←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Pető Iván

Hol lakik a kommunizmus?

Idézzük fel az ezredfordulós történetet: Pokorni Zoltán oktatási miniszter 2000ben saját hatáskörében elrendelte, hogy minden év április 16-án az iskolákban holokauszt-emléknap tartandó. Erről eszébe jutott Horváth Béla kisgazda képviselőnek régi, kedves ideája: kellene egy országgyűlési határozat, hogy legyen emléknap a kommunizmus áldozatainak is.

Higgyük, az oktatási minisztert őszinte jó szándék vezérelhette, amikor a másik emléknaphoz ürügyül szolgáló megemlékezést elrendelte. Az, hogy holokauszt-ügyben lennének oktatási, nevelési teendők, nem kétséges. Arról, hogy a választott forma, egy iskolai emléknap mire jó, alább bővebben. Az elmúlt évek megnyilatkozásainak ismeretében persze eléggé kiszámítható volt, hogy egy ilyen döntésre válaszul megszületik a másik javaslat is.

A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja, kimondva, kimondatlanul a jól ismert, sokszor hallott is-is szemléletre épült: kétségtelen, nagyon sok zsidót is kiirtottak a második világháború alatt, de ne feledjük, nem csak a nácizmusnak, a kommunizmusnak (más változatban a magyarságnak) is voltak áldozatai.

A tudatlanság, a tévhitek elleni fellépés, akár a holokausztról, akár a kommunista rendszer, a magyarországi szocializmus áldozatairól van szó, azonban más ügy, mint az emléknap. S a két emléknap mindenesetre eltérő logikára épül, mint az egy. Nem pusztán arról van szó, hogy a kormánypártok és a MIÉP támogatásával megszületett országgyűlési határozat nyomán az az érdekes helyzet állt elő, hogy a kommunizmus áldozatainak emléknapja törvényhozói aktussal kihirdetett – elvben – általános, országos megemlékezés, a másik, a holokausztemléknap viszont egy miniszteri utasítással elrendelt iskolai pedagógiai feladat.

Ennél súlyosabb probléma, hogy már csak ezért is szerencsétlen ötlet az ilyen módon bevezetett két emléknap, mert ezzel az oktatási miniszter remélt, eredeti szándékával szemben az összehasonlító véralgebra sulykolódik: vannak ezek az áldozatok, meg azok, itt ennyien, ott annyian…

Létezik a szép és veretes magyar gyásznap, október 6-a. Ahogy az Egyesült Államokban az eredetileg a polgárháborús hősöknek szentelt május utolsó hétfőjéből lehetett általánosabb megemlékezés, a háborúk hősi halottainak emléknapja, Memorial Day, talán nálunk is lett volna esélye egy kicsit átformált nemzeti gyásznapnak. Hogy évente egy alkalommal egyszerre emlékezhessünk meg az 1849. október 6-án és az 1950. augusztus 19-én kivégzett tábornokokról, a magyar holokausztban és a Don-kanyarban elpusztultakról, a munkaszolgálatból és a Gulagról vissza nem tértekről, Mádéfalváról és Mohácsról, Nagy Imréről és Batthyányról, Fürstről és BajcsyZsilinszkyről meg a többi áldozatról. Ettől még – mondjuk, élve a kerek évfordulók kínálta lehetőséggel – nyílott volna mód egy-egy ügy alkalmankénti kiemelésére is.

A kommunista diktatúra áldozatainak emléknapjáról szóló eredeti javaslat a megemlékezésre az 1945. április elején, a híveinek védelme közben, szovjet katonák által agyonlőtt báró Apor Vilmos győri megyéspüspök halálának napját ajánlotta. Az elfogadott határozat azonban már 1947. február 25-e évfordulóját jelölte ki.

Ez utóbbi vitathatatlanul a magyarországi kommunista rendszer megteremtésének fontos, szimbolikus eseményéhez kötődik. Kovács Bélát, a kisgazdapárt főtitkárát, a kommunistákkal szemben álló törekvések következetes képviselőjét 1947-ben ezen a napon tartóztatták le a magyarországi szovjet hatóságok az ellenük folytatott kémkedés és ellenkormány alakítására irányuló összeesküvés koholt vádjával. Szimbolikus volt a pillanat, mert ilyen nyílt szovjet beavatkozásra ritkán került sor, ezért egyebek közt éppen ez az esemény mutatta meg, hogy ha a kommunista követeléseknek nem enged a parlament (amelynek többsége megelőzően nem függesztette fel Kovács mentelmi jogát) és a többi párt, végső soron a megszálló Szovjetunióval találják magukat szembe.

Mégis, ha feltételezzük, hogy mi lehet az emléknap kiötlőinek és elfogadóinak célja, nehéz pedagógiai feladat keletkezett e dátummal. Mindazzal együtt ugyanis, hogy Kovács Béla vitathatatlanul az egyik leginkább tiszteletet érdemlő politikusa és áldozata volt az 1945 utáni időszaknak (lefogása után a Szovjetunióba hurcolták, bírósági tárgyalás nélkül 25 évre ítélték, csak 1955-ben térhetett vissza Magyarországra, családjához pedig csak 1956 áprilisában), a forradalom utáni pályája – mondjuk így – nem illik a koncepcióba. Bár tagja volt a Nagy Imre-kormánynak, és november 4-e után nem fogadta el a Kádár által felkínált kormánytagságot, az 1958. novemberi “választásoktól” 1959-es haláláig országgyűlési képviselő volt. Ha egyszer eszébe jut egy emléknapi iskolai beszélgetésen egy tájékozottabb gyereknek megkérdeznie: a kommunizmus áldozata Kovács Béla hogyan lehetett képviselő Nagy Imre kivégzése, az 56 utáni brutális megtorlások után, bizony szép tanári feladat lesz érthető és igaz választ adni.

A tanári segédeszköznek szánt, az oktatási miniszter előszavával megjelent könyvecske három történelmi tárgyú és egy pedagógiai dolgozatot, valamint egy válogatott bibliográfiát és az iskolai gyakorlatban hasznosíthatónak vélt filmjegyzéket közöl. Miközben szinte minden mondatával egyetért az ember, maga a kiadvány is jól tükrözi azt a bizonytalanságot, ami az emléknapot belengi. E tétovaság kettős forrásból ered. Egyrészt a tárgy körülhatárolatlanságából, másrészt az iskolai feldolgozhatóság gondjaiból.

Minek is kellene történnie ebből az alkalomból? Az emléknap támogatói, elrendelői közül van, aki minden év február 25-én komcsizni kíván egy kicsit, lehetőleg aktuálpolitizálva. Más esetleg valóban elsősorban egyszerűen csak megemlékezne a kommunista diktatúrák áldozatairól, Kambodzsától Kubáig. A tanári segédkönyv viszont abból indul ki: e nap alkalom rá, hogy felébresszük vagy ébren tartsuk a pislákoló emlékezetet, miszerint a rendszer magyarországi változata nem csak a “késő kádári” SZOT-beutalós, Gorenje-turizmusos, mintamókusos, lakáskiutalásos kispolgári világ volt. De felmerülhetne, hogy a megemlékezés segítse megérteni, miből s hogyan is jött létre ez az embertelen rendszer, hogyan keveredik az emberiség ilyen kalandokba.

A kiadvány miniszteri előszavában megfogalmazott szándékkal nincs probléma, hiszen ki vitatná: a múlt megismertetése az iskolákban elsősorban a történelemórák feladata. A múltat nem hagyhatjuk feledésbe merülni, s legyen a felnövekvő nemzedékek számára elfogadhatatlan mindenfajta embertelen diktatúra, amelynek kommunista változatát sokan és sokféleképpen szenvedték meg, bizonyos értelemben az egész nemzet. Az emléknapról tételesen azonban csak annyit mond: az évente ismétlődő alkalom lehetőséget teremt az alapértékek megismerésére, az érzelmi, morális azonosulásra.

A megfelelő korosztályok történelemóráján azonban valószínűleg ma is könynyebb lenne az érzelmi motivációval operálni, a pedagógiai célokat megvalósítani, mint a speciális alkalommal.

Az iskola szempontjából ugyanakkor mégiscsak felmerül: függetlenül az elkülönült emléknapok említett problematikájától, ha már van a kommunizmus áldozatainak is emléknapja, mit lehet vele kezdeni? Mert az emberben rögtön felidéződnek az egykori iskolai ünnepségek, megemlékezések, az ezen alkalmakkor lebonyolított mozi- vagy színházlátogatások hangulata. Nem az esemény kommunista tartalma tette, hogy többnyire balhéba, marháskodásba vagy éppen fűrészpor-állagú, alig érthető beszédbe csapott át az ilyesmi.

Hogy a személyes emlékek nem kivételesek, azt jelzi a kiadvány pedagógiai tanulmánya is. Szerzői úgy vélik, hogy a szocializmus ünneplési rendjének máig ható következménye az a közöny, amellyel a kamaszok az iskolai ünnepségeket fogadják. A gyerekek – így a dolgozat szerzői – “megérezve a hazugságot, nemegyszer szétröhögték a legfennköltebb hangulatú ünnepi műsort” is. Abban azonban, hogy ez rendszerspecifikus lett volna, ők sem biztosak: “a mai középiskolás diákok sem ünnepre készített lélekkel ülnek be… de többnyire mélységes közönynyel… Az eseménynek nemcsak tartalma idegen számukra, de műfaja, rítuselemei is.”

Nem segíti a megemlékezést, írják a pedagógus szerzők, hogy a közéleti gesztusok gyakran komromittálódtak, lejáratódtak, s – tehetjük hozzá – ott, ahol a gyerekek a szülők egykori iskolájába járnak, vagy magán a tantestületen belül igazán átlátható, hogy a ma a kommunizmus áldozatairól emlékezők közt ki volt, aki egykoron nem győzött azonosulni a szörnyűnek mondott rendszerrel.

Fenyő D. György (aki egyúttal a kötet szerkesztője is) és Trencsényi Borbála az iskolai megemlékezés néhány lehetséges változatát bemutató tanulmányuk bevezetőjében világosan látja a feladat fejlődés-lélektani nehézségeit is. A tudatosan előidézett nevelési helyzetek közt az ünnepség és a megemlékezés a legnehezebbek közé tartozik – írják. A mai iskolások nem a 20. századot meghatározó koordináták közt élnek. A gyerekeknek még fejletlen az időtudatuk, ritkán adódnak politikai rendszerek megítélésére alkalmas élményeik, nincs határozott világképük, így érzelmi, morális viszonyuk is aligha lehet múltbeli eseményekhez.

Egészítsük ki ezt még azzal, hogy a kommunizmus megítélésében a felnőtt társadalom is erőteljesen megosztott. A szülők, ma már inkább a nagyszülők közt egyaránt előfordulhatnak egykori áldozatok; életük boldog korszakát, a gyors társadalmi felemelkedést az előző rendszerhez kötők; pusztán érzelmi vagy szociális alapon nosztalgiázók; alámerülők, akik közben egész jól alkalmazkodtak, elboldogultak. A gyerekek egy része azt hallja otthon, hogy az a rendszer az ördögtől való volt; másoknak elsősorban az idegen megszállásról mesélnek; sokan úgy érkeznek az iskolába, hogy úgy tudják, volt egy nemes és szép idea, de valakik valamikor elrontották a dolgot; s vannak, akiket arra tanítanak a szülők, akkor is lehetett élni, ma sem könnyű: politikával, ideológiákkal csak iskolai leckeként kell foglalkozni.

A felnőtt társadalomnak az elmúlt tíz évben alig oldódott az amnéziája, írják a szerzők, a gyerekek nagy része alig ismeri a családi történelmet, így lehetetlen a kulturális hagyományozás, az ünneppel való azonosuláshoz szükséges mitikus leegyszerűsítés, a természetes találkozás a történelemmel.

Mit tehet a lelkiismeretes pedagógus, ha egyszer mindennek ellenére létezik a kommunizmus áldozatainak emléknapja? Miközben az iskola minden évben megtartja, ne kelljen minden diáknak mindegyiken részt vennie, mérlegelje a tantestület, mikor milyen évfolyamú, életkorú gyerekeknek van mondanivalója – javasolják a minisztériumi kiadvány szakértői.

A kötet három történelmi tárgyú dolgozata – a szerzők tisztes munkája ellenére – nemigen különbözik a Rubicon vagy a História írásaitól, legfeljebb tárgyukban, de nem a feldolgozás módjában kapcsolódnak az emléknaphoz. Talán világos az eddigiek alapján: ez nem a szerzők hibája, hanem a “kitalálatlan” emléknapé.

Kun Miklós összefoglalása a sztálini rendszer áldozatairól az adott terjedelmi keretek közt igyekszik teljes leltárt adni. Mint írásai általában, itt is a vezetők torzult személyiségét és nem a rendszer működésének logikáját állítja a középpontba.

Stark Tamás rövid tanulmánya a második világháború alatt és után szovjet fogságba hurcolt magyarokkal foglalkozik. Ki tagadná, hogy a magyar történelem szempontjából fontos, ugyanakkor kevéssé ismert ez a téma. De a hadifogolykérdés, a malenykij robotra hurcolás és a Szovjetunió sok más háborúban és utána viselt dolgai nem a kommunista nézetekből eredtek. Éppen az lett volna ennek kapcsán az igazi érdekesség, ha a szerző rámutat: a hirdetett ideológia, az önkép és a szimpla, jellegében leginkább 18–19. századi nagyhatalmi allűrök hogyan fértek meg egymással, s hogyan lehetett hinni a kommunista eszméknek, amikor a Szovjetunió éppen Magyarországon oly erőteljesen mutatta ezt a nagyhatalmi arculatát.

Gyurkovics Miklós áttekintése az 1945 utáni korlátozott demokráciától az 56-os forradalomig tartó időszakról korrekt összefoglaló, néhány kisebb tévedéssel (például az 1947-ben kezdődő hároméves terv még nem volt szovjet típusú; a 100 munkásnál többet foglalkoztató üzemek államosítására nem 1948 végéig került sor, hanem szabályos kommunista pucscsal, 1948. március 25-én). E dolgozatnál különösen szembeötlő ugyanakkor: ilyen jellegű írás számos áll rendelkezésre, de egyébként is, a feldolgozás módja, tagolása aligha különbözik egy tankönyv több iskolai tanórán áttekintendő megfelelő részétől.

A kiadvány történeti tanulmányai kapcsán leginkább az kifogásolható, ami hiányzik. A harminc évig tartó Kádár-korszak megítélése némileg bonyolultabb, mint a Rákosi-korszaké vagy 1956-é. De a mai felnőttek többsége számára mégiscsak ez volt a kommunizmus. Kár, hogy ezzel az időszakkal foglalkozó írásnak nem jutott hely. És ugyanígy érdemes lett volna a kommunista rendszer genealógiájának is figyelmet szentelni. Mert aligha tévedünk, ha feltételezzük, egy dolgozat, amely legalább vázlatosan áttekinti, hogyan lett a 19. századi szociáldemokrata eszmékből, a marxi tanokból lenini, majd sztálini rendszer, mi maradt ez utóbbiból a brezsnyevi pangás évtizedeire, illetve a Kádár-korszakra, segítené a tanári munkát. Legalább alkalmat kellett volna teremteni az emléknapra készülő pedagógusoknak, hogy elgondolkodjanak az olyan kérdéseken, mi is a kommunizmus: gonosz, megátalkodott emberek öncélú agyszüleménye; az eredeti, az elnyomásból, a szociális igazságtalanságokból kiinduló mozgalom szándékainak tudatos eltorzítása; esetleg az antagonisztikus osztályellentétek, a szociális igazságosság tanából, illetve a piacgazdaság önszabályzó mechanizmusa, a szólásszabadság és szabad politikai szervezkedés elvetéséből szükségszerűen következő rendszer?

A hiányra nem magyarázat a miniszteri bevezető, miszerint nem lehet teljességre törekedni, még a szakemberek is vitatkoznak, a történettudomány csak részben dolgozta fel a kommunista diktatúrák történetét, és a Kádár-korszakról sem áll rendelkezésre elég megbízható értékelés. Azért ennél jobb a helyzet. Arra nem érdemes várni, hogy mindenki egyformán ítélje meg ezt az ügyet, mert viták mindig lesznek. A feldolgozások, persze vegyes színvonalúak, de most is jócskán állnak rendelkezésre, s a megjelent dolgozatok szintjén akár két-két eltérő megközelítésű Kádár-korszak-, illetve kommunistarendszer-elemzésre is akadt volna szerző.

Tanulság? Nem kell mindig. De ha már a kommunizmus áldozatai a téma: érdemes olykor felidézni a pokolhoz vezető út és a jó szándék dialektikus kapcsolatát. Ha pedig az emléknapról esik szó, mondjuk ki: az eredeti jó szándék és megfontoltság hiányát bizony a legnagyobb igyekezettel készített tanári segédkönyv sem tudja helyrekalapálni.

Iskolai emléknapok. A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja. Budapest, 2001, Oktatási Minisztérium. 95 oldal.

 

 

 

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk