←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Kovács Edina

Sorsperc-etűdök

(Chopin-portré)

Szafarnia, Mazovia

         Bámulom egyre a madarakat:

         szüntelen repülésük, mint egy dallam,

         felszökik és zeng és aláhull halkan,

         olvasható, akár egy Bach-darab.

         Eső- és avarillatot hozott

         az ősz. Piszkos köd mosta háztetők –

         szebb a nyár. Olvadt, aranyzöld mezők,

         őzbőrű nyírfák… Velük akarok

         élni, vagy legalább a dalukat

         leírni – hívjon, susogjon, mint a szél,

         bújjon, remegjen, mint nyírfán a levél –

         a zenét, amely mindent megmutat.

         Tudnom kell, mint a szikra, égre szállni!

         még följebb szállni – én nem fogok fázni.

Bécs

        A hall ma is zsúfolásig telve,

        és engem ünnepelnek: újra győztem!

        Nem Varsóban szeretnek túl erősen…

        kinn Bécs – a nagyvilág első terme.

        A harmadik emeleten állva

        itt, nem látok át a háztetők felett,

        egymásba folynak fényes, díszes terek,

        száz hangjával dallá forr a lárma.

        E dal a magaméval összecseng,

        és hogy mindenki hallja, arra vágyom,

        közben annyira félek, szinte fázom,

        hogy álmom máris nagyon messze ment.

        Mégse… Mégis! Nem bújhatok el gyáván,

        beérni ennyivel? – örökké bánnám.

Párizs

        Jaj, nem tudom… hogy így akartam-e,

        minden éjjel rólatok álmodom,

        Ludka húgom, elhagyott otthonom.

        Minden reggel magányom reggele.

        Jaj, nem tudom… és Varsó elesett…

        Párizs forrong, de nem bennünket gyászol,

        A Marseillaise-t éneklik, és a fátyol

        a földre hull. Otthon nem voltam veletek,

        München, Stuttgart hallgatott, mialatt

        harcoltatok és elbujdostatok,

        kivert madár, én, magam maradok,

        bármily csillogó, kalicka maradt

        a sorsom. Nem tudom, hazajuthatok?

        Vagy idegen föld ölel, ha meghalok?

Drezda

        Gyermekláncfű alvó magva – a szél

        sodor, megforgat, föl sem ébredek

        tán, ha sziklára, szikkadt szikre vet –

        jobb volna akkor egy langyos tenyér,

        Maria, te tudod a pintyeket,

        s hogy otthon nyírfák hegyén áll az ég,

        anyám haja olyan, mint a tiéd –

        élem a játékot: hazamegyek.

        Gyermekkoromban nem voltam fodor-

        és csipkebábu nagy estélyeken,

        ha csodáltak, s nem törődtek velem.

        Most elhiszem, míg elbódít a bor,

        barátom mind, ki hallgat. Köztük lettem

        a nagy Chopin – s őt szeretik, nem engem.

 

 

 

rizs, hét évvel később

         Az arca mint Máriáé – de nem!

         Fátyolos szeme fájdalommal teli.

         Mi ketten tudunk szeretni, elhagyni,

         s a búcsúval meghalni csendesen.

         Énértem viselsz ma piros-fehéret,

         otthonom vagy. De nem leszel csaló?

         Becsapsz, Párizs maradsz, a túl mohó,

         ami felfal, béklyóba zár, de éltet,

         és én benned fogom gyűlölni, ha

         otthoni szellemek hívnak haza…

         Hogy szerethesselek, maradj nekem

         szép Auróra, szász fejedelem

         unokája. Vagy feledni segíts,

         hogy előtted éltem már máshol is.

Nohant, Berry

        Mind alszanak. A ház most elcsitult.

        Nappali játékuk szívemnek kedves,

        Varsót idézi, sok-sok régi estet…

        s Emilka meghalt. Lásd, megfojt a múlt,

        és érzem közben, így leszek megunt

        barátod. Velem szenvedni terhes,

        s hogy nem kérlek erre, afölött lelkes

        szereped átsuhan. Tudom, kihunyt

        a tűz, amit gyújtani sem akartam.

        Nekem e gyertya, itt a zongorán

        több mint elég. A fényben, a zsivajban

        nem hallom meg, ha felcsendül a dallam,

        mit a méheknek zümmögnek a fák,

        és bennem zeng tovább, ha már meghaltam.

 

 

Varsó

        Néhány tételnyi élet: lassú-gyors,

        végakkordja születéskor kitéve.

        A valóság csak az álmok árnyképe.

        Napjainkkal zsonglőrködik a sors,

        és elvesz mindent, ami kedves volt,

        anyát, testvért – a gyermekkornak vége.

        Nincs többé út haza, de kapsz cserébe

        a lelkek felett hatalmat. S jogot:

        teremthetsz, mint az Isten. De százféle

        hanggal is az szól csak, ha visszatérne

        a múlt, színén semmi sem ugyanaz,

        ha halni készülsz, mindegy, honnan mész el,

        ha nem marasztalhat szép szó, sem ékszer,

        Az elhagyott világ tiéd marad.

Draskóczi Ágnes

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk