002–2006-os ciklusra szóló magyarországi kutatási ösztöndíjkérelmüket, hogy az ország továbbra is ideális kutatási terep lesz számukra.

Az internet adta páratlan informálódási lehetőségeket kihasználva az otthontól távol és egyidejűleg az otthonhoz közel kerülő alapvető kérdése, amelyre nem ad választ a naponta rászakadó információs lavina, hogy mi az oka a társadalom tunya közömbösségének. Mi az oka a passzivitásnak, a tehetetlenségnek, a belenyugvásnak?

A hírek arról szólnak, hogy a kormány egy pretoriánus gárdát ültet a köztisztviselői kar nyakába. Arról nincs hír, hogy az érintettek, akiké a nyak, ez ellen tiltakoznának. A hírek arról szólnak, hogy az egyetemi oktatók fizetése nő, miközben csökken. Egy hang nem sok, annyi nem hallatszott a hajdanvolt Széchenyi-professzorok köréből, akik többé nem kapják az ösztöndíjat, jóllehet ez volt az az ösztöndíj, amely életükben először adott lehetőséget rá, hogy európai értelemben is értelmiségnek érezhessék magukat. A közszolgálati média megcsúfolása, szpáhifölddé züllesztése nemzetközi figyelmet keltett, miközben hazai sajtómunkások tömegei igyekeznek bejutni ezekbe az intézményekbe, áldásaikból részesülni, hogy azután kirúgatván dúsan megpakolt koffereikkel elinaljanak a semmibe, ahonnan jöttek. Amerikából figyelve a civil társadalom ellenállásának egyetlen figyelemre méltó jele volt az utóbbi időben, amikor Zsámbék népe a nemzet értékeinek önmaguk által felkent képviselőinek nyomására sem engedte, hogy Mátyás Irén helyére egy talpnyaló legyen a falu neves romjának tövében játszó Nyári Színház igazgatója.

A választások előtti egy évben valószínűleg még nagyobb súllyal fognak szerepelni a roma kisebbséggel kapcsolatos hírek, amelyek a külföldön élő magyar és nem magyar számára egyaránt nyomasztóak és riasztóak. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy botorság volna abban reménykedni, hogy bármelyik párt nyíltan kiállna az üldözések, a hátrányos megkülönböztetés, az előítéletek ellen. A rendszerváltás hozta szabadság magával hozta az uszítás, a fajgyűlölet, az antiszemitizmus, a sovinizmus szabadságát. A kelet-közép-európai népek nyomorúságainak ismerői tudják, hogy e kollektívumok ellen irányuló kollektív indulatok ereje történelmi eredetű, s ha egyszer szabadra kerültek, kevés az esély rá, hogy csillapuljanak. A csillapulás esélye különösen csekély, ha az állami hatalom letéteményeseinek viselkedése kétértelműséggel teli, vagy némaságuk folytán képtelenek elhessenteni a cinkosság látszatát.

Az 1998-os választások eredményeként kormányalakításra lehetőséget kapott nagyobb párt nem azzal vesztette el európai arcát, hogy a parlamenti többség biztosítása érdekében gazemberekkel és tökkelütöttekkel szövetkezett. Az efféle játszmák, noha ízléstelenek és erkölcstelenek, bőven beleférnek a politikai térbe Nyugaton is. A nyugati demokráciák világával viszont semmiképpen sem fér össze a szélsőséges, megkülönböztető kollektív indulatok erejére építő politikai pártok támogatásának igénybevétele. A támogatásért cserébe a kormánypártok eltűrték, hogy a közszolgálati médiában polgárjogot kapjon az uszító beszéd, megjelenjenek azok a gondolkodási és érzületi sémák, amelyeknek az 1947-es párizsi békeszerződés értelmében nem lett volna szabad megjelenniük. Ez a szemérmesen tagadott szemérmetlen kapcsolat a 2002-ben mögöttünk maradó választási ciklus legterhesebb öröksége. A 2002es választások egyik legkínzóbb kérdése, hogy a valóban polgári pártoknak lesz-e bátorságuk a polgárok megkülönböztetése ellen fellépni.

A magyarországi választásoknak Amerikából nézve azért sincs jelentőségük, mert nemcsak a negatív, hanem a pozitív társadalmi folyamatoknak is nagyobb az időtávlata, mint négy év. A modern demokráciának csak egyik, s talán nem is a legfontosabb ismérve a periódusonként megismétlődő választás. Elek István és társai szempontjából persze nem mindegy, hogy mi lesz a választások eredménye. A jelenlegi kormányerők választási győzelme számukra újabb dús éveket jelent, míg a vereség, ha tönkre nem is teszi, a homályba száműzi vissza őket. A választások voltaképpen arról szólnak, hogy helyén maradjon-e vagy sem a sok kurátor, felügyelőbizottsági tag, ilyenolyan titkár és elnök. Túl kevesen vannak ahhoz, hogy akár pró, akár kontra beleszólhassanak az eredmény alakulásába. Bár a terv az volt, hogy belőlük lesz az új kulturális elit, nem lett belőlük az.

Akármilyen politikai erők is adják a kormányt, a miniszterek nem szólhatnak bele abba, hogy ki mit ér a világ szemében. Nem lehet olyan kormány, amely eldöntheti, hogy kapjon-e irodalmi Nobeldíjat Esterházy Péter vagy Nádas Péter, s Marozsán Erika Oscar-jelölése sem fog a szabadon választott magyar kormányon múlni. Amerika példája azt mutatja, hogy az országot vezető politikus intelligenciaszintje sem pozitívan, sem negatívan nem korrelál az ország jólétével.

A választások szerencsére nem szólhatnak arról, hogy kik irányítsák a nemzeti jövedelem javát meghatározó gazdasági vállalkozásokat.

Mindezzel persze nem akarom azt állítani, hogy teljesen mindegy, melyik párt adja majd a kormányfőt a következő választások eredményeinek függvényében. Nem mindegy, miként Amerika is jobb ország lenne, ha Gore 2000 őszén nemcsak a szavazók többségét, hanem az elektorok többségét is meg tudta volna szerezni magának. A vágyak azonban nem hamisíthatják meg a realitást, amely egyértelműen azt mutatja, hogy a választások után hivatalba lépő kormány nem fog sokban különbözni a mostanitól. A távolból nézve talán jobban látszik, hogy a magyar politikai életben egyetlen kiemelkedő képességű politikus van, aki kivételesen egységes és ütőképes csoportot tudott maga köré szervezni. Antall József jó érzékkel vette észre, hogy ki lehet az utódja.

A harcászat alapszabálya, miszerint támadónak az ellenféllel szemben nyomasztó fölényben kell lennie a támadás helyén és idején. A fölény anyagi alapjait a tartalékok és a mozgósítható anyagiak képezik. Nem kell harcászati szakkönyvekben búvárkodni, elég az Iliászt elolvasni, hogy megtudjuk, mindez hiábavaló, ha nincs határozott és ellentmondást nem tűrő vezetés, amely képes a támadó erők összefogására, koordinációjára, a széthúzás megakadályozására. A politikai harcnak is ugyanezek a szabályai.

Antall csak álmodott a jobboldal egységéről. Orbán Viktor ezt az egységet megvalósította. Nem törődve erkölcsi aggályokkal, a jobboldalt uralma alá hajtotta. A létrejött egységes pártot egy ember vezeti, egy a jelszó, egy az akarat. Iszonyatos erő ez akkor, ha a térfél többi pontján megoszlanak az erők. A magyar politikai erőtérben létrejött erős jobboldali pólus az erőtér többi szereplőjének akaratától függetlenül kikényszeríti a másik pólus létrejöttét. Csak az a kérdés, hogy ez a kettős polarizáció még a választások előtt végbemegy-e, vagy csak a választások után jön létre. Ha az Egyik Oldal ellenlábasaként életre kel a Másik Oldal, akkor a választások eredménye sokkal kiegyensúlyozottabb, akár patthelyzet is lehet, mint akkor, ha az Egyik Oldalnak több, egymással is versengő antagonistája lesz. Ám ha véletlenül létre is jönne a Másik Oldal, az Egyik Oldalhoz mért hátránya még így is jelentős lesz, mivel nem lesz olyan vezetője, aki emblematikusan meg tudná jeleníteni a Másik Magyarországot, amelyről annak idején (1944-ben) Ottlik Géza beszélt. E gondolatmenet ellen szól, hogy a Másik Magyarország lényege éppen az, hogy nincs egyetlen vezetője, nincs egyetlen jelszava, nincs egyetlen akarata. Éppen azért nem Egyik, hanem Másik, mert míg ott mindenki ugyanazt ugyanúgy, addig itt mindenki mást és másképp csinál.

A képlet azonban nem egyszerűsíthető le az Egyik és a Másik Oldalra. Amióta csak van modern jobboldal, mindig is volt szélsőséges változata is. A szélsőjobb balról nézve akár megkülönböztethetetlen is lehet a mérsékelt jobboldaltól, de magán a jobboldalon belül a mérsékelt jobboldalt és a szélsőséges jobboldalt szakadék választja el egymástól. Antall József a két világháború közötti jobboldali magyar politika kudarcaiból okulva tudta, hogy mire vezet, ha e szakadék felett pallót vetnek, nem is beszélve arról, ha betemetik a szakadékot.

Amerikából nézve tulajdonképpen az a jövendő választások tétje, hogy ha a választások első fordulója érvényes lesz, s a Másik Magyarország veszítéséhez csak annyi kell, hogy a szélsőjobb visszaléptesse jelöltjeit a mérsékelt jobboldal jelöltjeinek javára, akkor a választók tudni fogják-e, hogy a jobboldalra adott szavazatukkal nemcsak magukat, hanem gyermekeiket is kiszavazzák az európai névre méltó nemzetek közösségéből. Ha viszont a választások eredményeként csak annyi történik, hogy a jelenlegi kormány marad, vagy jön egy másik kormány, amely kevesebb országzászlót, de több számítógépet ad a településeknek, akkor az eredmény csak annak fontos, aki a MEH pay-rollján adja akár kéretlenül is tanácsait főnökének.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk