←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Almási Miklós

A balhé

Alan Sokal fizikus – most a New York University professzora – gondolt egyet, és írt egy halandzsából, híres-divatos szerzőktől összeollózott, badarságokkal megtűzdelt, nagyképű dolgozatot: az egésznek se füle, se farka nem volt, balhéból írta, illetve tesztelni akarta a szakmát. (Már a címe is frappírozott: A határok áttörése: arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé.) A szöveget elküldte az akkor tekintélyes Social Text c. amerikai tudományos folyóiratba, ahol le is közölték. Sokal ezután kezükbe nyomta második cikkét is, melyben leleplezi magát, és elárulja, hogy amit első “dolgozatában” összehordott, az szemenszedett marhaság, csak arra volt kíváncsi, hogy vajon beeszik-e a tekintélyektől elájult szerkesztők. Beették, minek következtében az önleleplező cikket nem voltak hajlandók közölni (nem üti meg a tudományos mércét…). Ez a tréfa adta az ötletet további balhék gyártására: Jean Bricmonttal együtt összegyűjtöttek még egypár badarságot, szándékos ferdítést, nagyképű homályt vagy szándékolatlan tévedést – ebből lett ez a mostani pamflet. Nem rosszindulat, nem támadás a humán értelmiség ellen – egy ideig így értelmezték a szakmában –, de nem is igazán komolyan vehető tudományos cáfolatféle, csak fricska a posztmodern nagyképűség ellen.

Ahogy ők mondják, két ponton vették komolyan a balhékeverést: nem tetszik nekik a kognitív relativizmus, miszerint a tételek kortól függő állítások, ezért relatívak, nincs hagyományos értelemben vett külvilág meg valóság, az ilyesmi csak a modern ember ilyen-olyan konstrukciója: “Könyvünk célpontja az ismeretelméleti relativizmus, vagyis az az elképzelés, hogy a modern tudomány semmi több, mint »mítosz«, »narráció« vagy társadalmi konstrukció.” Ugyanakkor, lévén fizikusok, matematikusok, igencsak csípte a szemüket az a fogalmi hókuszpókusz, ami a mai társadalomtudományok (egy részében) eluralkodott – nem szeretik a divatos nonszenszeket. Pláne ha a közvélemény sznobizmusára játszanak rá, ha egy-egy nagy névtől mindent elfogadnak, akkor is, ha szándékosan értelmetlen a dolog.

Mielőtt továbbmennék, hadd valljam be, tetszik nekem ez a pimasz gesztus, úgy egészében meg is érdemli a mai filozófia és társadalomtudományi környéke, amelynek nonszensz-játékait már se nem élvezem, se nem értem. Ugyanakkor a névsorban szereplők többségének “megtámadását” méltatlannak érzem (pl. Kristeváét, Feyerabendét vagy Gilles Deleuze-ét), meg üresnek azt a harcos, de elvont kirohanást általában a “posztmodern” beszédmód ellen. Ezek a támadások többnyire a szerzők matematikai (halmazelméleti, topológiai) “kirándulásait” illetik, végül is Sokal és Bricmont e téren szakemberek, fel tudják mérni, hol laza a szöveg, felszínes a metafora, pláne ha szakszerűtlen a magyarázat. Jacques Lacant pl. halmazelméleti kirándulásainak gyenge pontjain érik tetten: mi a túrónak foglalkozik annyit topológiával meg terekkel, ha e fogalmak valódi matematikai jelentésével nincs igazán tisztában? És sajnos Lacan megszállottként tér vissza e terepre, önként felkínálva a Nagy Rúgás lehetőségét. Sejtem, hogy jogos (igaz) ez a bírálat, de kritikájukon nem tudok szívből röhögni. Lacan ettől még klasszikus marad a strukturalista pszichoanalízisben, Deleuze már meg is halt, óriás volt akkor is, ha kicsit nagyképűsködött. Szóval: tetszik a halandzsa leleplezése, és sajnálom a szakmát. Mert a szerzők – amellett, hogy nem tudnak szellemesen írni – olyasmit is lerombolnak, amit nem kellene.

Például a filozófiai nyelv sajátos többértelműségét. Arra gondolok, amit egyszer Adorno írt a “termékeny homályról”. Szövegei frappáns aforizmák, ám nem mindig kristálytisztán világosak. Amikor erre rákérdeztek, azt válaszolta, hogy a filozófia bizonyos pontjain nélkülözhetetlen a fogalmi homály. Megfordította Goethe híressé vált utolsó szavait (“mehr Licht”), és játékosan a “mehr Dunkel” pártjára állt, mikor a filozófusszakmáról beszélt. És nem obskurantizmusból, csak a gondolat kifutását, az olvasóban tovább dolgozó funkcióját védve. “Nem is lenne olyan rossz definíciója a filozófiának, ha azt mondanánk, hogy benne a végső tisztaságról és egyben »több homályról« van szó. A művészet abban áll, hogy e két egymással durván szembehelyezkedő kívánalom azonosságát fejtsük ki.” (Th. W. Adorno: Philosophische Terminologie, Bd. 1. Fr/M. 1976, 212–213. o.) Ez a homály az olvasó együttműködését tételezi fel, ha továbbgondolja a filozófus mondatait, közben ráérez valami új összefüggésre. Lehet, hogy túl sokat tételez fel rólunk, mégis ez a fajta szövegkezelés bevált. Az a homály viszont, amivel a hetvenes évek közepe óta találkozom, nem ilyen jellegű: talán a francia (konzervatív) “új filozófia”, netán a második (harmadik?) Heideggerreneszánsz hozta, nem tudom, de itt már a gondolat ragyogását a stílus (szómágia) váltotta fel: annál jobb egy szöveg, mennél kacifántosabb, pl. ha két mondat nem passzol egymáshoz, vagy ha szanaszét utalnak a töredékek, máris nyert az ügy, pláne ha mindez lefegyverző (bosszantó) szellemességgel és laza felszínességgel íródik. Itt már nem “termékeny homályról”, hanem ködösítésről van szó. Úgy érzem, hogy a két szerző ebbe a divatba tenyerelt bele – csak éppen nem tudta felderíteni sajátságát, és célpontjait egyoldalúan választotta meg. Az a finom megkülönböztetés, amivel Adorno élt – hogy ti. van termékeny homály is –, elveszett.

Így aztán írásukban több a rosszindulat, mint a szellemes kritika. A “balhé” – Sokal első, “hamis” tanulmánya – még kekk gesztus volt, hisz van abban valami vagányság, ha valaki belefingik a nulláslisztbe. Ez a belőle készült kiáltvány viszont már unalmas. Maradt a nullás liszt…

Bár nem tagadom, vannak benne telitalálatok. Így pl. egyik demonstrációs szövegükben Jean Baudrillard-t idézik (persze egészében igazságtalanul, hisz a szimulakrum gondolata nagy ötlet volt). Ugyanakkor jól érzékelik, hogy Baudrillard írásmodora modellje lehetne ennek a mai homály–csillogás–üresség keveréknek. Szóval így ír Baudrillard: “A történelem euklideszi terében két pont között a legrövidebb út az egyenes, a Haladás és a Demokrácia vonala. Ám ez csupán a Felvilágosodás lineáris terére igaz. A mi nem euklideszi fin de sičcle terünkben van egy baljós görbület, amelyik makacsul eltérít minden trajektóriát. Ez kétségtelenül kapcsolatban áll az idő görbültségével (amely látható a századvég horizontján, mint ahogy a Föld görbültsége a nap végének horizontján látható) …Ennek a végtelenbe hajló történelmi retroverziónak, ennek a hiperbolikus görbületnek köszönhetően az évszázad elkerüli saját végét.” Most hagynám a nem euklideszi teret, csak arra lennék kíváncsi, hogyan kerüli el a század (ami már lezárult) saját végét. Szép mondat, az ember hajlamos elájulni tőle, és Baudrillard tényleg ilyen: egy szellemes metaforáért eladná a lelkét is, csakhogy a másik oldalon az ilyen mondatsalátáktól az olvasó falnak megy. Úgy értem, ha utána akar gondolni, miről is van szó. Ennyiben – és csak ennyiben – jó az a hideg zuhany, amit Sokalék ráeresztenek. Végre azt éreztem, nemcsak én vagyok hülye.

A botrány és a könyv felzúdulást okozott: nem a posztmodern, gondolati pozíció kritikáját, pláne nem a fogalmi zsonglőrködés leleplezését látták benne, hanem a baloldali esszékultúra elleni egyoldalú támadást. És itt a bibi. Igaz ugyan, hogy a könyv előszavában a szerzők tiltakoznak e vád ellen, mondván, ők politikamentes tudósok, akiket csak a nagyotmondás és üresfejűség elegye bánt. Igen ám, de a példáik csak a baloldalról származnak, így pl. sem az “új filozófia” hóbortjai, se neoheideggerianizmus, se a nyelvfilozófia kinövései nem szerepelnek. Tán azért, mert azok a szerzők óvatosabbak, és nem hozakodnak elő fizikai-matematikai metaforákkal. Bár ne tudd meg, hogy pl. még egy olyan nagyság, mint Bernard-Henri Lévy miket tud összehordani egy bekezdésben. Mégis a névsor bántóan egyoldalú.

A pamfletet pár éve nagy felzúdulás fogadta, cáfolatok, helyeslések azonnal politikai síkra terelődtek, voltaképp komolyan vették ezt a két hiú szerzőt. Csak kevesen vették észre, hogy fogalmuk sincs a Foucault-t követő filozófiai fordulatról, a hermeneutika új fejezetnyitásáról, vagyis arról, ami a stiláris torzulások mögött mégiscsak lezajlott. Süketen mentek el a társadalomtudományok új jelenségei mellett (cultural studies, új feminizmus, humánantropológia). A legrosszabb persze az volt, hogy ami egy balhé erejéig érdekes volt, abból csak izzadságszagú – önigazoló – szöveg kerekedett, amint pamflet lett belőle. Mégis voltak, akik komolyan vették: Barbara Epstein pl. a botrányt szemlézve (New Politics, 1997. Nr. 22) úgy látta, hogy van mit tanulni az igaztalan támadásokból is: a posztmodern felszínesség tényleg elszabadult, jobb lenne egy kis önkorlátozás.

Mondom, ő még komolyan vette Sokalt és Bricmontot, de ahogy múlt az idő, már csak öncélú cikizés élt tovább. A Hálón találkoztam pl. egy Postmodern Generator nevű kváziprogrammal: bizonyos kulcsszavakat beadsz, a “generátor” pedig ír egy menő témákkal és divatos szósalátákkal díszelgő dolgozatot, lábjegyzetestül, akadémiai kiállításban, publikációra készen. (Még mintaszövegeket is kezemre adtak, lehet választani.) Hol van itt már tudomány, filozófia, gondolat? Maradt a balhé.

Alan Sokal–Jean Bricmont: Intellektuális imposztorok. Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal. Fordította Kutrovátz Gábor. Budapest, 2001, Typotext Kiadó. 370 oldal, 2950 forint.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk