←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Rózsa Gyula

A cserbenhagyott avantgárd

Képzeljünk el egy Máttis Teutsch-kiállítást huszonötben Magyarországon. A város virilistája véletlenül betéved a terembe, és elakad a lélegzete az absztrakt művek láttán. Ezt a szót, hogy absztrakt, nem ismeri, de mire megjön a hangja – a basáskodó, követelőző, ellentmondást nem tűrő hangja –, már botrányt kiált az egyletében, valamely jobboldali érdemeket szerzett és talpkő-testületben. Ez elegendő ahhoz, hogy a fürge és konstruktív helyi sajtó kissé megkésett, de megsemmisítően szarkasztikus, egyszersmind felháborodó tudósításban leplezze le a rossz emlékű forradalmak álművészetét. A sajtó ugyanis művelt, és ismeri a megfelelő szavakat. A keresztény-nemzeti országos lapok először csak a kultúrbotrány hírét veszik át, aztán néhány nap múlva már vezércikkekben követelnek intézkedést. A festő kozmopolita lesz és kultúrbolsevista, esetleg zsidó is, ha szász származását nem ismerik, vagy nem akarják ismerni. A forgatókönyv elképzeléséhez ma nem kell nagy fantázia. Egy hét múlva a jobbközép vezérszónok interpellációt intéz a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez a parlamentben, számon kérve, hogy milyen szempontok alapján alkalmazzák az ipariskolai rajztanárokat. Válaszában a miniszter a felelősséget a helyhatóságokra hárítja – ekkor jelzik az iskolaigazgatónak vagy a tankerületi illetékesnek, hogy a helyzet diszkréten, de rapid módon megoldandó.

Egyszóval Brassó nem a legrosszabb környezet a húszas években Máttis Teutsch és a művészete számára. Ferenczy Béni és Noémi, akik ekkor modernek és kommunisták, Nagybányán vészelik át a fehérterror kezdeti idejét, a modern magyar irodalom személyesen vagy művei által Aradra, Temesvárra optál, a hazai avantgárd szellemiség egyelőre Romániában (is) keres azilumot. Máttis Teutsch tehát botrány nélkül rendezhet kiállítást huszonötben is, huszonhétben is a Klingsor Teremben és a Redutban, de ettől még a Máttis Teutsch magánya és magáramaradása nem könnyebb Brassóban. Bukaresti vendégszereplésekkel sem. Máttis Teutsch festészete akkortól és addig volt megrendítő, káprázatosan egyenletes és mesterfokú, amíg a brassói rajztanár-egzisztencia mindennapjaiba belecsillant a budapesti, a berlini (németországi) szereplés és lelki-szellemi közlekedés lehetősége – a mostani nagy kiállításnak a gazdagságán és a szépségén kívül ez a józan felismerés a legnagyobb érdeme.

Volt a huszadik század legelső éveiben Münchenben egy festőcsoportosulás, több néven szerveződő művészalakulat, amely megalkotta az absztrakt expresszionizmust, és volt Brassóban egy magyar-szász festőművész, aki ugyanott járt Münchenben és Párizsban, ahol Kandinszkijék, és néhány évvel később szuverén, mesterfokú absztrakt expresszionista életművet alkotott. Erről szól a Nemzeti Galériában a Máttis Teutsch és a Der Blaue Reiter című kiállítás. Szakmai tett. Mert a küllemében-tartalmában kitűnő katalógus szerzői akaratlanul, de inkább tudatosan lehántják a régi, színes-avas rétegeket az életrajzról és az életműről, felelősen felülvizsgálva a legendákat. A szobrásznövendék Máttis Teutsch nem találkozott Münchenben Kandinszkijjal és Javlenszkijjel, nem akkor járt Párizsban, amikor az orosz mester, nem bizonyított, hogy Matisse szabadiskoláját látogatta volna, és nem lehetett jelen a Der Blaue Reiter eseményeinél, mert tizenegy-tizenkettőben még és már nem volt Németországban. A művészettörténet-írás kedveli a műveken kívüli, tárgyi, életrajzi bizonyítékokat, és a mellőzést kompenzáló utókor bizonytalan státusú közléseket is elfogad. De ellentétben a hipotézisekkel, a másodharmadkézben feldúsuló vándoradalékokkal, a húszas évek Berlinje csak kiállította, de nem hevert a Máttis Teutsch lábai előtt, a festő csak együtt mutatkozott be a Der Sturm galériájában, de nem pajtáskodott Klee-vel; sem Chagall-lal, Kokoschkával, Léger-vel és Moholy-Naggyal, akikkel azonos folyóiratszámokban és kiállításokon jelent meg. Világvárosi sikereiből biztosak a budapestiek-bécsiek, a Ma körül a forradalmak előtt és után, amit a hazai művészettörténet már régen feltárt, meg a bukarestiek, amelyeket a hazai közvélemény alaposabban most ismer meg.

Rendkívül elegáns gesztusa a vállalkozásnak, hogy ezt az illúziótlanítást egy látványos és gazdag kiállítás keretében végzi el. És közben bemutatja az egyetemes művészettörténet egyik nagy pillanatát, amikor az ábrázoló festészetből nonfiguratív lesz. Régóta vélt tanulság: amikor a szecesszióból absztrakt expresszionizmus lesz. Mert elég csak egyszer végignézni a müncheni Lenbach Galéria páratlan Kandinszkij-gyűjteményét (ahonnan a legtöbb mű most is kölcsönbe jött), hogy kitessék a lírai absztrakció eredete. A műtörténeti logika sora persze az, hogy szecesszió–expresszionizmus–nonfiguráció, de az alapító mester gyakorlatilag átugrotta a középső fokozatot. Szecessziósan dekoratív és szeceszsziósan dekadens orosz és álorosz képein a rubáskák és hajóoromdíszek, párták, ornátusok és hagymakupolák mind színesebbek, mind féktelenebbül tobzódóak a nagy váltás előtt. A téma látszólag a hazai história és a hazai népélet, mindkettő gyönyörűen hazug idillként előadva, de mindez egyre lényegtelenebb, mert a színek az archaikus motívumokból kiszabadulnak, a körítő formák mind ernyedtebbek – mert mind önkényesebbek –, a kép már nem mese, hanem önállósult forma- és színpompa, itt már igazán nincsen szükség az ábrázolás alibijére.

Absztrakciónak, persze, csak Worringer miatt nevezzük, az Abstraction und Einfühlung trivializálása kilencvenhárom éve folyamatos. Kandinszkij nonfigurativitása minden, csak nem absztrahálás, ő maga a szellemet tartja a legfontosabbnak már tizenkettőben is, a szellemi, a belső kivetítését a tulajdonképpen mindegy, hogy milyen formában. Az ő formái szerencsére mesteriek és a végletekig kifinomultak, szabadosak és egy megfogalmazhatatlan, tehát sokkal nehezebben betartható törvények szerint, de törvény szerint komponáltak, gyönyörködtetően színesek és színes baljóslattal drámára váltók. Murnaui, vajúdó tájképei láttán – ezek valóban expresszionisták, darabosak vagy szétesőek közvetlenül a nagy párizsi tanulmányút fauve-élménye után –, egyszóval a tizenegyes fordulatot megelőző közbülső kompozíciók láttán szinte várjuk, siettetnénk a Kék lovas szerveződésből, almanachból és kiállításokból felröppenő szabadságot. Amelyet magyarázhatott, magyarázhattak zenei analógiákkal, filozófiával és transzcendens idearendszerekkel, megmagyarázni hiánytalanul mégsem tudtak mással, mint egy a világgal közösséget nem vállaló, e szakítást a maga univerzumával tökéletesen feledtetni tudó alkotó teremtésével.

Máttis Teutsch hasonló világba érkezett kilencszázhúsz táján, és pottyant ki belőle legkésőbb huszonhétben. Útja és az út célja a Kandinszkijéhoz hasonló, tehát nem hasonló a Franz Marcéhoz, a Javlenszkijéhoz: a Kék lovas pompás versenyistállójának többi tagja csak a kettejükétől eltérő modelleket szemlélteti. A Münchent, Párizst megjárt hajdani szobrásznövendék nagyjából ugyanekkor, 1910 táján finom, enervált szecesszionárius festőművész Brassóban – máig sem tudni, élete sok feltáratlan titka közül az egyik, hogy mikor és miért szánta rá magát a piktúrára. Tájakat, városrészleteket fest, állhatatlanul hajlongó fákat, fakó falakat, csüggedten lila földhátakat, sárgászöld, félig kiszikkadt dombokat. Hogy miért, milyen hatásra kezdenek ezek az úrilány-hangulatú kompozíciók harsányszínűre tüzesedni, tömörre összerándulni, az egyelőre megint csak megmagyarázatlan, de látható folyamat. Tizenkilenc-húsz táján az absztrakt festő Máttis Teutsch készen áll. Nem úgy, mint a magyar aktivizmus, akárhogy is szuggeráljuk, itthon csupán a nonfiguratív határáig eljutni akaró többi alkotója, még kevésbé olyan színvonalon és autenticitással, mint utánuk huszonöt évig a küldetéses tudatú, leginkább csak e küldetést tanúsító magyar nonfiguratívok. A harminchat éves Máttis Teutsch absztrakt expresszionista mester. Ha nem volna az, szánalmas nagyzolás volna a Kék lovasok műveit a művei közé beakasztani, provinciális ágaskodás volna az egész kiállítás. Csakhogy Máttis Teutsch nagy korszaka állja az összehasonlítást. Nem követő, Kandinszkij mellett sem epigon. Nonfiguratív művei – ha a kronológiának hinni lehet – először lobogó, nagy színbordákat rendeznek-feszítenek össze robbanni kész kompozíciókká, vakmerő lila hegymozgások, ádáz sárga vetülésrétegek, vörös, hatalmas rácsapódások harcolnak és egyezkednek egymással. Aztán az elemek mindinkább gomollyá görbülnek, lazán, de határozottan egybegömbölyödnek, és ez a tombolóan színes forgómozgás lesz a nagy korszak legállandóbb tulajdonsága.

Soha nem ismétlődő, soha nem kiszámított, kispekulált állandója. Ennek a gyűjteménynek az egyik nagy élménye a művek lenyűgöző mennyisége, a festő termékenysége, a másik a változatosság, a festő ekkor kifogyhatatlan invenciója. A szabadon tündöklő, keveretlen színeket, ezeket a szabadon felcsapó elemeket mindig magszerűen, örvényszerűen összerántja valami titokzatos hatalmú centripetális komponáló erő, amelynek folyvást ellene szegülnek – belőle kiszabadulnak, kibomlanak és kiszakadnak – nem kevésbé energikus, tehát feszültséget keltő szín-formalendületek.

Huszonkettőig csupa ív, csupa görbület, csupa szegmens minden kompozíció, akkortól előbb feltűnést nem keltve, majd mind markánsabban jelenik meg egy-egy fekete tengely, vörös paralel, sárga sáv vagy körszelet a változatlanul színgazdag síkon. A mámoros avantgárd első nagy másnaposságának és a konstruktív építés higgadtságának ideje ez; Kandinszkij tündérvillanásaiba is ekkor épülnek be – két litográfia mutatja a kiállításon – a Bauhaus nála nem kevésbé tündéri geometriái. A hangulat, a tartalom, a “mondanivaló” egyelőre Brassóban sem változik: életöröm és komor érzetek, dráma és kisimulás, komplikáltság és áttekinthető rend a lényege a Máttis Teutsch-főműveknek huszonhathuszonhétig. Csak a húszas évtized végén, amikor az avantgárd boldogabbik, nyugati szárnya áttör, hódít, átveszi uralmát a szakmai és kereskedelmi értékrendben, s amikorra az avantgárd boldogtalanabb, keleti szárnya elsorvad, felszívódik és szétveretik, csak akkor változik Máttis Teutsch piktúrája is sé-

maszerűvé, didaktikussá és szürkévé.

Törvényszerűen: légüres térben nem lehet vég nélkül világpiktúrát alkotni. És ha Brassó nem provinciális magyar kisváros is az akkor még folyamatos, akkor még meglévő évszázados kultúrájával, harminc körül nem más mégsem, mint szélső kolónia. Ha Kandinszkij a Bauhaus közösségében kaphatott inspirációt és irritációkat, ha Javlenszkij Kandinszkijékkal Németországban művészcsoportot alapíthatott, ha az absztrakt mozgalom Párizsban épp akkortájt mozgósított és győzött, tárgyilagosan megállapíthatjuk, hogy Máttis Teutschot az avantgardizmus cserben hagyta. Az a szép és bonyolult nemzetközi összeesküvés, amely a felfedezendő vidéki rajztanárt tizenhétben a Kassákék mozgalma által fölemelte, a Ma és a Ma kiállításai révén magasra röptette, amely ezt a magas repülést Herwart Waldennel és a berlini Der Sturmmal észrevétette és a magyar bukások után a német-nemzetközi művészeti életbe bevezette és benntartotta, az az avantgárd elfordult Közép- és Kelet-Európától háromnegyed évszázadra. Mással volt elfoglalva, ez nem szemrehányás, még kevésbé panasz – Közép- és Kelet-Európa is mással volt elfoglalva. Ez tény. Tény továbbá – fontos művészettörténeti faktum – Máttis Teutsch addigi mesterpiktúrája.

Máttis Teutsch és a Der Blaue Reiter. Magyar Nemzeti Galéria, 2001. március 14.–július 24.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk