←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Horváth Sándor

Párkapcsolatok Sztálinvárosban

1958-ban vicc jelent meg a sztálinvárosi helyi hírlapban. Egy rendkívül szerény fiatalember egy nap telefonon felhívja szíve választottját, az igen sokoldalú titkárnőt, és rögtön ezzel kezdi: “Micike, hozzám jönne feleségül?” “Boldogan – feleli Micike. – De ki beszél ott?”1 A történet nem csak Sztálinvárosra volt jellemző, és azt mutatja, hogy a házasságkötés sokak számára elsősorban státuskérdés volt.

A városalapításkor Sztálinvárosba érkezők közül sokaknak a fejében valószínűleg meg sem fordult, hogy letelepedjenek és családot alapítsanak. A bevándorlók többsége eleinte a jó kereset reményében érkezett az építkezésre. A lányok a stafírungra valót, az idősebb apák lányuk hozományát akarták itt megkeresni, majd a pénzzel a zsebükben továbbállni. A fiatal, egzisztencia nélküli férfiak egy része pedig úgy áramlott a városba, mint az “aranyásók”, és a kezdeti állapotok is valószínűleg inkább emlékeztettek “aranyásótelepre”, mint városra.

Az egy faluból érkezők – főleg, amíg egy szálláson laktak – egy ideig megmaradtak az egykori közösség “felügyelete” alatt, de a szétköltözésekkel, a városlakók heterogenizálódásával egyidejűleg az egykori “falubeli” normák szorítása fokozatosan lazult, ami a párválasztási és házasodási szokásokban is jelentkezett. P. Ferenc az építkezés kezdetén érkezett Berettyóújfaluból Sztálinvárosba lányával és fiával, hogy a föld további műveléséhez pénzt keressen, és hogy a lánya összegyűjtse a stafírungra valót. Lánya a következő évben már teljes egészében önfenntartóvá vált, gyűjtötte továbbra is a stafírungot, de a keresetéből minden hónapban új ruhát vett, ami jelezte, hogy egyre inkább nyitott az akár városiasnak tekinthető fogyasztási szokások felé.2 Egy sztahanovista kőműves 1952 elején azzal dicsekedett a helyi újságírónak, hogy a sztálini műszakban keresett pénzből férjhez tudta adni a lányát, és még egy 13 ezer forintos szoba- és konyhabútort is tudott venni neki.3 A házasodás egyik alapfeltételeként – még a hivatalosnak tekinthető helyi újság hasábjain is – a hozományt vagy stafírungot tartották számon 1952–53-ban is.

1953–54 nemcsak a bevándorlók összetételét tekintve volt fordulópont a város életében, hanem a házasságok és családalapítások szempontjából is. Ekkor emelkedett – mondhatni ugrásszerűen – a házasságot kötők, a gyermekek és a gyermekszületések száma. Ekkortól érkeztek nagyobb tömegben családosan a már letelepedni szándékozók, és ekkoriban vált elfogadhatóvá egyre többek számára, hogy Sztálinvárosban ne csak dolgozzanak, hanem letelepedjenek, és családot alapítsanak.

1954 elején volt olyan hónap, hogy száz gyerek született, és a szülésre váró nőket a kórházfolyosón kellett elhelyezni, mert nem volt elég ágy. Az ugrásszerű emelkedést jelzi, hogy 1954 elején egyik hónapról a másikra 12 ágyról 62 ágyra emelték a kórház szülészeti osztályának kapacitását.4 A gyerekkel érkező bevándorlóknak köszönhetően 1954 elején közel 2000 beiskolázott gyerek volt a városban. A csak állandó lakosokra tervezett óvodák és bölcsődék nem elégítették ki az igényeket, így sokan azért maradtak csak rövid ideig a városban, mert nem tudták hol elhelyezni gyermekeiket.5

A házasságkötések száma az ötvenes években folyamatosan emelkedett Sztálinvárosban: 1960-ra a 15 évesnél idősebb férfinépességben a házas férfiak aránya 68 százalék, a nőknél ugyanez az arány 75 százalék volt.6 Összehasonlításként: Székesfehérváron a 15 éven felüli nőknek 62,1 százaléka élt csak házasságban. Ezt elsősorban azzal lehet magyarázni, hogy Sztálinvárosban a nőözvegyek száma elenyésző volt (8,3 százalék) a többi városhoz képest: a város a legfiatalabb lakosú városok közé tartozott az országban, mint az iparosodó városok általában (a 60 éven felüliek aránya a város népességén belül még 1960ban is csak 5 százalék volt).7

A város építésének kezdetén hajadonok és agglegények népesítették be Sztálinvárost, kevesebb mint tíz év múlva azonban, 1960-ban a házasodási korban lévő nők és férfiak között már alig-alig lehetett nem házasságban élőt találni.8 A Sztálinvárosi Hírlapban 1957 elején beszámoltak arról, hogy zavarja az anyakönyvvezetőt az esketésekben, hogy nincs két szoba biztosítva részére. A Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának tanácstermében rendezett “nagyesküvők” alkalmával nemegyszer még a nagyterem is zsúfoltnak bizonyult.9 A magas házasodási hajlandóságnak többek közt az is oka volt, hogy állandó lakáshoz csak házaspár juthatott (általában azok is csak gyerekkel). A Városi Tanács igazgatási osztályának lakáskérelmi kérdőívén külön kérdéscsoportban szerepelt, hogy a lakást kérők mióta élnek együtt házasságban, hány gyermekük van, s az ebből következő elosztási alapelvekkel a nem házasságban élőket eleve kizárták a lakáshoz jutásból. Ha valakinek mégis sikerült elintéznie, hogy egyedülállóként lakást kapjon, akkor feljelentések sorozatával kellett szembenéznie, melyekben a magukat rászorulóbbnak ítélő házasok és családosok panaszolták saját sanyarú helyzetüket.10 Az élettársi kapcsolatban élőknek gyakran még annyi esélyük sem volt lakásszerzésre, mint az egyedülállóknak, mivel a “vadházasságnak” tekintett együttélési formát nemcsak társadalmilag, hanem hivatalosan is megbélyegezték.

A házasságok számának növekedésével párhuzamosan a párválasztási szokások is “városiasodtak”. A párválasztásoknál nőtt az érzelmi kapcsolatok jelentősége, egyre inkább alapfeltétellé vált, hogy “szerelemből házasodjanak”. Ezenkívül, ha alapjaiban nem is, de módosultak azok az elvárások, amiket a házasulandó felek támasztottak egymással szemben.

1958-ban a helyi hírlapban öt lányt kérdeztek meg, hogy szerintük milyen az “ideális férfi”.11 A válaszok nemcsak a megkérdezettek, hanem az újságszerkesztők és közvetve a városi közvélemény számára is elfogadhatónak tartott szerepelvárásokat tükrözik. B. K. “munkáslány” az újság szerint a következőket mondta: “Külsőleg ne legyen feltűnő. Egyszerűnek, szolidnak képzelem el, akit választanék. Ne legyen szebb a többi férfinél. Belsőleg pedig: szeressen engem, legyen hozzám jó, tartson egy kicsit különbnek, mint a többi leányt. Legyen nálam valamivel okosabb, hogy tanulhassak tőle. Közösen dolgozzunk, közösen végezzük otthoni munkánkat is, közösen töltsük szabadidőnket. Szeretek sportolni, így elvárom, hogy ő is sportoljon. Összegezve: szolid, csendes fiú legyen, de ha kell, férfiasan is ki tudjon állni a maga igaza mellett.”

A férfikülső háttérbe szorítása a nők elvárásai közt a hagyományosnak tekintett szerepstruktúrába illeszkedett, ugyanakkor a megszólalók közül hárman is – bár hangsúlyozták, hogy nem ez az elsődleges szempont náluk – kiemeltek olyan külső tulajdonságokat, amelyeket alapvetőnek tartottak: “lehetőleg fekete legyen”; “a megjelenése legyen jó”; “legyen tiszta, pedáns”; “magas, barna fiú az ideálom”; “csinos lehet”. A “külső tulajdonságok” egy része társadalmi státust feltételező tulajdonságként is értelmezhető. A Sztálinvárosban domináns fizikai munkások nagy része – munkájuk jellege miatt is – jóval nehezebben tudott megfelelni a “pedáns öltözködés” vagy a “jó megjelenés” elvárásainak a hétköznapokon, mint az irodákban dolgozók, értelmiségiek vagy vezető beosztásúak.

A “gyengédség”, “családszeretet”, “közös otthonlét és szabadidő” mindegyik válaszban megjelent. Ugyanakkor a sokat otthon ülő vagy háztartási munkában aktívan részt vevő férfit maguk a válaszoló nők is “papucsnak” tartották: “legyenek barátai a férfiak között, akikkel szabadon eltöltheti idejét”; “»Papucsot« nem tűrnék meg a házban. Soha nem kérném meg, hogy mosogasson vagy varrjon”; “Legyen házias, segítsen otthon, de »papucstól« az ég mentsen meg. Nem szeretném, ha otthonülő lenne. Sokat szórakozzon, s persze engem is vigyen magával.”

Egy héttel a cikk után öt férfi véleményéről számolt be a helyi hírlap arról a kérdésről, hogy “milyen az ideális nő”.12 A férfiak a sztereotípiáknak megfelelően jóval hangsúlyosabban említették a külső tulajdonságokat: “karcsú”; “hosszú hajú”; “akarjon tetszeni otthon is, nem úgy, mint egyes nők, akik csak akkor adnak magukra, ha az utcára mennek”; “szőke”, “kék szemű”; “öltözéke a legjobb ízlést elégítse ki”. Ugyanakkor a külső tulajdonságok kiemelése mellett majd mindegyik válaszadó meghatározta a “rendes lány” kritériumait: csak módjával legyen kihívó, és ne legyen rossz híre. A “szűziesség” hangsúlyozására egy katonatiszt válasza tette fel a koronát: “Az én ideálom az olyan nő, aki elpirul, ha megcsókolom, s aki úgy ölel meg, mintha mindig a menyasszonyom volna.”

A dohányzó, “rendetlen”, féltékeny, divatmajom, lusta, “nagyzoló” jelzők mint legrosszabb tulajdonságok jelentek meg a válaszokban, ugyanakkor majd mindegyik válaszadó elvárta, hogy a nő alapvetően a hagyományos szerepeknek megfelelően viselkedjen: “legyen házias”; “értsen a főzéshez”; “legyen büszke a becsületemre”; “legyen naivan érzelgős”; “legyen jó anya”.

Az egyetlen, amely a “háztartási naiva” szerepkörétől elütött, s majd mindegyik válaszban megjelent, hogy elvárják a nőtől az iskolázottságot, műveltséget, társalgási készséget, sőt az egyik válaszadó a “vitakészséget” is. Rendre visszatérő “ideáltipikus” tulajdonság a művészetek iránti érdeklődés. Ez abba a sztereotípiába illeszkedik, amely szerint a nő intellektuális képességeinek a művészetek iránti érdeklődésben kell kifejeződniük. A háztartási munka szempontjából “legfelvilágosultabbnak” egy tanár mutatkozott, aki kijelentette: “híve vagyok a háztartás gépesítésének”. Persze a “gépesített háztartás” mítosza az ötvenes években többnyire a kézi hajtású mosógépben merült ki, az viszont a válaszolóknak eszükbe sem jutott, hogy a háztartási gépeket esetleg a férfiak működtessék.

A fenti válaszadók szerepelvárásai – bár szakmunkás, tanár, katonatiszt volt köztük – alig különböztek a Sztálinvárosi Hírlap által is kifigurázott “jampec” párválasztási szokásaitól, aki a hírlap szerint “addig nem nősül, míg másnak van felesége, de ha mégis »megbolondul«, úgy csakis úri lányt fog elvenni, aki elsősorban jól zongorázik, ért az absztrakt művészethez, és végül halál jól csurglizik”.13 Az absztrakt művészethez értés az újságíró ötlete volt, nem az “átlagos jampecé”. Általában az ilyen újságcikkek inkább a közízlésnek megfelelő mintákat, mint a sokkal változatosabb egyéni elvárásokat tükrözték.

A két újságcikkben megjelenő megfogalmazásmód elemzése alapján elmondható, hogy a cikkekben a nők szerepelvárásai nagyobb mértékben különböztek a hagyományos szerepstruktúráktól, mint a férfiaké. Egy a hírlap “női rovatában” megjelenő cikk szerint az olvasói levelekből az derül ki, hogy a “gyermekkocsit tologató apa”, “a mindig frissen borotvált, jól vasalt nadrágú, udvarias férfi” tetszik legjobban a lap női olvasóinak.14

Ugyanakkor a lapban 1957 tavaszán feladott társkereső hirdetésekben a hagyományos szerepeknek megfelelően a nők megfelelő státusú, komoly és otthonszerető férfiakat kerestek, és saját külsejüket hangsúlyozták, miközben a férfiak “karcsú, csinos” nőkre vágytak, és saját foglalkozási státusukat emelték ki: “25 éves értelmiségi fiatalember társaság hiányában megismerkedne”; vagy: “Csónakkal rendelkező tisztviselő vagyok, szőke, jó alakú leány ismeretségét keresem.” A nőknél pedig: “Molett, szőke, csinosnak mondott 26 éves elvált aszszony komoly gondolkodású férfi ismeretségét keresi”; “32 éves, csinosnak mondott, molett özvegyasszony” 40-50 év közötti otthonszerető férfit, “komoly állással rendelkezők írjanak”; “magas, karcsú, 24 éves válófélben lévő asszony keresi 10 évvel idősebb, komoly állásban lévő férfi ismeretségét”.15 A hirdetések többségét hagyományos szerepelvárásoknak megfelelő modorban írták, helyenként egészen új típusú szereplők, például elvált vagy válófélben lévő nők.

A falusi esküvők a második világháború előtt többnyire késő őszre, télre estek, és általában hétfőn, kedden, ritkábban szombaton vagy vasárnap rendezték őket.16 Ezzel szemben 1945 után fokozatosan szombatra helyeződtek, és szóródásuk is nagyobb lett az év folyamán.17 A városi lakosság körében a házasságkötések ideje kevésbé volt évszakhoz kötve. Az esküvők szombatra helyezése és az év közbeni nagyobb szóródásuk Sztálinvárosban is megfigyelhető: 1953-ban Sztálinvárosban az őszi és tavaszi időszakban kötöttek leggyakrabban házasságot, de tavasszal és nyáron is viszonylag sok esküvőt tartottak.18 1954-ben a Sztálinvárosi Hírlapba írt panaszos levelek hatására megkeresték az anyakönyvvezetőt, hogy miért nem lehet szombaton délután esküvőt tartani, aki erre tömören azt válaszolta, hogy házasságot csak munkaidőben lehet kötni.19 Két hét múlva – valószínűleg a fentről és lentről jövő nyomás hatására – már arról tudósított a városi hírlap, hogy szombat délután az anyakönyvvezető önfeláldozóan két párt esketett össze.20 Ezek után fokozatosan lehetővé vált a szombat délutáni házasság, amivel egyre többen éltek, sőt egy idő után majdhogynem ez lett a divat.21

A korabeli házassági anyakönyvek elemzésével vizsgálható az életkor, a korkülönbség, a születési hely és a foglalkozási státus hatása a párválasztásra. A vizsgálati mintába az 1953-as és az 1958-as év házassági anyakönyvei kerültek be. 1953 az első olyan év Sztálinvárosban, amikor az új lakók nagy számban kötöttek házasságot. Előfeltevésem az volt, hogy 1953-ban még érezhető volt a hagyományos párválasztási szokások hatása a házasságkötéseknél, 1958-ra viszont a városban végbemenő kanalizációs és urbanizációs folyamatok hatásaként megváltoztak a párválasztási szokások.22

A születési hely igen erős összefüggésben állt a párválasztással. A falun születettek egymással való házasságkötési gyakorisága 1953 és 1958 között emelkedett (60 és 65 százalékról 79 és 73 százalékra nőtt), továbbra is megmaradt a vidéki városokban született nők és falun született férfiak házasságkötésének magas aránya (50 százalék). Újdonság volt 1953-hoz képest, hogy 1958-ban a városokban született férfiak körében is egyre gyakoribbá vált, hogy falun született nőkkel házasodtak. Talán azért történt ez így, mert Sztálinvárosban igen magas volt a férfiak túlsúlya, főként az ideiglenes lakosok között, akik többnyire nőtlenek voltak. Közülük igen sokan a környező falvakból házasodtak, feleségeiket pedig általában a munkahelyükön ismerték meg. A várost körülvevő közvetlen falvak tehát egyfajta “nőutánpótlásként” szolgáltak Sztálinváros számára.

Ugyanazon foglalkozási csoportokkal számítva23 Sztálinvárosban az 1953-as minta alapján az összes házasság 61 százaléka tekinthető “homogénnek”. 1958ra ugyanez az arány már 67 százalékra nőtt, ami nagyrészt abból származott, hogy a szakmunkások és segédmunkások csoportján belül 84 százalék volt a homogén házasságok aránya. Párválasztás szempontjából az irodai-adminisztratív alkalmazott nők csoportja számított a legnyitottabbnak, míg a fizikai foglalkozást űző nők csoportja a legzártabbnak. Ahol a nő foglalkozási státusa jelentős státusmeghatározó lehetett volna a családban a férfié mellett, viszonylag kisebb volt a heterogén házasságok aránya. A nők háztartáson kívüli munkába állása – amit nem feltétlenül a nők “egyenjogúsítása” gyorsított, sokkal inkább az egyes családok egzisztenciális válsága – nem befolyásolta számottevően a családok külső státusmeghatározását: a család státusát a külvilág felé továbbra is egyértelműen a férfi státusa jelképezte. A sztálinvárosi házasságok jóval homogénabbak voltak az országos átlagnál, és az ötvenes években még inkább azzá váltak. Ez alapján a házasságkötések terén Sztálinváros társadalma “zártabbnak” tekinthető, mint az ország nagy része. Hasonlóan tehát Budapesthez – igaz, Sztálinvárosban többszörösen nagyobb volt a lakosság fluktuációja – Sztálinvárosban sem okozta a lakosság vándorlása a házassági mozgalom heterogenizálódását, sőt, éppen hogy “zártabbá” váltak a házasságok. 1953-hoz képest annyiban urbanizálódtak csak a párválasztási szokások – amennyiben a budapesti mintát urbanizáltnak tekintjük –, hogy foglalkozási státus tekintetében még inkább zártabbá, homogénebbé váltak a házasságok.

Az 1958-as sztálinvárosi házassági anyakönyvekben feltűnően magas volt az árva, vagy félárva házaspárok aránya, azon belül a férjhez menő nők között a “csonkacsaládból” származók aránya magasabb volt, mint a férfiak esetében. A férjek közül mindössze négynél található az a bejegyzés az anyakönyvben, hogy “apja nem ismert”, a feleségeknél viszont tíz esetben. A Sztálinvárosba érkező nők között valószínűleg igen nagy számban voltak olyanok, akik otthonról azután jöttek el, hogy árvák lettek, vagy a családi gazdaság szétesett. Közülük viszonylag sokan férjhez mentek, de ők már valószínűleg nem a régi minták – szülői akarat – szerint házasodtak, hanem saját belátásuk döntött.

A házassági anyakönyvek születési anyakönyvekkel való összehasonlítása fényt deríthet arra, hogy a házasságkötések mennyiben álltak összefüggésben a közelgő gyermekáldással, még akkor is, ha a Sztálinvárosban született gyermekek egy része nem “első gyerek” volt.24 1953-ban a Sztálinvárosban született gyermekek szüleinek átlagéletkora az apáknál 28,4, anyáknál pedig 25,3 év volt. Az apák 9, az anyák pedig 11 hónappal voltak átlagosan idősebbek a házasságkötés-kori átlagéletkornál. A falun született apák és anyák átlagéletkora viszont alacsonyabb volt, mint a falun született házasságot kötőké. Mindebből persze – mivel nem feltétlen ugyanazokról a személyekről van szó – messzemenő következtetést a házasság előtti nemi életre és a fogantatások arányára nem lehet levonni, de annyit feltétlen, hogy a házasságkötések és a gyermekvállalás között szoros összefüggés volt. Ez azt is jelentheti, hogy a házasságok túlnyomó részében már a házasságkötést megelőzően vagy röviddel azt követően a házastársak gyermekáldás elé néztek.

A menyasszony házasság előtti terhességét, ha a menyasszony 18 éven aluli volt, azért sem lehetett titokban tartani, mivel a házasságkötéshez a 18 éven alul házasságot kötők esetében a városi tisztiorvosnak bizonyítványt kellett kiadnia arról, hogy a nő “testi fejlettsége megfelel egy 18. életévét betöltött nő fejlettségének. Házasságkötése sem rá, sem pedig születendő gyermekeire káros hatással, egészségügyi szempontból nem lesz.”25 Egy kisvárosban egy ilyen igazolás kiadásának igen gyorsan híre mehetett.

Családok azonban nemcsak házassággal jöttek létre – eltekintve most a család fogalmának sokoldalú megítélésétől és a fogalom jelentéséről folyó diskurzustól.26 A hivatalos sztálinvárosi beszédmódban is családként emlegették mind a vadházasságban élőket, mind a lányanyaként szült nőket gyermekeikkel, még akkor is, ha mindkét “családformát” megbélyegezték. Vadházasoknak tekintették az egy háztartásban élő, de házasságot nem kötött élettársakat. Az élettársi viszonyban élőket a hatóságok a házasokkal szemben diszkriminálták, ami elsősorban a lakáselosztásban jutott kifejezésre. A házassági papír nélkül együtt élőket – viszonyuk kodifikálatlan és ezáltal államilag nehezebben ellenőrizhető volta miatt is – megbélyegezték, ami tovább növelte a házasságkötési hajlandóságot.

Az élettársi viszonyban élők legnagyobb arányban a barakktáborokban laktak. A Városi Tanács szociális osztályának felmérése szerint 1957-ben a legnagyobb barakktáborban, a “Délivárosban” a barakkok 80 százalékát családosok lakták.27 Egy 1958-as felmérés szerint a 400 délivárosi családból 190 “vadházasságban” élt. A barakktáborokban élő családokban igen gyakori volt a magas gyerekszám. Előfordult, hogy a városba érkezett “vadházasoknak” már 6-8 gyerekük is volt, ennek ellenére nem kaptak lakást, többnyire állandó munkahely hiányában. Többségük ezért kényszerült a barakktáborban élni éveken keresztül.28 Egy újságcikk szerint “a város fejlődése vonzotta a feleségeket, sok esetben a nagymamákat, unokahúgokat stb. is, akik itt akartak állandó lakhelyet kapni. Itt kötöttek házasságot – vagy egyszerűen nem is kötöttek – azok is, akik családi lakás céljára a helyszínen használták a szálláshelyet.”29

Az élettársi viszonyt a zilált családi élet szinonimájaként emlegették, amit elsősorban annak könnyebb felbonthatóságára vezettek vissza. A délivárosi gyerekek iskolai problémáit is az élettársi viszonyra vezették vissza egy tanácsi jelentésben: “Külön problémát jelent a sok zilált családi élet. Sok az együttélés, ami részben megkönnyíti azt, hogy az egyik élettárs a másikat egyik napról a másikra elhagyja, és a gyermekkel maradt anya, apa nem tudja a gyermeket elhelyezni, így azok esetleg megfelelő felügyelet nélkül maradnak.”30

Az élettársi viszonyban élőknek külön hivatali eljárásokon kellett átesniük még ahhoz is, hogy “legálisan” közös barakklakásban élhessenek. T. Lajos délivárosi lakos 1957-ben külön kérvényezte, hogy a vele egy háztartásban élő – egyébként háztartásbeli – élettársa bejelentkezhessen lakásába, egyrészt mert “négy gyermekről gondoskodik”, másrészt mert szándéka feleségül venni, csak saját válópere még folyamatban van.31

Az élettársi viszonyból született gyermekeket is diszkriminációk érték, ami már az anyakönyvezésnél is megmutatkozott. Az évek óta külön élő asszony és a vele közös háztartásban (tehát “vadházasságban”) élő férfi gyermeke az aszszony előző férjének nevét kapta, még akkor is, ha az asszony már elvált férjétől, mivel a férj nevének használatát viszonylag ritkán vonták meg a válás után, igaz, ennek az is oka volt, hogy a nők többsége meg akarta tartani asszonynevét.32 Az élettársi viszonyban élők között viszonylag magas volt az elváltak vagy válófélben lévők aránya. Az élettársi kapcsolatban élők ennek függvényében általában idősebbek voltak az “elsőházasoknál”. A délivárosi általános iskola anyakönyveiből és felvételi naplóiból nem állapítható meg egyértelműen, hogy mely szülők éltek élettársi kapcsolatban, és mely szülők voltak házasok. Ugyanakkor az összes délivárosi szülőre érvényes – így az élettársi viszonyban élőkre is –, hogy többnyire alacsony képzettséget igénylő fizikai foglalkozást űztek, a nők többnyire háztartásbeliek voltak, és a gyermekszám ezekben a családokban magasabb volt az átlagosnál.33

A házasság előtti szexuális élet – bár korántsem volt elfogadott sem a hivatalos, sem a közvélemény beszédmódjában – gyakoriságára enged következtetni egyrészt a házasságkötések és a gyermekszületések között eltelt rövid idő, másrészt a lányanyák igen magas aránya. Még az építkezés kezdetén – amikor többnyire férfiak jöttek a városba –, 1952 elején a szakorvos 430 terhes anyát tartott nyilván, ebből körülbelül 300 volt a lányanyák száma.34 1952-ben a városban több mint 80 atyai elismertetés történt, és 1953 legelején 80 állami gondozott gyermeket tartottak nyilván.35 A többi lányanya sorsa vagy még nem “rendeződött”, vagy a házasság keretei között szűnt meg “lányanyaságuk”.

Egy 1954. március elején megtartott tanácsülésen az anyakönyvezési problémák kapcsán arról számoltak be, hogy több mint 300 rendezetlen családjogi helyzetből született gyermek közül az anyakönyvbe 56 olyan gyermek volt bejegyezve, akiknél az atyai elismerés még nem történt meg.36 Hogyha a legnagyobb viszonyítási alapot vesszük (1952 novemberétől 1954. március elejéig körülbelül ezer gyerek született a városban), akkor is ezek harmada “rendezetlen családjogi helyzetből” született. Ugyanennek az évnek a nyarán – miközben megállapították, hogy a munkásszállásokon “erkölcsi vonalon bajok vannak” – a különböző jelentésekből azt a tanulságot szűrték le a tanácsülésen, hogy a “lányanyák száma emelkedő tendenciát mutat”.37

A lányanyák száma a következő években az összes születések arányaihoz mérten mégsem emelkedett; évente körülbelül 250 gyerek volt az, akinek a Városi Bíróság szóhasználatával élve “nem volt apja”, azaz a gyerekneveléshez kényszerintézkedés nélkül hajlandó lett volna hozzájárulni.38 Az állami gondozásba adott gyermekek száma mindemellett jelentősen csökkent: 1954 első felében két hónap alatt 20 gyereket adtak állami gondozásba (ugyanezen idő alatt kb. 160–170 gyerek született), 1957 első kilenc hónapjában már “csak” 12 gyereket.39

A házasságon kívüli szülés a sztereotípiákkal szemben nemcsak a 20 éven aluli, egyedülálló nők körében volt gyakori, hanem a 35-40 év feletti nőknél is. A házasságon kívül szült nők nagyobbik része együtt élt valakivel, csak nem voltak összeházasodva. A szellemi foglalkozásúak aránya a házasságon kívül szült nőknél rendkívül alacsony volt, 1961-es országos vizsgálatok szerint a házasságban szült szellemi foglalkozású nők arányának alig érte el a harmadát.40 Mindez arra enged következtetni, hogy a “lányanyák” többsége élettársi kapcsolatban élt, korabeli szóhasználattal élve “vadházasságban”.

A házasságon kívüli szülést még akkor is megbélyegezték, ha valaki élettársi kapcsolatban élt, és csak a szülés után “legalizálta” házasságkötéssel gyermekét. Az egyik sztálinvárosi bölcsődében Cs. Mihályné jelenteni akarta, hogy a takarítónő, Cs. Béláné nem jött be: “erre Cs. Béláné lekurvázta, mivel hogy Cs. Mihályné leányfejjel szült, és csak azután ment férjhez. Erre a szülők előtt Cs. Mihályné belökte Cs. Bélánét a fürdőszobába, ott megtépték egymást” – írták a Városi Tanács egészségügyi osztályának készült jelentésben. A további konfliktusokat elkerülendő a mulasztó takarítónőt áthelyezték, Cs. Mihálynét pedig megdorgálták.41

Sztálinvárosban elsősorban azokat a lányanyákat ítélték el, akik egyedül éltek, többnyire a szálláshelyeken. Ezzel erősítették a köztudatban azt a sztereotípiát, hogy a “lányanyák” elsősorban a szálláshelyekről kerültek ki, a fiatal, egyedül élő nők közül. A Vasmű különféle rendszabályokkal próbálta a szálláshelyeket teljesen az ellenőrzése alá vonni, de hiába. A fegyelmi tárgyalások jegyzőkönyveiből kiderül, hogy a férfi és női szálláshelyek különválasztása korántsem akadályozta meg a nem kívánt terhességeket. Az egyik “lányanya” fegyelmi tárgyaláson előadott története egy verekedés kapcsán árulkodó lehet abból a szempontból, hogy mennyire új szerepelvárások fogalmazódtak meg a szálláshelyeken lakókban. “1952. február 12-én éjjel 11 és 12 óra körül hazafelé indultam a Béke étteremből F. Lászlóval, aki nekem vőlegényem, és vele rövidesen szeretnénk házasságot kötni. Mindketten italoztunk az étteremben, bár én kevesebbet fogyasztottam, de vőlegényem erősen boros állapotban volt, így beszélgetésünkön indulatba jött, és amikor azt láttam, hogy barátjával, akit Pistának hívnak, kötekedni kezd, szaladni kezdtem. Amikor utolért, azt mondtam neki, hogy hazamegyek Ózdra, mire Ő nagyon mérges lett. Ezt én csupán azért mondtam, mivel szeretem őt ugratni. Ezt követően, mivel láttam, mennyire méregbe van, én felmenekültem előle a Pistáék szobájába, és kértem, hogy hagyjon nekem békét. A Pista az ajtót belülről bezárta, ahol őrajta kívül még két férfi volt, és én lehúztam a csizmámat azzal, hogy ott maradok éjjelre. Az ablakon keresztül vőlegényem látta, hogy vetkőzni kezdek, mire Ő kérte, hogy nyissák ki az ajtót. Pista nem nyitotta ki, mire Ő az ablakot betörte, és azon keresztül bejött a szobába. A vőlegényem és Pista egymásnak estek és verekedtek, hogy valami lett volna náluk, nem láttam, azt sem láttam, hogy hogyan ütötték egymást, mert én el akartam menekülni. Eközben nem tudom hányszor, de többször pofonütött úgy, hogy a szám belülről felhasadt. A karom is megsérült, de az csupán karcolásszerű. Engem a rendőrség nem vitt el, hanem a vőlegényem után mentem, akivel kibékültem, és együtt jöttem vele haza a rendőrségről. Én vőlegényemtől másállapotban vagyok, amit Ő is tud. Úgy gondolom, hogy fentieken kívül azért történt ezen verekedés Pista és a vőlegényem között, mivel Pista is udvarolni szeretne nekem, melyet vőlegényem tud, és féltékeny rá.”

A 27 éves, eredetileg ózdi lakos menyasszony ellen két hónap múlva fegyelmi eljárást indítottak, és annak ellenére, hogy munkája ellen semmi kifogás nem merült fel, el is bocsátották, mivel “a női szálláson több alkalommal megengedte, hogy vőlegénye nála aludjon. Ezen tettét az is súlyosbította, hogy a nála alvó vőlegénye és ő maga is több ízben ittas állapotban voltak, és a környezetükben lakó békés alvókat hangoskodásukkal zavarták.” Ugyanezen a fegyelmi tárgyaláson egy 23 éves, eredetileg kiskunfélegyházi lakos nőt is elbocsátottak a vállalattól, mivel két hónapja neki udvarló vőlegényének megengedte, hogy ott aludjon. Az egész ügy amiatt került fegyelmi tárgyalásra, mert a szobában lakó harmadik hölgyre egy asztalosműhelyben dolgozó férfi felesége féltékeny lett, mivel a férje udvarolt neki.

Az elbocsátott, gyermeket váró menyasszony nem is tagadta, hogy vőlegénye nála aludt, és védekezésül csak annyit mondott a jegyzőkönyv szerint: “mivel szeretjük egymást”. A menyasszonynak nem ez volt az első kapcsolata férfival, merthogy T. Antalnénak hívták.42

A fenti eset persze korántsem volt jellemző minden párkapcsolatra, de szemlátomást Sztálinvárosban nemcsak a legendák szerint kötöttek jóval lazábban kapcsolatokat a férfiak és nők, mint korábban. A házasságkötési szándék mögött sok esetben ott volt a már útban lévő gyerek is, ami kiderül a lakáskérvényekből is, melyekben a kérelmezők sok esetben leírják, hogy gyermekük már a házasságkötés előtt 3-4 hónappal megszületett.43

Mindezek ellenére a hivatalos beszédmódban a házasság előtti szexuális élet vagy annak emlegetése is egyenlő volt a bűnnel, amire példa G. Piroska fegyelmi tárgyalásának története. A 18 éves falusi születésű öntödei munkabeíró a jegyzőkönyv szerint “munkaidejét arra használta fel, hogy pornográf regényt olvasott, ami egyébként is romboló hatással van a szocialista ifjúságra”.44

Egy teherbe esett lányanya apasági pere során bizonyítékként csatolta a per anyagához magánlevelezésének egy részét. Ebből részben kiderül, hogy a faluból érkezett “lányanya” számára a falujába való visszatérés – az ottani elítélő normák miatt – még akkor sem volt lehetséges, amikor a családja teljesen mellé állt. Édesanyja levele egyértelmű szolidaritásról biztosította a család részéről: “Kedves kislányom, ha megkapod a levelem, rögtön gyere, de úgy gyere, hogy nem mész többé vissza, mert a papa azt mondta, hogy elférsz köztünk, és hozd a ruháidat, ha még nem adtad fel a bőröndöt, akkor csomagolj mindent össze és gyere haza, mert én nem tudok nélküled élni. Bárki akármit beszél, én megmondtam a Bözsikének is, ha nem tetszik, akkor otthon maradnak, mert terólad nem mondok le, mert mindenki eldob, én akkor sem hagylak el. És a Bözsi sem haragszik.” Azonban a falu nagy része, még a közeli rokonság is messzemenőkig elítélte azt, ami vele történt: “Irént ne hívd keresztmamának, majd elviszem én vagy a Juliska, tiszta szívvel visszük az oltár elé, mert ha te tudnád, hogy Irén milyen nagy ellenség, legjobb, ha hazajössz és büszkének tartod magad.”45

A házasságkötés sok esetben a saját családtól való függetlenedést szolgálta, és mivel a nők a városban könnyebben vállalhattak önállóan munkát, a szülők beleszólása a párválasztásba egyre kisebb jelentőséggel bírt. Ezek közül az igen gyakori esetek közül jellemző T. Lászlóné története, aki a házasságkötéskor 18 éves volt, tehát az átlagosnál jóval fiatalabban ment férjhez: “17 éves koromban édesanyám másodszor is férjhez ment, miután első férjétől elvált. Nekem, mint felserdült lánynak, az új otthon idegen lett, s nem éreztem magam jól. Inkább elmentem hazulról, és lejöttem Sztálinvárosba, s az akkori Nehézipari Beruházási Vállalatnál helyezkedtem el. Megdöbbenve észleltem, hogy egymagukban élő fiatal lányok mily hamar helytelen életet kezdenek, s kevesen tudnak ellenállni az új város ezernyi csábításainak. Megismerkedtem férjemmel, aki akkor tisztviselő volt az egyik vállalatnál. Megtetszett a csinos fiatalember, s az első kérő szavára igent mondva pár hónapos ismeretség után házasságot kötöttünk. Azt hittem, hogy ezzel segítek sorsomon – nem feszélyezett az a gondolat, hogy semmink sincsen.”46

A házasságkötéssel szembeni elvárások megváltozása miatt nem volt ritka már az sem, hogy a házasságkötés előtt akár évekig együtt lakjanak a leendő házastársak, vagy hogy az együttélés során gyerek szülessen, és csak ezt követően kössenek házasságot.47 Az egyre gyakoribb válások miatt az is előfordult, hogy a feleségnek vagy a férjnek gyereke volt egy korábbi házasságból.48

Persze korántsem vesztette érvényét a házasságkötés és párválasztás azon mintája, miszerint a jövendőbelit a szülők jelölik ki gyermekük számára. Zs. Elemérné beteg apja kívánságára ment férjhez: “Nem lelkesedtem a gondolatért. Nem fűzött hozzá szerelem, s reménykedtem, hogy közbejön valami, s arra nem kerül sor. Sajnos nem volt módom kitérni a házasság megkötése elől.” Ilyen esetben nem volt ritka, hogy a lánnyal hozományt adtak, mivel a szülők mindent megpróbáltak megtenni a jónak ígérkező házasság megkötéséért. Zs. Elemérnének házasságkötésekor szülei egy hét darabból álló hálószoba-berendezést, egy kombináltszekrényt, egy rekamiét, négy kárpitozott széket és egy kisasztalt, egy teljes konyhaberendezést és egy Bimm-bamm órát adtak – saját válóperes bevallása szerint.49

A lakáshoz jutás reménye erőteljesen ösztönözte a házasulási kedvet. Mindemellett az is előfordult, hogy a már megszerzett lakást nem lehetett volna megőrizni házassági anyakönyvi kivonat nélkül. Ezért mivel a családosokat nehezebb kilakoltatni, előfordult, hogy egy egyedülálló férfi házasságot kötött a tanácstól érkező kilakoltatási fenyegetés miatt élettársával.50 Persze akadt valószínűleg olyan is, hogy egy lány a család vagy a tágabb környezet nyomására, életkorától és státusától függően egyszerűen már férjhez akart menni – mint a viccben említett Micike.

A házasság és a család intézménye szorosan összefügg egymással, de nem egyenértékű. A család fogalmának körülhatárolása azért is nehéz, mivel talán a családot tekintik a legtöbb funkcióval bíró legáltalánosabb intézménynek a társadalomban, annak ellenére, hogy a modern társadalmakban számos családi funkciót más intézmények vettek át. A “vadházasságok” vagy a lányanyák szülte gyermekek révén létrejött családok szintén számos, hagyományosnak tekintett családi funkciót töltöttek be a gyermekek szocializációjától kezdve egészen a családi szerepek megosztásáig. Ennek ellenére a házasságkötés maradt a családokat létrehozó legátfogóbb erejű intézmény. Még akkor is, ha számos esetben diszfunkcionális házasságok jöttek létre, ami elsősorban a nemi szerepek struktúrájában bekövetkezett változásokból fakadt. Az ideális partnerről alkotott képnek a végső döntésnél – a házasságkötés pillanatában – már csak mérsékelt szerepe volt.

“Itt nálunk Sztálin felé fúj a szél”

Szerelmes levelek Sztálinvárosba

Életkém!

Nincs rendes papírom, de beszélni kell Veled! Ma, bár még beteg vagyok, de nagyon sokat dolgoztam. Most este már ideges voltam, szerettem volna már ágyban lenni, hogy itt felhúzott térdekkel írhassak Neked. Úgy siettem, úgy kapkodtam, mintha itt bent a szobában már várnál, hogy beszélgessünk. Milyen jó lenne, ha itt lennél, L.! Szombat van, és te nem vagy itt! Pedig már három hete nem láttuk egymást. Emlékszel, mi volt ma három hete??! (Itt van a kezemben a csokoládés papír.)

Nem tudom miért, de ma ismét eszembe jutott az a tabáni este, mikor bántottál. Istenem, hogy féltem tőled akkor. Úgy bántál velem, mint egy rossz gyerekkel, vagy mit tudom én, mint egy rossz nővel. Rám parancsoltál, hogy ne sírjak, megszidtál, hogy miért nem volt tízezer szeretőm, majdnem megvertél, mert együtt repültem Veled és a sárkánnyal, és mert bevittelek egy kivilágított templomba.

Nagyon, nagyon féltem tőled és valami űrt éreztem a szívemben. Valami csalódásfélét. Nagy zuhanás volt az, a római istenek, a Tepidárium, a kacér sárkány, az aranymagasokban tündöklő délután után. Nagy zuhanás volt, mert akkor még sok mindent nem értettem. Féltem tőled a réten, de percek múlva nevettem, és követeltem, hogy valld be, hogy szemtelen vagy. Játéknak vettem az egészet. (Emlékszel, hogy ittunk abból a csapból ott valahol a váróterem körül?) Egyet elfelejtettem azonban, hogy Te “nagy fiú” vagy, és nem együtt nőttünk fel.

Igen, L., akkor még sokkal inkább a haverom voltál, mint a szerelmem. Most már látom, hogy igazad volt. Te láttad, amit én nem tudtam. Nem tudtam, hogy bűn az, amit csinálok, mert kiskoromban fiúk között nőttem fel, úgy kezeltem a fiúkat, mint a pajtásaimat, és Téged is így kezeltelek.

Meséltem Neked arról a fiúról, akivel együtt nőttünk fel, együtt babáztunk, birkóztunk, verekedtünk. Ma már 25 éves férfi, komolyan gondol arra, hogy egyszer a felesége leszek, de ugyanolyan jó pajtások vagyunk, mint tíz évvel ezelőtt, amikor a bunkerban kártyáztunk, és mi lányok megvertük őt, ha nyert. Illetve? Isten tudja, miért más köztünk a viszony. Meséltem Neked, hogy mikor most szabadságon voltam, ő is otthon volt. Többször elmentünk kirándulni. Mikor a régi kedves helyeken jártunk, néztük a nyugvó nap sugaraitól bíborszínűre festett tavat, hallgattuk a békák koncertjét, éreztem, hogy ugyanazok vagyunk, mint mikor évekkel ezelőtt itt fürödtünk. Mikor megrohantak bennünket az emlékek, és szinte egyszerre kezdtük érzékelni gyerekkorunk kedves dolgait, ugyanolyan ártatlan, cuppogós puszit nyomtunk egymás arcára, mint ötéves korunkban.

Másnap azonban már célzásokat tett az alakomra, a lábaimra, és azzal fenyegetett, hogy úgyis megcsókol. “No próbáld meg”, és nevetve elfutottam, majd hasra vágódva elbuktam. Hangzott a völgy, úgy nevettünk. Eszembe sem jutott, hogy komolyan gondolja azt, amit mond.

Lényegében így bántam minden férfival. Soha nem féltem elmenni egyedül kirándulni, motorozni, csónakázni a fiúkkal. Más lányok féltek, és én nem értettem, miért. Nem féltem hosszú estéket sétálni a “szeretőmmel” a Népligetben, ahova állítólag tisztességes lány nem teszi be este a lábát. Nem féltem, mert a Bandi a barátom és a szerelmem volt.

Ezért hívtalak én Téged minden gondolat nélkül Aquincumba az erdő felé, mert nem féltem már tőled.

Valami egészen más a Hozzád való viszonyom, mint a többi férfihoz. Nem félek Tőled sem, de mégis más. Más, mert érzem, hogy valahogy egészen másként kellene viselkednem Veled szemben, mint a többi férfival. Nem nőttünk fel együtt, és mégis mikor ezt mondod, hogy, “szevasz, G.”, akkor úgy érzem, hogy valahol együtt játszottunk a homokban. Nem vagy a barátom, és mégis, mikor a kínai vázáról beszéltünk, vagy politizáltunk, úgy éreztem, mintha barátok lennénk.

Több vagy Te, L., mint barát, mint pajtás, mint szerelem. Több vagy, más vagy, mint a többi férfi, éppen ezért nem tudom, mikor mit kell csinálnom. Vakon követem az ösztöneimet. Azt írtam, tudom, hogy hol járok. Pedig ha sokszor elolvasom a leveledet, rá kell jönnöm, hogy nem tudom. Érzem, hogy őrültség az, amit csináltam, valami meggondolatlan, gyerekes játék. Csak érzem, hogy megérdemeltem a tabáni bántást, érzem, hogy hasonló szidás van ebben a kérdésben, “tudod, hogy hol jársz?”. Vagy talán nem is kérdőjel az az írásjel, amit ezután a mondat után használtál? Talán csak felkiáltójel? (Nincs két egyforma írásjeled.)

Óh, L., igazad van. Üvöltsd, kiáltsd, hogy a G. tudja, mit csinál!! Tudnia kell, mert láttam, mikor mellette könyökölt fönt a hegyen, hogy elővetted a cigarettádat, és nem tudsz rágyújtani. Tudnia kell, mert ha az anyja nem is, de Te megmondtad neki a Tabánban, hogy ilyet nem szabad csinálni, és mégis elment Veled a hegyekbe, fölment három emelet magasságba.

Isten! És még ezek után komolyan gondolok arra, hogy a feleséged legyek!! A szabadsághegyi délután, a csokoládés éjszaka után! Verj meg, űzz el, L.! Nem ilyen nő kell Neked, mint én. Hol a biztosíték ezek után, hogy nem foglak tízezer férfival megcsalni? Mit gondolhatsz ezek után??

1954. augusztus 31.

L.-kém!

Lacikám, L.-kém, L?. Játszom a neveddel, és legszívesebben mindég csak ezek a szavakat írnám. Most fejeztem be a napi robotot – a befőzést –, és már írok Neked. Írni kell, meg kell kérdenem, hogy mi volt ez a tegnap esti találkozás. Hogyan is kerültél ide, Laci! Lacikám! Nem akarom elhinni, hogy ennyi szép, ennyi isteni óra valóság legyen. Igaz mindez, nem fogunk felébredni?

Igaz az, hogy kilencszer találkoztunk, és ilyen közel kerültünk egymáshoz? Úgy félek, L.-kém, hogy valami felébresztő valóság fog jönni!! Félek azoktól a dolgoktól, amiről tegnap beszéltél!! 5 évi házasság, feleség, csalódás, válás?… és rózsaszín talpú gyerekek, anyagi gondok, nagy, nagy szerelem… Laci! Van jogom, illik az ilyesmit még csak meghallgatnom is?! Nem fognak megvetni, ujjal mutogatni rám az emberek? Nem fogsz Te egyszer megvetni mindezért?! Lacikám! Isten látja a lelkemet, hogy nem akartam. Ugye Te sem?! Nagyon sokat gondolok mostanában – mikor keresem az okot, hogy miért történt mindez – egy tatár mesére. Ott olvastam, hogy mindenkinek a “Sorsa” egy gyönyörű nő, aki egy kis kerék forgatásával irányítja az életünket. Azt hiszem Laci, a mi “Sorsunk” egy. Azért kellett találkoznunk, mert a kis kormánykereket a “Sorsunk” egy irányba fordította. Kellett találkoznunk, mert nem élhettünk szerelem nélkül, nem élhettünk őszinteség, versek, színek, “sárkányok”, “Tepidáriumok” nélkül! Tudod, ha mindezt végiggondolom, ha arra gondolok, hogy a szerelem és a sok, sok szép, amit az élet produkál, valóság, akkor már nem félek! Igazad van, megérdemeljük egymást. Minden más mellékes, ugye??!!

Szeretlek, nagyon szeretlek, L. Annyira szeretlek, hogy tegnap este szerettem volna kiugorni a bőrömből örömömbe, éjjel felébredtem, és nem tudtam elaludni, képtelen vagyok rendezni a gondolataimat, értelmesen írni, stb., stb.!

Fogy a papír, és még nagyon sok mindent kell írnom. Először is meg kell dorgálni azért, hogy az Anyácskámnak értelmesen bemutatkoztál. Mi lesz, ha a sógorom esetleg névről ismer Téged vagy a feleségedet? Mit mondok itthon? Az Édesanya ugyan a világ legnaivabb asszonya, elhitte, hogy Te valakinek az üdvözletét hoztad, és ezért kellett két órát sétálnunk, de a nővérem nagyon ravasz, és rögtön átlátott a szitán. (Mikor bementem hozzájuk, és tükörbe néztem, ijedten láttam, hogy feltűnően vörös a szám és piros az arcom!) A Mutter este elmondta neki, hogy nagyon szép, finom kezeid vannak (jellemző az Anyácskára). Mikor ma megkérdeztem, hogy tetszett pillanatok alatt egy idegen férfinak ennyi mindent megmondani rólam? Azt felelte, “azt mondta, nagyon szeretjük az Emmit”.

Másodszor: meg kell dorgálnom azért is, amit a pénzről mondtál és írtál. Ne csinálj magadnak lelkiismereti kérdést ebből a dologból. Vedd úgy, hogy valakitől kölcsönt kaptál, és kész. Én sokkal többet szoktam a munkatársaimnak kölcsönadni, hát akkor Neked hogyne adnék. Engem különben se érdekel a pénz. Mondtam már, sokszor fizetéskor olyan gondolatom van, hogy bemegyek egy antikváriumba, és mind könyvekre költöm. Ugye, nem gondolsz Te sem többet arra a pár fillérre?

Lacikám! Kik voltak azok az emberek, akik az este az autóban ültek? Nem félsz, hogy a feleséged meg fogja tudni, hogy randevúzni jársz? (Milyen jó ez nekünk!!!) Sokkal óvatosabbnak kell lenned!

Azt hiszem, a közeljövőben nem fogok kiszállásra menni. Ismét tedd a szívedre a kezedet, és újból ígérd meg, ha Pesten jársz, felhívsz!

Ígérd meg azt is, hogy a tegnap estéért nem fogsz megint bántani. Tudod mire gondolok? Óh, Te rossz, Te rossz L.! Ha itt lennél, kapnál egy nagy cuppanós puszit, mert nagyon rossz vagy. No azért nem kell már olyan sokszor elmondanod, hogy “Én, L. László, szemtelen vagyok.” Most már elég, ha naponta egyszer-kétszer mondod, de sokszor gondolsz rá!

Legyél jó, Édes Lacikám!! Ne igyál, ne cigarettázzál sokat! Minden nap 8 órát aludj! (Ez utóbbi kötelező!! Ugye, be is tartod?)

Itt nálunk Sztálin felé fúj a szél. Most rögtön ki fogok menni, és a széllel küldök Neked “jó éjszakát”, sok, sok, számtalan puszit, szerelmet, nagy, nagy szerelmet!

Írjál, L.-kém! Mikor van időd, mindig írj!!!

Szeretlek, mindig Rád gondolok, és nagyon szeretlek; Emma.

1954. szeptember 13.

L.-kém!

Nem volt erőm tegnap írni. Úgy éreztem, rendezni kell a gondolataimat. Nehogy azt hidd, hogy most rend van a fejemben!

Nem mehetek Hozzád, Lacikám, sem szombaton, sem vasárnap!! Értsd meg, nem szabad!!

Az első és legfontosabb indok, hogy nagyon szeretlek. Nem tudnék abba a lakásba bemenni, amely a Tied és másé. Megérted azt, hogy nem tudnék más asszony otthonába belépni, abba az otthonba, melyben minden jog az övé? Érezned kell, hogy milyen lealázó szerep, besurranni, rettegni attól, hogy hazajöhet? Félni a szomszédok, a szembejövő ismerősök kutató tekintete elől!! Lacikám! Én életembe mindig nyíltan néztem az emberek szemébe. Nem volt titkolnivalóm! A Téged ismerő emberek tekintetét kerülnöm kell, el kell fordítanom az arcomat, hogy ne lássák a szégyen pírját. Bujkálnom kell, szégyellni kell magamat, pedig érzem, tudom, hogy nincs bűn a szerelmünkben!! Sokkal könnyebb lenne, ha szeretőd vagy “barátod” lennék, de így nagyon, nagyon nehéz. Meg kell ezt értened, Életkém!!

Másik indok, hogy itthon hazudnom kellene. Esetleg mondhatnám azt, hogy egy vidéki barátnőmhöz megyek, de ezt vagy elhiszik, vagy nem. Ezenkívül Sztálinban sokan dolgoznak otthonról. Mit mondanék az Anyácskának, hol voltam? Ugye, hazudni kellene, ha valakivel találkoznék a vonaton vagy az utcán?

Mit gondolnának Rólad a szomszédaid, ha látnák, hogy idegen nő megy Hozzád? Mit szólna a feleséged, ha mégis előbb jönne haza?

Nem, nem szabad! Pedig tudom, hogy az első kifogáson kívül mind csak társadalmi előítélet, gyengeség, és mégsem szabad!!!

Gyere Te, L.-kém! Gyere, hogy tizenharmadszor találkozzunk!! Gyere, pedig tudom, hogy megint el fogsz menni!! Gyere, gyere, pedig fáj a szerelem!! Nagyon fáj!!

1954. szeptember 18.

Vártalak, nagyon vártalak, L.! Minden telefoncsengés pattanásig feszítette az idegszálaimat. Csengett a telefon, de nem nekem. Ezrével jönnek, mennek a levelek, de egy se nekem. És most itthon ülök, és egy szót ismételek: warum??

Sokszor az az érzésem, hogy tudatosan csinálod mindezt, csak játszottál velem 81 órán keresztül, élvezted azt, hogy egy 21 éves ember beléd bolondul!

Laci! Miért nem írsz? Miért engeded, hogy keserű szájízzel ilyen levelet írjak Neked? Vagy mégis hazudtál volna?… Hazudtad a szerelmet, a csókokat, a sok szépet, amit együtt láttunk? Hazudtál, L.??. Könyörgöm, mondd meg, ha igen!!! Írj, telefonálj, vagy gyere, mit bánom én, de tegyél valamit, mert… Nem tudok tovább írni. Nem tudom azt se, hogy elküldöm-e ezt a zagyvaságot. Csak egyet tudok, hogy szeretlek, és ez nagyon fáj!

1954. szeptember 21.

Lacikám!

Mikor most írni kezdtem, a nagynéném ismét elkezdte az ő szokásos prédikációját: “Megint írsz? Miért mutatod, hogy annyira szereted? Nem jó, ha a férfi tudja, hogy a nő nagyon belebolondult, mert akkor úgy kezeli.” “Hogy kezeli?” – kérdem én. “Hát?… úgy.”

Azt mondod, írjak a Várról. Ott kell kezdenem, hogy mióta Téged szeretlek, ismét keresem az Istent. (Keresi az ember, ha érzi, hogy rossz fát tett a tűzre.) Tehát véletlen egyik templomban megláttam, hogy vasárnap Beethoven Missa Solemnisét adják elő. Kb. négyszer hallottam, de rögtön az jutott eszembe, hogy ezt Veled fogom meghallgatni (elvben vasárnap Te Pesten voltál, ugye?). Csak a Glóriától hallottam, de a Benedictus vagy az Agnus Dei önmagukban is felséges alkotások.

Bár a hangok a lelkiállapotomat tökéletesen nem billentették helyre, mégis boldog voltam. Arra gondoltam, ha soha többé nem látnék miséket, ha nem hallanék hangokat, akkor sem félnék, mert ezek a lélekbe íródtak.

A hangok a szívet leborulni kényszerítik, a szép – nevezzük azt Istennek, vagy bárminek – előtt és a szép örömében ismét és újra arra kényszerítenek, hogy belássuk, hogy milyen jelentéktelen porszemek vagyunk a mindenség tökéletes összhangjában.

1954. szeptember 28.

Nem tudok semmi mást ígérni Neked, csak azt, hogy mindig őszinte leszek hozzád. Ezt viszont biztosan ígérhetem, mert nagyon megundorodtam már a sok emberi hazugságtól.

Én úgy érzem, L.-kém, hogy fogunk tudni harmonikusan élni. Tegnap azt gondoltam, ha soha nem múlik el a szép, a meleg utáni vágyunk, akkor van reális alapja, célja az életünknek. Mi a szép, mi a meleg, amire vágyunk? Az otthon, a szeretet, az élni akarás az Istenért, a feleségemért és a gyerekemért! Minden más csak ennek az alapnak, a szeretetnek a függvénye.

Hiszem-e azt, hogy “Omnia vincit amor”? Természetesen hiszem. Én tehát meggondoltam, Lacikám! Te is jól átgondoltál mindent? Józanul mérlegre tetted a feleséged és az irántam való érzéseidet? Elhiszed, hogy nagyon foglak szeretni? Nem fogod a másik asszony jó tulajdonságait – az én hibáimmal összehasonlítva – a szememre hányni? Értsd meg, Laci, félek más örökébe lépni, bármennyire is szeretlek is, és bízom ebben az érzésben. Egy kicsit félek attól is, hogy Te kilenc évvel öregebb, tehát ennyivel tapasztaltabb vagy. Félek, hogy túlságosan “suhanc srác” vagyok melletted, aki képtelen 50 Ft-ért az akaratát piacra dobni. No majd megkomolyodom! (de akkor nem fogok térdre zuhanni egy párttitkár előtt sem, ez “bisztinger”).

Írjál, de az olvasható írásoddal. Igaz, hogy már kezdek belejönni az olvasásba.

Itt Pesten negyed tizenegy van. Mit csinálhatsz most?

Én perceken belül lefekszem, még egy kicsit csukott szemmel Rád gondolok, végigszáguldok az elmúlt két hónapon, jó éjszakát kívánok Neked, és a neveddel zuhanok bele az álomba.

limes ® Ą

Jó képlet ez, L., minden benne van! A határérték és a végtelen.

Mindig csak Rád gondolok: Emma.

 

1954. október 9.

Fél 12-t mutat az óra. Most fejeztem be a rendes szombati szórakozásomat, a mosást. Már ágyban vagyok, de még eljövök egy kicsit beszélgetni Magával, jó? Olyan sok mondanivalóm van, hogy azt sem tudom, hol kezdjem! Először is azzal kezdem, hogy “fogok dolgozni, vagy sem?”

Lacikám! Én nem félek a munkától! Annak ellenére, hogy viszonylag fiatal vagyok, sok mindent megpróbáltam. Kapáltam, arattam, hogy legyen ruhám, legyenek tankönyveim. Mostam, vasaltam a bátyámra, mert fizette a tandíjamat. Az évi nagytakarítások egy részét mindig megcsináltam otthon, mert tudtam, hogy minden felsúrolt padlóval vagy megtisztított ablakkal az anyácskám életét hosszabbítom meg.

Tudom, mit jelent egy férfinak a gondját viselni. Nem egy esetben hajnali háromig mostam, másnap remegett a ceruza a kezemben, de dolgozni, élnem kellett.

Nem mondhatom, néha fellázadtam a rossz ellen. Sírva szedtem a markot, káromkodtam magamban a cséplőgépnél, sokszor a könnyeim is áztatták a szennyest. Ökölbe szorult a kezem arra a gondolatra, hogy velem egykorú osztálytársaim gondtalanul töltötték a szünidőt, szombat estéken táncolnak. Gyakran feltettem magamban a kérdést: miért? Mert nekik pénzük van! (Ezért gyűlölöm a pénzt.)

Ha most visszagondolok életemnek erre a robotoló részére, nem sajnálom, hogy így történt. Most sem cserélném fel a bátyám iránti hálát, az apám iránti féltő szeretetet, a tanulás utáni vágyamat egy-egy szombatesti züllésért, egy gondtalan vakációért.

Nagyon sokat gondolkoztam a legutóbbi találkozásunk óta azon, hogy “írjál-e, vagy sem?”. Ha írsz, mindig hazugság nélkül önmagadat, a meggyőződésedet add. Az írók szavát milliók hallják, műveik értő emberek lelkét formálják jó vagy rossz irányban. Éppen ezért – szerintem – óriási felelősség terhel minden embert, aki tollat vesz a kezébe.

Az az ember, aki pénzért eladja a meggyőződését, elvei ellenére hangzatos szólamokat puffogtat, gerinctelen, karrierista. Mennyivel inkább fel kell róni egy írónak azt, ha hazudik, ha csupán azért is, hogy pénze legyen. Vajon mi vezeti azokat az embereket, akik ha kell, embereket istenítenek, ha kell, új kormányprogramról érzelegnek csak azért, hogy néhány hónap múlva “átessenek a ló túlsó oldalára”? El tudod képzelni, hogy Zelk Zoltán még ma is – 1954-ben – megírná (a mostani elveket figyelembe véve) Sztálint istenítő énekét? Meggyőződésem, ha Zelk vagy Méray nagy író lenne, akkor látna. Ha nagy író lenne, akkor nem hazudna.

Írj Dózsáról vagy Kossuthról, írj a rabszolgaságról vagy a sztálinvárosi emberekről, de politikai pártok, kormányváltozások egyik napról a másikra soha ne térítsenek le meggyőződésedről. Ha nem adják ki az írásaidat, akkor inkább dolgozz az íróasztalfióknak, kevesebbet egyél, de ne add el az érzéseidet soha.

1954. november 17.

Lacikám!

Ma arra gondoltam, hogy legszívesebben olyan leveleket írnék Neked, melyben pl. megírnám, miért szeretem Adyt, Arany Jánost, Kosztolányi “Idegen költők”-et. Elmondanám, milyen könyveket szeretnék megvenni, elolvasni. Szeretném idézni azokat a verssorokat, melyek különösen tetszenek. Leírnám, hogy milyen különös és érdekes emberekkel találkozok stb. stb. Nagyon, nagyon szeretném pl. ha Te hasonlóan néha elmondanád azokat a dolgokat, melyek legjobban élnek benned. Mit olvasol, milyen emberek élnek nálatok Sztálinban, milyen ott az ősz stb.

Tudod, Életke, mikor arra gondolok, hogy mennyi verset, könyvet kellene együtt elolvasnunk, milyen sok szépet kellene látnunk, hány érdekes emberről kellene beszélnünk, akkor mindig nagyon szomorú leszek, mert tudom, hogy a mi körülményeink között nem lenne szabad ilyesmiről álmodoznom. Szomorú leszek, mert nagyon vágyom egy tiszta, meleg otthonra, tiszta életre, szeretetre, és ilyenkor, ha becsukom a szemem, megcsillan előttem a gyűrűd. Üldöz a gyűrűd csillogása, nem enged nyugodni a jövőtől való rettegés. Szeretném, ha elégetnéd a leveleimet. Félek, hogy egyszer a feleséged kezébe kerülhetnek, és akkor azt hiszem, nagy botrány lenne. Érzed, hogy mindig Veled vagyok? Életke! É-let-ke! Lacikám! Szerelmem!! Drágám! Életkém! L.-ém!.. Ą Ą

1954. december 7.

Életke! Nem értem, miért nem utaztál? Nem hivatalos dologról volt szó? Szombaton egyenesen a fodrászhoz mentem. Meg voltam róla győződve, hogy mire hazaérek, itt lesz a levél. Nem volt! Nagyon fájt, mikor leszidtál a Tabánban, dühített, mikor késtél a Múzeumban, keservesen gyötört a többhetes hallgatásod, de mindezeknél sokkal jobban fájt, hogy üres volt a levélszekrény. Még a fülemben csengett az utolsó szavad, “jövök”, túlságosan beleéltem magam a találkozás hangulatába, és minden egy pillanat alatt romba dőlt. Ha eddig nem sírtam még férfiak miatt, hát most bőgtem. Nem tudtam, mit gondoljak. Írni kezdtem, melyben szívtelenséggel vádoltalak. Elhatároztam, hogy meg foglak ismertetni ezzel az érzéssel. Én sem megyek el egy megígért randevúra. Kisírt szemekkel vettem át a táviratodat. Az első gondolat, mely megfogant az agyamban, a kedvenc Shakespeareszonett kezdő sorai voltak:

“Az vagy nekem, mint testnek a kenyér / Tavaszi zápor fűszere a földnek / Lelkem miattad örök harcban él.

Azt hiszem, Élet, ezek a lelkiállapotok és az ilyen érzésekből fakadó gondolatok a szerelem tűzpróbái. Megijedtem ettől a szonettől, és rájöttem, hogy teljesen erőtlen vagyok Veled szemben. Nem bírnék ki egy napot, mikor tudnám, hogy Te vársz. Oh, Istenem, milyen sok harcot okoztál Te már nekem! Mégis mindig egy helyre térek vissza, ugyanúgy, mint ahogy Te írtad.

Vasárnap – mikor tanulnom kellett volna – számvetést csináltam. Összeírtam azokat a legfontosabb dolgokat, melyek kellenek ahhoz, hogy feleségül mehessek hozzád. Kb. 8000 Ft-ra lenne szükségem, hogy a legszükségesebb dolgokat megvehessem. A minimális listán paplan-, párnahuzatok, törülközők, lepedők, abroszok stb. teszik ki az összeg legnagyobb részét. Ha minden hónapban 900-1000 Ft-ot félre tudok tenni, június végére a legfontosabbakat talán meg tudom venni (elvégre nem mehetek Hozzád “ingben, glóriában”, igaz?). Természetesen Veled kellene megbeszélni a részletkérdéseket, hogy elsősorban mit vegyek. (Az E. szerint “édes kis dolgokat”. Érts alatta isteni hálóingeket, nylon fehérneműt, blúzokat stb.) Also Életke, legközelebb pontosan megtárgyaljuk a részleteket. Jó?

Jaj, Élet, szörnyű szegény vagyok. Sajnos az egyetem mellett képtelen vagyok kötést vállalni, amivel egy kicsit tudnék még keresni. Bár egy-két cikkírással keresek néhány Ft-ot, de mindez nagyon kevés. Ma valami olyasmit hallottam, hogy a tavaszra óriási létszámcsökkentés várható. Ha olyan mértékű lesz, mint ahogy beszélik, akkor a megmaradók száma pontosan a haverokból és a párttagokból kerülhet ki. Ezek szerint az én fiatal életemet is megkeserítheti a munkanélküliség réme. Mit szólsz, menjek szövőnőnek, vagy takarítani, betegeket ápolni 5-600 Ft-ért? Haza fogok menni kapálni. Ott legalább 50 Ft-ot fizet egy maszek a napszámért. Bolond lennék szőni, igaz? Isten tudja, talán a legérdekesebb lenne gyerekeket ápolni.

L.-kém! Nagyon, nagyon szeretném, ha Karácsony előtt legalább egyszer feljönnél. Jövő pénteken vizsgázom. Kérlek, ha jössz, csak utána gyere, mert tudod, hogy tanulnom kell. Gyere, ha csak egy hétköznap este néhány órára jössz is. Nagyon várlak, mert a Karácsony táján különösen vágyom a szeretetre.

lim Ą lim Ą

A papír azért szamárfüles, mert a táskámban cipeltem a levelet.

1954. december 17.

Életkém!

Most egy fél órája kaptam meg a táviratot. Nem értem, Életkém! Miért maradnak el az utazások? Ki akadályozza abban, hogy jöjjön? Jaj, Istenem, pedig ha tudná, mennyire várom!! Ugye ha nagyon-nagyon akarna, tudna jönni? No vallja csak be, hogy igen! Egyezzünk meg abban, hogy én nem hívom Magát, csak várom! Mindig várlak! Ha most megkérdeznének, milyen ajándékot szeretnék a legjobban karácsonyra, nem tudnék nagyobbat kívánni, mint hogy csak egy órát Veled tölthessek a jövő héten. Az utcán, vagy egy eszpresszóban, mindegy, csak Veled legyek.

Álom, álom, melyből nincs felébredés. Őrült álmok, melyekből nincs kijózanodás. Zavaros gondolatok, még zavarosabb levelek és szeretet és vágy és örök harc. Oh, L.-kém, nagyon betörtél az életembe!!

Életem! Ez a mai távirat azt jelenti, hogy már nem is jössz karácsonyig? Nem, ezt el sem tudom képzelni. Nem tudnál egy nap a délutáni vonattal jönni és az estivel menni? Rád bízom. Döntsd el Te a választ. Én – életemben először – Téged jobban várlak, mint a Karácsonyt. Ha nem is jössz, tudd, érezd, hogy az estén, állandóan Veled leszek.

Gyere L.!!! Gyere!!

limes ® Ą

* * *

L. Lászlóné kérelmező és férje 1950. június 10-én kötöttek házasságot Miskolcon, és együttélésük 1957 tavaszán szakadt meg. Együttélésük alatt gyermekük nem született. Kérelmező azért kérte a házasság felbontását, mert férje a házastársi hűséget megszegte, L. Erzsébettel és G. Emmával szoros kapcsolatot tartott fenn. Ezenkívül férje tettleg bántalmazta, ami a végleges szakítást eredményezte. Kérelmező ellenfele elismerte, hogy a házastársi hűséget megszegte, és feleségét tettleg bántalmazta. Kijelentette, hogy ő sem kívánja többé az együttélést helyreállítani, mert feleségétől teljesen elhidegült. (1957. november 11.)

Tisztelt Városi Bíróság!

F/1. alatt csatolt házasságlevél tanúsága szerint férjemmel 1950. VI.10. napján a miskolci I. ker. alatti anyakönyvvezető előtt kötöttem házasságot. Házasságunkból gyermek nem származott.

Az F/2. alatt csatolt községi bizonyítvány tanúsága szerint az utolsó közös lakásunk Sztálinvárosban volt, és ennek következtében az alanti kérelem elbírálására a T. Városi Bíróság kizárólagosan illetékes.

Előadom, hogy 1952. év végéig házaséletünk kiegyensúlyozott, rendezett volt.

1952. év végén férjem megismerkedett egy L. Erzsébet nevű nővel, és avval gyakran kettesben mutatkozott, amit saját szememmel is láttam, sőt férjem későbbi időpontban el is ismerte, hogy midőn a Sztálinvárosi Tanácsnál éjszakai ügyeletet tartott, az éjszakát nevezett is vele töltötte.

Férjemnek ezt a magatartását a későbbiek folyamán megbocsátottam, és a történtek ellenére is, mint hűséges feleség, mellette továbbra is kitartottam.

1954. évben férjem egy G. Emma nevű hölggyel ismerkedett meg, akit feleségül is akart venni. Annak ellenére, hogy házassági kötelékben élt, nevezettnek házasságot ígért. A hölgy szüleinél is látogatást tett. Férjem gyakran utazott fel Budapestre, és ott nevezettel találkozott. Majd hivatalos út címén G. Emma több ízben Sztálinvárosba utazott, és az Arany Csillag szállodában szállt meg, és ilyenkor férjem őt a szállodai szállásán meglátogatta. Megtaláltam nevezettnek a férjemhez írt leveleit, amit a tárgyaláson be fogok mutatni. Férjem a lakásán őrizte hosszú időn keresztül ezeket a szerelmes leveleket, amelyek hivatali címére érkeztek. Amikor megláttam, hogy férjem egy barátjával illuminált állapotban a lakásomon ezeket a leveleket tárgyalja, és jelenlétében elolvasván azokat, méregre fakadtam, és közöltem, hogy elérkezettnek látom az időt a házasság felbontására.

Ekkor megszakadt közöttünk minden belsőbb kapcsolat. Egymás mellett éltünk 1957. III. 31-ig, de férjemhez ekkor már szerelem nem fűzött.

1957. évben férjem kezdett kimaradozni, fizetését nem adta haza. Bár mindketten láttuk, hogy együttélésünknek erkölcsi alapja nincsen, de mert mindketten ragaszkodtunk a közös lakás birtoklásához, egyikünk sem akart onnan elköltözni. Ennek következtében a leglehetetlenebb körülmények között éltünk egymás mellett. Majd 1957. III. 1-jén férjem bejelentette, hogy tekintsem őt úgy, mint aki tőlem különváltan él.

1957. III. 31-én a férjem engem minden ok nélkül súlyosan bántalmazott, aminek nyomait több napon keresztül viseltem. Ezt követőleg elhagytam a közös lakásunkat, és azóta különváltan élünk.

Férjem szülei házaséletünkről pontosan tudnak mindent, és elsősorban hozzájuk fordultam.

Mivel férjem engem bántalmazott, kérem tehát a T. Bíróságot, hogy előadottakra vonatkozólag tanúként hallgassa meg L. János és neje székesfehérvári lakosokat, valamint I. Györgyné sztálinvárosi lakosokat, ezen túlmenőleg F. Sándorné sztálinvárosi lakost.

Az előadottak alapján úgy érzem, hogy házasságunk teljesen fel van dúlva, az életközösség visszaállítására semminemű lehetőség nincs. Sem polgári, sem erkölcsi törvények nem kötelezhetnek arra, hogy olyan valakivel éljem az életemet, aki engem súlyosan bántalmaz.

A házasságunk felbontása esetére férjemnek nevét viselni kívánom. Vagyonjogi igényem férjemmel szemben nincsen.

Az előadottak alapján tisztelettel kérem a T. Városi Bíróságot, hogy házassági bontópert megelőző eljárásra tűzzön ki határnapot, és arra a férjemet idézze meg.

Tisztelettel

L. Lászlóné

(Fejér Megyei Levéltár. XXXI/18. 7. d. 8/13.)

 

1 Sztálinvárosi Hírlap (SZH) 1957. 03. 15. 5. o.

2 SZH 1953. 08. 28. 1. o.

3 SZH 1952. 01. 04. 3. o.

4 Fejér Megyei Levéltár. (FML) XXIII/502. A Sztálinvárosi Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának ülései. (továbbiakban: VB) 7. d. 1954. 03. 03.

5 FML. VB. 7. d. 1954. 06. 09.

6 Országos átlag 1960-ban férfiaknál: 71,5%; nőknél: 64,4%. Balázs József: A házasságkötések alakulása Magyarországon a II. világháború után. In: Kemenes-emlékkönyv. Budapest, 1993. 19–37. o.

7 1960-as népszámlálás. Fejér Megye. Budapest, 1961, KSH. 47–49. o.

8 1960-ban a 25–50 közötti sztálinvárosi férfiak 89%-a, a 20–40 közötti nők 88%-a házasságban élt. Dunaújváros. 1950–1965. Székesfehérvár, KSH Fejér Megyei Igazgatósága, 1966. 24. o. alapján számolva.

9 SZH 1957. 02. 22. 2. o.

10 FML XXIII/506. 24. d. 1958-as lakáskérelmek.

11 SZH 1958. 09. 12. 5. o.

12 SZH 1958. 09. 19. 5. o.

13 SZH 1958. 01. 31. 5. o.

14 SZH 1957. 03. 15. 4. o.

15 SZH 1957. 03. 15. 6. o; 1957. 03. 19. 4. o; 1957. 03. 22. 4. o.

16 Pápay Zsuzsa: Rang, párválasztás, közvélemény. Budapest, 1989, Gondolat. 117. o.

17 Sárkány Mihály: A lakodalom funkciójának megváltozása falun. Ethnographia, 1983/2, 279–284. o.

18 Télen 61; tavasszal 99; nyáron 62; ősszel 92 házasságkötés történt. FML. Sztálinváros. Házassági anyakönyvi kivonatok. 1953; 1958.

19 SZH 1954. 10. 29. 3. o.

20 SZH 1954. 11. 16. 3. o.

21 A városba vándorló munkásnők esküvői szokásairól lásd Tóth Eszter Zsófia: Parasztlányokból munkásasszonyok. In: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón. Szerk.: Cseri Miklós–Kósa László–T. Bereczki Ibolya. Szentendre, 2000, Magyar Néprajzi Társaság. 405–422. o.

22 Minta forrása: FML, Sztálinvárosi házassági anyakönyvi kivonatok. Minta nagysága: 450 pár adatai. 1953-ból 121, 1958-ból 105 házasságkötés adatai. A gyermekszületés és házasságkötés összefüggéseire: FML, Születési anyakönyvi kivonatok: 1953-ból 117, 1958-ból 107 születési anyakönyvi kivonat. A tanulmány ezen része csak rövid összegzése egy hosszabb fejezetnek, amely része a készülő PhD-disszertációmnak.

23 A szakmunkások és segédmunkások között a korabeli vizsgálati eredményekkel való összehasonlíthatóság végett nem tettünk különbséget, ahogy a korabeli homogenitásvizsgálat készítői sem, illetve a mintából nem vettük figyelembe a hivatásos katona, rendőr, “belügyi dolgozók” adatait. Az országos és a budapesti adatok forrása: Pallós Emil – Dr. Vukovich György: A magyar házassági mozgalom néhány jellegzetessége; házassági táblák. Demográfia. 1960/2. 159–191. o.; A házasság és válás társadalmi-foglalkozási összefüggései. A termékenység és a társadalmi átrétegződés. Munkaülés. In: Demográfia. 1963/3.

24 A születési anyakönyvek révén korlátozottan, de lehetőség nyílt a házassági anyakönyvekből levont néhány következtetés ellenőrzésére. Eszerint a születési anyakönyvekben szereplő szülők foglalkozásában ugyanúgy dominál a fizikai és szellemi foglalkozást űzők kettészakadása, továbbá az, hogy a nők között a házasságkötés terén a legtöbb választási lehetőségük az irodaiadminisztratív foglalkozási csoportba tartozóknak volt.

25 Számos ilyen bizonyítvány található: FML. XXIII/510. Sztálinvárosi Városi Tanács. Egészségügyi Osztály. 3 d. 1958.

26 A család fogalmának történeti jelentésváltozásairól többek közt lásd: A család. Szerk.: Neményi Mária. Budapest, 1988, Gondolat. 65–100. o.; Janet Finch: Problems and Issues in Studying the Family. In: Family Sociology – Developing the Field. Szerk.: Arnlaug Leira. Oslo, 1993, Institute for Social Research. 16–33. o.; Uő: What do we mean by family sociology? In: Family Sociology and Social Change. Szerk.: Arnlaug Leira. Oslo, 1994, Institute for Social Research. 11–24. o.; Utasi Ágnes: Családok és életstílusok. Budapest, 1989, MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete. 7–11. o.; Kulcsár Kálmán: A család helye és funkciója a modern társadalomban. In: Család és házasság a mai magyar társadalomban. Szerk.: Lőcsei Pál. Budapest, 1971, KJK. 13–53. o.; Katonáné Soltész Márta: Házasság, család, válás – és a jog. Budapest, 1982, Gondolat; Családszociológia. Szerk.: Schadt Mária. Pécs, 1996, JPTE Tanárképző Intézet Pedagógia Tanszéke.

27 FML VB 13. d. 1957. 08. 02.

28 FML VB 15. d. 1958. 10. 31.

29 SZH 1958. 11. 04. 2. o.

30 FML VB 16. d. 1959. 11. 09. Jelentés a barakktáborok helyzetéről. 3. o.

31 FML XXIII/510. Sztálinvárosi Városi Tanács. Egészségügyi Osztály. 3. d. 1957. 09. 05.

32 SZH 1957. 02. 22. 2. o.

33 FML XXVI./108. 2-3. d. A magas gyermekszámra a tanácsi jelentéseken kívül az iskolai anyakönyvi bejegyzésekben végigkövethető testvérek számából lehet következtetni.

34 FML VB 2. d. 1952. 02. 16.

35 FML VB 3. d. 1953. 01. 07.

36 FML VB 7. d. 1954. 03. 03.

37 FML VB 7. d. 1954. 06. 16.

38 FML VB 15. d. 1958. 05. 09.

39 FML VB 7. d. 1954. 06. 16.; 13. d. 1957. 10. 11.

40 Salamon Lajos: A házasságon kívüli szülések. In: Demográfia, 1964/2. 285–302. o.

41 FML XXIII/510. Sztálinvárosi Városi Tanács. Egészségügyi Osztály iratai. 3. d. 1957. 01. 17. 444/1957. ügyszám.

42 Magyar Országos Levéltár. (MOL) Dunai (Sztálin) Vasmű. XXIX – F – 2 – a. 73. d; 1952. 02. 14.; 68. d. 1952. 04. 02.

43 FML XXIII/506. 24. d. 1958-as lakáskérelmek; Házassági és születési anyakönyvi kivonatok.

44 MOL Dunai (Sztálin) Vasmű. XXIX – F – 2 – a. 68. d.

45 FML XXXI/18. Dr. Tirpák Endre ügyvéd iratai. 6. d. 6/17. ügyszám. 1957.

46 FML XXXI/18. Dr. Tirpák Endre ügyvéd iratai. 5. d. T. Lászlóné. ügye.

47 FML XXXI/18. Dr. Tirpák Endre ügyvéd iratai. 1. d. S. Istvánné (1/13); illetve T. Lajos (1/17) ügye. Mindkettő 1957-ből származik.

48 FML XXXI/18. 6. d. 5/2. Sz. István ügye.

49 FML XXXI/18. 6. d. 5/11. Zs. Elemérné ügye.

50 FML XXIII/506. 24. d. 1958-as lakáskérelmek.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk