←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Berkes Erzsébet

A Kaland próbája

Az angol mondás úgy tartja, hogy a puding próbája az evés. Érvényes ez még jó néhány dologra, de a művészetekben nem mindig. Ha az ember nincsen ráhangolva, vagy ha képzetlen, bizony nem képes élvezni jó művészeti alkotásokat sem. Érdemes tehát többször, más-más szellemi állapotban hozzájuk látni, mielőtt az elismert tekintélyekkel szemben kimondanánk: ez nem puding; vagy: ez nem jó puding; vagy: ez a jó puding nekem bizony nem ízlik. Persze nem az étkezési szokásaimról akarok beszélni, hanem arról, hogy többszöri nekirugaszkodásom dacára sem tudom korszakos nagy írónak látni Márai Sándort. Ott sző rangos prózát, ahol útirajzot ad, naplót jegyez, emlékezik, ám ott, ahol jellemeket kéne élethelyzetekbe hozni, mesét szőni, egymással ütköző szándékok bukásában megláttatni az igenelhetî értéket – elhalványodik. Olyan távol van a naplóíró Márai a regényíró Máraitól, hogy néha nem is hihető: egyazon kéz vetette papírra az Egy polgár vallomásait és A gyertyák csonkig égnek-et, vagy a Válás Budánt. Amikor tehát a rendszerváltás lendületében elsőnek megjelent irodalomtörténet szerzője, Kulcsár Szabó Ernő a művileg megszakított polgári liberális magyar epikai örökséget össze akarta ölteni a lehetséges posztmodernnel, és ehhez médiumként Márai felmagasztaltatását vélte lehetséges módszernek, zavarba jöttünk: a Márait megillető rehabilitáció kedvéért miért kell eltagadni az Új Holdasokat vagy akár Szobotka Tibort is egyfelől, másfelől meg nem létezőnek kezelni azt a jót, ami sem polgári, sem posztmodern, mint Galgóczi, Gáll vagy Balázs József életműve. A politikai közhangulattól is táplált eufória és a posztmodern hírlelését kísérő ízlésagresszivitás közepette nem is született érdemleges bírálat, amelyik ezt az irodalomtörténet-írást kivesézte volna. A könyvesboltok polcait nagy hirtelen ellepték az addig tilalmazott szerzők, a tájékozódás zavarában publikálási gondokkal is küzdő kritika pedig nem sietett véleményt mondani a hozzáférhetővé tett művekről. Az antikváriumokban folyóméterszám álltak/állnak Márai nyersvászonba kötött tomuszai: “jobb” társaságban sikk nevét megemlíteni, de olvasói számát még az idősebb nemzedék képviselői sem szaporítják. Úgy tetszik, tegnapivá öregedett az életérzés, igazságai pedig közhelyekké üresedtek. Ennek a bágyadt aurának pedig az a legnagyobb kára, hogy elfakítja még az érdemes írások fényét is, hiszen többen nyúlnak (ha ugyan!) regény után, mint naplójegyzetekért.

A Márai-rehabilitáció történetét rövidített változatban érhetjük tetten legsikeresebb darabja, a Kaland minapi bemutatója alkalmából.

Az ősbemutatót Németh Antal rendezésében tartotta 1940 őszén a Nemzeti Kamaraszínház. Jóllehet abban az évadban tizenkét magyar szerzőt vitt színre a Nemzeti és a Kamara összesen, közöttük olyan bemutatókkal, mint Tamási Áron: Vitéz lélek, Kovách Aladár: Téli zsoltár, Bókay János: Négy asszonyt szeretek, de elsöprő sikert csak a Kaland aratott, három évadon át játszották (351 alkalommal), Márai pedig elnyerte az Akadémia Vojnich-díját (1908-tól fogva a legjobb magyar színdarabnak járó jutalom volt). Hőse egy sikerei delén álló orvosprofesszor, aki klinikájának avatása napján megtudja, hogy imádott felesége elhagyni készül őt a tehetséges adjunktus kedvéért. Míg az asszony lázas panaszszavait hallgatja, felfigyel más jelekre is, asszonyát hirtelen megvizsgálja, s rájön, hogy felesége súlyosan beteg. Erről azonban mit sem szól, áldását adja az asszony távozásához, gondoskodik anyagi biztonságáról is annak tudatában, hogy fél évnél tovább a szép hűtlen már nem húzhatja. A professzor mindezek után érzelmi kalanddá nyilvánítja szerelmi házasságát, s visszatér igazi feladatának életprogramjához, a betegek gyógyításához.

A döntés szép és magasztos, a nézősereg ilyesmit elvárva telepedett a nézőtérre, a színészek kifogástalan komolysággal játszanak, mégis többször kuncogás bugyborékol föl a drámai kinyilatkoztatások hallatán a széksorokból. Először akkor, amikor az adjunktusba szerelmes érett korú doktornő viszonzatlanul hagyott szerelméről panaszkodik az adminisztrátornőnek. Tényleg, kissé nyögvenyelős a jelenet, nincs is más funkciója, mint a néző tudomására hozni az alaphelyzetet: ki kicsoda, s milyen érzelmi kapcsolatban állnak a szereplők. Lehetett volna leleményesebb a szerző. Másodjára akkor, amikor a felesége hogyléte, érzelmi zavarai iránt érdeklődő professzor rájön, hogy ő bizony egy megcsalt férj, s nem más a csábító, mint saját beosztottja. Ezt a felismerést drámainak szánta a szerző, csakhogy mára egy felszarvazott férj, akit envaksága tett gyanútlanná, komikus figura. Növeli a komikai hatást, hogy sem tekintélytisztelet nincs a mai nézőben – egy professzor! na és? –, sem annak feltétlen helyeslése, hogy az asszony hűséggel tartozik az őt eltartó férjurának. Harmadszor akkor kezd kuncogni a publikum, amikor a távozó feleség anyagi jólétét is biztosító professzor saját lelki nagysága felett mereng, ellepi az önmagától való meghatódottság, ám becsörtet a gyermekkori barát, és visszavonja az első felvonásban elmondottakat: az a teljes igazság, hogy mit sem ér az élet szerelem nélkül. “Na süsd meg – vihognak a széksorok –, ez meg pont most engedte szélnek az asszonyt!” Így maradnánk talpig dilemmában, ha egy ingyenbeteg nem erősködne: őt nyomban vizsgálja meg a professzor, mert életben akar maradni!

Ach, a kötelesség! Ez szólítja vissza nagy ügye mellé hősünket, aki enbaját elhárítva sztetoszkóp után nyúl, és folytatja az ő nemes célját.

Itten már nem mer röhincsélni a közönség, fél az orvosoktól, reméli is, hogy házassági bajai miatt nem hagyja őt, a beteget ellátatlan az egészségügy mágusa. Viszont azt is érzi, hogy ez bármekkorát szól is, zárópoénnak elég nagy közhely. A taps nem a darabot, hanem a jobb sorsra méltó színészeket köszönti.

Kétségtelen, hogy az ősbemutató is jeles színészekkel operált: Rajnai Gábor, Tőkés Anna, Jávor Pál és Makay Margit léptek benne színre, de háromszázötven előadást ezzel a parádés szereposztással sem lehetett volna elérni, ha a darab nem tetszik. De mi tetszett a korabeli nézőnek?

A Nemzeti Kamaraszínházba elsősorban míveltebb polgárközönség járt. Ez a közönség a második bécsi döntés évében (Észak-Erdély vissza), Teleki öngyilkosságának idején (1941 tavasza), a Szovjetunió megtámadásának idején azt akarta tudni magáról, hogy képes nagyobb feladatra, mint a magánéletben megteremthető boldogság. Akár a szívét is érzésteleníti, csak a kötelességének eleget tehessen. Nem a politika nyelvén, de a közhangulattal egybevágólag azt sugalmazta a Kaland, hogy a polgári erény netovábbja, ha áldozatokat hozunk a magánszférában, és tesszük a dolgunk a közélet síkján. Ezt a szép gondolatot mindenkor érdemes kizengetni egy közösségben (mert nincsen közösség, ahol az egyéni boldogság és a közérdek feltétlen egybeesne), ott pedig még érdemesebb, ahol épp nemzedékek közös álma – ott és akkor Trianon revíziója – látszik valóra válni. Ezt ilyen szép, áttételes formában még egy olyan kitűnő antifasiszta is elmondhatta, mint a kassai illetőségű Márai. Mára azonban ilyen konkrét történelmi áthallása nincs a darabnak. Sőt új keletű sincs: a közös cél, a kapitalizmus felépítése kevés örvendeznivalót igazol a nagy többségnek. Az imént leváltott világrendszerről nem is beszélve. Marad az egyéni boldogság, de azt meg nem illik helyeselni. Ülünk hát egy szép üres bombaszttal a színpaddal szemközt – ez nyilvánvaló; s egy kevésbé nyilvánvalóval szívünk közepiben: hol az a polgárság, amelyik többet hagyott ránk pózainál?

A mai közönség már tud valamit, amit a hatvan évvel ezelőtti még nem tudott, vagy nem akart előre látni. Ha ma polgári erényeket akarunk előhívni, nem a két háború közötti viselethez kellene visszanyúlni. Talán a reformkorihoz. Talán a hódoltság előtti szabad királyi városok polgárai erényeihez. Vagy azt feltángálni, amit a kényszerű kollektivizálások közepette összeeszkábáltunk. Csak ne azt, amin nevetve átléptünk már.

Az Éjszakai Színház előadását a Piccolo Színházban Kőváry Katalin rendezte, sajnos nem a rá egyébként jellemző elmélyültséggel. Ha azt tette volna, kiderül, hogy Kádár professzor egy önmagába szerelmes pozőr, Zoltán tanársegéd egy karrierista génbank, Pálos orvosnő egy diplomás bakamári, Kádárné Anna pedig egy unatkozó úriasszony, akinek szerencséje van, hogy hamarost elviszi a gyógyíthatatlan kór, mert különben már csak a dunapentelei építkezéseken tudhatja meg, milyen is az élet. Az ordítóan szegényes díszleteket ifj. Jordán Tamás tervezte, a tökéletesen félreértett jelmezeket Dőry Virág: az orvosok zsakettje éppúgy megmagyarázhatatlan, mint az orvosnő délelőtt viselt fekete, strasszdíszes öltözéke. A színészekről legtöbb jó, ami elmondható, hogy egyetlen gesztust sem engedtek meg maguknak, amivel véleményezték volna ezeket a figurákat. Tartották magukat ahhoz az egy síkhoz, amin belül “terük” volt. A papír síkjához.

Éjszakai Színház
Márai Sándor: Kaland
Rendezî Kőváry Katalin; díszlet ifj. Jordán Tamás; jelmez Dőry Virág; technika Veres Gábor; munkatárs Kuchta Csilla.
Kádár Péter, professzor – Mécs Károly; Anna, a felesége – Söptei Andrea; Pálos Eszter orvosnő – Hámori Ildikó; Zoltán tanársegéd – Rékasi Károly; Szekeres orvos – Horváth Sándor; asszisztensnő – Zsurzs Kati; újságíró – Láng Balázs.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk