←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Fáy Miklós

Berli-oh!

Berlioz, és az ő nőügyei…! Elég, ha csak ránéz az ember Berlioz arcképére. Éles arcú, sovány pasas, elképesztő hajzattal, ezzel a vörösesbarna, sűrű, szanaszét álló televénnyel, oldalszakállal. A szeme vad, a szája makacs, az álla erőtlen, de így is, ha nem viselne állógallért és nyakravalót, beférne a Rolling Stonesba is Mick Jagger helyére. A minimum, amit elvár tőle az ember, az a dühödt szerelmi élet, megtiport szívek, szenvedés és szenvedtetés.

Ehelyett mi a szomorú valóság? Hogy Berlioz a szerelemben soha nem volt igazán boldog. Kevés a női szereplő az életrajzában, kevés a felhőtlen beteljesülés, vadulásról pedig nincs szó. Egyszerre van jelen a romantika és polgári férfitisztesség, a hevülés és az illetlen tisztánlátás. Volt egy kamaszkori lángolás a nála hat évvel idősebb Estelle Duboeuf iránt. A tizennyolc éves Estelle persze nem tud mit kezdeni a gyerekember imádatával, a Berlioz család és baráti köre kíméletlenül jól mulat a gyerek eszelős szerelmén, a történet valóságos folytatása csak ötven év múlva következik el, amikor a vénülő Berlioz meglátogatja a nagymama Estelle-t. Zavart csöndek, feszült hallgatások után Berlioz kezet csókol, Estelle nagy nehezen beleegyezik, hogy néha írhat neki az idős úr, és sután kinyögi, hogy “nagyon hálás vagyok önnek azokért az érzésekért, amelyeket még mindig érez irántam”. Szebb szerelmi történet ez, mint Dantéé, szebb, mint Romeóé, de mégis olyan irodalmi az egész, mintha Berlioz úgy akarna élni, ahogy a könyvekben olvasta.

A másik szerelem házassággal végződött, de ettől még nem lett boldogabb. 1827-ben Berlioz megnézte a Párizsban vendégszereplő angol színházat, és beleszeretett a társulat Júliájába és Ophéliájába, Harriet Smithsonba. Átlagos eset, bár Berlioz értett hozzá, hogy legendává fejlessze, hogy őrültként viselkedjen. Már a Romeo és Júlia alatt is azt nyöszörögte, hogy jaj, végem van, végem van, ami figyelemre méltó beleérző képességre utal, mivel az előadásból nyelvtudás híján egyetlen szót sem értett, a következőkben viszont olyan egzaltált módon viselkedett, és olyan őrült leveleket küldözgetett Smithson kisasszonynak, hogy egy idő után az nem volt hajlandó átvenni a küldeményeket. A megbántott Berlioz kétféle bosszút is állt. Egyrészt rövid idő múlva beleszeretett egy zongoristába, akivel el is jegyezkedett, másrészt megírta a Fantasztikus szimfóniát. A szimfóniának az idők során tizennégy többé-kevésbé különböző programleírása született, de mindegyik program megmarad a művészi bosszú szintjén. Az egyik szimfóniatörténet szerint a lírai én ópiumot vesz be, úgy álmodja végig az öt tételt a gyerekkor álmodozásától a szerelem megjelenésig. A szerelemből, a szeretett nőből lesz az idée fixe, a részleteiben visszatérő, egészében meglepően hosszú dallam, amely megjelenik minden tételben, a báli keringőben, a természetben menedéket kereső művész gondolataiban – egy pillanatra akkor is, amikor a vérpadon lefelé megindul a bárd – és végül kicsavarva, démonivá változtatva a boszorkányszombat tombolásában.

Zenéjében lebanyázta, naplójában megátkozta Berlioz Smithson kisasszonyt, aki nem viszonozta az őrült fiatalember érzelmeit, de három év múlva, amikor a következő vendégszereplésre került sor, újra lobogott a szerelem. Ezúttal Berlioz azt is elérte, hogy Harriet Smithson jelenlétével megtisztelje a hangversenyt, amelyen a Fantasztikus szimfóniát előadták. A szemtanú Heine szerint Berlioz az ütőhangszereknél ült, villogó szemekkel nézett a páholy felé, és valahányszor összeakadt szeme a nőével, dühödten belevágott az üstdobba. Hogy akkoriban Harriet Smithson már nem volt élete virágában, arra is Heine a bizonyíték, ugyanis a mellette ülő váratlanul így szólt hozzá: “Látja azt a kövér angol nőt a páholyban? Három évvel ezelőtt Berlioz úr szerelmes volt belé, és ennek köszönhetjük azt a vad szimfóniát, amit most hallani fogunk.”

Ha most ezek után az a kérdés, hogy vajon halljuk-e ezt a nagy szenvedélyt, ezeket az elmebeteg üstdobpergéseket a Fantasztikus szimfónia Herbert von Karajan által dirigált felvételén, akkor a válasz gyors, egyértelmű nem. Ha viszont az a kérdés, hogy vajon kell-e hallanunk a szenvedélyt, vagy elég, ha a hegedűket, brácsákat, fúvósokat halljuk, akkor erre már nehezebb kielégítő feleletet adni. A Fantasztikus szimfónia elsősorban zene, nincs szövege, a története is, amint láttuk, változhat, a karmesternek és a zenekarnak tehát hivatalosan nincs más kötelessége, mint hogy minél pontosabban adja vissza mindazt, amit Berlioz leírt a kottapapírra. Ebből a szempontból ami megtörtént a stúdióban, ami megtörténik naponta odahaza, a hangfalak előtt, az több mint kielégítő. Több, mert Herbert von Karajan és a Berlini Filharmonikusok a kottahűségen túl még egyéb szempontoknak is megfelelnek. Digitálisan, drótokon át is gyönyörűségesen szól a zenekar. Sima, tompán ragyogó a hegedűszólam, a rezek nagyot recscsennek, de mindig fegyelmezetten, az oboa és az angolkürt finom melankóliával nyöszörgi föl a pásztorhangokat, és az egész testületet átjárja az egység szelleme, a kiváló vagy éppenséggel tökéletes egyéni vagy szólamteljesítmények mindig csak arra jók, hogy részletei legyenek valami nagyobbnak, többnek, és ezt a többet – attól függően, hogy rokonszenv vagy utálat tölt el minket – nevezhetjük bárminek: Karajannak, Berlioznak, zenének.

A programzene, a szimfónia történetrésze mégis belezavar a szenvedélyes azonosulásba. Mert hiába nem kell komolyan venni a cselekményt, hiába zene a Fantasztikus szimfónia, és nem sztori, mégis ennek a cselekményes zenének vannak olyan elemei, amelyeket nem igazol más, csak a történet. Hiába szépek, hiába önállóak, mégis összetartozóak az egymás után következő tételek, az idée fixe újabb és újabb megjelenésének egyszerűen nincs a zenéből fakadó értelme. Elő lehetne adni a negyedik tételt a végső klarinétszóló nélkül is. Peregnek a dobok, ordítanak a rezek, és kész, összeverik a cintányérokat. Nem lenne tőle jobb a zene, természetesen, de miért volna rosszabb?

Pedig rosszabb, de csak azért, mert az irodalmi vagy képi élményünket tompítja. Még ha nem gondolunk is rá, hogy a dallam a kivégzéskor felmerülő kedves képét jelenti, csak azt érzékeljük, hogy szól az induló, megy a menet, vérpadra vagy akárhová, és vele szemben ott van az elsöprendő egyén, az ijedt klarinét, akit a katonai hangszerek kíméletlenül pozdorjává zúznak… – de ez már megint nem zenei szempont. Csakhogy ez sajnos azt jelenti, hogy Berlioznak sem kizárólag zenei szempontjai voltak, valamit ábrázolni akart a szimfóniával, az élményt nem akarta kizárólag a fülnek adni, hanem meg akarta dolgoztatni a hallgató képzeletét, látványban is gondolkodott. Herbert von Karajan azonban, ha a Fantasztikus szimfónia esetében látványban gondolkodott, az legfeljebb önmaga látványa lehetett a zenekar élén. Ami, ha az okoskodás nem tévedt el már a kezdetekkor, azt jelenti, hogy a lemez minden szédítő jó tulajdonsága ellenére mégsem az, aminek lennie kellene, csak szép, sőt nagyon szép, de nem az igazi.

Berlioz esetére visszatérve Harriet Smithson értett a zenéből, vagy értett annyit, amennyit akart, és a koncert után nemsokára feleségül ment Berliozhoz. Még egy szomorú történet. Smithson kisasszony ugyanis akkorra már nemcsak hogy hízásnak indult, de anyagilag is kedvezőtlenek voltak a körülményei, sőt egy baleset következtében a lábát is eltörte, és bicegőssé vált. Berlioz azonban nem tágított. Feleségül vette a nőt, és bár a házasélet nem sokkal később teljesen zátonyra futott, gondoskodott az alkoholba menekülő Harrietről, egészen a nő haláláig. Közben azért szeretőt is talált magának, egy énekesnőt, Marie Reciót, akivel egy idő után össze is költözött. Ne legyenek ábrándjaink Recio kisasszony hangját illetően, mert Berlioznak sem voltak, azt mondta róla, hogy nyávog, mint tizenöt macska. Megkezdődött Berlioz vesszőfutása. Összeköltözni egy énekesnővel, akinek az ember nem állhatja az orgánumát, eleve tragédia. Ráadásul Marie Recio segítséget is várt a zenekritikával foglalkozó Berlioztól, aki elvtelenül elkezdte dicsérni a nő hangját. Aztán, ha egyszer már belement az elvtelen kritikagyártásba, Berlioz egészen bele is jött, később elérkezett annak is az ideje, amikor a saját műveiről kezdett el újságcikkeket írni, körülbelül úgy, hogy “az évad legjelentősebb zenei eseménye Berlioz szerzői estje volt”. Aláírás: Berlioz.

Mindenesetre Marie Reciónak is köszönhető, hogy Berlioz dalokat kezdett el írni, bár később szegény szerző megőrült attól, amivé dalai váltak a nyilvánosság előtt – és Marie folyton énekelni akart. Viszont a zenekari dalokban, vagy tovább szűkítve, a Nyári éjszakákban Berlioz egyszerűen feddhetetlen. Hiszen vannak, akik nem tartják őt igazán nagy szerzőnek, nem tartják mélynek, csak hasznosnak vagy még annak sem, egy megszállott, cezaromán félbolondot látnak benne, aki valóságos ihlet helyett irdatlanul felduzzasztotta a zenekart, aki egyáltalán nem tudott a hagyományosan legkifinomultabbnak számító műfajban, a kamarazenében egy sort sem írni, és az absztrakt, személyes művészetből tömegrendezvényt, színpadias parádét fejlesztett. Az a baj, hogy ez ellen nem is lehet megvédeni Berliozt, mert ha valakinek jobban tetszik egy Bach-fúga, mint a Fantasztikus szimfónia negyedik tétele, annak, sajnos, jó ízlése van, arra nem lehet azt mondani, hogy nem ért hozzá, vaskalapos, érzéketlen. Az egyetlen lehetséges válasz a Nyári éjszakák, ez a hat többé-kevésbé összetartozó dal énekhangra és zenekarra.

A zenekar itt átlagos méretű, és ez a piszok Berlioz akkor is zseniális hangszerelő, ha csak emberi ésszel felfogható létszámban állnak muzsikusok a rendelkezésére. Egy jó előadásban – de nem is kell különösebben jó előadás. A második dalban, A rózsa lelké-ben különös, méltóságteljesen altató ritmus alakul ki a vékony, hangfogóval szóló hegedűk fölött a fúvósokon. Az az első negyven másodperc már tökéletes, és akkor megszólal lent pizzicato a nagybőgő, fönt pedig az énekhang: “Emeld föl lezárt szemhéjadat”. Nem kell Berlioz-rajongónak vagy zenebolondnak lenni ahhoz, hogy az ember arcán valami furcsa, bamba kifejezés jelenjen meg, száját kitátsa, szemében tompa fény jelenjen meg, és ha valamire egyáltalán gondolni tud, az az legyen, hogy ilyen valószínűleg nincsen. És ez csak a kezdet. A dal végén a rózsa élete elfogy, sírhantja az alabástrom női kebel, itt jön egy halk pattanás a húrokon, és vége, csak az énekhang és egy szál klarinét marad. Azon a lemezen, amelyet mostanában hallgatok, Régine Crespin énekel, és sajnos rajta és a klarinétoson kívül marad még kint az utcán egy autó, amely éppen gázt ad, és elhúz, de ez a lényegen nem változtat. “A rózsa, amelyre minden király féltékeny lehet.”

Ha nem kell is ehhez feltétlenül jó előadás, azért nem árt, és Régine Crespin 1963-ban ha nem is egészen szabályos, de jó énekesnő volt. Hivatalosan drámai szoprán, a ritka francia Wagner-énekesek egyike, de ez a furcsa, kicsit fátyolos, természetes színű asszonyhang (és hozzá az anyanyelvi szövegmondás) Berliozra egészen kivételesen alkalmas. Ide nem kellenek nagy magasságok, viszont nem ártanak a jó mélységek, és színek kellenek, árnyalatok, dinamika, kifejezőerő. A Nyári éjszakák ma is az öregedőben lévő nagy szopránok menedéke, azoké, akiknek lelkük, tapasztalatuk, muzikalitásuk van, még ha a hang maga fogyóban is. Crespin – vagy a karmester, Ernest Ansermet – egy helyen megcseréli a dalok szokásos sorrendjét (ez a tény sajnálatos módon elkerülte a kiadó figyelmét, és a lemez kísérőfüzetében a megszokott sorrendet tüntetik föl), hogy a szöveget logikusra, ciklusszerűre formálja, hogy a szövegből egy történet kerekedjen ki: a költő beleszeret valakibe, aki meghal, ő elsiratja, magányos, majd talál magának új asszonyt.

Berliozzal nem egészen ez történt. Együtt élt Marie Recióval, aztán Harriet Smithson halála után megint közbelépett a polgári tisztesség, és feleségül vette azt a nőt, akihez a jelek szerint már csak a közös múlt fűzte. Biztos recept a magányos, boldogtalan életre, de ez a romantikusoknál nem volt feltétlenül kerülendő. Hogyan is mondta Wagner, némi elismerő irigységgel a hangjában? “Azt hiszem, mindent összevetve Berlioz még nálam is boldogtalanabb.”

Panorama: Hector Berlioz – válogatott művek. Deutsche Grammophon, 2000.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk