←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Barna Imre

A portré és az üzenet

Az arca barázdált, a haja ősz. Nem így kéne ennek lennie, és mégis. Hunyorogva jelzi, bár tudja, hogy tudod, hogy hihetetlen: direkt van ám ez. A szája sarka jól ismerten elfogódott, gyerekesen zavart mosolyfélére rándul begyakorlottan, aztán cinkos grimasszal korrigálja magát. Mintegy.

Rád néz, hellyel és borral kínál valami nyári lugasban.

Átlátsz ezen az ősz hajúnak, barázdált arcúnak maszkírozott pasin. Hogy mintha mindjárt kicsúszna a helyzetből, pedig ura ő annak. Sőt ő csinálja. Hogy film csinálódik róla, mert ő a híres Cseh Tamás, egy híres nemzedék dalnoka, aki. Sőt mintha a filmet is ő csinálná, nem a fiakorú rendező.

Akkor most itt kezdjük el, kétezer augusztus ennyi és ennyiedikén, ennyi és ennyi órakor, itt pedig, kétezer november ennyi és ennyiedikén, ennyi és ennyi órakor hopp, leállunk, ennyi.

Mond, amit mond: vidéki gyerekkorról, első zenekarról, az ezerkilencszázhetvenes évnek egy bizonyos napjáról, amikor a Belvárosi Kávéház felé menet az Úttörő Áruház előtti járdán összetalálkozott Bereményi Géza budapesti íróval, a legelső közös dal születéséről, a fehér babákról, szakításokról és révbe érésekről, feleségről és gyerekekről. Vonatra is ülteti a stábot, a krakkói gyorsra, persze, habzó cseh sört iszik (plusz vodka) az étkezőkocsiban, az igazi kamaszfia kedvéért régi fényképeket rakosgat sörfoltos abroszon, és aztán galambokkal társalkodnak Krakkó főterén, sorsdöntő élménnyé magasztosítva azt, ami csak tárva-nyitva hagyott végű, szomorúan gunyoros refrén volt a régi dalban. És nem mondja, amit nem mond: indiánosdiról éppúgy nincs szó, ahogy más rokon, de történetünkkel összefüggőbb történetekről, arról a jobb híján lakásokat nyilvános térré avatós, másolatról másolt Cseh Tamás-kazettákat hallgatós házibulivilágról is alig, ahonnan filmre, színpadra és pláne lemezgyárba kerülni mindenképp szót érdemlő, rendkívüli fordulat kellett hogy legyen. De nemcsak Jancsó neve nem említődik (a huszonötödik színházas Gyurkóé is csak érintőlegesen), hanem a Csengey Dénesé sem, pedig.

Nem derül ki, hogy mire kérdezett rá a rendező (Fonyó Gergő), és mire nem. Ez Cseh Tamás filmje. Nem annyira róla szól, mint inkább vele és általa. Csak a mama, a feleség és persze Bereményi kap néhány külön percet. (Bereményi egy játszótéri padon ül a gyerekével. Ő még hellyel sem kínál. Kipukkadt a gyerek lufija. Majdnem összerezzen, aztán mégse. “Látod, most ilyen lett” – mondja papásan.) A többiek – Másik, Novák, Márta – meghitt csoportkép-szereplői csupán egypár nosztalgikus jelenetnek. A kamera csak annyit tehet, hogy mutatja: bizony, ők is megöregedtek ám.

Hülyéskednek az öregfiúk. “Huszonöt éve abból élsz, hogy idegbajos vagy” – hecceli történetünk hősét Másik János, aki nélkül hősnek ugyan hős maradna a hős, de két felejthetetlen lemezzel sokkal szegényebb, és akinek mégis kisebb hangsúly jut, mint a lázadó angyalból fura öreg bohóccá lett Baksa-Soós Jánosnak. Érthetően: Baksa akkor disszidált, akkor tette múlt időbe a saját legendáját, amikor Cseh Tamás éppenhogy elkezdte. “Baksa János odavan” – énekelte Cseh Tamás egy akkori Jancsófilmjelenetben. Vette fel a fonalat, boszszantotta a cenzort. Az éneklésével is, de főleg a többivel. A hosszú hajával, a félszegen hunyorgó, mégis hetyke mosolyával, a sármos figurájával. Baksa a pimasz guruja volt, ő a Bereményi zseniálisan rá szabott szövegei révén a kissé csodálkozó médiuma lett valami kiélhetetlen, nagy-nagy szabadságnak; Másik János meg csak zenész, csak úgy. Egy olyan nagyon jó, egy igazi. A Másik.

A poénja – mármint a Másiké – mégis több figyelmet érdemelne. Nem a gonoszsága miatt: hogy, ugye, nem abból, hogy ilyen és ilyen zenét szerzel, nem abból, hogy így és így énekelsz, hanem az idegbajodból… Ez vicc. De csak mert bajnak mondja azt, ami nem baj, sőt. Azt, ami a lényeg. Amit Bereményi Géza ezerkilencszázhetvenben fölfedezett, és ami eleve fontosabb volt a legjobb daloknál is. Egy korélmény hiperérzékeny, és nemcsak dokumentatív és nemcsak szubkulturális megszemélyesülését. Egy valóságos body-, sőt personality-art-képződményt. A Cseh Tamást, aki – talán a mosolya miatt – már a Bacsó-féle Szerelmes biciklisták gitáros epizódszereplőjeként is látványosan kirítt a Balaton-parti konszolidációból. (“Ó, a Balaton!…”) Aki kvázi-bocsánatkérő mozdulattal tükröt tartott az ócska hetvenes évek életben és itthon maradt, másodlagos fiatalságú, “szőnyeg alá besöpörve” élő városi humán értelmiségijei elé. Ő aztán igazán nem tehet róla, hogy ez a társaság utóbb, a korszak alkonyán “nagy generációvá” stilizálta fel magát. Hiszen ő csak azt mondta – így vagy úgy, valahogy, önmagával, az egész lényével mondta –, hogy ennyi. És sejtette mindjárt az ember, hogy ez éppenséggel nem vicc, bár mintha annak volna álcázva. Hogy tényleg csak ennyi; de ennyi mindenképp, és több talán nem is lehetne.

Minderről ez a film természetesen semmit sem mond. Nem azért, mert nem eléggé alapos, mert a háttérbe húzódó rendező semmire nem kérdez rá; mert átengedi a filmjét Cseh Tamásnak, és nem firtatja, hogy hogyan és milyen megfontolások szerint szelektál Cseh Tamás az emlékei közt, meg hogy van-e közük ezeknek a megfontolásoknak holmi új szerepekhez ebben az “újabbfajta nagy pocsékolásban”; és nem azért, mert önszántából ritkán mutat ez a film bármit is.

Hogy például milyen volt ott az Astoria és az Úttörő Áruház között 1970-ben a járda. Mert a finom kis grimasz mögül, ahogy mondja Cseh Tamás, talán mégiscsak felsejlik az a régi, tartalmakkal teli szürkeség. De ez sem a rendező műve, hanem Cseh Tamásé, aki grimaszol. A médiumé, aki által üzenődik valami. “Cseh Tamás” azonos ezzel az üzenettel, de nem valóságos személy. A névazonosság kétségtelen, de nem szükségszerű. A “fiú gitárral” alakzat egyik legfőbb huszadik századi megjelenítőjének, Bob Dylannek a neve sem azonos a Robert Allen Zimmerman nevű emberével.

Mindenesetre nyilvánvaló, hogy az életrajzi, társaság- és daltörténeti adalékoknak, a “Cseh Tamás-portré” részleteinek nincs lényegi közük a Cseh Tamás-képhez. Képek jelennek meg Cseh Tamásról, ez igaz. Maiak és régiek, legyen min látni az idő múlását. A legjobb pillanatokban, dal-aláfestéssel persze, tényleg felidéznek ezt-azt. Mármint önmagukon és a szavakon túl. Mármint abban, akinek szintén voltak “élményei”. Az utána jövőkkel aligha tudatják azt, amit nem tud.

Van valami tévévetélkedő. Kaszáljon ön is baromi nagyot. Ki kell választani a helyes válaszokat. Hogy Shakespeare, Balassi Bálint vagy Tell Vilmos írta-e a Hamletet, ilyenek. A múltkor a Cseh Tamás-dalok szövegíróját kellett volna kiválasztania egy lánynak három-négy bizarr név közül, de nem ment, a műsorvezető is hiába próbálta őt rávezetni.

– Ki az a Cseh Tamás? – bökte ki a lány zavartan.

Cseh Tamás-film.
Színes magyar dokumentumfilm, 85 perces. Rendezî, forgatókönyvíró Fonyó Gergely. Zeneszerzî Cseh Tamás. Operatîr: Halász Gábor.

 

 

 

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk