←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Gyîrffy Iván

Az ötlet halála

A demokrácia működőképességének a többség konszenzuskészsége szab határokat. A választói akarat olyan kormányzó erővé formálódik, amelynek erővonalai ismeretlenek az egyének előtt: voksai belevesznek a politikai érdekek, számítások, adok-kapok ősdzsungelébe. A népszerű tévéreklámmal ellentétben választások idején senki sem a jövőjéről hoz döntést: per pillanat szimpatikus jelenséghalmazt válogat magának, és megdöbbenéssel figyeli a soron következő eseményeket.

Aki a többséget akarja, figyelmetlen a kisebbség iránt. Nem tudja még egyértelműen, milyen kisebbségre nem lesz a továbbiakban szüksége, ezért szavait és cselekedeteit óvatosság vezérli. Hatalomra kerülve azonban kiszemelheti a konkrét csoportokat, melyekkel nem vállal közösséget, anélkül, hogy népszerűsége jelentősebb csorbát szenvedne. Ha kellő eréllyel állítja ugyanis, hogy a nemzet nagyját nyerő esélyhez juttatta – függetlenül ennek igazságtartalmától –, újabb ciklusra benevezhet a nagy népi játékba.

A többség kényszeres akarása az a szorongató erő napjainkban, amely a hatalom mediátoraiként funkcionáló politikusokat, valamint az alantas és felettes szükségleteket egyaránt kielégítő ingereket közvetítő médiát harapófogóba fogja. A kellő mérvű elismertség és nézettség vágya bármilyen egyéb megfontolást maga mögé utasít, másodlagos szerepre kárhoztat. A televíziós csatornák, hogy végre szűkítsük a kört, a megengedett eszközök bővítésével igyekeznek minél jelentősebb befolyási övezetre szert tenni, kapkodásuk azonban a hibaszázalék növekedését idézi elő. Egyre gyakrabban fordulnak elő olyan esetek, amikor szükségtelen mértékben alázzák meg a nézőket és persze önmagukat is előkészítetlen, ötletszegény, igénytelen kivitelű produkciókkal.

A Gesztiméter az “intellektuális” kvízműsorok elitizmusából úgymond kiábrándult hétköznapi emberek megnyugtatására született (az idézőjel itt azért törvényszerű, mert a kérdezz-felelek műsorokban a taktikán, a szerencsén és a műsorvezető pillanatnyi lelkiállapotán legalább annyi múlik, mint a játékos tudásanyagán). Ha nem tudod a választ az aktuális zenetörténeti kérdésre, még nem feltétlenül vagy bunkó. Legfeljebb egy kicsit műveletlen. Ez azonban vagyontalanságra semmiképpen sem predesztinál: elég, ha a többség véleményét helyesen jósolod, és tiéd lehet a millió forintos főnyeremény.

A Gesztiméter tehát egy bújtatott választási játék. Tiéd az ország, ha magadnak építed. A többség véleményével együtt tartani egyet jelent a helyes önreprezentációval. Valaki lesz belőled, ha megfelelő időben csatlakozol az uralmi csoporthoz, véleményeddel előre jelzed és erősíted nyerő pozíciódat. Valljuk meg persze, hogy nagyságrendekkel közvetlenebb a visszacsatolás az egyén választása és jóléte között, ez a televízió javára írandó. Szimulációs játék gyanánt azonban meglehetősen felelőtlenül játszódik el a tömeglélektannal.

A TV2 kísérleti játéksorozatának első, bemutatkozó adása vérszegényre sikeredett. Ez igazából csak jövőjére nézve szomorú, ugyanis ha hónapok ötletrohamaival mindössze ilyen alkotást tudtak összehozni, egy olyan ember védnöklete alatt, akit éppen saját ötletei teremtettek, és tartanak ma is a médiapiac horizontján, a heti periodicitás ennél is szomorúbb eredményekre teremt garanciát. A műsor szabályai bonyolultak, több elmondásra is hézagosak, s ezt létrehozói is érzékelték, nem véletlenül szánták könnyített próbajátéknak az első adást, az interaktivitást egyelőre csaknem teljesen kizárva. Látványvilága olcsó, a hosszú másodpercekig kitartott színes narancsszín villódzások előbb-utóbb a néző idegeire mennek. Az adás jelenidejűsége leginkább a szerkesztetlenség benyomását kelti, sok az üresjárat, töltelékszó, esetlen párbeszéd. Egyebekben pedig minden részelemében egyetlen személy vélt vagy valós képességeire épít: Geszti Péter vicces dalszövegeket kreál a legváratlanabb pillanatokban, telefonon konzultál anyjával (a New York-i történetek Woody Allenjéhez hasonlóan), a tőle megszokott szójátékokat űzi, gegjeleneteket rendez. A kvízműsor szinte észrevétlenül eldáridósodik. Erősíti ezt, ám az egyszemélyűség ellen hat (és derékba töri a vélt szerkesztői koncepciót), hogy sztárok és kvázisztárok adják egymásnak a kilincset a stúdióban, a minél több, annál jobb elve alapján. Ha a kvízekből és Gesztiből elég, legalább mulassunk egy nagyot.

A nézőknek az alábbi fogas kérdésekkel kell megbirkózniuk: mi bánt el Torgyánnal, a pacalpörkölt vagy Boros Imre? Mi a finomabb, a halászleves vagy a töltött káposzta? Helyes-e levetkőzni az újságban? Kit hallgassunk meg itt és most: a Baby Sisters lány- vagy az United fiúegyüttest? Ki a jobb Vad angyalhasonmás? És így tovább. A jelenlevők közül melyik álláspontot képviselik többen, melyiket kevesebben? Aki helyesen tippel, pontokat gyűjthet, bejuthat a tízes döntőbe, ahol vicceseket kell magáról elárulnia a műsorvezetőnek, és mellesleg apró plasztikdarabkákból Gesztifigurát építhet, hogy elnyerje a fődíjat.

A műsor mélypontja a csatorna egyik sztárjának megjelenése volt. Pálffy István, ugyanabban a rend ruhában, amelyben utóbb a Jó estét, Magyarország! éjjeli hír- és háttérműsorát vezette, félénken betipegett a pódiumra, elmésen pengét váltott a showmannel, majd oldott hangulatban várta, mit dönt a közönség a sorsa felől. A kérdés az volt: mit csináljon Pálffy István, énekeljen vagy nyulat nyaljon? Az önjelölt énekes-komikusokat meg lehet tekinteni Csiszár karaoke-műsorában, a méretesebb baromság is az utóbbi lehetőség, tehát a közönség erre szavazott. De még akkor ott lebegett a kérdés, dramaturgiai szempontból jótékony hatással, meg meri-e tenni egyáltalán. A néző máris előkészítette nevetőizmait, most jót röhög saját magán, hogy ennyire bepalizták, Geszti ugyanis zsebéből előhúzza a kora húsvéti csokinyuszit, Pálffy meg hamiskás mosollyal szájába helyezi. De nem, ehelyett jön a műsorvezető fiktív oldalbordája, és egy gondosan kibélelt kosárkában fekete és fehér valódi nyúlkölyköt nyom a kezükbe. Pálffy maga eldöntheti, melyikkel kívánja mirigyváladékait összevegyíteni. Egy kis időt még elügyetlenkednek a színfalak sarkában, majd a híradó hiteles arca hosszan kinyújtja nyelvét, és végighúzza a fekete nyúl száján, orrán, nem egyszer, nem kétszer.

A mozdulat begyakorlottsága és a feladat végrehajtásának esetleges visszautasítása mint kényelmetlen lehetőség arról árulkodnak, hogy a híradós önkéntes felajánlásával állunk szemben. Akár így, akár úgy, Pálffy ugyanezzel a szájával mondja nekünk tovább a híreket, amelyből élő egyenesben közlekedőedényt készített. Megbotránkozásra ez nekem kevés, de senki se rója fel bűnömül, ha ajakmozgásaira figyelve ezentúl sokkal kevésbé érdekel majd a mondanivalója. Inkább emlékezem.

A Gesztiméter a koncert-, a kabaré- és a mulatóműsor sajátos egyvelege a kvíz csöbrében. A műsorvezető maga sem találja igazán helyét ebben a parádéban, szerepe kényelmetlenül szorongatja, már most, az elején megfáradt. A többség pedig, amelyik ott fészkelődik a stúdióban, ott üldögél képernyője előtt, egyre csak várja, hogy érdemes legyen végre szavaznia valamire.

Én azt mondom, még várhat.

Gesztiméter, TV2 2001. március 28., 20.30. Műsorvezető Geszti Péter, főszerkesztő Neumann Gábor, vezető operatőr Stenszky Gyula, rendező Koós György, producer Pogány György.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk