←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

VERSENYBEN MARADNI II.

Tíz évre volt szükség, hogy a rendszerváltó magyar gazdaság jövedelmi mutatói elérjék az 1989–90-es mértéket. A tíz éve alatt több mint hatszorosára emelkedtek a fogyasztói árak, az ötmillió munkavállaló helyett négymilliónál kevesebb embernek van állandó állása. Az ipari termelés már ötven százalékkal haladja meg az 1990-es szintet; 1989–90-ben a magyar gazdaság összexportja – beleértve a KGST-országokba irányuló kivitelt – nem érte el a tízmilliárd dollárt, tavaly pedig már harmincmilliárd fölött volt.

Az átmenet első évtizedének sikeres vállalatai tucatszám dőltek össze, a vállalkozói élmezőnyből is sokan kihulltak. Volt, aki az erősödő gazdasági versenyt nem állta, és volt, aki politikai szövetségeseivel együtt emelkedettbukott. Néhányan, nem kevesen, az összeomlás elől kisebb-nagyobb bűncselekményekkel próbáltak elmenekülni. Aki nem növekszik, az meghal – vélik ma üzleti körökben, jó okkal. Ám a növekedési hajszának is szép számmal vannak már áldozatai.

Sorozatunkban azok a gazdasági vezetők, menedzserek szólalnak meg, akiknek sikerült versenyben maradniuk. Akik a hatalmi viszonyok átrendeződését, a klientúrák harcát is túlélték, mert kimaradtak belőle. Megannyi egyszemélyes gazdaságtörténet az övék. Egyszerre felül- és alulnézetben: a vezető elit szemszögéből, de a gazdaságpolitika irányítói apparátusától távol.

 

 

Bojár Gábor: A Graphisoftot csak nagyon drágán lehetne megvásárolni – Farkas Zoltán interjúja

“Az volt a célunk, hogy a miénk legyen a világ legjobb és legkeresettebb építészeti szoftvere” – nyilatkozta évekkel ezelőtt Bojár Gábor, a Graphisoft 1949-ben született elnök-vezérigazgatója. Ma ez mindössze annyiban módosult, hogy az építészet “SAPrendszerét” szeretnék létrehozni a Graphisoft fejlesztői. A SAP a nagy cégek számára nélkülözhetetlen pénzügyi informatikai rendszer. A Graphisoft, ez a magyar és egyben multinacionális szoftvergyártó társaság arra törekszik, hogy ahogy a SAP a pénzügyrîl, a Graphisoft az épületrîl hasonlóan teljes körű információt nyújtson az építîipar összes szakembere számára.

A céget 1982-ben alapította Bojár Gábor fizikus és munkatársa, Tari István Gábor egy padlásszobában. “Ő azért jött hozzám dolgozni az egyetemről, mert látta, hogy nem verem át – mondja Bojár Gábor. – Azóta is a cég legjobb programozója.” Két évvel később az alapítók elkészítették az ArchiCAD-et, a személyi számítógépre készült első háromdimenziós építész tervezőszoftvert. Azóta ennek a terméknek az újabb és újabb verzióit, illetve továbbfejlesztett változatait kínálja a Graphisoft immár az egész építîipar számára, mással nem is kísérletezik. A tervgazdaság utolsó évtizedében úgy fejlődött, ahogy a gazdasági törvények tágították a vállalkozási lehetőségeket: volt polgárjogi társaság, gazdasági munkaközösség, kisszövetkezet. Még a rendszerváltás előtt, 1988-ban nemzetközivé lesz; előbb Münchenben, 1990ben pedig San Franciscóban jön létre Graphisoft-vállalat. Ma 12 leányvállalata működik világszerte, az ArchiCAD 80 országban kapható, 25 nyelven vásárolható meg. Több mint hetvenötezer építész használja a szoftvert.

A társaság részvényeit 1998-ban a frankfurti tőzsdére, 2000-ben pedig a Budapesti Értéktőzsdére vezették be. A tavalyi árbevétel csaknem 32 millió euro volt; ezt kevesebb mint háromszáz ember állította elő a cégcsoportnál. A Graphisoft saját tőkéje 42 millió euro.

Amikor Bojár Gábort felhívtam telefonon, hogy az interjút megbeszéljem, azonnal visszakérdezett: – Épp most, amikor a technológiai részvények ára ekkorát zuhan? – Mielőtt válaszoltam volna, folytatta: – Rendben van. Majd erről is beszélünk. – A Graphisoft-részvények maximális ára az elmúlt egy évben 6583 forint volt, március utolsó hetében viszont csak 1500–1600 forint körül ingadozott. Március 30-án a Graphisoft bejelentette: az idei első negyedévben bevételeinek mintegy húsz százalékos csökkenésére és veszteségre számít, de az év egészében nyereséges lesz a cég, ahogy az eddigi 19 év alatt minden évben az volt.

Az ArchiCAD szédületes szakmai siker: 1994-ben a legjobb új CAD-szoftvernek kijáró Eddy-díjat kapta, a számítógépes Oscart. 1995-ben a legjobb építészeti CADszoftverek díját, 1997-ben európai IT-díjat, 1999-ben az Egyesült Államokban a legjobb építészeti szoftvernek járó CAD-serleget, tavaly a davosi Világgazdasági Fórumon pedig a “Technology Pioneer” díjat érdemelte ki. A Graphisoft mindmáig a vezetők többségi tulajdonában van, a tizenegy fő részvényes együttesen 58 százalékot birtokol. Bojár Gábor részesedése 24,6 százalék.

– Olvasta Morita Akio Made In Japan című könyvét a Sony történetéről?

– Nem, nem olvastam. Miért kérdezi?

– Morita leírja, hogyan kezdtek a második világháború után a hangrögzítéssel kísérletezni. A vesztes háború után, amerikai megszállás és ellenőrzés alatt láttak neki. Nem volt alapanyag, gép, technológia. Először huzalra dolgoztak, majd amikor megláttak egy amerikai szalagos magnetofont, azt akarták lemásolni. De nem jutottak megfelelő vegyi anyaghoz. Ezért celofánra vittek rá mindenféle vegyületeket, de az megnyúlt. Ekkor csomagolópapírt vágtak csíkokra, serpenyőben főztek ki vas-oxidot, fakanállal keverve a főzetet, amit a mosómedvék hasi szőréből készült finom ecsettel vittek rá a papírszalagra. Így kezdődött a Sony karrierje. Ez jutott eszembe a Graphisoft első éveinek történetéről. Magyarország nem jutott hozzá az élenjáró technológiához, mert érvényben volt a COCOM-lista, amely megtiltotta a legújabb műszaki cikkek eladását a kommunista országoknak. Utazni csak háromévente lehetett, korlátozott devizakeretből. Kezdetben önök is csak úgy jutottak hozzá gépekhez, hogy szétszerelve, alkatrészekre bontva hozták be az országba, és itthon rakták össze. S bár nem lehetett vállalatot alapítani, mégis kihasználtak minden olyan lehetőséget, amelyet a rendszer eltűrt. Az első perctől kezdve a legfejlettebb piacok bevételére készültek, nem arra, hogy a zárt magyar vagy KGST-piacon arassanak sikert. Mindezt egy padlásszobában kezdték el, baráti kölcsönökből, értékeik elzálogosításával.

– Nagyon hízelgő a hasonlat, köszönöm. Nem akarok annyira álszerény lenni, hogy azt mondjam, ezt az összehasonlítást nem érdemeljük meg. A kezdetek valóban mutatnak hasonlóságot. Mi a COCOM-lista réseit igyekeztünk kihasználni. Még a Geofizikai Kutató Intézetben dolgoztam, amikor már elkészültek az első olyan nagy tudású zsebszámológépek, amelyekre már programot lehetett írni. Kis gépek voltak, megfizethető áron, és haza lehetett hozni őket. Az intézetben az első sikeremet egy ilyen zsebszámológéppel arattam. A gép mindössze száz programlépést tudott, egy apró mágneskártyára lehetett rögzíteni őket. Megírtam a kollégáimmal egy programot, amellyel el lehetett végezni egy olyan feladatot, amelyet korábban egy Minszk 32 típusú, egész emeletet betöltő orosz számítógépen hajtottak végre a központban. Így a geofizikusok a munka egy részét maguk el tudták végezni a terepen, ezen a zsebszámológépen. Amelyet egyébként az egyik kollégánk hozott be külföldről, egy expedíciós úton spórolta meg rá a napidíjat. Megmutatta, mit tudunk kezdeni vele. Ez később egész jó üzletnek bizonyult. Mindenki ilyen gépeket vásárolt a napidíjából, amelyeket aztán jó nagy felárral eladott. Mi voltunk a zsebimport úttörői azokban az években.

– Későbbi riválisaik aligha így jutottak hozzá a szükséges technológiához. Egyáltalán, honnan tudták, mit érdemes vásárolni?

– Olvastuk a szakirodalmat. De nem a magánüzletelés a lényeg, az csak jól jött mindenkinek. Hanem az, hogy ezekre a zsebszámológépekre készítettünk először olyan programokat, amelyek korábban csak a gépóriásokon futottak. Hadd dicsérjem a Geofizikai Kutató Intézet vezetőit: ők ezt méltányolták. Müller Pál igazgató olyan légkört alakított ki, hogy általában-zömében elismerték a teljesítményt. Bár volt kontraszelekció, alapvetően mégis inkább az volt a jellemző, hogy megbecsülték a teljesítményt. Azt is, amit mi megoldottunk. Később, a Graphisoftnál igyekeztem magam is ezt a szellemiséget meghonosítani.

– Akkor Magyarországon egyetlen vállalkozási forma volt, a polgárjogi társaság.

– Még ez sem volt. Amint polgárjogi társaságot lehetett alapítani, létrehoztam a Graphisoftot. De hadd mondjak el még valamit a magyarországi technológiai fogékonyságról. Azt is láttuk, mire lennénk képesek, ha egy gép nemcsak száz lépést tudna, hanem jóval többet. És ha nem tíz számot tudna tárolni a memóriájában, hanem húszat. Figyeltük a szaksajtót, és amint egy újabb gép felbukkant, azonnal megkértünk valakit, hogy hozza be. Ő pedig a Bizományi Áruházon keresztül eladta az intézetnek. Napra készen tudtuk, melyik a legújabb géptípus, és mit tud. Emlékszem, akkor a Texas Instruments és a HP versenyzett egymással a zsebgép-kategóriában. Fantasztikus volt látni, hogy amint az egyikük kijött egy olyan géppel, amelyik kétszáz lépést tudott, a másik rögtön előállt egy még jobb termékkel, amelyik már háromszáz programlépésre volt képes. 1980-ban a feleségemmel kiutaztunk Amerikába. Ez volt az első év, amikor turistaútlevéllel el lehetett oda menni, mert megengedték, hogy a szocialista országok légitársaságainál forinttal fizessünk, ne valutával. Így jutottunk ki New Yorkba a turista-valutakeretünkből. Az út költségeit úgy akartuk megkeresni magunknak, hogy Amerikában megvesszük a legújabb gépet, amelyet itthon eladunk a bizományin keresztül az intézetnek. Ebből megtérül minden ráfordításunk. Akkor a legtöbbre a HP 67 volt képes, azon dolgoztak a kollégáim a piacon. A cég bejelentette, hogy júniusban megjelenik a HP 97. Mi júliusban utaztunk az Egyesült Államokba. Elmentem a HP egyik szaküzletébe, de a HP 97-ről még senki semmit nem tudott. Bizonygatták, hogy a HP 67 a legújabb, annál jobb nincs még. Magyarországon a Bizományi Áruház polcai a HP 67-tel már tele voltak… és azt is tudták a magyar bizományiban, hogy van újabb modell. Azt várták. A technológiai újdonságokra olyan érzékeny volt a szakma, hogy az szinte hihetetlen. Miután még nem került az üzletekbe a HP 97, a cég központjától kellett megrendelnem. Ez sem volt könnyű. A cég hitelkártyaszámot kért tőlem; no, az nem volt. Egyik ottani barátom hitelkártyájának a segítségével jutottam hozzá a HP 97-hez. Hazahoztuk, eladtuk.

– Ezek szerint nem úgy viselkedtek, mint a japánok az olajválságot követő autóipari kereskedelmi háború idején, a nyolcvanas évek elején. Amint az Egyesült Államokban megjelent egy új modell, azt hazavitték Japánba, rögtön szétszedték, és a fejlesztő mérnökök addig vizsgálták a kocsit, míg meg nem nyugodhattak: nem tud többet, mint a saját termékük.

– Ez is előfordult, de nem a Geofizikai Intézetben, hanem az SZKI-ban, és nem a zsebszámolókkal, hanem az asztali gépekkel. Magyarország a KGST keretein belül ezekre szakosodott. Az SZKI-ban a legújabb asztali gépeket megvették, szétszerelték, lemásolták. Nagyon jól.

– 1982-ben Tari István Gáborral megalapították a Graphisoftot. Az első megrendelést a Paksi Atomerőműtől kapták. Még ma is elképzelhetetlen, hogyan tudták ezt az üzletet elhalászni az állami vállalatok elől. Ám mihelyt ezzel végeztek, azonnal a technológiailag legfejlettebb országok piacaira akartak betörni. Összejöttek az Apple-lel, amelytől rengeteg segítséget és törődést kaptak. Egy-két év elteltével már ott voltak egy világcég holdudvarában. Meseszerű az egész.

– Miután a vasfüggöny akkor már szakadozott, jól látszott, mi van azon túl. Nagyon hamar eldöntöttük, hogy a termékeinket külföldön akarjuk eladni. Ez nem volt eleve reménytelen. A magyar programozók a saját munkaerejüket már korábban is értékesíteni tudták Nyugaton, nem is rosszul. A szoftveresek bérmunkaexportja jól működött. Mi arra gondoltunk, hogy nem bérmunkát vállalunk, hanem a kifejlesztett terméket adjuk el. Ez viszont kemény dió volt. Először azt próbáltuk meg kihasználni, amit megtanultunk, amit jól tudtunk. Azt tehát, hogy kis gépekre bonyolult programokat vagyunk képesek fejleszteni. Ehhez kerestünk magunknak piacot. A paksi történet volt valóban a kezdet. Az volt a feladat, hogy csőhálózatokat modellezzünk. Nagyon bonyolult csőhálózatokat kellett térben megrajzolni. Arra semmi sanszunk nem volt, hogy egy kétszemélyes gmk-ként a munkát egy ajánlatra megkapjuk. Meg se próbáltuk. Inkább elkészítettük az egész programot (megrendelés nélkül), és letettük az eredményt. Mire a többiek elkészültek az ajánlattal, mi már végeztünk az egész munkával. Erre nem nagyon tudtak mit mondani. 1982-ben Kapolyi László volt az ipari miniszter. Azt ő is tudta, nem nagyon teheti meg, hogy ezt a megrendelést egy kétszemélyes géemkának adja ki. Amikor meglátta a rajzainkat, azt mondta: Hát, gyerekek, ezt a munkát tőletek akkor is meg kell vennünk, ha legközelebb egy minisztert fogtok lerajzolni, rács mögött.

– Hogyan és mivel sikerült a nemzetközi piacra betörni?

– Miután a csőhálózat-tervünk sikeres volt, először ezt próbáltuk meg külföldön is eladni. A program kis HP-kalkulátorokra készült. A HP-vel nagyon jó volt a kapcsolatunk, még a zsebszámológép-zsebimport korszakból. A HP munkatársa hozott össze minket az osztrák olajipari vállalat, az OMV egyik emberével. Ha valahol van cső, hát ott van. Ők is HP-gépeken terveztek, de jó nagyokon. Meg akartuk nekik mutatni, hogy mi erre jóval olcsóbb, kis gépeken is képesek vagyunk. Büszkén beállítottunk, de hatalmas pofont kaptunk. Meghallgattak minket, nagyokat bólogattak, végül azt mondták: sok sikert, viszontlátásra. Rájöttünk, hogy üzletileg mekkora őrültséggel álltunk elő. Elvittük a kis HP-gépeket ahhoz a céghez, amely a HP-től sok százezer dolláros, milliós gépeket vásárol – hasonló célra. Megmutattuk annak, aki korábban rengeteg pénzt fizetett a HP-gépparkért, hogy ugyanazt a munkát kis, olcsó gépeken is el lehet végezni. Mindezt annak a HP-képviselőnek a közreműködésével, aki a milliós gépeket az OMV-nek eladta. Kettejüket kellett volna meggyőznünk arról, hogy egy tízezer dolláros asztali gépen is el lehet végezni azt, amire ők milliókat költenek. Ha hisznek nekünk, mindketten elveszítik az állásukat. A HP-eladó tizedannyiért köthet csak üzletet, mint korábban, a vevőt meg azonnal kirúgják, mert milliókat költött feleslegesen. Nagyon jó marketinglecke volt. Bevallom, nagyon megdöbbentünk, fel voltunk háborodva, pedig valójában minden vásárlási döntés ilyen. Ha elhatározom, hogy valamit veszek – házat, autót, órát, bármit –, akkor először azt döntöm el, nagyjából mennyit szánok rá. És ha annál sokkal olcsóbb ajánlatot kapok, azzal nem törődöm. Ha elszántam magam rá, hogy vásárolok egy harmincmillió forintos házat, mert megtehetem, senki nem tud meggyőzni arról, hogy hárommillióért ugyanazt megkapom. Megmagyarázom magamnak, hogy a hárommilliós ajánlat miért rossz. És van is benne valami: azért azok az asztali gépek nem tudtak annyit, mint a nagy, tízszer akkora HP-rendszerek. Csak éppen a feladatot azokon is meg lehetett oldani. Saját példát is tudok erre. Amikor már nagyon jól ment a cég, 1993-ban megengedhettem magamnak, hogy bármilyen kocsit megvegyek. Magamnak is, a feleségemnek is. Ő egy Fiat Puntót választott, minden extrával fölszerelve. Én vettem egy Jaguart, szintén minden extrával. Az enyém ötször annyiba került, mint az övé. Pedig a Jaguar praktikusan nem sokkal nyújt többet, mint a feleségem autója. Az igaz, hogy szebb. De ha jól megnézem, a kis Puntóban majdnem ugyanannyi a hely, bárhol jobban elfér, és ha a legnagyobb teljesítményű motor van benne, még jobban is gyorsul, ugyanolyan jó a légkondicionálás benne, és így tovább.

– Mi lett a Jaguarral?

– Ma is megvan. Járok vele. Szeretem. Érzelmi döntés volt, hogy azt választottam. Hiába magyarázták volna, hogy az ötödéért is kapok olyan autót, amely ugyanannyit tud, mint a Jaguar, nem érdekelt volna.

– Hogyan hasznosította ezt a sajátos marketingtapasztalatot, az OMV-tól kapott pofont a saját cégénél?

– Így kötöttünk ki az építészeknél. A háromdimenziós modellezés hagyományos felhasználói a nagyüzemek saját tervezîirodái voltak, amelyek bonyolult csőrendszereken dolgoztak. Vagy az autóipari tervezők használtak ilyen megoldásokat, lásd Jaguar. De ezeket használta a repülőipar, a hajóipar is. A nagyvállalatok saját tervezőirodái pedig meg tudták venni a milliókba kerülő, háromdimenziós tervezőrendszereket. És hozzá a nagy gépeket. Az építőipar nem ilyen; a tervezés elkülönül a kivitelezéstől, és a tervezőirodák kicsik, tőkeszegények. Akkor sem engedhették meg maguknak, hogy milliós számítógéprendszereket vegyenek, és ma sincs elég pénzük rájuk. Mi tehát azoknak készítettünk háromdimenziós tervezőrendszert, akik az akkori árszinten nem jutottak hozzá megfelelő szoftverekhez; akik nem is gondolhattak arra, hogy drága rendszereket vásároljanak. Rádöbbentünk: azokkal semmi dolgunk, akik a drága termékeket így is, úgy is megvásárolják. Egy évig tartott, míg leesett a tantusz, hogy az építészeknek kell szoftvert kínálnunk.

– Erre maguktól jöttek rá, vagy valamiféle segítséget azért kaptak a felismeréshez? Akkor már kapcsolatban álltak az Apple-lel. Nem súgott önöknek az Apple?

– A ráérzés mindig sugallatok, információk alapján történik. Persze hogy ezt megbeszéltük az Apple marketingszakértőivel is. A hannoveri vásáron kiállítottuk a háromdimenziós modellező rendszerünket, és a visszajelzések nagyon kedvezőek voltak. A standunkhoz eljött egy nagy csőtervező vállalat képviselője, ránk mosolygott, és gratulált. De nem vett semmit. Amikor az építészek látogattak meg minket, törték a fejüket, tűnődtek, hogy megvásárolják-e a szoftvert. Az első vevőnk egy olasz építész volt, meg is ünnepeltük egy üveg barackpálinkával. Ma ő az olaszországi viszonteladónk, képviselőnk. Bár ehhez hozzá kell tennem, hogy magyar származású.

– Hogyan tudtak működni és terjeszkedni a nyolcvanas években, amikor még a vállalkozási lehetőségek korlátozottak voltak? Nem volt, nem lehetett exportjoguk. Hogyan jutottak devizához, útlevélhez, hogyan utazhattak?

– Az Interag külkereskedelmi vállalat segítsége sokat jelentett. Horváth Miklós volt a szoftverosztály vezetője, Győző Gábor pedig a vezérigazgató. Ők felismerték, hogy van spiritusz a Graphisoftban. De először máshol próbálkoztunk. Amikor arról volt szó, hogy a HPvel Bécsbe menjünk az OMV-hez, egy nagy külkereskedelmi vállalathoz, a Metrimpexhez mentünk, de róluk lepattantunk. Azt mondták, adjuk oda nekik a terméket, majd ők bemutatják. Nem ígértek sem útlevelet, sem napidíjat. Ekkor összeszedtem minden bátorságomat, és elmentem a Belügyminisztériumba. Az útlevélosztályon elmondtam, mire készülünk, és hozzátettem: a háromévente járó kiutazási lehetőséget nem akarom erre elhasználni. Egy őrnagy fogadott – sajnos, a nevére nem emlékszem –, aki meghallgatott, és egy hét múlva megkaptam a szolgálati útlevelet.

– Még azt sem kérte, hogy jelentse a belügynek, mit tapasztal, mit lát külföldön?

– Ezzel már korábban próbálkoztak a geofizikai intézetben. Az őrnagy nem győzködött. Ellenkezőleg. Azt mondta, amikor hálálkodni kezdtem, hogy az állam lehet hálás nekünk azért, mert devizát hozunk. A szolgálati útlevelet tehát megkaptuk, de devizánk, napidíjunk nem volt. Bécsbe viszont deviza nélkül is el lehet menni. Később pedig az Interag segítségével üzleteltünk. Horváth Miklós megkérdezte, van-e elég forintunk. Mondtuk, az van. Amit forintban megfizettünk, azért kaptunk devizát. Így jutottunk ki 1983 őszén a müncheni szoftvervásárra. Az Interag ottani vállalatának, az SSG-nek a szoftverstandján állítottunk ki. Az SSG gyakorlatilag munkaerî-kereskedelemmel foglalkozott – programozókat adott órabérbe a Siemensnek, a BMW-nek –, és örült, hogy van egy termék, ami referenciának jó lesz.

– Önöket nem akarták sem kiárusítani, sem megvenni?

– Dehogynem. Amikor látták, hogy a személyi számítógépre készült háromdimenziós modellező programunknak mekkora sikere van, megkerestek minket. 1986–87-ben már harmincan dolgoztunk, és nagyjából egymillió dolláros árbevételünk volt, amikor egy külkereskedő azt mondta nekünk: nem szabad azt megengedni, hogy egy géemká ekkorára nőjön. Elmagyarázta azt is, hogy miért. Azt mondta nekem: te most ezzel az egymillió dollárral biztosan marha boldog vagy; rengeteget kerestek valamennyien – ez a magyar viszonyok között igaz is volt –, és teljesen elégedettek vagytok. Pedig amit ti csináltok, abban ennek a tízszerese is benne van. Azt pedig magánvállalkozás formájában soha nem hozzátok ki belőle, érted, soha, mert nincs rá szükségetek, így is jól megéltek. Jól felboszszantott. Most harmincmillió dolláros éves bevételnél tartunk, és remélem, elérjük a háromszázmillió dollárt is.

– Akkor a rendszernek már voltak mintavállalkozói is, léteztek politikailag támogatott és elismert “maszekok”, kisvállalkozók, akikkel a politikusok büszkélkedtek a külvilág előtt. Az ön neve viszont soha fel nem bukkant a sajtóban, pedig a korabeli szóhasználattal élve jelentős exportbevételt hozott az országnak.

– Remélem, ez így is marad. Nem lelkesednék érte, ha a politikusok dicsekednének velünk. Magunk szeretünk dicsekedni.

– Amint az Országgyűlés elfogadta a társasági törvényt, 1988-ban Münchenben, 1989-ben pedig San Franciscóban hoztak létre leányvállalatot. Hogyan tudták ezt megszervezni? Békesi László 1989 őszén jelentette be, hogy a lakossági valutakeret ötven dollárra csökken, akkora a baj. A Graphisoft pedig ugyanekkor már külföldön kezdett terjeszkedni.

– Megkértük az engedélyt a külföldi cégalapításra és az önálló külkereskedelmi tevékenységre, és meg is kaptuk.

– Az Élet és Tudománynak adott interjújában korábban azt mondta: versenyelőnyben voltak egy védett piacon. És hozzátette: a piacvédelembîl adódó előny hosszú távon rossz, mert elkényelmesít. Ezek szerint a tervgazdaságban egyszerre voltak hátrányos és védett helyzetben. Nem riadtak meg attól, hogy a rendszerváltással minden protekcionizmus, piaci védelem egyszerre elszállt?

– Miután nem Magyarországon árultuk az ArchiCAD-et, piaci védelmet soha nem élveztünk. Versenyelőnyünk viszont valóban volt, és annak elmúlása miatt ma is vannak gondjaink. A munkaerőpiaci védelemre gondolok.

– Olcsó bér, olcsó munkaerő?

– A munkaerő nem volt olcsó, mert a megtermelt pénz jelentős részét szétosztottuk. Kimondtuk, hogy a cég profitja húsz százalék, s amit a profiton kívül kerestünk, azt az elvégzett munka arányában kifizettük. Versenyelőnyünk azért volt, mert a Graphisoft kivételesen jó munkahelynek és munkalehetőségnek számított. Hazai viszonylatban kiemelkedîen jól kerestünk, de még ennél is többet jelentett, hogy aki hozzánk jött, az Interagnak köszönhetően szolgálati útlevelet kapott, és annyit utazott, amennyit akart. Miután szerzői jogdíjként kaptuk a pénzünk jelentős részét, annak huszonöt százalékát megtarthattuk valutában. A legmodernebb számítógépeken dolgoztunk. A Graphisoft a nyolcvanas évek közepén privilegizált munkahely volt, még a magánszektorban is. Nyugati piacra dolgoztunk, utazhattunk, szabadok voltunk. Akkor mi kellett még?

– Hogy lehet az, hogy a Graphisoftot és önt személy szerint békén hagyták? Nem voltak irigyei, ellenfelei?

– Nem léptünk senkinek a tyúkszemére. Senkit nem bántottunk, senkinek nem voltunk Magyarországon a piaci riválisai.

– Soha nem büszkélkedtek itthon a sikereikkel, nem jelentek meg lelkes cikkek a Graphisoftról, nem kaptak BNV-nagydíjat.

– Így legalább kaphatott más. Programozóink nem a BNV-n, hanem a hannoveri CeBIT-en jelentek meg, a saját standunkon.

– Az interjú idején még tart az idei CeBIT. Most is jelen vannak az informatikai világkiállításon?

– Hogyne. Szép, száz négyzetméteres standunk van. Amikor kint voltam, épp a Nokiától jöttek fényképezni minket, mondván, a legszebb stand a vásáron a miénk.

– Ön mikor írt utoljára programot?

– Pontosan tudom, mikor írtam le az utolsó kódot: 1985-ben, Olaszországban. A Paksi Atomerőmű részére készített program nagyobb részét Tari István Gábor készítette, de egynegyedét-harmadát még én írtam. Annak néhány eleme átkerült az ArchiCAD-ba is. Megmondom îszintén, hiányzik a programozás, mert nagyon szép munka.

– Amikor a magyar gazdaság teljesen szabaddá vált, és a magyar piacon is megjelentek a világ legjelentősebb informatikai cégei, nem riadtak meg, hogy valamelyikük bekebelezi vagy víz alá nyomja a Graphisoftot?

– Nem, hiszen mi az első perctől kezdve versenypiacon dolgoztunk. Akkor már több országban volt vállalatunk, még az Egyesült Államokban is. A gazdasági és politikai szabadság ebből a szempontból mindössze annyi újat jelentett, hogy bárhová magammal vihettem a feleségemet és a gyermekeimet is, mert ők is kaptak útlevelet, nemcsak én. Számunkra 1983–84 óta már nem létezett vasfüggöny.

– Akkor önnek személy szerint mit jelentett a vasfüggöny lebomlása?

– Fantasztikus élményt. Londonban voltam éppen, az angol képviselőnk meghívott, hogy vendégeskedjem náluk. Este nézte a család a televíziót, a híradóban akkor jelentették be, hogy Hornék megnyitották a határt, átengedték a németeket. Kint voltam a konyhában, úgy kiabáltak utánam: Gábor, Gábor, nézd, mit csináltatok! Hirtelen nagyon büszke lettem. Átvillant az agyamon: vajon végiggondolták-e Hornék, hogy ez hová vezet? Erről beszélgettünk, meglehetősen izgatottan, végül abban maradtunk: valószínűleg végiggondolták. Meg arra: biztosan megkapták rá az engedélyt Gorbacsovtól.

– Egyszer azt nyilatkozta: szenvedélyesen érdekli a politika. Mégis távol tartotta magát tőle. Még ezekben a hónapokban, 1989/1990 fordulóján is, amikor pedig mindenki választási és gazdasági programokat írt, vagy legalábbis besegített a készülő tervezetek elkészítésébe. Nem jelentkezett, nem hívták sehová?

– Nem jelentkeztem, és nem is hívtak. Az pedig hadd maradjon az én titkom, kivel-mivel szimpatizálok. A politikában mindig csak szimpatizáns voltam, buzgó szavazó. És nemcsak én. Erre is van egy történetem: 1990-ben arra készültünk, hogy irodát nyitunk Londonban. Ezt szerveztük egyik kollégámmal, akit az iroda élére kiszemeltünk. Ő lázasan készült rá, tudta, hogy ez a karrierje csúcsa. Az egyik legfontosabb tárgyalás a választás idejére esett. Londonba kellett volna utaznia, de azt mondta, olyan nincs, hogy ő ne vegyen részt az első szabad választásokon. Végül csak 1996ban nyitottuk meg a londoni irodát, persze nem azért, mert a választások miatt elmaradt egy tárgyalás. Hanem mert nagyon sok bajunk volt az amerikai vállalattal.

– Ez az amerikai vállalat öt évig veszteséges volt, rengeteget kínlódtak vele.

– Ma sem a nyereségére vagyunk büszkék…

– Ilyen nehéz saját pályán, a Szilikonvölgyben megverni az amerikai riválisaikat?

– Ez minden európai cégnk nagyon nehéz. Volt egy francia konkurensünk, a Gimeor, sokkal nagyobb, mint a Graphisoft. Mi 1983-ban készítettük az első építészeti szoftvert, ők 1985-ben. De nagyon feljöttek ránk, és erősebbek is voltak, mint mi. Fél évvel előttünk nyitották meg az amerikai irodát Washingtonban. Mi San Franciscóba mentünk. A Gimeor sokkal ismertebb volt az Egyesült Államokban, mint a Graphisoft, az Architrion név is jobban csengett a piacon, mint az ArchiCAD. Emlékszem, az Apple egyik kereskedelmi vezetője azt mondta akkor az ArchiCAD-re: ha még ezt meg ezt megoldjuk, lehet, hogy jó alternatívája lesz a Gimeor-terméknek. Végül a Gimeor három-négy év alatt elvérzett Amerikában. Európában még megpróbált volna talpon maradni, de annyi pénzt vesztett az Egyesült Államokban, hogy emiatt az egész cég csődbe ment.

– Önök is sokat veszítettek azon a piacon.

– Persze, mi is veszítettünk, de annyit soha, amennyi az egész céget megrengette volna. Gazdálkodásunk mindig nagyon konzervatív volt. Minden egyes üzleti döntésnél végiggondolom annak lehető legrosszabb alternatíváját is, nemcsak azt, milyen üzleti sikert érhetünk el. Ha azt látom, hogy a legrosszabb üzleti változatot is kibírja a Graphisoft, akkor belevágok. Nálam ez a kockázati plafon. Mert a cégnek túl kell élnie azt is, ha a lehető legrosszabbul alakulnak a körülmények.

– Eddig még hitelt sem vett igénybe, mindig a nyereséget forgatták vissza a cégbe.

– Így van, de nem büszkeségből; egyszerűen úgy alakult, hogy a nyereségből eddig meg tudtuk valósítani összes üzleti és fejlesztési célunkat. De hadd folytassam európai versenytársaink amerikai kalandozásainak történetét; a Gimeor tehát nem élte túl az amerikai versenyt. Őt követte egy belga cég, szintén háromdimenziós építészeti tervezőprogrammal, és szintén becsődölt. Majd felbukkant a piacon egy kitűnő angol termék, a Sonata, amelyet sokáig mi magunk is mintának tekintettünk. Megbukott. Mindig két európai cég versenyzett egy időben s egymással ezen a piacon az Egyesült Államokban, és mindig mi voltunk az egyik. A többiek egymást követték. Végül 1995-ben bemerészkedett az amerikai piacra a legnagyobb európai konkurensünk, a Nemetschek. Öt évig küszködött, majd hazakullogott. A Nemetschek óvatosabb volt elődeinél, nem ment csődbe, de sokkal több pénzt veszített, mint mi. Tizenkét év alatt öt európai cég vérzett el mellettünk Amerikában.

– A Graphisoft pedig újabban már terjeszkedik. Legújabb szerzeménye a Drawbase, amely az elmúlt másfél évtizedben a számítógépes létesítménygazdálkodás területén piacvezető lett, és olyan megrendelői vannak, mint az USA Védelmi Minisztériuma, a Világbank vagy a Nortel.

– A Drawbase-t megvásároltuk. Most már három irodánk van az Egyesült Államokban, és harmincöt emberünk.

– Nyereséges már az amerikai piac?

– Ha a költségek között nem számolom azt, amit Budapestre fizet az amerikai leányvállalat a termékért, akkor már hat éve nyereséges. Azt a nyereséget még nem érte el, hogy ki tudja belőle fizetni ezeket a költségeket is. De a cégcsoportnak ez nyereség; mert amit a termékért fizet, azon Budapesten van profit.

– A kilencvenes évek közepére a Graphisoft beérkezett. 1994-ben az éves forgalom meghaladta a tízmillió dollárt – 1992-ben még ötmillió dollárnál tartott –, megkapja a legjobb új CAD-szoftver Eddy-díját, a számítástechnikai Oscart. Ez is ugyanolyan aranyfigura, mint a filmes díj. Huszonötezer felhasználója van már ekkor az ArchiCAD-nek. A szoftver ekkor még főleg az Apple Macintosh-rendszerű gépein fut, de lassan áttérnek a Windows operációs rendszerre. Váltanak tehát, lazítanak az Apple-kapcsolaton, amelyből pedig rengeteget profitáltak. Rájöttek, hogy a Microsofté és a Windowsé a jövő?

– Nem egészen ez történt. Az igaz, hogy 1997-ben már a személyi számítógépen futó programunk is megkapta az Oscart. Ugyanazt elértük PC-n is, amit a Macintoshon. Az Apple ipari szövetségesünk volt, sokat segített nekünk, főleg marketingtámogatást adott. Katalógusaiban szerepeltette az ArchiCAD-et, azt ajánlotta az építészeknek. Mindmáig nem váltunk le róla, ma is a Macintosh-rendszeren érjük el a forgalom egyharmadát. Százezer ember használ Graphisoft-terméket, nagyjából a fele az Apple Macintosh rendszerét használja. A kilencvenes évek elején az Apple váltott, nem mi. Mi csak követtük. De sajnos későn változtatott a stratégiáján. Az Apple ugyanis sokkal jobb volt, mint a Microsoft-rendszer, de izolált maradt. Csak az Applegépeken futott a Macintosh, nem tették rá más számítógépekre, és nem volt kompatíbilis a többivel. Úgy is hirdette magát: más, mint a többi, jobb, mint a többi. Ez a stratégia hibásnak bizonyult. Ha egy autót veszek, lehet, hogy olyat akarok vásárolni, amely más, mint a többi, mert szeretnék különbözni, kiválni, feltűnni. De ha számítógépet vásárolok, akkor az a legrosszabb döntés, ha olyat veszek meg, ami más, mint a többi gép, és nem kompatíbilis velük. Erre egyébként a családban döbbentettek rá igazán. A fiam tízéves volt, s miután mi Applerajongók voltunk, ő is Apple-gépet használt. És rengeteg játéka volt hozzá. Ám egyszer csak odajött hozzám: Papa, vegyél nekem egy PC-t. Mit mondasz, fiacskám, kérdeztem vissza döbbenten. Ez olyan, mintha egy buddhistának azt mondanád, hogy térjen át a keresztény hitre, mondtam, szó sem lehet róla. De visszakérdeztem, miért kér a gyönyörű Apple-gép helyett PC-t. Azért, mert nem tud a barátaival játékot cserélni, válaszolta. Ekkor megértettem, milyen fontos a kompatibilitás. Hatalmas hiba volt, hogy az Apple nem volt kompatíbilis, mert nem lehetett programokat, adatokat cserélni más rendszer felhasználóival. Mindazok, akik imádták az Apple-t, de féltek az elszigetelődéstől, előbbutóbb PC-t vettek. Az Apple John Scully vezetése alatt erre ráébredt, és 1992-ben meghirdette új kompatibilitási stratégiáját. Összehívta az Apple vezető fejlesztőit, köztük minket is, és felszólított, tegyük rá a programot PC-re is. Adjunk el minél több Macintosh rendszerű szoftvert, köszöni a hűségünket, lojalitásunkat, de az Apple politikája is az, hogy kompatíbilis lesz a PC-vel. Meglátjuk, Apple-re is többet fogunk eladni a szoftverből, ha az IBM-kompatíbilis személyi számítógépen is fut, mondta nekünk. Ezt megfogadtuk. De ha ezt a döntést az Apple vezetői 1989-ben meghozzák, tehát három évvel korábban, akkor a Microsoftnak ma nem lenne baja a Szövetségi Versenyhivatallal, és nem kellene attól félnie, hogy feldarabolják, mert az Apple lenne a standard.

– Figyelemmel kíséri a Microsoft-pert? Korántsem mellesleg, az óbudai Graphisoft-park egyik bérlője éppen a Microsoft.

– A Microsoft dominanciája, ez a koncentrálódott, hatalmas erő, azt hiszem, árt az iparág egészének. Akár bérlőnk, akár nem, ezt meg kell mondanom, mert ez a magánvéleményem. Hiszek a versenyben, és a Microsoft túlsúlya már akadályozza azt. De nagyon nehéz állami eszközökkel fellépni ellene. Ráadásul formailag ebben a perben a Microsoftnak szerintem igaza van. Miért ne tegyen bele a saját rendszerébe egy olyan tulajdonságot, amelyet attól kezdve ingyen ad bárkinek, mondván, az internetkapcsolat az operációs rendszer része? Hogyan lehet ezt kikényszeríteni? De ettől függetlenül azt valahogyan meg kellene akadályozni, hogy ilyen elképesztő monopólium nehezedjen egy egész iparágra. Hadd hozzak fel a Microsoft-perre egy példát a mi piacunkról. Van egy hatalmas konkurensünk, nagyon erős és szinte kikezdhetetlen, ez az Autodesk. A kétdimenziós rajzolás területén ez a standard. Ez vitathatatlan. Amiben mi jobbak vagyunk, az az, hogy a kétdimenziós rajzolás helyett az épületet modellezni kell, három dimenzióban, és minden információt onnan kell venni, beleértve a kétdimenziós rajzokat is. Na most, ha a világon egyszer az lesz a standard, hogy három dimenzióban fognak az építészek tervezni, akkor jobbak leszünk, mint az Autodesk. De ma még az építészek kilencven százaléka kétdimenziós rajzot készít, és az Autodesk a standard. Ezt a pozíciót mi nem tudjuk kikezdeni. Csak abban bízhatunk, hogy a világ átáll arra a háromdimenziós gondolkodásmódra, amelyben mi vagyunk a jobbak. Visszatérve a Microsoft-perrel való összehasonlításra: azt nem várhatom el az amerikai versenyhivataltól, tiltsa meg az Autodesknek, hogy háromdimenziós programot is készítsen és azt akár ingyen adja, csak azért, nehogy a háromdimenziós szoftverek piacán is ő uralkodjon. Ez elképzelhetetlen.

– Az Autodesk nem tett ajánlatot a Graphisoftnak?

– Hogyne tett volna. De túl drágának talált minket. Pontosabban, az Autodesk vezetői nem tettek nyílt vételi ajánlatot, csak felkerestek minket, s érződött, hogy ez a kapcsolatfelvétel igazi célja; osztottak, szoroztak, és végül feladták. A Graphisoftot soha nem lehetett olcsón megvásárolni.

– Ez nem biztos. Tény, hogy a Graphisoft először a Frankfurti Értéktőzsdén, a Neuer Markon, a technológiai piacon lett jegyzett cég, 1998-ban, tavaly májusban tért csak haza, azóta a Budapesti Értéktőzsdén is kereskednek vele. Volt 6000 forint fölötti ára is. Az idén tavasszal viszont 1500 forintért meg lehetett vásárolni egy részvényt. Mennyit ért a Graphisoft a tőzsdei bevezetés pillanatában?

– Nagyon sokat, az elsî napokban több mint háromszázmillió eurót. Ma pedig a részvények áresése miatt csak ötvenmilliót ér. De ez nem jelenti azt, hogy a céget olcsón meg lehet venni, hiszen a részvények többsége a menedzsment kezében van. A jelenlegi tîzsdei árzuhanásban sok minden közrejátszott. Egyrészt mi sem tudtuk elérni azokat az eredményeket, amelyekre számítottunk, másrészt a világ tőzsdéi is gyengélkednek, főleg a technológiai szektorban nagy az áresés. A tőzsdei bevezetés évében 22 millió eurós forgalmunk volt, tavaly már 32 millió eurónál tartottunk. Nőtt a forgalmunk, de a növekedés lassabb annál, mint amit szerettünk volna elérni. Mi több, a nyereségünk folyamatosan csökken. 1997-ben voltunk a csúcson, hétmillió eurós adózott nyereséggel. Tavaly 4,2 millió euró nyereségünk volt. Idén pedig az is előfordulhat, hogy még kisebb lesz; kéthárom millió. Persze küzdünk, hogy meghaladjuk a tavalyi profitot.

– Mi történik? Megtorpant a Graphisoft?

– Megtorpanásról nincs szó, a nyereség ideiglenes csökkenésének pedig több oka is van. Az utóbbi években a vállalatok borzasztó sokat költöttek informatikára, és ez ilyen ütemben nem nîhet tovább. Megrészegítette őket az internet, ehhez adódott még a 2000. év körül kialakult hisztéria. Kiköltekeztek, és most egy darabig visszafogják a kiadásokat. Igazuk van. Ezért a felívelés után most lassulás tapasztalható a piacon. Ugyanakkor a tőzsdei árak esése és a gazdasági növekedés lefékeződése erőteljesen sújtja a mi piacunkat, az építőipart. Eltolódnak az új építkezések, a tervezők kevesebb megrendelést kapnak, kevesebbet költenek szoftverre. A tőzsdei árak zuhanása azt jelenti, hogy nagyon sok ember részvényekben őrzött megtakarításai elértéktelenedtek, főleg Amerikában. Ez is érezteti hatását az építőiparban. A felsorolt piaci okok miatt nem tudjuk olyan gyorsan, olyan mértékben növelni a bevételünket, mint azt reméltük. Nem harminc-negyven százalékos a növekedés, csak tíz-tizenöt százalékos; idén lehet, hogy ennél is kevesebb. Ahhoz pedig ez nem elég, hogy a nyereségünk is nőjön, mert a költségeink viszont megugrottak. Ennek két oka van: egyrészt a magyarországi költségelőny mára elveszett; versenyeznünk kell a Nokiával, az Ericssonnal, a General Electrickel a munkaerőpiacon, minden céggel, amelyik ide telepítette a kutató központját, és nyugati bért fizet a munkatársaknak. Másrészt olyan terjeszkedési lehetőségek nyíltak meg előttünk, hogy bűn lenne nem kihasználni őket. Az expanzió pedig beruházásokat igényel. A nyereségünk mérséklődése összefügg tehát a piaci helyzettel és a stratégiánkkal is. De most teremtjük meg a lehetőséget egy újabb, óriási felívelésre.

– Mások is ebben reménykednek. Az egész informatikai piac átalakul, a cégek gyűjtik az erőt, összeolvadnak; ha nem azzal vannak éppen elfoglalva, hogy csődvédelmet kérjenek.

– Akkor hadd mondjam el, miben bízom, miért érzem úgy, hogy hatalmas, óriási felívelés előtt állunk. Mi eddig csak az építészeknek kínáltunk szoftvert, és csak tervezőprogramot, mást nem. Saját piacunkról nem akartunk kilépni semmilyen más irányba, mert az volt az alapelvünk, hogy azon legyünk a legjobbak. Az építész-tervező piac tíz-tizenkét százaléka a miénk, bőven van még lehetőség az előretörésre. Csakhogy ezen a piacon most olyan folyamat kezdődött el, amely más iparágakban már megtörtént, lezárult. Ez az információ integrálódása. Vegyünk egy példát a pénzügyi világból. Mire voltak képesek korábban a pénzügyi alkalmazások, mit tudott egy könyvelőprogram? Megkönnyítette a könyvelő munkáját. Kész, ennyi. Bevitte azokat az adatokat, amelyekre a könyvelőnek szüksége volt, megkönnyítette az eredménykimutatás elkészítését. Jobban, gyorsabban lehetett dolgozni vele, mint kézzel. Mit csinál ma egy pénzügyi informatikai rendszer? Nem a könyvelő munkáját automatizálja, hanem a vállalat pénzügyeit egységes, integrált rendszerként kezeli. Legismertebb közülük talán a SAP, amely a cég összes pénzügyi műveletét egységes adatbázisban kezeli, és abból kap meg mindenki minden információt. A könyvelő onnan állítja össze az eredménykimutatást, az eladó az értékesítési adatok változását termékenként, piaconként és ügynökönként; a gazdasági vezetők onnan nyerik a készlet- vagy a költségelemzéseket, a humánpolitikai vezető pedig a bérkimutatásokat. Tehát egyetlen integrált rendszerből veszik ki a szükséges adatokat. Miért? Azért, mert ezek egymással összefüggnek. Tehát ma már a vállalat teljes pénzügyi modellezése megtörténik, és ez sokkal nagyobb felhasználói kört kiszolgál, mint egy régi könyvelőprogram. Mindenki ezt használja, a vezérigazgatótól az eladókig.

– Mit jelent ez az építőiparban?

– Készítettünk egy adatbázist, egy úgynevezett virtuális épületmodellt, amelyet jelenleg még senki más nem használ, csak az építész. Csakhogy az építész munkája a tervezéssel befejeződik. Ám az épületről szóló összes információt olyan egységes adatbázisnak lehet tekinteni, amelyet mindenki használhat, akinek az épülettel dolga van. Ugyanazt az információt kell elérniük a beszerzőknek, akik kiírják a versenytárgyalást az ablakgyártóknak. Az üzemeltetőnek, aki, mondjuk, egy takarítóvállalattal kíván megállapodni, és ezért tudnia kell, hány négyzetméter padlószőnyeget kíván tisztíttatni; vagy meg akarja rendelni a légkondicionálás beszerelését, és közli, hány légköbméter van egy-egy szobában, és mekkora a légkondicionálási igény – ez pedig már a gépészetre is tartozik. Az épület egész élettartama során szakemberek tucatjainak van különböző információra szükségük. Ezek ma még mindmind izolált információk, amelyek nincsenek egy nagy adatbázisban összekötve. Hadd mondjak egy példát. A beléptető rendszert – ki melyik kapun jöhet be, milyen kártyával, hol mehet be a garázsba – integrált számítógépes rendszer vezérli. De ez önálló rendszer. Azt akarjuk elérni, hogy az épületre vonatkozó minden információ egyetlen adatbázisban legyen, és abból dolgozzon mindenki. Ez hatalmas munka, és még senkinek nem sikerült megoldania. Mi ebbe belevágtunk. Nem a tervezés AutoCAD-je kívánunk lenni, hanem az építőipar SAP-ja. Nemcsak a tervezőket kívánjuk szoftverrel segíteni, hanem az építőiparnak akarunk teljes informatikai rendszert kidolgozni. A SAP pedig több milliárd dollár forgalmat ér el évente, tenném még hozzá. Sokkal nagyobb, mint az Autodesk, a legnagyobb riválisunk. Nem az Autodesk pozícióját akarjuk elérni, hanem ahhoz hasonlót az építőiparban, mint amit a SAP a vállalati gazdálkodásban produkált. Egy épület ugyanis semmivel sem kisebb információtömeg, mint egy vállalat, pontosabban annak pénzügyei.

– Az a nagy kérdés, lehet-e ezzel csökkenteni a költségeket, megtérül-e a befektetés. Kinek éri meg, hogy egy ilyen rendszert megvásároljon?

– Tud arra példát mondani, hogy a számítógépes rendszer alkalmazása bárhol is direkt módon csökkentette a költségeket, azon osztályon, a számítógépet üzembe állították? Ugye nem? Olcsóbb lett a könyvelés annál a cégnél, ahol a vezetők alkalmazzák a SAP-ot? Nem. Legalábbis a pénzügyi osztályon mérhető költségcsökkentés nem történt az informatikai rendszer alkalmazásával. Pozitív változás viszont annál több van a vállalat egészében. A menedzsment jobb döntéseket hoz, kevesebb pénzt veszít, nem megy bele megalapozatlan kalandokba. Bármikor át tudja tekinteni a cég pénzügyeit, látja, hol folyik el a pénz. Maga a SAP nem csökkentette a működési költségeket, mint ahogy a könyvelőprogram alkalmazásával sem lett olcsóbb a könyvelés. Csakhogy egy rossz üzleti döntés sokkal többe kerül, mint egy tucat könyvelő, és ennek a kockázatát egy integrált információs rendszer nagyon nagy mértékben csökkenti.

– Az építészetben milyen rossz döntéstől kímélhet meg egy ilyen rendszer?

– Például attól, hogy rossz legyen a ház! A rendszer felhasználásával jobb lesz az épület és jobban menedzselhető a működtetése. Most itt, a Graphisoftközpontban két osztályt összevonunk, és fizikailag is egymás mellé költöztetünk. Ebből rengeteg feladat adódik: ne változzanak a telefonszámok, a számítógépek kerüljenek az új helyre, legyenek benne a hálózatban, a bútorok ne keveredjenek össze. A költözés egy-két hétre megbéníthatja az osztályok életét. De integrált számítógépes rendszerrel ehhez elég egy hétvége. Hétfőn reggel mindenki bejöhet dolgozni az új helyére, mindent rendben talál. Mennyit spórolunk? Nem tudom, de biztos, hogy sokat, és így sokkal hatékonyabban működünk.

– Honnan tudja, hogy ennek biztos piaca van?

– Hiszek benne. Tudom, hogy a felhasználóknak erre szükségük van. Az a baj, hogy ők még nem igazán tudják… De két okból hiszünk benne: egyrészt más iparágakban ez már megtörtént, másrészt nemcsak mi gondoljuk azt, hogy erre szükség van, hanem konkurenseink is és az elemzîk is, sît jó néhány vevînk nemcsak hisz benne, hanem alkalmazza is, mint például a kölni RTL, a Novartis, és még sorolhatnám. Nálunk háromszáz ember tette rá az életét, hogy ezt megoldjuk.

– És másutt? Hány versenytársuk dolgozik ezen?

– Szerencsére mindegyik riválisunk próbálkozik vele. Ha nem így volna, az azt jelentené, hogy tévedünk, feleslegesen erőltetünk valamit. De miután mások is erre készülnek, talán mégis szükség van egy ilyen rendszer kidolgozására. Szerintem mi vagyunk a célhoz a legközelebb.

– Mikor lesz ebből piacképes termék?

– Nem szeretek jósolni, mert párszor már tévedtem. Például korábban azt mondtam, hogy 2000-ben ez már felfut a Grahisoftnál. Vagy a Graphisoft felfut vele. De még nem futott fel. Mi több, azt is tudom, hogy az idén sem fut még igazán föl.

– Mit vár ettől?

– Azt, hogy a növekedésünk ismét évi harminc százalék fölé megy. És a profitunk is nő, mert az kell. Remélem, 2003ban ez már bekövetkezik. Ha el nem rontjuk, ha nem tévedtünk, akkor néhány év múlva már jelentős eredményt kell hoznia. Tudjuk, hogy más is kínlódik vele, azt is tudjuk, hogy lassú az építőipar, nagyon konzervatív, ragaszkodik saját hagyományos munkamódszereihez, nehezen mozdul. De azt is tudjuk, hogy mi erősebbek, ügyesebbek vagyunk a konkurenseinknél.

– Hogyan szervezte meg a cég egészét? A külföldi vállalatokat, irodákat hogyan fogja össze?

– Rosszul. Küszködünk a növekedés nehézségeivel, soha életemben nem irányítottam nagy céget. Az Apple-től elég sokat tanultunk, igyekeztünk átvenni azt a kultúrát. Ebben van egy kis vallásos hit: mi vagyunk a legjobbak, meg fogjuk váltani a világot, és így tovább. Ez minket összetart. Miután az Apple ott van mindenütt a világon, megtaláltuk azokat az embereket, akik ezzel a szemlélettel dolgoznak. Vállalati kultúránk nagyon közel áll az Apple-éhez, de remélem, a hibáit nem ismételjük meg, és ezért tényleg nagyok tudunk majd lenni.

– Hol lehet elcsúszni?

– Bárhol. Tévedhetünk abban, hogy amit elterveztünk, jó. Tévedhetünk abban, hogy melyik piacra koncentrálunk. Abban is, hogy kikkel dolgozunk együtt.

– A Graphisoftnál mindenki rendes fizetést kap? Nincsenek betéti társaságok, számlára dolgozó alkalmazottak, minimálbéren tartott munkavállalók, akik zsebbe kapnak jövedelemkiegészítést?

– Nincsenek. Van néhány kedvezmény, például az, hogy magáncélra is használhatják a vállalati gépkocsikat a munkatársaink. Van dolgozói osztalék, van részvényopció. A jövedelemcsomag nálunk is több elemből áll, de ezek a nemzetközi normáknak megfelelnek.

– Meddig tudják megakadályozni azt, hogy valaki fel- vagy kivásárolja a Graphisoftot? Hiszen ragaszkodnak hozzá, hogy a cég részvényeinek 51 százaléka minden körülmények között a vezetők tulajdona legyen. Most még 58 százalék van tizenegy vezető kezében. De mi lesz néhány év múlva? Mi történik, ha a fejlesztések miatt friss tőkére lesz szükségük? Ha új részvényeket bocsát ki a Graphisoft, leapadhat a saját tulajdoni hányaduk.

– Tőkére nincs szükségünk, az van bőven. Itt ez a hatalmas park. Nem természetes, hogy egy szoftvercég ekkora értékű ingatlantömeget birtokol. Ha a készpénzünk elfogy – ez nem valószínű –, akkor legfeljebb eladjuk a parkot egy ingatlancégnek, és visszalízingeljük tőle. A Microsoft és a Graphisoft mint bérlő együtt elég garanciát jelent a vevőnek. Befektetőink így is állandóan faggatnak minket, miért tartunk ennyi pénzt ingatlanban. Azért, mert a park nagyon jó, értékes helyen van. De ha egyszer szükségünk lesz tőkére, eladhatjuk. Bár, ismétlem, egyelőre nincs szükségünk rá. Ha mégis rászorulunk, felvehetünk bankhitelt is. Eddig még soha nem tettük. Pedig a Graphisofthoz hasonló ügyfeleket igazán kedvelik a bankok… Az elmúlt tizenkilenc évben még soha semmiben nem akadályozott minket a tőkehiány. El sem tudom képzelni, hogy ez megváltozzon. Egyébként pedig büszke vagyok a függetlenségünkre, de nem tekintem szent ügynek. El tudom képzelni, hogy ha egyszer valóban az építészet SAP-ját adja a Graphisoft, de az túl nagy falatnak bizonyul, egyedül nem leszünk képesek azt maradéktalanul kihasználni, akkor szükség lesz egy nagyobb, erősebb partner bevonására. Ha sokkal nagyobb és valóban erősebb, mint mi, akkor lehet, hogy jobb összefogni, mint elbukni egyedül.

– Húsz-huszonöt önállóan, függetlenül eltöltött év után esetleg ismét lesz főnöke?

– Lehet, hogy lesz. Miért ne? Ha tudom, hogy miben vagyok jó, és azt is, hogy a tudásom egy nagyobb szervezetben hogyan hasznosítható, akkor miért ragaszkodjam foggal-körömmel a függetlenséghez? Ma egyébként ilyen partnert nem látok. És nincs ilyen helyzet.

– Mégis büszkék rá, hogy megőrizték az önállóságukat.

– Az az igazság, hogy komoly vevő még nem érdeklődött a Graphisoft iránt. De jöhet ilyen nagyágyú az építőiparból vagy az építőipar kiszolgálói közül is. Nem biztos, hogy visszautasítanám.

– Mennyit veszítenek a tőzsdei áresésen? Mennyibe kerül önöknek személy szerint és a cégnek, hogy a világ bizalma megingott a technológiai részvényekben, és esik a Graphisoft árfolyama is?

– A részvényekben lévő pénzünk ma a harmadát-negyedét éri, mint egy éve. Lehet, hogy jövőre megint a négyszeresét éri majd. Ki tudja? Miután a részvényeinket nem kívánjuk eladni, ez nem valós veszteség. Tizenegyen vagyunk tulajdonosok, véd- és dacszövetséget alkotunk. Nekem közel 25 százalékom van. A cég működőképességét az áresés tehát nem érinti közvetlenül. De közvetve azért van hatása. Dolgozóink jelentős része ugyanis reményeket fűzött a részvényopciókhoz, ahhoz, hogy olcsón hozzájutnak a Graphisoft egyre értékesebbé váló részvényeihez. Csakhogy ami nemrég még sokat ért, ma nem ér semmit. Ezért a részvényopció nem motiválja az alkalmazottakat. A nagy tulajdonosok kibírják, hogy sok millió dollár helyett momentán kevesebbet ér a részvényekben lévő vagyonuk, hiszen nem akarják pénzzé tenni. De azok az újabb kollégák, akik abban reménykedtek, hogy az opció révén értékes részvényekhez jutnak, csalódottak. Ez baj. Ezzel foglalkoznunk kell. Lehet, hogy valamiképpen kompenzálnunk kell őket. Akik nemrég jöttek hozzánk dolgozni, azt látják, hogy folyamatosan esnek az árak, ezért számukra egyelőre semmit nem ér az a lehetőség, hogy részvényeket vásárolhatnak.

– Mennyire változott meg az élete, gondolkodásmódja, amióta nem egy kisvállalkozást, hanem egy tőzsdén jegyzett nemzetközi társaságot vezet? Ma is mindenről ön dönt? Mindenről tud? Minden évben végiglátogatja a külföldi irodákat, leányvállalatokat?

– Van olyan leányvállalat, ahol még nem jártam. Ilyen Santiago, Săo Paulo.

– Nem vonzza Latin-Amerika?

– Dehogynem, rettenetesen érdekel, csakhogy rengeteget utazom, és ebbe a két városba még nem jutottam el. A cég csúcsvezetése hét, a szélesebb körű felső vezetés tizenöt emberből áll. Megosztjuk egymás között a munkát. Hogyan változott meg az életem? Jó kocsival járok, jó házban lakom, húszéves lányom az egyik legjobb egyetemre jár az Egyesült Államokban, tizenhét éves fiam a Radnóti Gimnáziumban tanul, remélem, ő is jó egyetemet választ magának Amerikában. Azt tartom életem legnagyobb luxusának, hogy megengedhetem magamnak mindkét gyermekem külföldi taníttatását egy időben. De nemcsak én vagyok így ezzel. Évekkel ezelőtt három kollégával egy nagyon jó olasz étteremben vacsoráztunk San Franciscóban. Arról beszélgettünk, hogy anyagi céljainkat tulajdonképpen már elértük, és mégis valamennyien a nap huszonnégy órájából harmincat végigdolgozunk. Vajon miért hajtjuk még mindig magunkat? A munka számunkra szenvedély, nem megélhetés, ez eddig rendben van. De amikor az került szóba, hogy mi a legnagyobb luxus, amire valaha vágytunk, mind a négyen ugyanazt válaszoltuk: az, hogy a gyermekeink a világ legjobb, legdrágább egyetemein tanulhassanak. Pedig ez nem olcsó mulatság.

– Ha hisz a tudásiparban, abban, hogy a tudás a legnagyobb jövedelem- és tőkeképző eszköz, akkor ezt megtérülő befektetésként foghatja fel. Hányan engedhetik meg maguknak ezt a luxust a cégnél?

– A tulajdonostársaim mind. De rajtuk kívül is néhányan megengedhetik maguknak. Ugye, milyen érdekes? Ha a világ gazdag emberei összejönnek, abban értenek egyet, hogy a legnagyobb luxus az az életükben, hogy a gyermekeik a legdrágább egyetemeken tanulhatnak. Ha pedig ez így van, akkor az oktatásnak óriási üzletnek kell – kellene – lennie.

– Ebből mi következik? Azt tervezi, hogy beszáll az oktatásba?

– Azzal szeretek foglalkozni, amihez értek. Az oktatáshoz mint üzlethez nem értek. Előadni szeretek, remélem, ez az interjúból is kitetszik.

– Gyanítom, ennél azért többről van szó. Egyik írásából idézek: “Az informatika korában Magyarországot az oktatási kultúrája emelheti ki. És ebben minden új keletű romlás ellenére még mindig van esélyünk.”

– Az oktatásnak üzletnek kellene lennie, mégpedig jó üzletnek!

– Nem az. Mi több, ön is csak önti a pénzt az oktatásba, mégpedig bőségesen, és ezt nem tekinti üzletnek. A Széchenyidíjából magánalapítványt hozott létre, amely az ország legjobb matematikatanárait támogatja. Segíti az Arany Dániel országos matematikai tanulmányi verseny győzteseit, a diplomázó műegyetemi hallgatókat. 1993 óta minden évben meghirdetik a Graphisoft nemzetközi tervezési versenyt, amelyen műalkotásokban szereplő épületeket kell virtuálisan életre kelteni, az idén például a veronai Capulet-házat a Romeo és Júliából vagy a Rosztov-házat a Háború és békéből. Építészhallgatók és építészek indulhatnak a pályázaton, világszerte. ArchiCADszoftvert ajándékozott a világ legjobb egyetemeinek, a Harvardnak, a Yale-nek, a tokiói Wasedának, és persze valamennyi magyar egyetem, főiskola építészeti tanszéke kapott programot. A szoftver egyszerűsített változatát minden magyar építészhallgató ingyen megkapja. Hallatlanul szoros kapcsolata van az oktatással.

– Karitatív hajlamaimat élem ki azzal, hogy a középiskolai matematikatanárokat támogatom. A jótékonykodás szerintem minden jómódú üzletember kötelessége. Egészen más ügy, hogy a műszaki egyetemekkel, építészeti főiskolákkal szorosan együttműködünk. Ez reklám és szakmai befektetés is egyben: ha az ArchiCAD-ot tanítják, akkor a hallgatók később a vevőink lesznek. És mindezektől teljesen függetlenül alakult ki az a véleményem, hogy az oktatásnak üzletnek kellene lennie. De valóban nem az. Még ott sem elég a tandíj, azon a méregdrága egyetemen, ahová a lányom jár. Még ott is gyűjtenek pénzt azoktól a sikeres üzletemberektől, akik korábban az egyetemen végeztek, akik kötődnek az alma materhez. Nem tudom, miért nem üzlet, amire a világ leggazdagabb emberei legszívesebben költenek.

– Nálunk pedig még kevésbé üzlet. Épp az állami függés, a központosítás erősödik, a független oktatási vállalkozások szerepe nem nő. Ellenkezőleg.

– Hát igen, most ez történik. De, ismétlem, nem értek az oktatáspolitikához. Elismerem, hogy az külön szakma, és tisztelem annyira, hogy nem szólok bele.

– Pedig olykor az oktatási miniszterrel közösen ad át tanulmányi díjakat. Pokorni Zoltánnal, Magyar Bálinttal. Az oktatás irányítói meghallgatják önt? Amikor Magyar Bálint elkezdte a középiskolák informatikai fejlesztését, beszélt erről önnel?

– Igen, vele beszéltünk róla. De nem én súgtam meg Magyar Bálintnak, hogy az internet oktatásának az iskolákban mekkora jelentősége van. Ezt ő maga is tudta. Tiszteletre méltó, hogy mennyi energiát fordított a Sulinetre. És ezt legalább folytatták a következő kurzusban is; ez is tiszteletre méltó.

– Amikor azt látja, hogy milyen lassan halad Magyarországon az informatika fejlesztése, hogy a kormány, bár ígéri, mégsem ad adókedvezményt a számítógépek vételére a családoknak, és nem szünteti meg a gépeket terhelő vámokat, nem morgolódik magában, netán hangosan?

– Dehogynem, bár inkább csak magamban. Itt élek, felelősséget ennek az országnak a sorsáért érzek. Üzletet viszont másutt csinálok. Attól pedig nem kötök kevesebb üzletet, hogy a kormány nem fordít elég figyelmet az informatika elterjesztésére. A magyar piac számunkra már rég telített. Az építészek többsége a mi programunkat használja. És használ CAD-et! A magyar építészek nagyobb arányban használnak tervezőprogramokat, mint a világ nálunk fejlettebb országainak mérnökei, és talán ebben egy kis érdemünk nekünk is van. Nem hiányzik a kormány segítsége az én üzletemhez. Az oktatáshoz igen. Az viszont nem az én üzletem.

– Mekkora lehet a magyar informatikai piac? Itt van az összes világcég, a Nokia, az Ericsson, a Motorola, a Flextronics, a Philips, az IBM, a Microsoft, jön a Tata, az indiai szoftverház. Gyártanak alkatrészeket, de ide települnek kutatóközpontok is. A piac alján azok a kis szoftvergyártó cégek vannak, amelyek középiskolásokkal íratnak programokat feketén, a csúcsán pedig a világ élvonalába sorolt multinacionális vállalkozások fejlesztőrészlegei. Milyen gyorsan fejlődik ez az iparág? Gyorsabban nő, mint a hagyományos iparágak? Lehet ezt érzékelni?

– Erre nem tudok válaszolni, mert nem biztos, hogy a magyar informatikai ipari teljesítmény a magyar adatokban jelenik meg. Az, hogy Magyarországon tervezik, mondjuk, az Audit vagy éppen a Nokia legújabb rendszereit, végső soron az Audi és a Nokia számaiban jelenik meg, nem nálunk. De ez nem is olyan fontos. Fontos, persze, mert a GDP növekedése korántsem mellékes. A lényeg mégis az, hogy itt születnek az eredmények, itt kapnak az emberek munkát, megbecsülést, és meggyőződésem, hogy Magyarország az informatikai forradalom győztese lesz. Bár szerintem már ma is az. És ezt a kormányok nem tudják elrontani.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk