←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

EGY ÉVVEL A VÁLASZTÁSOK ELŐTT

Ágh Attila

Nehéz szülés

Közhely, hogy a rendszerváltás során Közép-Európában nehéz a baloldalnak talpra állnia és nagy párttá szerveződnie. Sokkal inkább áll ez a jobboldalra, s ha végigtekintünk a közép-európai országokon, mindenütt azt látjuk, hogy milyen nehéz szülés az európai irányultságú jobboldali gyűjtőpárt megszületése. Ahol ez a folyamat leginkább előrehaladt – Magyarországon és Lengyelországban –, ott kifejezetten az egységesült baloldal pártjának választási nyomására jött létre a jobboldali gyűjtőpárt törékeny egysége. 1998 után a Fidesz választási győzelmével nálunk is felgyorsult ez a folyamat. Az egész jelenlegi kormányzati ciklus arról szól, hogy a Fidesz el akarja nyelni a teljes jobboldalt (FKGP és MDF), illetve hevesen csatázik a MIÉP-pel a radikális jobboldal szavazataiért, miközben ténylegesen parlamenti koalícióra lépett vele.

Nem vitás, hogy a balközép gyűjtőpárt megalakulása és 1994-es választási győzelme után az alternatív elit megszerveződése és színre lépése elkerülhetetlen volt a demokrácia továbbfejlődéséhez Magyarországon. A demokrácia működőképességéhez ugyanis hozzátartozik az elitváltás, két nagy – balközép és jobbközép – elit kialakulása, amit formálisan a kilencvenes évek végére már elértünk. A probléma tehát nem a Fidesz mint alternatív elit színre lépése, hanem az, hogy túlontúl nagy árat fizetünk ezért az alternatív elitért. A kérdés kétszeresen, a Fidesz csúcselitjének és az alternatív elit teljes “személyi állományának” szintjén fogalmazódik meg. Egyfelől ugyanis egy mintegy húsz főből álló “politikai kommandó” jutott hatalomra, akik a maguk szűk körében monopolizálták a politikai döntéshozatalt, másfelől azonban arról sem szabad elfeledkezni, hogy tízezrek jutottak karrierlehetőséghez, vagyis fiatal és gátlástalan tömegek jelentek meg mögöttük, és hihetetlen sebességgel álltak össze új politikai és adminisztratív uralkodó osztállyá.

A Fidesz eddigi elemzőinek többsége ezt a folyamatot kívülállóként élte meg, és a legjobb esetben is csak fanyalgott a “Fidesz-puccs” értékelésében, megfeledkezve arról, hogy ez a fiatalok – és nemcsak fiatalok – széles tömegei számára az élet nagy élménye volt, és megnyitotta a korlátlan lehetőségek világát. Mivel a Fidesz korábban csak csekély párttagsággal és társadalmi befolyással rendelkező “üzenetrögzítős” párt volt, ezért nem annyira a saját klientúráját juttatta hatalomra, hanem sokkal inkább a “politikai kommandó” hatalomra jutása után építette ki a klientúráját. Potenciálisan azonban ez a jobboldali alternatív elit korábban is létezett, mégpedig azok körében, akik egyrészt családi örökségként hozták a politikai frusztrációt a korábbi évtizedekből, másrészt azokból, akik az MSZP időszakában úgy érezték, hogy ki vannak zárva az érvényesülésből, vagy legalábbis háttérbe vannak szorítva, harmadrészt a húszas-harmincas “nyeretlen kétévesek” között, akik egész egyszerűen karrierre, értelmes életlehetőségre vágytak, és a gyorsan változó világban 35 felett mindenkit reménytelenül hülyének tekintettek. Az új uralkodó osztály többsége nem volt Fidesz-támogató, sőt a jobboldali értékek elkötelezettje sem, de azzá váltak, miután a Fidesz egy új életlehetőséggel kínálta meg s ezáltal lekötelezte őket, a saját politikai sikeréhez kötötte az ő magánérdeküket és pályaképüket. A Fidesz tehát nem annyira pártkatonákat helyezett különböző pozíciókba, hanem sokkal inkább homo novusok fontos pozíciókba helyezésével és/vagy gazdasági pozíciók megnyitásával teremtett pártkatonákat. A baloldal – miközben súlyos ideológiai csatákat vív – nem is veszi észre, hogy milyen hatalmas, hosszú távú és betonszilárdságú érdekszövetség jött itt létre. Az “új osztály” tagjai eredendően szekulárisak, racionalisták és ideológiailag közömbösek, de a hatalom megtartása és a jobboldal belső kohéziójának szilárdsága végett meg fogják tanulni az “ájtatos manó” szerepét, hiszen itt Magyarországon az új uralkodó osztályban még parvenü is csak egyházi szentesítéssel lehet valaki.

A történelmi lecke az alternatív elit megteremtésére azonban egyszerre jelentkezik a professzionális politikai elit kialakulásának igényével. A kétféle szükséglet bizony nagyon erőteljesen ütközik egymással, de a baloldalon sokszor túl is hangsúlyozzák ezt az ellentmondást. A baloldali értelmiség ugyanis többnyire a jobboldal korosabb, megfáradt ideológusait figyeli, akiket a Fidesz jórészt még az MDF-től örökölt, és csak annyit tud róluk, hogy rendszerint egy kevéssé sikeres tudományos pályafutás áll mögöttük, vagy korábban meg nem értett alanyi költőkként tengették az életüket. Az új uralkodó osztály derékhada azonban fiatal, és eleve hoz magával egy kemény technokrata műveltséget és képzettséget. Nem vad individualista, mint a baloldali értelmiség többsége, akiknek az az életélménye, hogy szétverték a rájuk erőszakolt rendszert, és ezért utálnak minden fegyelmet, és nem akarnak csapatban dolgozni. A jobboldal új serege elfogadja a bolsevik pártfegyelmet, mert ebbe a keretbe helyezkedve kezdi a karrierjét és képes a csapatmunkára, mert értelmes önzésre kényszeríti az új uralkodó osztály megszervezése. Fütyül az illemszabályokra, a “klasszikus” műveltségre és a korábbi időszakban szerzett, használhatatlannak minősített tapasztalatokra, de beleszületett az új információs társadalomba, és számos vonatkozásban jobban amerikanizálódott, mint maguk a gazdagságba már beleszokott amerikai fiatalok.

Félrevezető lenne tehát az a megjegyzés, hogy a professzionális elit színre lépéséhez még sok idő kell, hiszen például a parlamenti képviselők között csak 40 százalék körül van a tapasztaltak, az újraválasztottak aránya, miközben Nyugaton 70 százalék felett. A harmadik parlamentben éppenséggel azt látjuk, hogy a Fidesz “politikai kommandója” körül az új undokok fiatal serege szerveződik, és nagyon sikeresen politizál, hiszen egészen más terepre viszi a politikát és a közbeszédet, mint amire az MSZP elkényelmesült és a régi reflexeikben bízó politikusai számítottak. Nincs mese, kell egy alternatív elit, kell egy kitörési pont a politika korábbi világából. A maga perverz módján az MSZP-nek is szüksége van rá, mert az MSZP túl hamar belefáradt a kormányzásba, belerokkant a gazdasággal való szoros kapcsolatokba, és nincs kultúrpolitikája a kultúra századának legelején. Ráadásul ennek az aggresszióra és gátlástalanságra szocializált új elitnek a megjelenése ébresztőként kellett volna hasson a baloldal számára, de ez a hatás alig figyelhető meg.

Az illetékes közhely ennek a rövid helyzetelemzésnek a végén az, hogy a választásokig hátralévő évben éles politikai harc várható. Egyrészt a Fidesz visszatér a konszenzuális elvekre jobban hasonlító politikához (“itt az ideje a nemzeti összefogásnak”), másrészt ezt úgy csinálja, mintha mindig is ez lett volna az álláspontja, azaz sohase hallott volna az egész pályás letámadásról. A viktimizáció, az áldozat megvádolása örök szabálya szerint megpróbálja az elmúlt három év keményen konfliktusos, súlyos közéleti botrányokkal és soha nem látott kormányzati korrupciókkal terhelt időszakát áthárítani az MSZP-re. Ezekkel a kampányfogásokkal szemben egyelőre nem látszanak az MSZP ellenlépései, bár az sincs kizárva, hogy az MSZP elitje egy idő után túljut az önpusztító belső versengésen, és ésszerűen kezd el politizálni. Mindenesetre a baloldal reménysége nem a politikusok józansága, hanem a tömegeké, akik jól érzékelik, hogy az új undokok nem Európa felé viszik az országot, hanem a legrosszabb tévéműsorok virtuális valóságát alakítják át aktuális valósággá a politikai és a gazdasági életben.

Jogosan kérdezhetjük újra, “mi lesz még, honnan uszulnak ránk új ordas eszmék”. Igen, a MIÉP felszállóágban van, és rendkívüli sebességgel folyik a szalonképessé tétele és koalíciós partnerként való helyzetbe hozása a 2002-es választások utáni kormányzásra. Mégsem vagyok hajlandó a baloldali körökben mazochista módon gyorsan terjedő hisztériához csatlakozni, s magunkat és a szélesebb közvéleményt a MIÉP hatalomra jutásával ijesztgetni. Nemcsak azért, mert a két világháború közötti időszaktól eltérően most radikálisan mások a külpolitikai feltételek, és az EU révén egy pozitív kényszerpályára kerültünk a belpolitikában is. Főleg azért, mert úgy gondolom, hogy a magyar társadalom többsége egy europaizált értékrendet képvisel, bármennyire is megrongálta ezt a Fidesz politikai kommandó és az egész új politikai osztály átmeneti sikere. Akármilyen nehéz szülés volt is, de van már új, alternatív politikai elit, és nem az ő hibájuk, hogy az MSZP eddig nem volt képes az europaizált többség érdekeit adekvátan megfogalmazni és képviselni. Ettől függ, hogy 2002 után újabb súlyos árat fizetünk-e a kiegyensúlyozott demokratikus modell kialakításáért, vagy kitérőnek bizonyul az új konzervatív kormány négy éve is. A globális idő vágtat mellettünk, de a baloldal mégis csak kínos lassúsággal tanul.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk