←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Fáy Miklós

A hallgatás tornya

Kezdjük talán ezt a történetet is a végén. Volt egy ember, beteg ember, halálos beteg, vagyis hát éppen haldoklik. Onnét lehet tudni, hogy most már nem csak úgy egyszerűen romlik az állapota, hogy a kedvenc macskája, aki azelőtt folyton az ágyán ült, most már nem ül oda. Ott van a közelében, bent ücsörög a szobájában, de az ágyra nem megy föl. Valaki megfogja a macskát, odateszi a párna közelébe, a beteg keze alá. Az megérzi az ismerős állatot, kinyitja a szemét, elmosolyodik, még valamit mond. Nem fog fölkerülni a “Mehr Licht!” és egyéb örökbecsű utolsó mondatok közé. Azt mondja, hogy pisilni kell. Öt perc múlva halott.

A halotti bizonyítványt Frederick Bulsara nevére állítják ki, holott ez az a név, amit aránylag rövid ideig használt, csak a gimnáziumi évek alatt. Az igazi név ugyanis Farrokh Bulsara volt, de a fölvett név, amelyen a legtöbben ismerik, ismerjük, Freddie Mercury. A fenti eseményeknek egyébként novemberben lesz tíz éve, és szeptemberben lesz Freddie Mercury ötvenötödik születésnapja – ha van egyáltalán értelme halottak születésnapjáról beszélni –, tehát nem lenne csoda, ha a lemezkiadó igyekezne ebből egy kis évfordulós rókabőrt nyúzni. A jelek szerint azonban erre nincs sok esély, nem lesz nagy felhajtás, mert a Queen összes felvétele “digitally remastered” már a kilencvenes évek során megjelent, Freddie Mercury szólóalbumait pedig a múlt év végén adták ki újra. Új rajongók tömegeire tehát nem lehet számítani, Mercury is bekerült a rock and roll nagy halhatatlanjai közé, nem elevenebb ma már, mint Buddy Holly vagy Elvis Presley.

Keseregni talán nem is lenne helyénvaló. Egyrészt ma már mire menne szegény; ötvenöt éves, kopasz mandró lenne, aki csak nem állna oda tombolni a mikrofonállvánnyal a nagyközönség elé, a hangja is elég egyértelműen megfogyatkozott az évek során, a betegségtől függetlenül is, elég ehhez figyelmesebben meghallgatni a Queen hetvenes és nyolcvanas évekbeli koncertjeit. A hetvenes években még ha nem is volt különösebben inspirált állapotban az énekes, akkor is jó élesen, erőteljesen, felszabadító hatásúan áradt belőle a dal, a 86-os Wembley-koncerten profibb, erőszakosabb, tudatosabb frontember, ezerszer elszántabb showman, de már sokszor hamis, sokszor elcsuklik, nem mer fölmászni a magasságokig. Persze ha valaki az utolsó, már posztumusz Queen-lemezt hallgatja, elcsodálkozhat, hogy az az ember, akiről az AIDS következményeként leszáradt a hús, zörögnek a csontjai, nem tud már egyenesen állni sem, ha énekelni kezd, milyen erővel tud szólni – de ezek már a kivételes pillanatok, a szellem és a vodka győzelme az anyag fölött. Ne bánkódjunk hát azon, amit elveszítettünk, mert ma már úgysem lenne meg. Meg azért se bánkódjunk, mert maga Freddie Mercury soha nem dühöngött, soha nem mondta, hogy kellett nekem mindenkivel összefeküdni, soha nem kereste, hogy kitől kapta meg a fertőzést. Élt, ahogy élt, meghalt, amikor meg kellett halni – egy féleszű, kapafogú rocksztár is megtaníthat minket arra, hogy mi a nagyvonalúság és az emberség.

Megjegyzem, én is csak játszom a kemény fiút, főleg azért, mert Freddie Mercury nekem csak az utóbbi egy hónapban vált a zenei világ egyik fontos szereplőjévé. Annak idején nekem is megvolt a Queen fehér lemeze, az A Night At The Opera (nem tudom, mindenki észrevette-e, hogy a cím maga idézet a Marx testvérektől, a Botrány az operában című halhatatlan film eredeti elnevezése), pontosan tudtam, hogy a Bohemian Rhapsody a rockzene csúcsa, de az is világos, hogy azért lett csúcs, mert egy gondolatnyival már túlment a rock határain. A szöveg összefüggéstelen ugyan, de a mindenfelől összehordott szavak és félmondatok, kulturálisan megalapozatlan utalások között van egy erős operai löket is. Van Figaro és Magnifico, az a két sor pedig, hogy “Anyám, nem akarom, hogy sírj, de ha holnap ilyenkorra nem térnék vissza, csak folytasd tovább, mintha mi sem történt volna” erős utalás a Parasztbecsületre. De hát ez már nem rock and roll, annyira nem az, hogy koncerten a Queen ezt sohasem tudta olyan egyszerűen előadni. Soha nem kezdték a számot az elején, és amikor a legbonyodalmasabb kórusrészhez értek, azt mindig hangszalagról játszották.

Egyébként is: az ember a Queent kinövi, és a pipaszárlábú Brian Mayt, a szöszke Roger Taylort és az idült nyugdíjasként mosolygó John Deacont egyszerűen csak Freddie Mercury kísérőzenekarának gondolja. Egyrészt ez tévedés, vagy legalábbis akad meglepetés. Igaz, hogy többnyire Mercury és May írta a legismertebb számokat, de a Radio GaGa például a szellemi nihilistának látszó Taylor szerzeménye. És a méla Deacon írta az Another One Bites to Dust-ot. Másfelől azonban természetesen igazunk van, hiszen a Queen maga is így élt. A zenekar megszállt az egyik hotelben, Mercury a másikban. Vagy ha ugyanabban a szállodában volt a szállás, akkor Freddie-é volt az elnöki lakosztály. Meg a tagok szólókísérletei közül is csak Freddie Mercury lemezei bírtak igazi, önálló értékkel, ő az, aki egymagában is izgalmas. A Queen 1991 óta gyakorlatilag nem létezik, tartottak még egy Mercury-emlékkoncertet, csupa sztárral, akik mind azt bizonyították, hogy sokkal roszszabbak az eredetinél, és három évvel később megjelent a Made in Heaven album a hátramaradt felvételekből, de annak is az a szenzációja, hogy Freddie mit tudott még utoljára nyújtani. Tényleg csak az marad a kérdés, hogy ki volt ez az ember, aki ennyire fontos volt a rockzene történetében.

A fontos kérdésekre pedig többnyire nem lehet válaszolni. Freddie Mercuryban is az a furcsa, hogy mennyi titok van körülötte. Van, ami nem mindenki számára titok, van, amire csak a halála után derült fény, van, amit most sem lehet tudni, van, ami soha nem fog kiderülni. Mindegyikre mondok példát.

A magam részéről például azt sem tudtam, hogy hogyan választotta a nevét. Nyilvánvaló volt, hogy a Mercury felvett név (ami helyett fölvette, az a titkok második csoportjába tartozik), de a mercury több jelentésű szó, és mindegyik fontos lehet. Mercurynak mondják a higanyt, Merkúr a Naphoz legközelebb eső bolygó, és természetesen Mercurius a szárnyas hírnök, Hermész, a lélekvezető latin megfelelője. Ami Freddie-t illeti, nála ez az utóbbi volt a meghatározó.

Az eredeti név azonban még különösebb. Farrokh Bulsara Zanzibárban született, Indiában tanult, a londoni rock and roll életbe tökéletes angol kiejtése ellenére idegenként került. Freddie papáját Bominak hívták, és úgy nézett ki, mint Gandhi, a mamája, Jer barna bőrű, indiai asszony, bár igazából ők nem is indiaiak, hanem párszik, Zarathusztra-hívő ősperzsák, ők azok, akik halottaikat fölviszik a Hallgatás Tornyába, ahol a keselyűk tüntetik el a földi maradványokat. Ez olyan dolog, amiről Freddie Mercury életében soha nem volt szó, nem tagadták, de nem is erőltették, hogy a legangolabb angol rockcsillag semmilyen szempontból sem őshonos. Ebben a kérdésben Freddie is leeresztette a redőnyt, soha nem tért vissza Afrikába, és amikor egy indiai osztálytársa megkereste egy koncert után, azt mondta neki, hogy fogalma sincs, miről beszél. Ha pedig a temetésről van szó, itt egy újabb titok: senki nem tudja az eltemettetőkön kívül, hogy hová temették Freddie Mercuryt. Elhamvasztották, mert Londonban nem lehet a párszi hagyományoknak megfelelően temetni, de nincs sírhely, nincs hová tenni a virágokat.

Hasonlóan titokban, vagy legalábbis félárnyékban volt hagyva Freddie Mercury homoszexualitása. Azt, hogy AIDSben szenved, pletykaszinten lehetett tudni, paparazzók készítettek róla fényképeket, amelyeken soványan, betegen ücsörög, de a hivatalos közlemény huszonnégy órával a halála előtt jelent meg. De még ezután is egy korábbi szerelmese, Mary Austin játszotta el a temetésen az özvegy szerepét, ő örökölte a vagyon jelentős részét, és akit érdekel, az interneten megnézheti Mercury lakását – minden fényképen ott pózol a víg özvegy is. Amikor itt volt a Queen Magyarországon, magam is hallottam, hogy Mercury sofőrje valakinek azt meséli, hogy a pasas a fiúkat szereti, de nem is nagyon hittem el. Egy ilyen abszolút macsó, bajuszos férfi? Ugyan.

A bajszos, bőrruhás figuráról ma már itt is mindenki tudja, hogy homoszexualitásra utaló külső, de akkoriban éppen az volt a csoda, hogy Mercury milyen könnyen tudott fazont váltani. Vannak ugyanis sztárok, akik évről évre változnak, de ők inkább nők. Madonna boldogtalan, ha nem talál egy új formát magának, de egy Mick Jagger csak annyit változik, amennyit a kor belevés az arcába, meg amennyit a divat megújul. Hozzá képest volt egy korai Freddie Mercury, glam-rock külsőségekkel, magas talpú cipőben, festett körömmel, bundában, testhez szoruló kezeslábasban, tupírozott hajjal, és volt a másik Freddie, a bajszos, rövid hajú, farmeres, pólós fickó. A váltás nem is volt olyan könnyű. Amikor megnövesztette a bajuszt, a rajongók egy nagyobb koncert alkalmával egyszerhasználatos borotvákkal dobálták meg, de Freddie nem tágított.

A szexuális preferenciákról, ami ma egy Mercuryhoz fogható, sok mindenben rá emlékeztető, hasonló hangkarakterű és ugyanúgy pompásan imidzset váltó sztárnál, George Michaelnél állandó téma, akkoriban nagyon kevés szó esett. Ennek is nyilván megvolt a maga oka, nem akarták elkedvetleníteni a női rajongókat, és a meleg mozgalmak még nem erősödtek meg. Gondoljunk csak bele, hogy Mercuryt igencsak kifütyülték Dél-Amerikában, amikor az I Want to Break Free című számot úgy akarta a színpadon előadni, ahogy a klipen: bajszosan, de miniszoknyában, rózsaszín pulcsiban. Az argentinok és brazilok ezt a zsarnokság elleni küzdelmük megcsúfolásának érezték. Magam olvastam egy argentin lány elmélkedését arról, hogy a Queen volt a szabadság angyala: játszottak Argentínában, és két év múlva megdőlt a diktatúra, felléptek Magyarországon, és összeomlott a kommunizmus, elmentek Sun Citybe, és az apartheidnek lőttek. Mit szólt volna az a lány, ha megtudja, hogy a szabadság angyala buzi?

Szerencsére ezzel ma már nem kell foglalkozni, de akkor mi marad? A Queenösszes, meg most ez a szólóalbum, azzal a két szólólemezzel, amely megjelent Mercury életében, meg egy bónusz-cédé a ritkaságokkal. Nincs benne az egész élet, de egy szép darab belőle. A bónuszlemezen rajta van például egy eddig csak elvakult gyűjtők által ismert kislemez 1973-ból. A teljesen pályakezdő Queen akkoriban első lemezét vette föl, de mint induló zenekar, nagyon kevés stúdióidőt kapott, csak akkor játszhattak, amikor mások pihentek. Ez azzal járt, hogy a társaságnak mindig ott kellett lenni a stúdióban, akkor is, amikor valaki szórakozásból föl akart venni egy Beach Boys-számot, de nem volt hozzá énekese. Szóltak Freddie-nek, ő pedig fölénekelte a dalt, de a nevét már nem írhatták rá a borítóra, ezért egy másik művésznevet adtak neki, azt, hogy Larry Lurex. Elég furcsa a szám, Freddie világos hangon, de jól énekel rajta, ez azonban alig hatott meg valakit. A lemez nem került listákra, eltűnt, csak az archívumban maradt meg a mesterszalag, és a gyűjtők adtak vagyonokat a titkos Freddie Mercury-kislemezért.

A két szólóalbumban nincs semmi titok, két, mélyen valóságos értékük alatt becsült lemez. A Mr. Bad Guy-lemez a nyolcvanas évek első felének “újhullámos” stílusában készült, de megdöbbentő erő van az éneklésben, és mindennek ad egy kis különös ízt, hogy Mercury hangja idegen zenei környezetben szólal meg, többnyire nem hallani a jól ismert Queen hangzást, a gitár alapú kíséretet. A Montserrat Caballéval közösen készített Barcelona az első és eddig egyetlen lemez, amely valóságos értelmet ad annak, hogy operaénekes és rocksztár közösen ad elő valamit. Világos a két rendszer közötti különbség, de nem feltétlenül az opera nyer mindig. Caballé persze csodálatos, a hangja fölötti kontroll, a lélegzetének hossza, a finomsága, nőiessége, de cserébe Mercury is ad valami nyersen férfiasat, a köznapiság erejét, a szövegmondás tisztaságát, a lendületet, a torokhangon ordítozás örömét.

Az a vicc, hogy bár a lemezek a maguk idejében nem sok vizet zavartak, utólag valamennyire mégis fölfedezték őket. A Barcelona az olimpiai játékok himnusza lett, a másik lemezről pedig a Living On My Own lett újrakeverve a slágerlistán első. Egy, illetve két évvel Mercury halála után. Ha valaki ezt igazságtalanságnak érezné, ne csüggedjen. Hogy is szól a Mr. Bad Guy-album ajánlása? “Macskámnak, Jerrynek, valamint Tomnak, Oscarnak, Tiffanynak és minden macskaszerető embernek a világon. A többiek pedig elmehetnek a búsba.”

Freddie Mercury: Solo – Parlophone, 2000

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk