(Chopin-portré)
Bámulom egyre a madarakat:
szüntelen repülésük, mint egy dallam,
felszökik és zeng és aláhull halkan,
olvasható, akár egy Bach-darab.
Eső- és avarillatot hozott
az ősz. Piszkos köd mosta háztetők –
szebb a nyár. Olvadt, aranyzöld mezők,
őzbőrű nyírfák… Velük akarok
élni, vagy legalább a dalukat
leírni – hívjon, susogjon, mint a szél,
bújjon, remegjen, mint nyírfán a levél –
a zenét, amely mindent megmutat.
Tudnom kell, mint a szikra, égre szállni!
még följebb szállni – én nem fogok fázni.
A hall ma is zsúfolásig telve,
és engem ünnepelnek: újra győztem!
Nem Varsóban szeretnek túl erősen…
kinn Bécs – a nagyvilág első terme.
A harmadik emeleten állva
itt, nem látok át a háztetők felett,
egymásba folynak fényes, díszes terek,
száz hangjával dallá forr a lárma.
E dal a magaméval összecseng,
és hogy mindenki hallja, arra vágyom,
közben annyira félek, szinte fázom,
hogy álmom máris nagyon messze ment.
Mégse… Mégis! Nem bújhatok el gyáván,
beérni ennyivel? – örökké bánnám.
Jaj, nem tudom… hogy így akartam-e,
minden éjjel rólatok álmodom,
Ludka húgom, elhagyott otthonom.
Minden reggel magányom reggele.
Jaj, nem tudom… és Varsó elesett…
Párizs forrong, de nem bennünket gyászol,
A Marseillaise-t éneklik, és a fátyol
a földre hull. Otthon nem voltam veletek,
München, Stuttgart hallgatott, mialatt
harcoltatok és elbujdostatok,
kivert madár, én, magam maradok,
bármily csillogó, kalicka maradt
a sorsom. Nem tudom, hazajuthatok?
Vagy idegen föld ölel, ha meghalok?
Gyermekláncfű alvó magva – a szél
sodor, megforgat, föl sem ébredek
tán, ha sziklára, szikkadt szikre vet –
jobb volna akkor egy langyos tenyér,
Maria, te tudod a pintyeket,
s hogy otthon nyírfák hegyén áll az ég,
anyám haja olyan, mint a tiéd –
élem a játékot: hazamegyek.
Gyermekkoromban nem voltam fodor-
és csipkebábu nagy estélyeken,
ha csodáltak, s nem törődtek velem.
Most elhiszem, míg elbódít a bor,
barátom mind, ki hallgat. Köztük lettem
a nagy Chopin – s őt szeretik, nem engem.
Az arca mint Máriáé – de nem!
Fátyolos szeme fájdalommal teli.
Mi ketten tudunk szeretni, elhagyni,
s a búcsúval meghalni csendesen.
Énértem viselsz ma piros-fehéret,
otthonom vagy. De nem leszel csaló?
Becsapsz, Párizs maradsz, a túl mohó,
ami felfal, béklyóba zár, de éltet,
és én benned fogom gyűlölni, ha
otthoni szellemek hívnak haza…
Hogy szerethesselek, maradj nekem
szép Auróra, szász fejedelem
unokája. Vagy feledni segíts,
hogy előtted éltem már máshol is.
Mind alszanak. A ház most elcsitult.
Nappali játékuk szívemnek kedves,
Varsót idézi, sok-sok régi estet…
s Emilka meghalt. Lásd, megfojt a múlt,
és érzem közben, így leszek megunt
barátod. Velem szenvedni terhes,
s hogy nem kérlek erre, afölött lelkes
szereped átsuhan. Tudom, kihunyt
a tűz, amit gyújtani sem akartam.
Nekem e gyertya, itt a zongorán
több mint elég. A fényben, a zsivajban
nem hallom meg, ha felcsendül a dallam,
mit a méheknek zümmögnek a fák,
és bennem zeng tovább, ha már meghaltam.
Néhány tételnyi élet: lassú-gyors,
végakkordja születéskor kitéve.
A valóság csak az álmok árnyképe.
Napjainkkal zsonglőrködik a sors,
és elvesz mindent, ami kedves volt,
anyát, testvért – a gyermekkornak vége.
Nincs többé út haza, de kapsz cserébe
a lelkek felett hatalmat. S jogot:
teremthetsz, mint az Isten. De százféle
hanggal is az szól csak, ha visszatérne
a múlt, színén semmi sem ugyanaz,
ha halni készülsz, mindegy, honnan mész el,
ha nem marasztalhat szép szó, sem ékszer,
Az elhagyott világ tiéd marad.