←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

 

Ripp Zoltán

Célegyenes, lázgörbe

Kisgazda nagycirkusz, kellemes Fidesz, tétova ellenzék

Egy évvel az országgyűlési választások előtt kockázatos volna megjósolni, milyen kormánya lesz Magyarországnak a következő ciklusban. A célegyenesbe fordulva átrendeződés és a vele járó lázas állapotok tapasztalhatók a pártpolitika világában. Az utóbbi hónapokban nem egyszerűen az erőviszonyok változása keltett feltűnést, hanem hogy megfordult a korábbi trend, a két domináns párt támogatottsága közelített egymáshoz. A szocialisták előnye minimálisra csökkent, elsősorban annak következtében, hogy a Fidesz egyre nagyobb arányban gyűjtötte be a jobboldalra jutó szavazatokat. A Népszabadság március végén közreadta a Századvég és a Tárki közös előrejelzését, amely egy számítógépes program segítségével – a februári és márciusi pártpreferencia-adatok alapján – modellezte egy szimulált választás eredményeit. A megbízható eljárás alapján azt lehetett megállapítani, hogy rendkívül szoros eredmény várható, a győztes kiléte nagymértékben függ a kisebb pártok szereplésétől, attól, hogy közülük melyek lesznek képesek átlépni az ötszázalékos küszöböt, illetve hogy a második fordulóra milyen szövetségek alakulnak, s milyen lesz az átszavazási hajlandóság. A mandátumeloszlás modellezett kalkulációja szerint a Fidesz jobb eredményre számíthatna, ha a kisgazdák visszaszereznék a parlamentbe jutáshoz szükséges támogatottságot, az MSZP számára pedig a kisgazdák gyenge és a szabad demokraták jobb szereplése kínálna a kormányalakításhoz kedvező erőviszonyokat. Magától értetődik, hogy a kényes egyensúlyi helyzetben különösen nagy szerepe lesz a pártválasztásban bizonytalan szavazók megnyerésének, akik rendszerint felületes benyomások alapján döntenek, gyakran a győzelemre esélyesebbnek vélt párthoz csapódnak. Ezért aztán a kormányképesség megítélése és a győzelmi esélyek iránti pozitív várakozás is igen fontos tényezője az erőviszonyoknak. A szocialisták ez utóbbi tekintetben is veszítettek korábbi előnyükből.

Erkölcsi csőd és erőviszonyok

Korántsem magától értetődő, hogy a 2001. esztendő első harmadában a pártok támogatottsága ilyen módon alakult. Normális esetben az ellenzék felívelését kellett volna tapasztalnunk, hiszen a magyarországi politikai kultúra különös mélységeit feltáró, végeérhetetlen botrányfolyam az Orbán–Torgyán-koalíció elrémisztő erkölcsi állapotának rendkívül gazdag példatárát tárta a honpolgárok elé. Éppen ezért okkal váltottak ki meglepetést a Tárki januári pártpreferencia-adatai, s keltették a manipuláció gyanúját, különösen hogy a cég a Fideszközeli Századvéggel párban már az 1998as választások előtt, majd a Fidesz-kongresszusra időzítve is kitűnt az erőviszonyok “kreatív” felmérésével. Lehet találgatni, hogy az önbeteljesítő jóslatok lélektani mechanizmusának megfelelően rásegített-e a kiegyenlítődési folyamat felgyorsulására a manipuláció gyanúját keltő közvélemény-kutatási eredmények közlése, illetve az azok kapcsán kialakult közhangulat, a végeredményt tekintve azonban szinte mindegy. Ráadásul semmit sem mond arról, hogy miként mentesülhetett az elmúlt hónapokban a Fidesz a koalíción belül zajló folyamatok negatív következményei alól.

Józan paraszti ésszel úgy vélné az ember, hogy az undorszint növekedésével párhuzamosan csökken azok támogatottsága, akik a kialakult állapotokért elsődlegesen felelősek. Szerencsésebb sorsú országokban, ahol a politikai vezetőket erkölcsileg lenullázó skandalumoknak bizonyos következményei szoktak lenni, nehezen elképzelhető, hogy az ellenzék ne tudjon hatásosan élni a több kormány bukásához elegendő zaftos ügy feltárulásával, sőt minden különösebb indok nélkül csökkenjen a népszerűsége, miközben a közvélemény növekvő szimpátiával tünteti ki azokat, akik elsősorban vétkesek a gyalázatos helyzet kialakulásában.

A társadalom önvédő reflexeinek hiányát, immunrendszerének kóros állapotát számtalan jel mutatja; egyik tünete a tisztességre és a demokratikus értékekre apelláló kormánykritika csökkenő hatásfoka. A választási ciklusok túlélésére berendezkedő honpolgárok növekvő számban tanúsítanak közönyt a viszolyogtató erkölcsiségű politika iránt, vagy pedig – ami még veszélyesebb fejlemény – feladják a politika erkölcsi tartalma iránti igényeiket. Tavaly ilyentájt azzal zártam a félidős helyzetelemzést (Mozgó Világ, 2000/5), hogy a Fidesz módszertana feltételezi a politika erkölcsi tartalmának kiüresítését, ennek megfelelően a készülő Fidesz-Magyarország nem is immorális, hanem annál is roszszabb, amorális világ. Nem csupán fékezik, hogy a bűnözés határán mozgó ügyleteiknek végére lehessen járni, ha már napfényre kerülésüket nem tudták elkerülni, a felderítés akadályozása mellett az azonnali visszatámadás a fideszesek védekezési mechanizmusának legjellemzőbb vonása. Ennek következtében – a politikai “elit” lejáratódásának újabb szakaszaként – folyik a “melyik a legkorruptabb párt” című gusztustalan vetélkedő. A Fidesz láthatóan felmérte esélyeit a messzire szagló ügyek kezelésének sikerében, így bőven megelégszik azzal, ha a meccset kihozza döntetlenre. Ha sikerül, a bizonytalanok pártválasztásában majd más szempontok döntenek. Az elmúlt években tapasztalhattuk a belügyi és a nemzetbiztonsági apparátus bevonását a pártpolitikai harcokba, nem kell nagy találékonyság feltételezni, hogy akadnak majd a megfelelő időpontra “bekészítve” gyanúkeltésre alkalmas ügyek. (Az utóbbi hónapokban valahogy megszaporodtak a köztörvényes bűncselekményekkel vádolt személyek leleplező akciói.) A napjainkban tapasztalható folyamatban semmi új nincs, mintegy bizonyítva, hogy a Fidesz-módszertan konstans eleméről van szó, amelyet kezdettől következetesen alkalmaznak. Az egyszerűség kedvéért hadd idézzek néhány passzust évekkel ezelőtti cikkeimből:

“A megfigyelési ügy körüli kavarás remek példája annak, hogy a fideszesek mesterien továbbfejlesztették az erkölcsi problémákat megszüntető módszert. Eszük ágában sincs jogi útra terelni viselt dolgaikat, ahogy a szerencsétlenkedő szocik tették, inkább egyszerűen nem létezővé minősítik azokat. Ehhez pedig elég eltüntetni a bizonyítékokat vagy agyonbonyolítással, a múltba vezető nyomok összekavarásával megakadályozni a feltárást. A módszer egyszerű: hagyni kell, hogy egymásra halmozódjanak a különböző szintű és jellegű, lezáratlan ügyek, hogy botrányról botrányra soha ne derüljön ki semmi. Mindegy, miről van szó, az emberek előbb-utóbb megszokják, hogy egy végtelen szappanopera szemlélői, amelyben nem kell elvarrni a szálakat, az aznapi folytatáson kell baj nélkül túljutni. (…) Ha következmények nélkül marad mindaz, amit erről [ti. a Simicska-ügycsoportról] máris tudni lehet, ha polgárjogot nyer az a módszer, amellyel meg lehet kerülni a jogi, morális és politikai következményeket, ha az ügy szemérmetlen nyíltsága ellenére sem alkotható róla a tények feltárásán alapuló nyilvános ítélet, akkor attól kezdve szinte bármi büntetlenül megtehető, pusztán politizálástechnikai ügyesség kérdése az egész. (…) A politika morális tartalmára vonatkozó kérdésnek sem lesz értelme, miközben naphosszat hallgathatjuk a képmutató öntömjénezést a valláserkölcsi alapokon álló, a nemzet és a »közjó« iránt csontig hatóan elkötelezett kormányról.” (A megfigyelési ügy megfigyelése, Népszava, 1999. május 18.)

“A pragmatikus Horn-kurzussal szemben a Fidesz jórészt morális alapon hirdetett korszakváltást, ám első lépéseiben éppen azt juttatta kifejezésre, hogy nem lesz morális gátja a nyíltan meghirdetett hatalmi törekvéseknek, ha pedig ellenállással találja magát szemben, akkor az erkölcsi ellehetetlenítés eszközeihez fog folyamodni. (…) Könnyű belátni, hogy a viszontleleplezések révén legfeljebb a politikai elit erkölcsi züllöttségének differenciálatlan képe állítható elő, hiszen minél kiterjedtebb a harc, annál inkább egy hatalmas kabátlopási üggyé válik az egész az emberek többsége számára. (…) Kétségtelen, hogy az erősen elkötelezett szavazótáborok jelentékeny részének vannak erkölcsi igényei, ezek azonban minden további nélkül kielégíthetők szólamokkal és főként az ellenfél pocskondiázásával. A szilárd választói mentalitás alapján szavazók többnyire a botrányok tényeire fittyet hányva ítélkeznek. Annál lényegesebb, hogy miként hat az erkölcsmentesítés a választói tábor másik, jelentős hányadát kitevő rétegre: azokra, akik érdekeik és reményeik alapján csatlakoztak a Fideszhez. Itt az a csöppet sem szokványos jelenség tapasztalható, hogy a »moral insanity« magatartás sokakban kifejezetten pozitív hatást vált ki – mintegy a korszellemnek megfelelően. Egyre gyakoribb a ki tud nagyobbat odasózni, a ki tud szemetebb lenni, a ki tud másokat félresöpörve gyorsan előrejutni mentalitás. Az erőszakos politika mintát ad, és fölerősíti ezt a kíméletlen és gátlástalan attitűdöt.” (A botránypolitika természetrajza, Népszava, 1999. június 23.)

A Fidesz az agresszív fellépéssel kezdettől a szemben álló politikai erők táborainak végleges szétválasztására törekedett, hogy az erkölcsi vétkek ne indíthassanak átállásra az “ellenséghez”. A polarizáció, a mesterségesen elmélyített törésvonalak átjárhatatlansága következtében az élesen szemben álló választói táborokhoz csatlakozott emberek – az elmúlt évek történéseit tapasztalva – tömegesen váltak hajlamossá rá, hogy kizárólag az ellenfél lejáratására alkalmas ügyekre fókuszálják erkölcsi ítéleteiket. Ez pedig pszichikailag előkészítette mindazt, ami az elmúlt hónapokban a kisgazda botránysorozat során történt, jórészt megmagyarázva, hogy a kisgazdaválsággal takargathatatlanná vált morális csőd miért nem hatott ki negatívan a sokkal súlyosabb erkölcsi állapotba süllyedt Fidesz támogatottságára. A kisgazda-választók egy része alighanem a MIÉP felé orientálódik, nagyobb része viszont a Fideszhez csatlakozik, amely a Kisgazdapárt leszalámizása közben sikeresen keltett olyan benyomást, mintha ez lenne az erkölcsi megtisztulásnak a legkönnyebb, az ellenséghez való átállást elkerülő, ráadásul a hagyományos kisgazda értékek megőrzését is biztosító útja.

A sikerhez természetesen az ellenzék bizonytalan, a helyzet félreértelmezésén alapuló politikája is kellett, amely révén a Fidesz lehetőséget kapott rá, hogy a maga szempontjából jól kezelje az ügyet. Torgyán József gyorsan rá is mutatott, hogy a botrányok kirobbanása következtében pártja vált a koalíció gyenge láncszemévé, ezért összpontosult rá a sajtó és az ellenzék támadása. Az új helyzetet felmérő szocialista pártvezetők már a botrányok eszkalációjának első időszakában azt fontolgatták, hogy a koalíció megrendülése okoz-e kormányválságot, amely kisebbségi kormányzáshoz vagy előrehozott választásokhoz vezet. Nem a Fidesz felelőssége és az általa teremtett lenyúláspolitika vált kezdettől a fő támadási ponttá, hanem a mindent beborító botrányfolyam napi történései. A szánalmas színvonalú kisgazdabotrányokban a Fidesz ügyes lavírozásai, háttérben folytatott manipulációi váltak a közélet tematizálásának legfőbb tényezőjévé. Közben a Demszky-stáb erőpróbáló fellépése nyomán a szocialisták és a szabad demokraták jó ideig egymással voltak elfoglalva, bizonyos használtvillamosbeszerzési ügyben mindenféle vádakat vágva egymás fejéhez.

Az új évezred elejére kiteljesedett a rendszerváltás erkölcsi bukása. A politikai osztály korábban sem tudta valóra váltani az ezzel kapcsolatos ígéreteket, az Orbán–Torgyán-koalíció azonban minden elképzelhető szintet alulmúlt. A Fidesz mértéktelen önzésével, a hatalmi politika öncélúságával, a demokratikus jogállam normáinak sorozatos megszegésével, orcátlan lenyúlásaival és szenteskedő ábrázattal folytatott igazságtalan társadalompolitikájával, a kisgazdák pedig azzal, hogy a jellemgyengeség, az ostobaság és az alkalmatlanság különlegesen visszataszító elegyét tárták a honpolgárok elé.

A helyzet paradoxonja: eltagadhatatlanná vált, hogy pontosan az történik, amire a koalíció rémálomjellegére figyelmeztetők szerint eleve számítani lehetett, a Fidesz mégis sikeresen hárította el magától a történtek ódiumát. (Annak ellenére is, hogy az emberek nagy többsége a felelősségét firtató kérdésre egyértelmű igennel felel.) A torgyáni Kisgazdapárt korábban sem szűkölködött a botrányokban. Felsorolni is hosszú lenne a pancserpuccsokat, a pereskedéssel súlyosbított pártszakadásokat, a kizárásokat és egyéb autodafékat, a pártelnök liblingjeinek kiesését a pikszisből, köztük korunk felderíthetetlen észjárású Zrínyi Ilonkájával. De éppígy vég nélkül sorolhatók az agysorvasztó torgyániádák a patakvérrel, a féregirtással, az álliberális dögkeselyűkkel és a “mongyonle”-ordítozással, hogy csak a leghírhedtebbeket említsük. Mindeközben idvezült ábrázattal támogatták Torgyán minden nyikkanását azok a jellemóriások, akiknek viszonyát a pártvezérhez csak Karinthy egyik irodalmi karikatúrájának szavaival jellemezhetjük hűen: “Te szent nagy Fenekedbe beléomolni vágyott / Málé kis inasod, én szörnyű Mesterem.” Ők azok, akik mindenféle komikus elnevezés alatt – “reformkisgazdák” vagy “polgári platformosok” gyanánt – a közös dagonyázás után beletörlik sáros cipőjüket a lemészárlásra ítélt vezér fényesre nyalt fenekébe. Köztük van a szőke hölgy, aki nemrég még ájult tisztelettel méltatta a polihisztor főnök zseniális értekezését a kumráni tekercsekről, majd pár hónap múlva méretes hímtagnak aposztrofálta őt leleplező irománya címében; a jelentéktelenségével kitűnt pufók fiatalember, aki hirtelen megvilágosodásától fellelkesülve szintén bestseller-szerzővé avanzsált; a szélsőjobboldali-irredenta vonzalmairól ismert őskisgazda, aki szerint a magyar baka puszta bajonettel is magasabb harcértékű a rakétákkal fenekedő jenkinél; a frakcióvezető, aki pár hete még nyersen felkacagott, midőn a vezér leváltásának lehetőségét felvetették előtte, majd egyszeriben ráébredt, hogy intézkednie kell a kiebrudalása végett. Nem folytatom a díszes színtársulat tagjainak sorolását, ennyiből is látható, kik azok a “hiteles” kisgazdák, akik az erkölcsi megújulás jegyében napról napra képernyőre viszik a Fidesz forgatókönyvét.

A korábbi kisgazdabotrányok sűrített megjelenésénél csupán annyival több a mostani sorozat, hogy ezúttal a Fidesz és személyesen Orbán miniszterelnök a főszereplője. Miután rászabadította az országra a Torgyán fennhatósága alá rendelt “kiskormányt”, szótlanul tűrte garázdálkodását, sőt elismeréséről biztosította koalíciós partnerét, most a megszabadító képében tündököl, mint a “kisgazdavircsaft” felszámolója, egyúttal az “igazi” kisgazdák ügyének felkarolója. Ügyes. Az ügyességgel párosított haszonelvűség pedig a moralitás kóros hiányában elsőrendű erénnyé válik. Az értékmentes politikai ügyesség elismerése és a tisztesség fölé helyezése jellegzetes vonása a fideszes szép új világnak.

A Kisgazdapárt felmorzsolásának módszerét és indítékát könnyebb megérteni, mint a stratégiai célját. Az igazi kérdés úgy szól: a célegyenesbe fordulva van-e lényeges változás, új szakasz kezdődött-e a Fidesz politikájában, amelynek csak egyik eleme mindaz, ami a kisgazdákkal történik?

 

Kisgazdaválság és jobboldali egység

A Fidesz-stratégia központi gondolata évek óta a szilárd, egyetlen központból irányított jobboldali egység megteremtése. A 2000 elején bekövetkezett stratégiamódosítás, vagyis a nyílt agressziót követő paternalista fordulat a miniszterelnöki és a pártelnöki tisztség szétválasztásával járt együtt. Már akkor is látszott, hogy a hivatalos indoklással szemben nem azért kellett szétválasztani a két tisztséget, mintha Orbán Viktornak sok lett volna egyszerre vezetni a kormányt és a Fideszt. Éppen ellenkezőleg, azért volt szükség a fordulatra, hogy kormányfőként, mintegy a jobboldali pártok fölött álló intézményként szorosabban tudja integrálni a teljes kereszténykonzervatív tábort, kiterjessze befolyását a szövetséges pártokra, mindenekelőtt azok választói bázisára.

Orbán Viktor az elmúlt esztendőben jelentősen előrehaladt feladata teljesítésében. Kormánya tovább erősítette az állami centralizációt, egyre erőteljesebben avatkozott be a gazdasági folyamatokba – egyre nyilvánvalóbban a hatalmi-politikai célok megalapozása érdekében. Mindez a paternalista stílussal és hatalomgyakorlási módszerekkel párosulva egyértelművé tette, hogy az autokratikus hagyományoknak megfelelő hatalmi szerkezetek helyreállítása zajlik, intenzív ideológiai nyomulással és minden szférára kiterjedő, kizárólagosságra törekvő klientúraépítéssel. Csak éppen az egész pályás letámadás indoklásául használt koncepció – a “késő kádári struktúrák felbontása” – hangoztatása szorult háttérbe, nyilván a létrehozott és a felbontásra ítélt berendezkedés közötti árulkodó hasonlóságok miatt. A miniszterelnök mindenesetre egyre inkább átéli kormányzói szerepét, amelyet a jobboldal választói tábora is egyre inkább elfogad.

A végeérhetetlen, immár három éve tartó, pénzt és fáradságot nem kímélő millenniumi ünnepségsorozatnak – példátlan kiterjedésű ideológiai offenzívától kísérve – központi eleme volt a kormányfőnek a “nemzet ifjú atyjává” magasztosítása. Bebizonyosodott, hogy a kormánypárti tábornak ideológiai értelemben is csak a miniszterelnök lehet az integráló személyisége. Csakis egy “kívülről jött” figura lehetett képes rá – amibe például a saját elveit komolyan vevő Antall Józsefnek beletörött a bicskája –, hogy az ideológiai értelemben is töredezett jobboldalt egyesítse. Ezt az “igazi” jobboldal számára eredetileg idegen, a keresztény-konzervatív ideológiát mindenféle belső meggyőződés nélkül felvett – és ezért skrupulusok nélküli – Orbán képes “ökumenikus” alapon megvalósítani. Korábban végzett felmérések szerint a jobboldal potenciális előnye a szélesebb felvevőképesség. A bizonytalan hovatartozású, kevert értékrendű választók között a keresztény, a konzervatív, a nemzeti liberális és a nemzeti radikális hívószavak csoportjával megnyerhetők – az elmosódott ideológiai kontúrokkal párosult erős érzelmi tényezők révén – széles és bővíthető merítést biztosítanak. A baloldal bázisa szilárdabb identitású, jobban integrált, viszont az MSZP a róla megrögzült kép miatt behatárolt tartalékokkal rendelkezik. A Fidesznek tehát elemi érdeke volt, hogy felszámolja a jobboldali pártok szavazói között még fennmaradt ambivalens érzelmeket, s a teljes jobboldali ideológiai spektrumot átfogva létrehozza a lehető legerősebb integrációt. Ha nincs kváziideológiai összhang, könnyen szétesik ez az egyesített választói bázis. Pusztán az érdekekre hagyatkozva nemigen tartható össze, ahhoz túlságosan keveseknek kedvez a kormány politikája. Orbán tehát eljátszotta az integráló vezér neki kreált szerepét, pontosan úgy viselkedett, mintha létezne a Konzervatív Politikus Kézikönyve, s az abban foglalt ideáltípust kívánta volna megszemélyesíteni. A Kereszténydemokrata Néppárt ideológiailag végletesen elkötelezett választói bázisának gond nélküli elnyelése jelezte először, hogy reményteljes a feladat. Igaz, ahhoz szükség volt a klérus hathatós segítségére: a direkt egyházi instrukcióval szemben hatástalan volt minden pártpolitikusi ágálás. A kis jobboldali pártok vezetői, illetve a mögöttük álló tekintélyes értelmiségiek hasztalan figyelmeztetik a Fidesz vezérkarát, hogy szükség van e pártok önálló létének fenntartására, mert támogatóik számára fontos az ideológiai hitelesség, a polgári értékek autentikus megjelenítése, a neofita fideszizmussal nem pótolható attitűd, melyet ők képviselnek. Az ideológia szerepét pontosan felmérő, ám tartalma iránt cinikusan közömbös Fidesz-vezérkar fütyül a kifogásokra, ha működőképes az integráció egy átfogó jobboldali “generálideológia” révén is. Márpedig úgy látszik, hogy a millenniumi offenzíva egyre működőképesebbé tette. A folyamat betetőzéseként kihozták a Fideszt a Liberális Internacionáléból, hogy a konzervatív pártok nemzetközi családjába léphessenek át.

A jobboldali egység ideológiai előfeltételeinek megteremtése mellett a Fidesz különös hangsúlyt helyezett a szervezeti integrációra. Az Orbán–Kövér-munkamegosztás jellege és a 2000. év fejleményei arra utaltak, hogy egy szoros szövetségi rendszer révén kívánják megvalósítani az integrációt, amelyben Orbán kormányzói tekintélye és a Fidesznek az erőviszonyokat tükröző dominanciája biztosítja a szövetségesek alárendelését, s persze a fideszes központi irányítást.

Kövér Lászlóra pártelnökként fontos feladatok hárultak a jobboldali egység létrehozásában. Egyfelől első számú – de korántsem egyedüli – reprezentánsa volt annak a “hideg polgárháborús” hangvételnek, amelyet Fideszék szükségesnek ítéltek a MIÉP-es jobboldali radikalizmus ideologikus kielégítéséhez és integrálásához. El is érte, hogy pártja a szélsőséges MIÉP-szavazókat is magában foglaló teljes jobboldal számára nyitott legyen. Munkája betetőzéseként, mintegy pártelnöksége záróakkordja gyanánt Kövér még gyorsan megerősítette korábbi kijelentését a Fidesz és a MIÉP eszmei rokonságáról, s nyilvánvalóvá tette, hogy a szorosabb összefogásnak a nemzetközi tényezők szabnak határt. (A dabasi időközi választásokon máris megvolt az eredménye: a MIÉP visszalépett a fideszes jelölt javára, a Fidesz pedig újólag visszautasította az ellenzék által követelt elhatárolódást.) A hideg polgárháború folytatásának – amelynek tényét Kövér tavaly áprilisban Szolnokon deklarálta – volt még egy fontos feladata: a bal–jobb törésvonal további mélyítése, áthatolhatatlanná tétele. Ezt is szolgálták azok a radikális kitételek, amelyek nem csupán a közélet baloldali és liberális részének kedélyét borzolták fel rendre, hanem azokét is, akik egyszerűen csak idegenkednek a politikai paranoia szélsőséges megnyilvánulásaitól. A pártelnök mindenesetre mindkét ideologikus jellegű feladatát becsülettel ellátta, már csak azért is, mert eleve erre volt hitelesítve. Amint az újabb keletű stílusváltás jegyében megpróbálta kedélyesebbre venni a figurát, nyomban kiderült róla, hogy ez meghaladja pszichikus adottságait.

Nemcsak ideológiai, hanem kétféle szervező feladata is volt a pártelnöknek. Az egyik saját pártjának rendbetétele, felkészítése a választásokra. A párt erős embereként szervezetileg és mentálisan is összerendezte a Fideszt a hosszú választási harcra; ahol kellett, megregulázott vagy akár fel is oszlatott néhány pártszervezetet. Továbbá a viszonylagos szervezeti gyengeség kompenzálására a kistérségi menedzserek munkába állításával államilag finanszírozott komisszárhálózat épült ki, nagyjából az egyéni választókerületek számának megfelelően. Ezzel és a bővülő klientúrahálózattal a Fidesz csökkentette azt a hátrányát, amely eredendő “üzenetrögzítős párt” jellegéből származott.

A másik szervezési feladat a szövetségi rendszer tető alá hozása lett volna. Utólag persze el lehet morfondírozni azon, hogy talán a választási szövetség korai megkötését célzó tárgyalásokat eleve a partnerek felmorzsolásának eszközéül szánták, de aligha érdemes túlbecsülni a Fidesz-politika tervszerűségét. Valószínű, hogy elgondolói többesélyesnek tekintették a folyamatot. Egyértelmű volt, hogy nem fogadják el a fideszes egységkoncepció ellen lázadó MDF alternatív elképzelését, amely szerint a kormányoldal mandátummaximalizálását elősegítené a Békejobb keretében megvalósuló különutas kis integráció, ezért azt kezdettől élesen támadták, és felszámolására törekedtek. A Kisgazdapárt összeomlása és szavazóbázisának megszerzése viszont nem látszott reálisnak, ezért komplementer szövetségesként kellett számolni vele. A kezdeti fejlemények sok mindenre utaltak, de legkevésbé a koalíciós pártok közötti békére, s ezen nem csupán az MDF és a kisgazdák közötti hagyományos feszültség értendő. A széttartó pártérdekek megjelenése nyilván tovább erősítette a szándékot a Fideszben a minél teljesebb szervezeti integrációra.

Gyöngeségének, sőt pozíciója fokozódó elgyöngülésének a Kisgazdapárt többször tanúságát adta a 2000. esztendőben. Két látványos jele is volt: először Torgyán lemondott a köztársasági elnöki pozícióról, majd szinte látatlanban elfogadtatta pártjával a kétéves költségvetést. A pártvezér a belső lázongások ellenére keresztülvitte mindkettőt, nyilván úgy vélte, a ciklus végéig fenntartható a kisgazda kiskormány feletti szabad rendelkezés, építgethető a saját klientúra, folytatható a szabad garázdálkodás a közjavakkal, ha nem is olyan méretű lenyúlásokkal, mint a nagyobb koalíciós partner teszi. Közben azonban nemcsak az amúgy közismert tény nem volt tovább takargatható, hogy a kisgazda miniszterek tökéletesen alkalmatlanok feladataik ellátására, de egyre több törvénysértés gyanúját megalapozó botrány került nyilvánosságra. Aki úgy véli, hogy ezek koncentrálódása a véletlen műve, ám vélje. Mindenesetre a Fidesz a kisgazdák helyzetének megrendülésére először azzal reagált, hogy felfüggesztette a választási szövetségről megkezdett, de rendszertelenül és eredménytelenül folytatott tárgyalásokat. Egyidejűleg az MDF-et nevezte ki első számú szövetségesévé, amelyen belül már a nyár folyamán feszültséget keltett a fideszes és a békejobbos orientáció híveinek vitája.

Dávid Ibolya széles mosollyal azonnal besétált a csapdába. Úgy tett, mintha pártja formális felértékelése nem pusztán a tárgyalásra kényszerítés eszköze volna, s gyakorlatilag nem azt jelentené, mintha az első füttyentésre cserbenhagyta volna békejobbos partnereit. A Fidesz-vezérkar akkor hozta lépéskényszerbe az MDF-et, amikor még bizonytalan volt, hogy a különutas próbálkozás milyen támogatottságra van hitelesítve. Egy semmire el nem kötelező verbális gesztus igazán nem volt nagy áldozat a részükről annak érdekében, hogy a Fórum a Békejobbot mint külön kis integrációs formát feladja, s elfogadja a betagolódást a Fidesz vezette blokkba. A cserbenhagyás a dabasi képviselőjelölt-állítással vált egészen egyértelművé. Kudarcot vallottak a kis jobboldali pártok közös próbálkozásai, hogy kitörjenek a Fidesz árnyékából, noha formálisan nem adhatták fel az önállósági koncepciót. A Fidesznek a továbbiakban nem sürgős a választási paktum megkötése, hiszen az idő múlásával egyre csökken a parlamentbe jutás küszöbértéke alá szorult pártok zsarolási potenciálja.

Amikor a kisgazdabotrányok felhalmozódása elérte a kritikus szintet, a Fidesz megindította a le-, vagy ha úgy jobban tetszik, a felszámolás folyamatát. A kettős stratégiai cél egyértelmű volt: a kormányzáshoz szükséges többség megőrzésével elvégezni a meggyengült kisgazdák alávetését: lenyelni bázisuk minél nagyobb hányadát, s ha még maradna számba vehető párt, elvégezni annak alárendelt betagolását a Fidesz-blokkba. A torgyántalanítás ebben a folyamatban nem cél volt, csupán eszköz, ennek megfelelően nem is a kisgazdaelnök gyors leváltása volt az elsődleges feladat, hanem tekintélyének és tényleges hatalmi pozíciójának felmorzsolása. A mészárosmunka elvégzése magukra a kisgazdákra hárult, miközben a fideszesek a rémes vircsafton szörnyülködve mosták kezeiket. Az FKGP áttekinthetetlen, kezelhetetlenül zűrzavaros belső viszonyai miatt nem lehetett pontosan felmérni, mi lesz a megindított folyamat végkimenetele. Ennek megfelelően a fideszesek nem is törekedtek egyébre, mint hogy a fejleményeket a kitűzött kettős cél elérése felé tereljék.

A Kisgazdapárt klasszikus leszalámizása közben ellenzéki politikusok és publicisták sora vélte úgy, hogy a kormányválság elkerülhetetlen, a Fidesz kisebbségi kormányzásra készül, amire a kétéves költségvetés elfogadása után lehetősége is van. Pedig viszonylag korán látható volt, magam legalábbis látni véltem, hogy a Fidesz célja a robbantás elkerülése, a Kisgazdapárt eróziójának elősegítése és szavazótáborának megszerzése. (Szétválik-e, ami összenőtt? Népszava, 2000. november 28.) A bekövetkezett elképesztő kavarásra, a botrányok és belharcok végeérhetetlen sorára persze senki nem lehetett felkészülve, a Fidesz vezetői sem, akik most már láthatóan nagyon szeretnének túllenni az elhúzódó ügyön.

A kisgazdaválság fordulatos, de kevéssé lélekmelengető folyamatának taglalása, a miniszteri, frakcióvezetői és pártvezetői funkciók körüli áldatlan harcok, árulások, zsarolások és manipulációk végigkísérése, a részletekben való elmerülés helyett érdemes a történések irányára fordítani a figyelmet. A botrányos ügyek kiválasztottjainak diszkreditálása, a célzott vizsgálatok és ellenvizsgálatok, az elhatárolódás és a leváltások kikényszerítése, a felelősség céltudatos meghatározása, a pozíciók újraosztása, a hatáskörök és befolyásolási lehetőségek átszerkesztése, vagyis az egész folyamat az egyre gyöngülő Torgyán-szárny megalázó vereségéhez vezetett, illetve vezet – az időleges meghátrálások, taktikai visszavonulások ellenére. A kisgazdavezér persze nem nyeretlen kétéves, akit le lehetne írni, de február 8-ától, amikor arra kényszerült, hogy lemondjon miniszteri posztjáról, vesztésben van. Elveszítette a kisgazdák számára döntő terület, az agrár–vidék-szféra feletti rendelkezés lehetőségét, emellett a médiában sikerült úgy tálalni az ügyet, hogy a Fidesz érdemeként hozzon megkönnyebbülést a Torgyán–Szabadi páros eltávolítása. Pedig garázdálkodásukat a miniszterelnök nemcsak szó nélkül tűrte, hanem még dicsérte is éveken át, bőven kistafírozva a tárcát a tékozláshoz.

Torgyán már az Antall-érában is tudta, hogy a fennmaradás záloga a pártja feletti uralom biztosítása. Ezúttal azonban nem volt módja megismételni az akkori mutatványt, mert az FKGP a megérett döntés időpontjára szinte lenullázódott. A kisgazda kulcstárca élére egy jellegtelen, politikai és szakmai értelemben is súlytalan figura került, akinek kinevezéséből a pártelnök nem tudta kivonni magát. Folyamatosan zajlik a korábban erős kisgazda hatáskörök, befolyásolási lehetőségek gyengítése – ezekkel szemben is tehetetlen. A kormányhűség és a párthűség közötti választás dilemmájába kényszerített megélhetési politikusok a koalíció fennmaradását biztosító lojalitást tanúsítanak, ha reményt látnak rá, hogy pártjuk irányítását megszerezve szerephez juthatnak egy következő kormányzati ciklusban is. Ezzel szemben nem különösebben ígéretes alternatíva vállalni a jobboldali kormánytöbbség meggyengítésének ódiumát, teret adva a vádnak, hogy kezére játszanak a kormánybuktatásban reménykedő ellenzéknek. A kisgazdavircsaft felszámolása nem pusztán politikai síkon, hanem a bűnüldözés hatósági eszközeivel is folyik, lehetőséget adva a nyomásgyakorlás különösen hatásos módszereire, amint azt Torgyán József volt szíves tudtunkra adni az ellene irányuló támadások kezdetén, midőn rámutatott, kinek a fennhatósága alatt vannak a belügyi és nemzetbiztonsági szervek.

Az elvi lehetőség persze fennállt, hogy Torgyán megpróbálkozzon az 1991-es mutatvány megismétlésével, s a koalícióból kilépve ellenzéki szerepben próbálja pártját megerősíteni. A választásokra készülve a jelöltkiválasztás kézben tartásával, a kisgazda klientúra számára nyújtott reménnyel megkísérelheti, hogy a párt döntéshozó rétegének jelentékeny részét támogatójaként megnyerje. Végül is ezzel próbálkozik, de pártja és saját népszerűsége mélyre süllyedésével egyre kevesebb reménykeltő ígéretre képes. Ráadásul mindezt a koalícióban bennragadva és porig alázva teszi. A folyosón sétáltatós megszégyenítéseket még valahogy le lehetett nyelni. Miután azonban Boros Imre lemondatási kísérletének ügyében a miniszterelnök – Torgyán fenyegető fellépése ellenére – nyíltan felrúgta a koalíciós szerződést, majd kikényszerítette a kisgazda pártelnök megalázkodó visszavonulását, egyértelművé vált, hogy nincs tovább tere a formálisan egyenrangú partnerségnek.

Nyitott kérdés, hogy a botrányok után maradt-e szemernyi esélye a Kisgazdapártnak a parlamentbe kerülésre, illetve hogy szüksége van-e a Fidesznek a kisgazdákra – akár alárendelt szövetséges pártként, akár dezertált politikusaira személyenként – annak érdekében, hogy az FKGP korábbi támogatóit mind teljesebben sikerüljön megnyerni. A mai erkölcsi állapotok mellett nem kizárható, hogy a fideszesek a Torgyán József kegyenceiből purifikátorokká átváltozott alakokkal próbálják “hitelesíteni” a kormányfő égisze alatt megindult vidékpárti offenzívát. De az is lehetséges, hogy Orbán egy unott mozdulattal ejti az egész társaságot, amint betöltötte a neki szánt szerepet.

A kellemdús Fidesz

A kormányfő szemrebbenés nélkül játszotta el a felelősségteljes államférfi szerepét, aki a nemzet megmentőjeként számolja fel a tűrhetetlen kisgazdavircsaftot. Ezt a maszlagot úgy-ahogy bevette a politika iránt felületesen érdeklődők jelentékeny része. Mindazonáltal a Fidesz népszerűségének növekedése szinte kizárólag a jobboldalon belüli átcsoportosulásból származik, hiszen a baloldali-liberális közvélemény nemcsak azt hangoztatja, hogy a kormányfő felelősséggel tartozik, amiért idáig fajultak a dolgok, hanem a Fidesz lenyúlási politikáját tekinti az igazi skandalumnak, amely alól nem tudja, sőt nem is próbálja tisztázni magát. A Fidesz tehát egyelőre megúszta a kisgazdaügyek teremtette kínos helyzetet, ám ez csupán szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy a siker reményében forduljon a célegyenesbe.

Kövér László igazat mondott, mikor a pártelnökségről leköszönve hangsúlyozta, hogy az irányvonalat alapvetően nem változtatják meg. Mégis elmondható, hogy az év elején új szakasz kezdődött a Fidesz politikájában, amely a tavaly év eleji stratégiaváltás után újabb módosítást jelent. Ennek leglátványosabb jele a Fidesz elnöki posztján bekövetkező változás, Kövér lecserélése Pokorni Zoltánra. Az elnökváltás hírének megjelenése után minden kommentár sietett rámutatni: már megint milyen remek ötlettel álltak elő a Fidesz-politika tervezői. Az oktatási miniszter alakjában megszemélyesítőt kerestek az új stílushoz, az volt a céljuk, hogy a párt kellemdúsabb arcot öltsön a választásokra. Természetesen többről van szó, mint jól kitalált “píáros” akcióról. Nem bonyolultabbról – hiszen a Fidesz hosszú évek óta az egyszerűség nagyszerűsége elvét követi –, de azért többről.

Az elnökváltás szervesen kapcsolódik a jobboldali egység újrakonstruálásához. A Kisgazdapárt összeomlása és az MDF külön integrációs álmainak feladása aktualizálta a “nagyfideszes” koncepciót. A 2000. eleji elgondolással szemben immár a szövetségesek bázisának elnyelésével végrehajtott egységespárti integráció az egység kívánatos és lehetséges formája, nem egyszerűen a szoros szövetségi rendszer kialakítása a kormányfő pártok feletti szerepével és a Fidesz dominanciájával. Ebből az integrációból csak a MIÉP maradhat ki, de annak a sokat hangoztatott legitimációs okok miatt formálisan ki is kell maradnia. Ennek ellenére lehetőség van a nemzeti radikális és szélsőjobboldali szavazatok begyűjtésére, hasznosítására a másodlagos támogatás révén. A meglehetősen egyszerű elképzelés szerint a középre helyezkedő és a bizonytalan pártpreferenciájú választók amorf tömegét egy Orbán-párt megnyerheti, szemben egy Kövér-párttal. Nyilván úgy vélik, ha sikerül a többséget meggyőzni arról, hogy nincs elegendő indok a kormányváltásra, és sikerül egy táborba terelni mindazokat, akik nem kívánják a szocialisták hatalomra jutását, akkor az abszolút többség megszerzése sincs kizárva. Ehhez nem egyszerűen a pártot vonzóbbnak mutató pártelnök szükséges, hanem olyan, aki a Fideszt Orbán-pártként jeleníti meg. Pokornira tehát – aki sosem tartozott a Fidesz legbelső döntéshozói köréhez – nem igazán a vezetői, hanem ez az alárendelt megjelenítői szerepkör vár. Kulcshelyzetben továbbra is Orbán és a kampányt irányító Kövér kettőse marad.

Az MDF politikusai közül némelyek illúziókat táplálnak, mintha a kisgazdák felmorzsolódása után eljött volna az ő idejük. Mintha az derülne ki, hogy a velük kötött szövetségre szorul a Fidesz. Pedig ha van olyan választói réteg, amelynek elhódítására az Orbán–Pokorni kettősnek esélye van, az mindenekelőtt a kis jobbközép pártok maradék támogatói köre és potenciális bázisa. Az a felsőközéposztálybeli polgári réteg, amely az Orbán-kormány társadalompolitikájának elsődleges kedvezményezettje, amely előtt megnyíltak a vállalkozói és a köztisztviselői klientúrához tartozás esélyei. Ha valaminek, hát a “keresztény-nemzeti” középosztály igényeinek igazán elébe megy a csapból is ömlő neo-neobarokk ideológia. Az önállóságuk fennmaradását tekintve végveszélybe került kis jobboldali pártok tapasztalhatták, hogyan bánik el a nagy testvér a tehertétellé vált szövetségesekkel. Az MDF vagy beletörődik egy betagolódással egyenértékű paktumba, amely a párt jelenleg mért csekély támogatottsági szintjének felel meg, vagy nekikeseredve folytatja harcát a fennmaradásért. Ha ez utóbbival keresztbe tesz a Fidesz pártpolitikai szándékainak, nem sok kíméletre számíthat. A jogállami normák megrendítésében és a jogbizonytalanság terjedésében igazságügyi miniszterként kiemelkedő felelősséget viselő Dávid Ibolya – józan észszel nehezen érthető – népszerűsége láthatóan zavarja a Fidesz vezetőit, óvatos formában meg is indult ellene az akció.

A közép felé húzódó, kellemesebb benyomást keltő Fidesz a szabad demokratáknak azt a törekvését is igyekszik meghiúsítani, amely az elpártolt egykori választók visszaszerzését célozza. Bár éppen az SZDSZ bírálta számos alkalommal Pokorni miniszteri ténykedését, ennek különösebb hatása nem volt. A Fidesz-kormány működésének maffiamentalitású vonásait, Magyar Bálint kifejezésével élve a “szervezett felvilágot” leleplező radikális kritikával szemben is hasznos lehet a simicskázó visszaélésekkel nem vádolt, a “klánhoz” nem tartozó politikus élre állítása.

A kisgazda bázis zömének megszerzése, a falusi párt szerepkörének átvétele ellenben kifejezetten a kormányfő reszortja. Orbán nem véletlenül adta elő a kisgazdaválság közepette az “igazi vidéki gyerek vagyok én” című nagyjelenetet a tévéinterjújában, s hangoztatja intenzíven a kisgazda értékrend jól ismert konzervatív elemeit. Nem véletlenül választott gyenge minisztert az agrártárca élére, s kezdte meg nyomban az FVM csúcsminisztériumi jellegének megszüntetését. Március végén már nyomatékosan kijelentette, hogy ha a kisgazdák nem képesek a vidék és a mezőgazdaság hatékony érdekképviseletére, akkor majd átveszi ezt a reszortot. Az agrárérdekek képviseletének anyagi lehetőségei mind teljesebben kerülnek a kormányfő és környezete közvetlen befolyása alá. Orbán jól időzítve jelentette be birtokpolitikai reformtervét, amelyhez ugyancsak az ő rendelkezésére áll minden szükséges eszköz. Egyelőre nem vált nyilvánossá, mire készülnek a kancellária műhelyében, a ciklusból hátralévő idő elegendő sem lehet az átalakítás végrehajtásához, ennek ellenére a működőképes családi birtokok kialakításának perspektívája a kisgazdákról leváló választók körében rásegíthet a kormányfő pártjának – mint a vidéki érdekek képviselőjének – elfogadására. A kisgazdák támogatói között még mindig van ellenszenv a Fidesz iránt, s ennek feloldása reményteljesebb a kormányfői szerepen keresztül.

Pokorni feladata tehát nem egyszerűen az, hogy kellemes karaktert jelenítsen meg a gyűlöletrohamaival időnként súlyos pszichiátriai eset benyomását keltő elődje után, hanem hogy a Fideszt egyneművé tegye az orbáni kormánypolitikával. Olyan helyzetet előállítva, amelyben a pártot nem egy nagy löttyös indulattól áthatott dúvad, hanem egy redukált szerepkörű “árnyék-Orbán” vezeti. Ezért nem okozhat gondot, hogy a Fidesz legbelső döntéshozói körén kívülről származik az új pártvezető. A tényleges (javarészt eddig is informális) irányítói funkciók ettől aligha változnak. A klientúra építése és kézben tartása, az egyre kiterjedtebb és egyre mélyebbre süllyedő “felvilág” szervezése nyilván továbbra sem tartozik majd hozzá. A választási üzenetek eljuttatását a kormány megbízásából és a kancellária irányításával az Országimázs Központ, illetve rajta keresztül a Fidesz-közeli PR-cégek végzik el az erre elkülönített példátlan mennyiségű közpénzből. Nem kell nagy találékonyság annak feltételezéséhez sem, hogy az ellenzék diszkreditálását célzó negatív kampányban sem a pártelnöknek szánnak vezető szerepet, ezt a feladatot a Steinmann-kommandó, a bármit arcrezdülés és aggályoskodás nélkül végrehajtó szervilis kis stréberek csapata végzi el – természetesen a szélsőjobboldali figurákkal telezsúfolt, szemforgató módon közszolgálatinak nevezett média támogatásával.

Annál fontosabb szerepet kap az új pártelnök a Fidesz arculatának megjelenítésében és a választási politika üzenetcsomagjának hitelesítésében. A miniszterelnök Vigadóban tartott szokásos beszéde szemernyi kétséget sem hagyott ennek mibenlétét, illetve jellegét illetően. Első számú hívószava már nem a polgár, hanem a család, amely a kormánypolitika sikereinek bemutatására is szolgál. Ehhez a pozitív érzelmeket keltő köznapi kategóriához fűzik a többi hagyományos konzervatív-kereszténydemokrata értéket, mint amilyen a nemzet, a vallás, a föld, a tekintély, a rend és az áldozatos munka. Annak érdekében, hogy a túlpolitizált jelszavaktól ideges, nem tudatos választók megnyerésére is alkalmas legyen, az üzenetek közhelyes álnépi bölcsességekbe bugyolálva, könnyen emészthetővé csócsálva jelennek meg a családhoz mint központi fogalomhoz kapcsolódva. A munka mint családfenntartó érték, a családi birtok mint az agrárproblémák megoldásának záloga, a polgári családok támogatása mint a szociálpolitika centruma, a rend mint a családok biztonságának garanciája stb. Ebben a gondolatkörben aztán sokan megtalálhatják a számukra vonzó momentumokat. Pokorni mindemellett személyében alkalmasnak látszik arra is, hogy őrizze a fölényt, amelyet a Fidesz a fiatalok körében még mindig élvez a szocialistákkal szemben; különös tekintettel arra, hogy az oktatási tárca tevékenysége nem került a botránypolitikától áthatott közéletben a figyelem középpontjába.

Összefoglalóan tehát megállapítható, hogy a Fidesz megteremti azt a vezetési struktúrát és személyi feltételrendszert, amely megfelel a jobboldali egység “nagyfideszes” koncepciójának, a paternalista hatalomgyakorlásnak és a választási politika üzenetcsomagjának. Egyúttal alkalmasnak látszik arra is, hogy elfedje a Fidesz kormányzati tevékenységének gyengeségeit, amelyek bukásához vezethetnek: az “imidzsépítő” kóros hazudozást; a társadalompolitika kirívó igazságtalanságát; a demokratikus jogállamiság sérelmére elkövetett vétkek hosszú sorát; az elodázhatatlan reformok elodázását, sőt a megkezdett reformok visszafordítását; a válságágazatok válságának elmélyítését; a társadalmi párbeszéd intézményeinek felszámolását és a munkavállalók rovására átalakított viszonyokat a munka világában; a Fidesz-közeli maffiavilág és a kisgazdavircsaft elegyének rászabadítását az országra; a sokat emlegetett tudásalapú társadalom megalapozásának elmaradását; a fenntartható fejlődés gazdasági alapjainak gyengítését és az európai felzárkózás esélyének rontását; a tőzsde megrogyasztását és a külföldi befektetések elriasztását; az antiinflációs politika kudarcát; a telefonkönyv-átírás jegyében végrehajtott tatárdúlást, a szakmailag és emberileg is alkalmatlan Fidesz-közeli figurák tömegének benyomását vezető funkciókba; a jobboldali kurzusideológia agresszív terjesztését, behatolását a közoktatásba; az alig rejtett rasszizmust; a kulturális életben is általánossá vált diszkriminációt; a regionalizmus fejlesztésének elmaradását és az önkormányzatiság sérelmére elkövetett centralizálást. Nem sorolom tovább. Most már csak az a kérdés: ha ilyen mérhetetlenül sok a Fideszkormány vétke, mit művel az ellenzék, hogy nem képes felülkerekedni?

Hibás és hiányzó stratégia

Mintha valami fátum volna abban, hogy amíg a Fidesz a hibáit is megpróbálja erényként eladni, erős aggodalmait pedig eltitkolni, az ellenzék fő ereje hol túlzottan magabiztosnak látszik, hol a legpeszszimistább következtetést vonja le az első kedvezőtlen fejleményekből, majd ezt különös intenzitással ki is sugározza magából. Sokáig úgy látszott, a tényleges ellenzék pártjai, az MSZP és az SZDSZ hűvös távolságtartásuk ellenére nemcsak egyetértenek abban, hogy mindennél fontosabb a Fidesz és tettestársai leváltása, hanem minden esély meg is van rá. A döntő pillanatban azonban mindez kétségessé vált. Mindkét párt – szinte azonos időben – elfogadta új programját, de ennek semmiféle érzékelhető hatása nem volt sem a közéletre, sem a pártok viszonyára. Az SZDSZ téves stratégiát választott, és ez gyorsan ki is derült róla. Az MSZP pedig elfelejtett stratégiát alkotni, inkább személyi ügyekkel és programalkotási-szervezési problémáival foglalatoskodott, majd amikor a közvéleménykutatásokban ennek negatív hatása megjelent, nyomban felújította a miniszterelnök-jelölti probléma forszírozását. Éppen azt a vetélkedést, amelynek nyomán tavaly ősszel a visszaesése először megindult. Akárhogy is történt, a szabad demokraták hibás és a szocialisták hiányzó stratégiája hozzájárult ahhoz, hogy az ellenzéki alternatíva megjelenítése ne legyen eléggé átütő erejű – még a hibát hibára halmozó és kirívóan ellenszenves kormánypártokkal szemben sem.

A szabad demokraták 2000 decemberében elnökké választották Demszky Gábort, aki az idei év tavaszára legalább a tíz, a választásokra pedig a tizenöt százalékos támogatottság elérését ígérte. A célkitűzést egyelőre nem valósította meg: korábban kiemelkedő személyes népszerűsége romokban hever, pártja megrekedt a hat-nyolc százalékos sávban, a dabasi időközi választáson az egyébként jól kiválasztott szabad demokrata jelölt a párt országos átlaga alatt szerepelt. Ez azonban még nem volna baj, ha irányvonala egyébként alkalmas volna az SZDSZ problémáinak megoldására. Stratégiája ellentmondásain azonban nem tudott úrrá lenni, az egymás mellé rendelt célkitűzések megvalósítása érdekében tett lépések agyonütik egymást.

A fővárosi koalíciós válsággá felfújt villamos-ügy modellértékű volt. Az önálló liberális arculat megjelenítésének és a harmadik erővé válás igényének semmiféle összefüggése nincs azzal a politizálási móddal, ami itt tapasztalható volt. Demszky és csapata a saját igazának alátámasztására használt manőverekkel kizárólag azt érhette el, hogy pártja szilárd támogatóit a szocialisták ellen hangolja. Súlyosabb probléma, hogy folyvást kiütközik a kormányleváltó szándék és a “mérleg nyelve” szerep közötti egyértelmű választás hiánya. A Fidesz leváltására törekvés komolyságát megkérdőjelezi, ha az SZDSZ vezetője nyilatkozataiban kizárja az ellenzék két pártjának választási együttműködését, s még inkább, ha továbbra is lebegteti – a választások utáni erőviszonyoktól teszi függővé –, hogy pártja milyen koalícióra lesz hajlandó. A kétfrontos harc indoklása gyanánt megfogalmazott dupla célkitűzés – amely szerint egyaránt fontos a kormány leváltása és az MSZP abszolút többségének megakadályozása – a párt szempontjából tökéletesen érthető, de hangoztatása diszfunkcionális, hiszen a szocialisták öncélú támadása éppen a kormányleváltást akadályozza meg. Az MSZP bírálatának lehetne indoka, csakhogy az év eleji offenzíva során Demszky hajánál fogva előrángatott érvelésre, egyes megnyilatkozások önkényes értelmezésére, események túldimenzionálásra kényszerült, olyan benyomást keltve, hogy bármibe belekapaszkodik koncepciója alátámasztása érdekében. Ezzel pedig igazolódni látszott a szabad demokraták jelentékeny részének félelme a párt fideszesedésétől, amelynek az elnökválasztási vitában sokan hangot is adtak. Demszky kényszerű visszavonulásában nem csupán a rosszul megválasztott harci terepnek és a hibás taktikának volt szerepe, hanem elsősorban annak, hogy kiderült: az SZDSZ nem képes ilyen módszerekkel politizálni identitása feladása nélkül. Pedig bőven akadna valóban fontos politikai kérdés, amelyben tárgyszerű – akár éles – vita alakulhatna ki a liberális és a szocialista elgondolások között.

Demszky alighanem helyesen mérte fel elnökké választása előtt, hogy pártját nem lehet pusztán racionális érvekkel kirángatni az apátiából; tehát valami nagyot és a fantáziát megragadót kellett mondani ahhoz, hogy az SZDSZ támogatottsága felfelé mozduljon. A felébredt remény azonban elnyomta az elmélyült helyzetelemzés igényét. Az SZDSZ mindig akkor volt erős, ha képes volt a soron lévő feladatokhoz igazodni, a korszak fő kérdéseiben érvényes mondanivalót megfogalmazni, és ezt állítani szembe más politikai erők törekvéseivel. Egyedül az 1989/90-es kampányban tudott lényegesen túlterjeszkedni a racionális érvelésre fogékony liberális választók körén, erre azonban nincs többé lehetősége.

Pártelnök-aspiránsként Demszky radikális fellépése valójában nem a Magyar Bálint elnöksége alatt érvényes irányvonal felülvizsgálatára és a valódi kérdések felvetésére irányult, hanem ehelyett a párt sikertelenségének problémáját “technikai” kérdéssé transzformálta. A Demszky-vonal nem módosította, csupán radikalizálta a formálisan korábban is érvényes egyenlő mértékű elhatárolódás politikáját, a kudarcért a “rosszul politizáló” vezetésre és a párt hibás működtetésére hárítva a felelősséget. Miután fő problémának tartotta a nem elégséges elkülönülést a szocialistáktól, nem is igen volt más választása, mint mielőbb a gyakorlatban igazolni ezt a tételét. Valójában Magyar Bálint elnöksége alatt a kettős elhatárolódás stratégiájának korlátja nem az eltökéltség hiánya, a nem kellően agresszív stílus és a rossz kommunikációs technika volt, hanem a szabad demokratákra mindig is jellemző racionális vonalvezetés, amely korrigálta a téves előfeltevéseket.

Az SZDSZ napi politikája a konkrét ügyek sorában ma sem követi a Demszky-stratégia előfeltevéseit, mert nem tudja követni. Ugyanakkor az elnök nem panaszkodhat a szolidaritáshiányra, pártja minden korábbi tekintélyes vezetője – személyes presztízsét is kockára téve – sietve kiállt mellette abban a konfliktusban, amely meggondolatlan akciózása során kialakult. Szó sincs tehát az annak idején, Tölgyessy elnöksége alatt tapasztalt ellenállásról, most ilyen hivatkozási alap sincs a sikertelenség magyarázatához. Az önkéntelenül kialakuló kettős vonalvezetés annál feltűnőbb. Világos jele annak, hogy az SZDSZ “szervileg alkalmatlan” a Demszkyék által kigondolt politizálásra – feltéve, hogy nem akarják újjáéleszteni és dominánssá tenni a pártnak azt a szárnyát, amelynek vezetői időközben a Fideszbe távoztak, és ott segédkeztek a koncepciójuknak megfelelő politika tervezésében és végrehajtásában. A gondokat nem megoldja, hanem súlyosbítja, ha a párt jellegét és stratégiáját nem hozzák összhangba. Ha a korábbi elnök, Magyar Bálint teljes joggal keresztes hadjáratot folytat a Fidesz maffiaműködése, a “szervezett felvilág” ellen, akkor aligha lehet a Demszky-féle mérleg nyelve szereppel lebegtetni a “narancsköztársaságot” teremtő Fidesz hatalomban tartását. Ha az SZDSZ a rendszer liberális vonásait ért durva kihívásokra határozott és tárgyszerű kritikával, valamint releváns mondandója vonzó megfogalmazásával válaszol ugyan, de ezt elnyomja fő törekvése, hogy a kormányalakításra esélyes mindkét domináns pártot differenciálatlanul támadja, akkor önállóságáról hitet tesz ugyan, de be is zárja magát az esélytelenségbe. A kormányváltás szükségességéről sokakat meggyőzhet, de arról nem, hogy a közeledés lehetőségét minden irányban elzáró szabad demokraták elveik fenntartásával kormányra is kerülhetnek.

Az SZDSZ támogatottságának stagnálása mellett más gondokat is okoz a stratégia hibás előfeltevése. Demszky belépése a közvetlen pártpolitikába és konfliktuskereső megnyilvánulásai gyors és feltűnő népszerűségvesztést hoztak számára. Ez pedig arra utalhat, hogy személye nem jelent automatikusan vonzerőt, amennyiben már nem “pártok feletti” főpolgármesterként, hanem SZDSZelnökként szerepel. Ha a megkezdett offenzíva a megismert stílusban újraéled, és a népszerűségvesztés folytatódik, hamar kiderülhet, hogy a személyére alapozott kampány sokat nem hoz a konyhára.

A jobboldalon nincs olyan párt, amely érdekelt volna az SZDSZ megerősödésében. A harmadik legerősebb párt szerepére pályázó MIÉP mindent megtesz, hogy gyűlölködésük első számú tárgyát a baloldalon tartsa és minél inkább elgyengítse, lehetetlenné tegye, hogy a Fidesz számára szóba jöhető partner legyen. Az MDF-nek éppen elég gondja van a saját megerősödésével, hogy önálló kormánytényező maradhasson a Fidesz oldalán, nehéz elképzelni olyan helyzetet, amelyben érdemes volna a szabad demokraták iránt nyitottságot mutatnia. A Fidesz politikájának hosszú évek óta sarokpontja az SZDSZ megsemmisítése, kiszorítása. Saját koalíciós partnereit is elnyelni törekszik, még kevésbé lehet ínyére egy megerősödő SZDSZ, amelyről feltételezhető, hogy szabad döntési helyzetben inkább korábbi koalíciós partnerét választaná. Egyetlen dologban érdekeltek egységesen a jobboldal pártjai, hogy az SZDSZ sikeresen gyengítse az MSZP-t támadásaival. Egyúttal gyengítse a saját választói táborában az elmúlt években megerősödött hajlamot a szocialisták másodlagos támogatására, hiszen a magyar választási rendszerben – különösen szoros versenyben – a mandátumok döntő többsége a második fordulóban, a szövetségkötésektől és az átszavazási hajlandóságok erejétől függően dől el.

Április első napjaiban még nem látható, hogy a SZDSZ-stratégia csendes revíziója, a vonalvezetés racionalizálása kezdődött-e meg, vagy csupán erőgyűjtés folyik a következő, immár jobban megtervezett rohamhoz.

Más probléma van az ellenzék fő erejével, a szocialista párttal. Egy szellemes megfogalmazás szerint a két domináns párt között az a különbség, hogy a Fidesz arcátlan, az MSZP arctalan párt. Valójában e kritikára okot adó sajátosság a szocialista párt krónikus betegségének tünete. Az MSZP minden törekvése ellenére stratégiahiányos párt. Ez a tulajdonsága nem független belső tagoltságától és vezetésének módjától. Korábban az autokratikus vezetési stílus, ezt követően a vezetés diffúz jellege miatt maradt el a jól meghatározott stratégiát követő politizálás.

Tavaly novemberben az MSZP megválasztotta új vezetését, elfogadta hosszú távú programját, valamint összeállított egy tizenhét pontos üzenetcsomagot a “társadalom megszólítása” céljából. Elmaradt viszont a stratégiát érintő alapvető kérdések megtárgyalása és eldöntése. A kongresszust megelőző éles viták során Németh Miklós és a mögötte állók sem tudtak, sőt nem is próbáltak semmiféle épkézláb elképzeléssel előállni, amely a nem definiált elégedetlenségen és a nagyon is jól tapintható hatalmi ambíciókon túl valamiféle stratégiai szintű koncepciót is megjelenített volna. A választmány korábbi elnöke próbálta kongresszusi beszédében röviden körvonalazni egy lehetséges stratégia alapjait, de erre sem volt reflexió; újjáválasztásának elmaradása pedig szimptomatikus volt, világosan megmutatta, hogy a koncepciók kifejtésénél más szempontok fontosabbak. Nem indult intenzív belső munka a stratégia kialakítására a kongresszust követően sem. Pedig nem kevesebb mint a kormányzáshoz szükséges hatalom megszerzése múlik azon, hogy a párt képes-e célratörő és minden elemében összerendezett tevékenységre. Az MSZP politizálásából éppen a leglényegesebb szféra releváns betöltése hiányzik, amely a kormányprogramként megvalósítandó elképzelések és a napi rutintevékenység között található.

A kongresszust követően az MSZP lázas szervező munkába fogott a választási és a kormányprogram elkészítésére, s miután kommunikációját az ezzel kapcsolatos szervezeti kérdések uralták el, a Fidesz–kisgazda válság idején is egy befelé forduló és programhiányos párt képét sikerült magáról kialakítania. Másról sem szóltak a hírek, mint a tucatnál több szakmai kabinet megszervezéséről, mintha a szakpolitikai elképzelések összegzése és közérthető megfogalmazása maradt volna az egyetlen megoldandó probléma a választásokig. A program persze elsőrendű kérdés, hiszen ha egy párt kormányozni akar, világossá kell tennie, mire kér felhatalmazást, s nem érheti felkészületlenül a győzelem. Csakhogy az MSZP-nek korábban sem az volt a baja, hogy ne tudott volna jobb szakpolitikai teljesítményt nyújtani ellenfelénél, vagy hogy a választók ne ítélték volna kormányképesnek. A részpolitikák kidolgozására felállított, párhuzamosan működő csapatok munkájának összeillesztését senki nem vélte ugyan mechanikusan elvégezhető feladatnak, de nem vált nyilvánvalóvá, hogy a mondanivaló szakmai részeinek kidolgozása, majd a súlypontok meghatározása előfeltétele és része ugyan a stratégiának, mégsem azonos vele. Jellemző módon a stratégiai kérdésekkel való foglalkozásra hivatott választmány munkáját is szakpolitikai alapon strukturálta át a testület új vezetése.

A hiánybetegség másik tipikus tünete a kommunikációs problémák misztifikálása. Mivel a politikai marketingben az MSZP-t valóban jelentős fogyatékosságok jellemzik, ez nem minősülhet pótcselekvésnek. Jó ideje frusztrálta a szocialistákat, hogy a Fidesz és a kormány költségeket és energiát nem kímélő permanens propagandaoffenzívájával szemben az MSZP nem képes vonzóbb arculatot mutatni, a korszerű kommunikációs technikákat alkalmazva “píárosítani” mondanivalóját. Csak időnként merült fel a probléma, hogy pontosabban kellene meghatározni, mit és kinek is kellene tulajdonképpen eladni. A novemberi kongresszuson és azt követően nem látszott túlságosan bonyolultnak a megoldás: a túlzottan sokrétű, részletező és strukturálatlan mondanivalót minél inkább egyszerűsíteni kell, hogy könnyen fogyasztható legyen a politikával nem sokat bíbelődő honpolgárok számára is, majd ezt addig sulykolni, ameddig át nem megy a köztudatba. A havi bontásban kiszerelt rendszeres tematizáció terve ennek az elképzelésnek a megvalósítására született meg. Könnyen belátható azonban, hogy a szocialisták arculatproblémáját pusztán a mondanivaló részelemeinek emészthetővé gyúrása nem oldja meg, ettől vonalvezetése sem lesz célratörőbb.

A szocialisták a népszerűségi adatokban mutatkozó elmozdulást tapasztalva a stratégiahiányból fakadó gondok megoldása helyett a személyi kérdések felnyitásával válaszoltak. Ezzel nyomban sikerült megerősíteni azt a benyomást, amelyet más jelek is tápláltak, hogy a látszólagos pártegység mögött eleve a belső hatalmi küzdelmek elnapolása volt csupán. A politikai tervezésnek, az egységesen képviselhető irányvonal kialakításának előfeltétele a bizalom légköre a vezetésben, márpedig az örökös kiszivárogtatások és a “félrenyilatkozások” jelezték ennek hiányát. Természetesen így nem lehet versenyképes politizálást folytatni a Fidesszel, amely gondosan megtartja titkait, elfedi belső vitáit, idő előtt sosem köti ellenfelei orrára szándékait.

Miután a miniszterelnök-jelölti kérdést sikerült felújítani, az előrehozott döntésnek nem maradt ésszerű alternatívája, a probléma továbbgörgetése csak tetézte volna a bajokat. A választásokat eldöntheti, hogy sikerül-e jól kiválasztani Orbán Viktor kihívóját. A személyi alkalmasság elsőrendű, de emellett arra is szükség volna, hogy kiderüljön: különböző stratégiák közötti választást is maga után von-e a döntés. S ha igen, pontosan tudni illenék, mi is az alternatíva. Lehet a pillanatnyi népszerűségre vagy a frusztrációból származó csodavárásra, esetleg a párton belüli feszültségkeltésre is alapozni, netán az ügyesebb taktikázásra, a meggyőzőbb szónoklatokra, jól vagy rosszabbul hangzó jelszavakra, az országjáró politikai haknik sikerére bízni a dolgot. Ekkor azonban könnyen pótcselekvéssé fajulhat az egész folyamat, amely a valódi kérdésekből nem old meg semmit.

Semmiképpen sem takarítható meg a világos stratégia kialakítása. Ennek során össze kellene rendezni a politikának azokat az elemeit, amelyek összhangja és határozott megjelenítése nélkül egy pártnak nincs jól azonosítható arculata és nincs konzekvens irányvonala. Egy rendesen kidolgozott stratégia mindenekelőtt meghatározza, mi is a soron lévő korszak politikájának fő tartalma. Kijelöli a prioritásokat. Rendszerbe foglalja a kormányváltás indokait. Megkeresi a kedvező választási harcmezőt, hogy a közélet tematizálásával oda irányítsa az ütközetet, keresi a gyenge pontok megerősítésének lehetőségeit. Számba veszi, hogy az elmúlt évek milyen társadalmi következményekkel jártak, különösen a képviselni kívánt rétegek számára, és felmutatja a korrekció lehetőségét. Felméri, hogy miben kell gyökeres változás, miben hangsúlyváltás, s mi folytatandó a kormány munkájából. Rámutat, hogy a párt értékrendjéből, ideológiájából mely vonások kiemelése időszerű. Meghatározza, hogy a párt mely társadalmi csoportokat kívánja preferálni, s hogyan hangolja össze a különböző célrétegek érdekeit. Dönt a szövetségi politikáról, a különböző politikai erőkhöz és társadalmi szervezetekhez fűződő viszonyról. Állást foglal a politikai morál állapotáról és a vele kapcsolatos teendőkről. Áttekinti a politikai rendszer helyzetét, és előre jelzi, hogy a párt győzelme esetén milyen módosításokat kíván végrehajtani.

A sor folytatható volna, de a lényeg most nem a tematikus teljesség, hanem hogy egyértelmű legyen: az eredményes politizálás feltétele, hogy sikerül-e összefüggő rendszerré egyesíteni az ezekben a kérdésekben kidolgozott válaszokat, amelyek közül számos már megszületett, de önmagában a levegőben lóg. Ha mindez megvan, akkor nem közreadni célszerű az eredményt, hanem egységesen annak megfelelő politikát folytatni. Csak ezzel összhangban lehet kijelölni a választási politika vezérmotívumait, megtalálni ideológiai kötőanyagát, s a kevéssé tudatos választók számára is követhető gondolati láncra felfűzni a programban foglalt mondanivalót, amelyet a kommunikációs szakértők immár könnyen fogyaszthatóvá tehetnek. Április elején még nem lehet megjósolni, hogy mi történik az előrehozott MSZP-kongresszus előkészítése során. Egy azonban bizonyos: vonzó és a feladatra alkalmas miniszterelnök-jelöltre, határozott vezetésre, meggyőző programra és a még hiányzó stratégia kidolgozására mindenképpen szüksége van az MSZP-nek; csodatévő vezér megjelenésében bízni azonban komolytalan dolog.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk