←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Takács Ferenc

Aki pult mögé született

“Költő voltam, filozófus és mindössze huszonkét esztendős”: az ifjú Rejtő Jenő, a későbbi P. Howard- és Gibson Lavery-regények szerzője 1927 és 1930 között becsavarogta-körbecsövezte Európát. Megfordult Prágában, hosszabb időt töltött Berlinben, járt Hamburgban, megnézte Svájcot, időzött Bécsben, elkerült Párizsba, s még Észak-Afrikába is áthajózott. Volt zuglakó, aludt pályaudvaron, földalattin, utcán; éhezett, dolgozni kényszerült, alkalmi újságíróként, filmstatisztaként, tapétázósegédként, cementgyári napszámosként. Svájcban jobban ment neki: kézimunkával házalt, amiből futotta tisztesebb szállodára és ételre; igaz, itt lecsukták engedély nélküli kereskedésért. Milánóból jött vissza Budapestre, pontosabban a Nagykörútra, hogy – még mindig nagyon fiatalon – megkezdje irodalmi pályafutását. Hogy miért ment külföldre, menekült országtól, családtól, filmes karriert akart csinálni, mint akkoriban olyan sokan Berlinben, élményekre vágyott, fényre és adys “ámulásokra”, vagy – ellenkezőleg – a korszak Európájának sötét bugyraiba akart alászállani? – nem tudjuk.

Erről a néhány évről születtek azok a naplójegyzetek, hosszabb-rövidebb feljegyzések és visszaemlékezés-töredékek, amelyeket egy nemrégiben a Petőfi Irodalmi Múzeumba került elegyes Rejtőkézirategyüttesből Varga Katalin válogatott össze, és adott közre Megyek Párizsba, ahol még sohasem haldokoltam címmel. A válogatáshoz csatolt utószavában “útirajznak” nevezi a – részben talán “menetközben”, részben valószínűleg kevéssel a hazatérés után íródott – munkát, amely szerinte “méltán okoz meglepetést Rejtő Jenő hűséges olvasóinak”.

Egyetértek, s ezt a megállapítást kiterjeszteném Rejtő Jenő kevésbé hűséges olvasóira is, azokra, akik szívesen olvassák ugyan Rejtőt, de a Rejtő-szektába és a Rejtő-kultuszba sohasem kértek teljes beavatást. A kötet ugyanis – egész egyszerűen – érett, művelt, a világ dolgaiban tájékozott és a maga dolgát remekül értő, fölényes íráskészségű és igenigen tehetséges írót mutat. Magát a művet én nem nevezném – szerényen – útirajznak: Rejtő útiélményeket és körülményeket rögzít ugyan, de ezek mindenestül feldolgozott, mégpedig irodalmilag, regényszerűleg feldolgozott élmények és körülmények: afféle gorkiji vagy kassáki “életem regénye” ez a kötet, ahol egyforma hangsúly esik “életre” és “regényre”, önéletrajzi, személyes élményszerűségre és a fikciós, művi áthasonításra és általánosításra. Rejtő Jenő – vagy könyvbeli mása, “Rejtő Jenő” – regényalak is, mégpedig jelképes értelmű regényalak: az ő nyomor-odüsszeiája és csavargás-grálregénye a szélsőséges emberi kivetettségnek és a világ valamiféle totális metafizikai lecsúszottságának mellbevágóan erőteljes látomásával döbbenti meg az olvasót.

S az ifjú szerző képes ezt a látomást – mondjuk így – modulálni is. Van, hogy a személyesebb hang, a karcosan érzelmes önsajnálat viszi a prímet, mint például a berlini történet első nagyobb részében, ebben a “Berlini könyv” címet viselő, kicsit szecessziós, kicsit expresszionista hangú elbeszélésben, amely Rejtőről szól és arról a különös viszonyról, amely őt Xéniához, a bolgár lányhoz fűzte: Xéniához, aki egy szót sem tud magyarul, de hallás után megtanulja Ady verseit, és csodálatosan zengzetes, hibátlan magyar kiejtéssel szavalja őket, megríkatván Rejtőt és a többi berlini magyar lézengő koplalóművészt. S van, ahol a tárgyiasabb megfigyelés és leírás erősödnek fel: a bécsi tapétázóélmények vagy a Poissy-beli cementgyári napszámoskodás leírása voltaképpen irodalmi szociográfia, egyben mélyen társadalomkritikus (anti)termelési regény, amelynek éppen a személyes jelenlét és élmény adja meg hitelét, már-már a népi írók – majdani – könyveit előlegezve evvel; a Kommün magyar emigránsai életének rajza a grinzingi barakktelepen – itt is lakott egy ideig, s ezt is megörökítette Rejtő, mégpedig nem kevés emberábrázoló tehetséggel és nagy politikai éleslátással – pedig a huszadik századi magyar politika- és társadalomtörténet valamely dokumentumgyűjteményébe kívánkozik.

De mindez az alapkereten belül marad: Rejtő szeme előtt láthatólag valamiféle hibrid, sőt “kísérleti” forma lebegett, útinapló, memoár, önéletírás, esszéisztikus töprengés és regény izgalmas ötvözete. Ezen belül is legalább két szűkebb és szorosabb értelemben vett önéletrajzi regény – vagy egy kétrészes regény? – terve: a két berlini kéziratból sejlik fel az egyik, a dickensi, de a Gellérit is előlegező bécsi “fejezetek” végén pedig maga Rejtő utal rá, hogy ezeket regénynek szánta, ha feltételesen is: “Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam, és itt vége lenne a regénynek, ha megírnám valaha.”

*

Nem írta meg, sem a berlinit, sem a bécsit. Egyik-másik korai novellájában még felhasznált ezt-azt a kézirat szövegéből (lásd Az utolsó szó jogán c. gyűjteményt), két regénye, A párizsi front (1932) és a később előkerült Vanek úr Párizsban módosításokkal ugyan, de nagyobb szövegrészeket ismétel belőle, amint ezt Varga Katalin jelzi szerkesztői utószavában, de ez minden, Rejtő ezután már nem foglalkozik a kézirattal. Írni is másképp kezd: egyszer s mindenkorra felhagy a “komoly irodalommal”, hangot vált, jön P. Howard, s vele Piszkos Fred és a többiek.

Mi történt? Miért és hogyan lett a huszonkét esztendős költőből és filozófusból P. Howard?

Olyan kérdés ez persze, amelyre igazán nem lehet válaszolni. De találgatni, óvatos és feltételes magyarázatokat megkockáztatni azért még szabad. Kellér Andor a maga alig néhány oldalas portréremeklésében Rejtő pályakezdésének “bénító sikertelenségére” emlékszik vissza: írásai nem kellettek, hiába rendezett meg még egy áleltűnési esetet is, hiába írt róla Karinthy két cikket (Kellér Andor: “Két pár cipő.” A titkos lakó. Budapest, 1962, Magvető). Talán ettől sértődött meg. Dühödten, “lássuk-uramistenmire-megyünk-ketten” alapon szakított az irodalommal. Kellérrel – és mindenkivel, akivel szóba állt – közölte, hogy ezentúl “kommerszdolgokat” ír, bennük “előre gyártott elemek, izgalom, lihegés, humor”.

Azaz – ha durván és érzéketlenül akarunk fogalmazni – Rejtő lement P. Howardba, és úgy maradt. Jöttek a légiósregények, a Japán kávéházban gyártotta le őket, stimulálószert nyelt, harmincnegyven órán át fent maradt, s amikor elkészült velük, már vitték is át a kéziratot az Andrássy út másik oldalára, srévizavi, a Nova Irodalmi Intézethez, a kiadóhoz, amely regénye darabjáért nyolcszáz pengőt fizetett örökáron. (Egyébként később a Nova adta ki először James Joyce Ulyssesét magyarul, 1947ben; Rejtő akkor már négy éve, Joyce pedig hat éve halott volt, így egyikük sem értesülhetett róla, hogy közös a kiadójuk Magyarországon.)

Volt-e valami sorsszerű ebben a váltásban? Ha válaszolni próbálunk erre a kérdésre, egészen vékony jégre óvakodunk. De a Megyek Párizsba… szövege maga kísérti meg olvasóját: “Végeredményben is biztos, hogy belső és határozott parancsra élek, cselekszem, és ez a természet szava. Ha ma nem értem, ha ma nem látom tisztán a rendeltetést, ez csak azt jelenti, hogy küldetésem értelme meghaladja a mai szellemi képességem erejét.” (46. o.) Nem látom tisztán a rendeltetést… – Rejtőt kóborlásai során szemlátomást foglalkoztatta, mégpedig szinte kényszeresen, hogy kicsoda-micsoda ő, miféle életmenet és életszerkezet “rendeltetett” számára. Művész ő, metafizikai bohém, nagyra hivatott antipolgár: de igaz-e mindez, jól tudja-e, amit tudni vél magáról? Berlini sorstársai gyakran vádolják meg avval, hogy ő valójában más, hogy – vágja az arcába Xénia – nem tartozik őközéjük, mert igazából “tekintélyes embernek” készül; olyasvalaki ő, “aki pult mögé született”, veszi át a szót a társaság másik tagja, akiben “egy krájzleros”, azaz szatócs lappang, aki “bolond költőből valami rendes Bürger” lesz egykor, teszi hozzá Rejtő maga is.

Nos, mintha evvel a fantommal, a Polgárral mint önnön sorsába beleírt szörnyű lehetőséggel és csapdával vette volna fel Rejtő Jenő a harcot, amikor – némi habozás után – felcsapott ponyvaregények szakmányírójának, hogy a gyors munkával keresett nem kevés pénzt a kártyaasztalnál elverve folyvást nincstelenné nullázza le magát, azaz újra és újra beállítsa magát a Megyek Párizsba… lapjain rögzített alapjáratra, létezésének nullfokára. Ebben nem volt egészen egyedül: Magyarországon a két világháború közötti korszak írói közül nagyon sokan éltek a polgári életformának és művészlétnek, a szorongásos pénzhajhászás Realitätprinzipének és az önfeledt pénzherdálás Lustprinzipének sajátos skizofréniájában. Ez utóbbi eszköze, az önkiárusítás júdáspénzének érzett honoráriumtól (többnyire előlegtől) való megszabadulás útja-módja a szerencsejáték, a kártya volt. Aki a húszasharmincas években benézett az ismert kártyabarlangok valamelyikébe, például a leghíresebbe, az Otthon-körbe, esténként ott találhatta Karinthyt, Kosztolányit, de a megfontoltabb Móricz Zsigmondot, sőt még a többnyire koldusszegény és folyvást éhes Nagy Lajost is. Itt hangzott el Karinthy hetyke válasza az elvégzetlen, ám leelőlegezett határidős munkát firtató megbízói kérdésre (“Tudja mit, vesszen az előleg!”) és Kosztolányi feledhetetlen kölcsönkérő mondata (“Becsületszavamra nyerni fogok!”); s itt úszott el az utolsó fillérig Rejtő Jenő nyolcszáz pengője is, amelyet a Piszkos Fred, a kapitányért kapott a Novától.

Lehet, hogy ez volt a rendeltetése, hogy előadja, sorsával példázza Művész és Polgár modernkori nagy dilemmáját, mégpedig a legbrutálisabb és legföldközelibb módon, ponyvaregénnyel, kártyával, nyomorral, levált talpú cipővel. Élete szörnyű és bizarr allegória volt, olyasvalami, amit egyébként előre megírt ebben a könyvben: az a Rejtő volt ő, aki a gazdag Svájcban kézimunkával ügynököl, akit lenéz a polgár és megvet a proletár, akit nem lehet lerázni, aki beszél és beszél, akiből hipnotikusan árad a vaker, amíg hallgatója fel nem adja és be nem veszi a kefét, azaz fizet. A Művész mint Vigéc: ez volt az ő groteszk – és Magyarországon máig mélyen aktuális – változata a modernizmus nagy mítoszára, s evvel pukkasztotta ki az összes többi, véresen komoly mítoszvariánst is, a Művészt mint Istent, Megváltót, Vértanút, Lángoszlopot, Táltost, Lélekmérnökét és a többit.

Ehhez persze el kellett temetni magában a “művészt”, a Megyek Párizsba… ígéretét; de ebből a sírból bújt elő Piszkos Fred és Gorcsev Iván, a ponyva szubtilis zsenialitása, a zsenialitás tovább már (le)fokozhatatlan s éppen ezért diadalmas ponyvája. Hogy jó vásárt csinált-e evvel a feltámadással, erre ő tudna csupán válaszolni; hogy mi jó vásárt csináltunk-e, azt viszont most, a Megyek Párizsba…-kötetet olvasva magunk is eldönthetjük.

Rejtő Jenő: Megyek Párizsba, ahol még sohasem haldokoltam. Sajtó alá rendezte, szerkesztette, az utószót és a jegyzeteket írta: Varga Katalin. Szeged, 2000, Szukits Könyvkiadó. 1590 forint.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk