Rózsa Gyula

Reklám-grafika

Először is sürgősen tisztázzuk, hogy a cérnakesztyű nem glaszékesztyű. A glaszékesztyű egészen finom, fényes, vékony bőrből készült, a cérnakesztyűt, mint a neve is mutatja, cérnából hurkolják. A glaszékesztyűt, méginkább glacé kesztyűt elegáns urak viselték a korzón, a cérnakesztyűt az urak személyzete portörléshez. A cérnakesztyű ma is munkavédelmi eszköz bizonyos bőrirritációkkal szemben; glaszékesztyű nincs, amióta magukat elegánsnak vélő urak is bélelt disznóbőr kesztyűt hordanak.

Kesztyűügyi disztinkcióinkat már réges-régen meg kellett volna tennünk, de a dolog végképp halaszthatatlanná vált a tél közepi grafikai kiállítás óta, amelyet úgy emlegettek, mint ahol az alkalmazottak glaszékesztyűben dolgoznak. Természetesen: cérnakesztyű volt az. Február elejére a kesztyűk már egy kissé felkunkorodtak és hurkásodtak, ilyen egy glaszékesztyűvel elő nem fordult volna, de azért még jó szolgálatot tettek mind a műcsarnoki munkatársaknak, akik a grafikákat kérésre elővették, mind maguknak a keretezetlen és paszpartuzatlan grafikáknak. Egyébként is előzékeny, komfortábilis kiállítás volt. Minden műkritikus elérhetetlen álma egy olyan tárlat, amelyet a katalógusból meg lehet írni, nem kell a termeket többször végigjárni, ácsorgás közben jegyzetelni, féllábon műtárgylistában keresgélni – aki még nem csinálta, nem tudja, milyen emberpróbáló igénybevétel ez. A katalógus, a jól illusztrált és jól nyomott katalógus persze mindig csábít ennek a megtakarítására, legalább részbeni mérséklésére, csak hát a szakmai lelkiismeret nem nyugszik, az eredeti mű eredeti élményeiről prédikál – végül mindig marad az állva jegyzetelés, a művekhez visszagyaloglás, sőt a kiállításhoz való ismételt visszatérés.

Három műcsarnoki nagytúra után felelősséggel állítható, hogy mindezt először tette fölöslegessé a Feketén-fehéren című szemle. Nem ironizálunk, hanem argumentálunk. A rendezők úgy alakították látványossá a grafikát, ezt a feltétlenül kamara- és bizonyos mennyiségen túl fárasztóan monoton művészetet, hogy minden lapot felnagyítottak számítógéppel méterszer csaknem kétméteresre. A falra aggatott, címhűen feketefehér nyomatok nemcsak első látásra hatottak úgy, mint egy túlméretezett, de némiképp színtelen plakátkiállítás – a látvány befogadásához valóban annyi idő és állóképesség kellett, mint néhány hónappal korábban az épület mögötti szabadtéri óriásposzter-bemutatóhoz. Valamelyest még kevesebb is, amennyiben itt elolvasandó szövegek, megfejtendő rejtvények, megértendő szójátékok és kivált vizuális részletek nem voltak. Az exponátumok többnyire tízszer kisebb eredeti lapról készültek, ez után a kitárulkozó felnagyítás, minden titkot, intimitást, személyességet és szemérmet közszemlére tevő léptéknövelés után megfejtenivaló, elmélyülésre késztető nem maradt.

Ami nagyarasznyiban részletgazdag volt, az nyilvánvalóan szőnyegszerűvé vált, ami tömör, jelszerű és koncentrált, az üressé és erőtlenné a nagyítás során. Azaz, könnyen emészthetővé, dekoratívvá, tetszetőssé. Amennyiben tehát az volt a rendezők célja – bizonyosan ez volt a cél –, hogy vonzóvá, népszerűvé, tömegesen látogatottá formáljanak egy lényegénél fogva kevéssé népszórakoztató, mert arisztokratikusabb, mert több figyelmet kívánó szakmai szemlét, ez a cél megvalósult. Nem feltételezhető a végrehajtó művészekről és művészettörténészekről, hogy nem tudták, milyen áron. Dürer híres Rinocérosz-fametszetéről – hogy a céhnél maradjunk – már nem egészen száz év múlva gyöngyházteknőchéj-korall másolatot készített egy tizenhetedik századi manierista. A munka természetesen semmit sem őrzött meg az eredeti remek rácsodálkozó monumentalitásából, de behízelgően alkalmas volt arra, hogy helyet kapjon a különlegességek között egy főúri Kunst- und Wunderkammerben. Az úzus a technika fejlődésével demokratikusabbá, azaz rémesebbé vált. Nem kell a műanyagból fröccsöntött Dávidokra és a falvédő-Utolsó vacsorákra hivatkozni. A kiállítás kurátorai és zsűrorai pontosan tudták, mit ér az éneklő fűrészre átírt Pisztráng-ötös, a biztosításreklámmá stilizált Shakespeare-citátum és a gyufaszálakból felépített Parlament. Eredeti és interpretáció viszonyát tekintve éppen annyit, mint a számítógéppel felnagyított kamaragrafika – az utóbbi ugyanis csupán a (megkopó) technikai látszataurája, s nem a leglényegi trivialitása szerint különbözik.

Ezt a viszonyt egyébként bárki lemérhette a Műcsarnokban – ez volt a kiállításrendezés igazi leleménye. Valóban tehetséges ötlet, mert az eredeti grafikai lapok ott sorakoztak egy teremvégi, e célra épített regálisban, s kérésre a kiállítás munkatársai kiemelték, név és sorszám alapján megmutatták őket. A megoldás akkor is szellemes, ha a beidegződések erősebbek voltak, mint a kíváncsiság, ha kritikusokon, néhány vásároló szándékú nézőn kívül a valóban népes látogatóközönség nemigen mert vagy akart élni a lehetőséggel. A fiókrendszer ugyanis megkímélte a publikumot a sok egymást követő igazi grafika megtekintésének fárasztó élményétől, s egyszersmind bizonyítéka volt annak, hogy aki a rajzokra, s nem a rajzokra gyakorolt a komputer-hatásra kíváncsi, kielégítheti az érdeklődését.

A szolgáltatás ceremoniálisan készséges volt, de mint említettem, kevesen vették igénybe. A közönség úgy vonult végig a termeken, mintha eredeti műveket nézett volna, s mintha tudta volna, hogy az eredeti művekből is csak villanásokat kaphat, áttekintést nem. Egy-egy lendületes kalligrafikus jel, gondosan kidolgozott, technikát szellemi élménnyé emelő neoromantikus szénrajz, felületkezelő bravúr természetesen valóságos grafikai élvezetet kínált a fiókrendszerhez járulóknak, de sem ebből a laponként és fiókonként megszakított folyamatból, sem – fájdalom – a katalógus áttanulmányozásából összbenyomás vagy vízió nem volt kinyerhető a mai hazai grafikát illetően. Ez minden bizonnyal nem is volt cél. Az ismertető szerint százötvenhárom kiállító százötvenhárom eredeti munkáját helyezte fiókba és nagyította falra zsűri és rendezés, az “egy fő az egy fő” elve pedig akkor sem jogosítana fel véleményalkotásra, ha tudható és látni való lett volna, hogy a főket miként és honnan választották ki. A válogatás – mind a műveké, mind a grafikusoké – követhetetlen s így értékelhetetlen maradt, egyetlen biztos pont, hogy sok ismeretlen nevet hozott fel.

A katalógusból tehát – amely a fiókrendszernél folyamatosabban mutathatta volna a tendenciákat, és a posztereknél jobban közelített a mérethűséghez – helyzetképet rögzíteni ezúttal sem lehetett. A mai magyar grafika – ha igaz – részben posztmodern, részben hagyománytisztelő, ez a hagyomány – ha igaz – a nonfiguratívtól az expresszívig terjed, de kevésbé általános bölcselkedésre, kivált a műág fényes múltjával és kortárs környezetével való összehasonlításra nem volt alkalom. Mint említettük, látnivalóan nem ez volt a cél.

Zárhatnánk is ezt a kiállítástechnológiai beszámolót azzal, hogy a cél, amelyet el is ért, a grafika népszerűsítése volt. Egy emlékezetes kartársi kritikai jegyzet jó néhány éve szóvá tette, hogy az akkori műkereskedők az élő magyar grafika mesterműveit óriásplakátokra nagyították fel egy rosszízű reklám jegyében. Ironikusan nyugtázhatnánk a fejlődést, miszerint mára nem egy nagyon pályakezdő, agresszív kereskedelem, hanem egy rangos-hivatalosnak tekintett szakmai szemle, s nem egy-egy remekművet, hanem egy egész céhet tesz a reklám áldozatává. A gyanakvó tapasztalat azonban azt sugallja, hogy mindez nem csak egy nehezen eladható szakma marketingjét szolgálta. Mint értesülnünk kellett, a grafikai szemle a Magyar Millenniumi Képző-, Ipar- és Fotóművészeti Kiállítások újabb állomása, s minthogy a megelőző állomás, a festészeté is nem kevésbé látványos és nem kevésbé csak látványos volt, a Műcsarnok történetét ismerő elme hajlamos rejtett tendenciákat felismerni.

Stílusérzékére kényes ember bizonyos dolgokról bizonyos környezetben nem beszél – egy finom irodalmi-társadalmi revü még finomabb műkritikai rovata ilyen környezet, és kormány, kurzus merőben ilyen dolog. Ha azonban évtizedes folyamatok és aktuális hencegések által provokálva van, ildomtalan hallgatnia. Bármily feszélyező, el kell mondania, hogy a csupa nagybetűs című műcsarnoki kiállításoktól mindig elvárták, hogy kitűzött ékítmények legyenek a mindenkori rezsim kabáthajtókáján. Volt, amikor ezt fennen hirdették is, mint a szocialista realizmusnak nevezett abszurditások esztendeiben, s volt, amikor csak csendben számon tartották, mint az előző és az utána jövő korszakokban. A zengzetes sorozatcím és a miniszteriális megnyitóbeszéd árulkodó, de nélkülük is nyilvánvalóak bizonyos megfelelések. Úgymint: álkorszerűség és konvencionális tartalom, eredetieskedés és üresség, akarnokság és látszateredmények. Intellektuális demagógia és alatta csúfos jelentéktelenség. És ha mindezek a vezérszavak színházi, építészeti, film- és ünnepsor-analógiákat juttatnak e kritikai rovat szerzői és olvasói eszébe, akkor szellemi koherenciáról beszélhetünk. Ez a beszámoló egy olyan kiállításról szól, amely felettébb hasonlatos az ugyancsak millenniumi, recens zászlóavatásokhoz. Amelyeket bizony – ellentétben régebbi millenniumi szokásokkal – rendre új műcsarnokok alapítása és szépművészeti múzeumok építése helyett végeznek el.