←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Takács Ferenc

Senkiföldjén

Éppen harminc éve, 1971-ben jelent meg George Steiner zsidó származású, német születésű, francia neveltetésű, amerikai állampolgárságú, Angliában honos irodalomkritikus és esszéista Extraterritorial (Területenkívüli) című esszégyűjteménye. A szerző – nyilván a maga léthelyzetéből adódó érzékenységgel – a huszadik századi irodalom egy sajátos alakjával foglalkozott benne: a nemzeti-nyelvi területenkívüliség írójával, avval a jellegzetesen modern irodalmi lehetőséggel, amelyet – sok más szerző társaságában – olyan jelentős szerzők váltottak valóra, mint Conrad, Beckett, Nabokov és Ionesco. Mindannyian kiléptek anyanyelvükből és nemzeti kultúrájukból, mindannyian a nyelvek-irodalmak közötti határsávban hasítottak ki maguknak művelhető parcellát, mindannyian köztes helyzetük otthontalanságát, sehová-sem-tartozásuk felismeréseit könyvelték át irodalmi haszonná és üzenetté.

Tavaly, 2000-ben, jelent meg Végel László Exterritórium című könyve (naplója? memoárja? konfessziója? esszéje?), amely a Steiner taglalta és értelmezte írói lehetőség sajátosan kelet-európai és ezredvégi változatáról szól. Arról, hogy miként érheti utol az írót a végletes és végleges otthontalanság, miként veheti birtokába a sehová-sem-tartozás a kelet-európai posztkommunista katasztrófafolyamat legkatasztrofálisabb leágazásában, a balkániban.

A külsődleges értelemben vett történet – és ennek naplója (mint kiderül, utólagosan készült naplója, azaz inkább emlékirata) Végel könyvében – a Milosevics Jugoszláviája elleni NATO-büntetőakció. Újvidéken vagyunk, rég megszüntetett autonómiájú nemzetiségi területen; szólnak a légoltalmi szirénák, hullanak a bombák, a szerbek közül sokan target-jelvényekkel tüntetve dacolnak az ellenséggel, beverik az albán kereskedők kirakatait, gyanakodva méregetik a helybéli magyarokat, és ha magyar szót hallanak, van, hogy ingerülten, sőt durván reagálnak rá. Közben az élet megy tovább, a totális abnormalitást az emberek rutinizálják, átállnak az óvóhelyi életre és a mindennapi fennmaradáshoz szükséges ügyeskedésre; a magyarok gyerekeiket arra intik, hogy lehetőleg ne szólaljanak meg magyarul, maguk pedig a monoton, hangsúlyozás nélküli szerb beszédet gyakorolják, mert így kevésbé tűnik fel akcentusuk. Végel, ha nem bujkál is, a biztonság kedvéért gyakran változtatja helyét, kölcsönlakásba költözik, vendégségben lakik, egy pincében romáknál húzza meg magát; munkahelyét, ha teheti, kerüli; telefonja üzenetrögzítőjéről letörli a magyar nyelvű fogadószöveget. Szellemi és írói működése megbénul, írni, olvasni képtelen. Afféle egzisztencialista határhelyzetbe kerül, környezetének és önnön identitásának gyökeresen új, elemeire bomlott változatával kénytelen szembesülni.

Ez a kettős szembesülés teszi ki a könyv belső történetét. A környezetre Végel az esszékomponenssel reagál: csapongva, mégis makacsul vallatja, hol kesernyés megadással, hol fájdalmas nosztalgiával, Jugoszlávia történetét, az 1918 utáni nyolcvan évet, Versailles eleve halálra ítélt, mégis egy nagy európai lehetőség ígéretével terhes művét. Majd – egyre nagyobb fájdalommal és kétségbeeséssel a hangjában – a mű széthullását, a szocialista Jugoszláviát felváltó polgári Jugoszláviát, amely születése pillanatától illúzió volt, mivel rögtön felfalta egy nagyobb és véresebb illúzió, NagySzerbia fantomja, amelynek vágyott határait hamarosan tömegsírokkal jelölték ki Horvátországban, Boszniában, és Koszovóban. De nyomon követi, hol csendes, hol hangos irtózással ennek a folyamatnak a szubjektív oldalát is: hogyan vett erőt a köztudaton, az emberek eszén és szívén a mindenféle tényszerűségtől és valóságtól elrugaszkodott nemzeti önkép, a polgárainak tökéletes egyenjogúságot, nemzetiségeinek boldogulást nyújtó, kezet másra sohasem emelő, ártatlan Szerbia mindenféle bírálattal, kifogással, ellenvetéssel szemben tökéletesen immúnis őrült fikciója.

A konfesszió, Végel könyvének vallomásos eleme viszont evvel éppen ellentétes belső folyamatról tudósít. Ha a környezetében a valóságot – azaz azt a helyzetképet, amely racionálisan mérlegelhető, megkérdőjelezhető és kiigazítható – egy mindenható, megkérdőjelezhetetlen és feltétlen azonosulást követelő fikció váltotta fel, az íróban ennek a fordítottja zajlott le. Mindarról, amit korábban valóságnak hitt, mindazokról a szellemi keretekről és eszmei szerkezetekről, amelyekben korábban elhelyezkedett, és amelyekkel összefüggésben értelmezte magát, most kiderül számára, hogy illúziók voltak, a vigasz és az öncsalás fikciói. A “jugoszlávságról”, a népek testvériségéről és egységéről bebizonyosodott, hogy szemfényvesztés, a kisebbségi helyzet jó esetben skanzent, rosszabb esetben gettót kínál a vele pozitívan azonosulni próbálkozónak, a határon túli “anyaország” pedig csalóka ígéret, mások hazája (és önáltató-önvigasztaló fikciója). Mindez identitáslehetőség volt Végel számára, a belső otthonosság biztosítéka, emberileg-íróilag egyaránt. Most minderről kiderült, hogy – egész egyszerűen – nincs, azaz Végel többé nem tudhatja, s nem is tudja, kicsoda-micsoda ő. Illetve mégiscsak tudja: maga a semmi, aki sohasem volt képes szembenézni a maga semmiségével, aki nem ment el, aki még mindig itt van, ezen a lelki exterritóriumon, ebben a szellemi voltországban.

Édesanyja kérdezi meg tőle, gyakorlatias és hétköznapi anyai aggodalommal: miért nem ment el, miért van még mindig itt? Valóban: miért nem tud elmenni innen, miért nem tud nyelvileglelkileg is területenkívülivé válni Végel (vagy ha már itt tartunk, a magyar író, akár kisebbségi, akár többségi illetőségű)? Erre a kérdésre több szokásos válasz is van, a magasztosan moralizáló, az “itt élned, halnod kell”-típusú, az íróság és az anyanyelv viszonyát romantikusan privilegizáló és abszolutizáló válasz és a földközelien, sőt cinikusan realista, amelyik szerint a lustaság és a gyávaság marasztal. Végel esetére egyik sem áll: többnyelvű környezet lakója, világéletében két nyelv között közlekedett, látható jókedvvel, érdeklődéssel és – íróként, magyar nyelvű íróként is – számottevő haszonnal; lustának és gyávának pedig aligha nevezhető ember. De édesanyja kérdésére mégsem tud válaszolni. Lehet persze, sőt biztos, hogy ez a tisztességes válasz: hogy nincs válasz, hogy minden válasz, moralizáló és cinikus egyaránt, önáltató mellébeszélés lenne, a magyarázat hamis vigasza.

“…az emberek / Túl sok valóságot nem bírnak el” – írta T. S. Eliot a Négy vonósnégyesben. Végel könyve voltaképpen erről szól, tragikusan és kétségbeejtően: mennyire képtelen elviselni, s menynyire képes tökéletesen elfojtani, nemlétezővé tenni, megközelíthetetlenné és felfoghatatlanná bűvölni a valóságot az elviselés pótszere, esetünkben a nacionalizmus ésszel-érzelemmel kikezdhetetlen paranoiája és paroxizmusa, a kollektív rosszhiszeműség jegyében születő és működő fantomvalóság.

De Végel könyve ennek az ellenkezőjéről is szól: arról, hogy van, aki mégiscsak elbírja a valóságot, akár gyilkos adagokban is. Végel – csendes, mégis felemelő heroizmussal – megtanulta elfelejteni a maga öncsaló és vigasztaló fantomjait, publikus és magántermészetű illúzióit, s képes volt rá, hogy – környezete valóságához hasonlóan – semmivé legyen, és elbírja a semmi valóságát.

A könyv utolsó oldalain beköszönt a béke. Jugoszlávia térdre kényszerült, a nép persze fegyverdurrogtatással ünnepli győzelemként a meghódolást és megaláztatást. Végel megfürdik, tiszta pizsamát vesz, lefekszik; holnap majd pázsitot nyír, utána pedig íróasztala mellé ül. Rég tette mindezt. Vélhetőleg írni kezd újra, hiszen eljutott a maga senkiföldjére, és mostantól – igazi területenkívüliként – a megsemmisülést átkönyvelheti írói nyereséggé. Szerencse a szerencsétlenségben: talán mégiscsak érdemes volt helyben maradni, talán mifelénk magától is eljön mindenki senkiföldje.

Végel László: Exterritórium. Pécs, 2000, Jelenkor Kiadó. 208 oldal, 1000 forint.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk