←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Huszár Tibor

Kádár János “eltűnése”

1956. november 1–3.

A november 1-jei rádióbeszéd

Kádár János november 1-jei rádióbeszéde a legnagyobb horderejű nyilvános állásfoglalása a forradalom napjaiban.1 Az október 30-i, Kossuth rádióbeli szubjektív hangvételű kiállása a többpártrendszer és a párt megújulása mellett talán mélyebb nyomokat hagyott a Rajk temetés óta a kollektív bűn terhét viselő párttagokban, de az a beszéd nem tartalmazhatott politikai programot. Amikor november 1-jei beszéde készült, az MDP feloszlatása, az új párt megalakítása már befejezett tény volt, s amikor elhangzott, a kabinet, amelynek Kádár államminisztere volt, már döntött a Varsói Szerződésből való kilépésről, a semlegesség kinyilvánításáról. Ennek a beszédnek olyan világos és magabiztosságot sugalló programot kellett adnia, amely az új – még meg nem állapodott – politikai színtérben a születő pártnak új legitimációt biztosít.

Beszéde kollektív munka eredményeként született. A visszaemlékezésekben, tanúvallomásokban csak az egyes részleteket illetően vannak eltérések, a lényeget illetően nem.2 Horváth Márton közléséből például megtudhatjuk, hogy Kádár az új párt megalakulását követően – az Ideiglenes Intézőbizottság tagjai jelenlétében – kérte fel őt és Haraszti Sándort a beszéd nyersfogalmazványának elkészítésére.

“Emlékezetem szerint október 31-én történt, hogy bent jártam a Parlamentben, és a vezető elvtársakat kerestem, mert meg akartam kérdezni véleményüket a saját munkámra vonatkozóan, tekintettel arra, hogy a pártlap szerkesztését Haraszti Sándor vette át. Az egyik teremben együtt volt a 28-án megválasztott vezetőség legtöbb tagja. Kádár elvtárs megkért engem, hogy az ott tartózkodó Haraszti Sándorral együtt fogalmazzam meg az MSZMP megalakítását bejelentő nyilatkozatot, és megadta az ehhez szükséges szempontokat.”

A megbízatás tényét és jellegét illetően ugyanígy idézi fel a történteket Haraszti Sándor is, bár ő a kihallgatási jegyzőkönyvében az időpontot és a körülményeket némiképpen eltérően rögzíti:

Kérdés: Hol volt ön november 1-jén, és mivel foglalkozott?

Válasz: A Parlamentben voltam, és ott is aludtam. A kora délutáni órákban a miniszterelnökségi folyosón összetalálkoztam Kádár Jánossal, aki közölte velem, hogy menjek be a párt intézőbizottságának ülésére, mert megbízatást akarnak nekem adni. Az intézőbizottság ülésén részt is vettem, ahol jelen volt Münnich Ferenc, Apró Antal, Lukács György, Kiss Károly, Donáth Ferenc, később bejött Losonczy Géza is, azonban ő és Kádár állandóan ki- és bejárkáltak. Jelen volt még Horváth Márton is mint meghívott. Ott értesültem arról, hogy új pártot alapítanak az MDP helyett, és ennek kiáltványát nekünk kellene megírni, külön-külön… A deklaráció elkészítéséhez azonnal hozzá kellett fogni; Horváth Mártonnal együtt elmentünk a sajtóosztály helyiségébe, és ott különkülön hozzáfogtunk a deklaráció elkészítéséhez.”3

A visszaemlékezések között mutatkozó részleges eltérések a körülmények számlájára írhatók. Annyi bizonyos, hogy a felkérésre az új párt megalakulását követő napon, vagyis 30-án a reggeli órákban került sor, és hogy Horváthot és Harasztit Kádár személyesen kérte fel, valamint ő fogalmazta meg először a tervezett beszéd téziseit, továbbá megbeszélésükön jelen volt az IIB több tagja, akik szintén kifejtették véleményüket. Megbízatásuk ennyiben testületi volt.

Az első változat kidolgozására valóban “alig egy óra” állhatott rendelkezésre, mert azt még a délelőtt folyamán újra megvitatták. Történt mindez november 1-jén, miközben a kabinet a Varsói Szerződésből való kilépésről tárgyalt, s Kádár az egymástól néhány szobányi távolságra lévő két helyszín között mozgott. A délelőtti kabinetülés szünetében mutatta meg egyébként Haraszti Sándor a fogalmazványt Nagy Imrének.4

A beszéd tervezetét az IIB jelenlévő tagjai újólag megvitatták. “A kétféle szöveg feletti vita során az a nézet alakult ki, hogy alapul a Haraszti-féle szöveget kell elfogadni, kiegészítve az általam írt szöveg egyes részleteivel.”5

Haraszti Sándor emlékezése szerint Nagy Imre szobájában és jelenlétében Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Kádár János részvételével később még egy megbeszélésre sor került, s ez alkalommal hagyták helyben “most már véglegesen a beszéd szövegét”.6 Ezt a változatot tisztázta le és adta át Haraszti Sándor Kádár Jánosnak.

A beszéd november 1-jén, még aznap ily módon kész volt, s jóllehet Kádár tevékeny részvétele annak koncipiálásában és a végleges változat elkészítésében egyértelmű, az kollektív munka eredményének tekinthető, amelyet elvben más is felolvashatott volna. A beszéd felvételről hangzott el,7 s teljesen indokolatlan lett volna, hogy Kádár maga mondjon el egy ilyen nemzetközi nyilvánosságra is számot tartó, szovjet nézőpontból igencsak ellenséges beszédet, ha ezen a napon már a menekülése előkészítése érdekében konspirál. Ha nem ő áll a mikrofonhoz, még dokumentálhatta is volna, hogy a pártfeloszlatással és a Varsói Szerződéssel kapcsolatos döntésekkel érdemben nem ért egyet, azokat csak taktikai okokból támogatta.

Erre meg is volt az esélye, mert az Elnökség ülésén felvetődött: “nem jó dolog, hogy Nagy Imre és Kádár úgyszólván mindennap beszélnek a rádióban, így inflálódik az értéke az ő felszólalásuknak. Volt olyan javaslat, hogy a bejelentést a párt megalakulásáról és programjáról Losonczy végezze el. Kádár erre – Vásárhelyi Miklós visszaemlékezése szerint – azt válaszolta: a feloszlatott és az új párt titkára én vagyok, úgy illik, hogy ezt a bejelentést én tegyem meg.”8

A Szabad Kossuth rádió Parlamentben lévő stúdiójában felvett rádióbeszéd hangvétele kemény volt, Kádár hangjából sem érződött ki semmi megrendülés, és ez alkalommal a megszólítás sem volt személyes jellegű: “Magyar munkások, parasztok, értelmiségiek!” – ezek voltak az első szavai –, s a rögzítés pillanatától az ő nevével társultak.9

Beszédének négy egymással összefüggő és egymásra épülő rétege van, melyek saját politikai jövője szempontjából is fontos jelentést hordoztak. Jóllehet a megszólítás nem tartalmazta sem az elvtárs, sem a barátaim megjelölést, első szavai e “sorsdöntő órákban” azokhoz szóltak, akiket a párthoz “a nép és a haza iránti hűség, a szocializmus tiszta eszményeinek szolgálata vezetett”. Ennyiben beszéde az október 30-i megnyilatkozására utalt vissza. Ám a folytatás elhatárolóbb: a párt minősítetten olyan szervezetként szerepel, “melyet a sztálinizmus magyar képviselői vak és bűnös politikával eltékozoltak”. “Rákosiék” bűneként említette továbbá, hogy “megsértették nemzeti tisztességünket és önérzetünket, amikor semmibe vették hazánk szuverenitását, szabadságát, és könnyelműen tékozolták el nemzeti vagyonunkat”. Az elhatárolódás – s határolás – szándéka világos, félreérthetetlen.

Nem kevésbé egyértelműek és emelkedettek a forradalom jellegéről s az új párt bázisát jelentő rétegekről elmondott – a beszéd második gondolati elemét képező – szavai. Dicsőséges felkelésként jellemzi a történéseket, “amely lerázta a nép és az ország nyakáról a Rákosi uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, amely nélkül nincs, nem lehet szocializmus”. (Kiemelés – H. T.)

E patetikusan hangzó s későbbi pályája szempontjából talán legkockázatosabb szavak azonban pontosan behatárolt célokat szolgálnak. Alapot kívántak teremteni annak az állításnak, hogy a nemzeti felkelés eszmei és szervezeti vezetői, “a magyar kommunista írók, újságírók, egyetemisták, a Petőfi Kör fiataljai, munkások, parasztok ezrei, a hazug vádak alapján bebörtönzött régi harcosok az első sorokban küzdöttek a Rákosi-féle önkényuralom és kalandorpolitika ellen. Büszkék vagyunk arra, hogy a fegyveres felkelésben, annak vezetésében becsülettel helytálltatok, áthatva igazi hazaszeretettől és a szocializmus iránti hűségtől.”

A stílus nem Kádáré, de a gondolatok az övéi, és Kádár – akkor és ott – hitt ezekben a szavakban. Az Angyal Istvánokkal való megismerkedés, a NÉKOSZ elitjének jelenléte a parlamenti vezérkarban, Losonczy, Donáth, Haraszti e napokban megtapasztalt elvhűsége, kiterjedt kapcsolatrendszere az értelmiségiek, egyetemisták forradalmi csoportjaiban, volt népi kollégisták, a Petőfi Körösök szerepvállalása, a munkástanácsok súlya, szerveződésük spontán dinamikája szolgáltak számára e szavak fedezetéül. Akkor és ott!

S hogy Kádárt nem csak – s nem is elsősorban – taktikai megfontolások vezették, azt beszédének harmadik gondolati eleme, rétege tanúsítja. “Őszintén beszélünk hozzátok. A nép felkelése válaszút elé érkezett. Vagy lesz elég ereje a magyar demokratikus pártoknak vívmányaik megszilárdítására, vagy szembekerülünk a nyílt ellenforradalommal. Nem azért ömlött a magyar ifjak, honvédek, munkások és parasztok vére, hogy a Rákosi-féle önkényuralmat az ellenforradalom uralma váltsa fel.”

Nem határolja körül, nem nevezi meg az ellenforradalom erőit – az ilyesfajta kísérletek korábbi kudarcai láttán erre nem is volt reális esélye –, ezért annak céljait jelöli meg, s e törekvések meghiúsítását tekinti az újjáalakuló párt legfontosabb feladatának. “Nem azért harcoltunk, hogy a munkásosztály kezéből kiragadják a bányákat és a gyárakat, a parasztságtól a földet. Vagy biztosítja a felkelés népünk számára a demokrácia alapvető vívmányait, a gyülekezési és szervezkedési jogot, a személyes szabadságot és biztonságot, a jogrendet, a sajtószabadságot, a humanizmust vagy emberséget – vagy visszasüllyedünk a régi világ válságába és ezzel együtt idegen szolgaságba. Annak komor és riasztó veszélye is fennáll, hogy idegen beavatkozás Korea tragikus sorsára juttatja hazánkat.”

Nem ez volt az a pillanat, amikor mérlegelni kellett, hogy az állami tulajdon mennyiben vált a munkások köztulajdonává, s a paraszti magántulajdon menynyiben volt garantált a teljesíthetetlen beszolgáltatási normák és a kényszerszövetkezetesítés szorításában. Hogy e vívmányoknak besározottságuk ellenére volt rangjuk, azt bizonyítja, hogy egyetlen színre lépő valós politikai erő nem követelte a tulajdonviszonyok megváltoztatását. Kádár János rádióbeszéde ugyanis célzottan azon erők mozgósítását szolgálta, amelyek e vívmányokat sajátjuknak tekintették, s amelyek mozgósítása céljából alakult az új párt, melynek születéséről nagy nyilvánosság előtt először szólt: “E súlyos órákban azok a kommunisták, akik eddig is harcra hívtak a Rákosi-önkényuralom ellen, számtalan igaz hazafi és szocialista óhajának megfelelően új pártot alapítanak.”

A beszéd negyedik elemét az új párt programjának rövid összefoglalása jelentette. A magyar külpolitika mindenekelőtt “a nemzeti függetlenség alapján kíván baráti viszonyt minden közeli és távoli országgal és elsősorban a szomszédos szocialista országokkal”. A program újólag megerősíti azon vívmányok védelmét, amelyeket az ellenforradalmi veszéllyel kapcsolatban felsorolt, hangsúlyozva, hogy azok kiteljesítését “nem idegen példák szolgai másolásával, hanem országunk gazdasági és történelmi sajátosságainak megfelelő módon és úton, támaszkodva a dogmatizmustól mentes marxizmusra és leninizmusra, a tudományos szocializmus tanításaira, valamint a magyar történelem és kultúra forradalmi hagyományaira” alapozva kívánja véghezvinni.

Kádár e beszédében nem jelentette be az MDP feloszlatását, egyszerűen közölte, hogy Magyar Szocialista Munkáspárt néven új párt alakult, amely “mindenekelőtt az öntudatos munkásság támogatására számít, mert a munkásosztály szocialista célkitűzéseit vallja magáénak”. E szavai a folytonosság megszakítását voltak hivatva dokumentálni, azt, hogy új pártot kívántak toborozni, “amelynek egyéni jelentkezés alapján tagja lehet minden magyar dolgozó, aki magáévá teszi az előbbi elveket, és nem terheli felelősség a Rákosi-klikk bűnös politikájáért”. Nem csak az MDP volt tagjaira számított; várta mindazokat, “akiket a múltban visszariasztott a szocializmus szolgálatától Rákosiék népellenes politikája és bűnös vezetése”. Egyidejűleg bejelentette, a párt szervezésének megindítására és a pártalapító kongresszus legsürgősebb összehívására előkészítő bizottság alakult, amelynek megnevezte tagjait.10

Befejezésül azzal fordul az újonnan alakult demokratikus pártokhoz, mindenekelőtt a másik munkáspárthoz, hogy a kormányzat megszilárdítása, a fenyegető ellenforradalom leküzdése, a külső beavatkozás elhárítása érdekében működjenek együtt. A beszéd zárómondatai így hangzanak: “Népünk vérével bizonyította, hogy rendületlenül támogatja a kormánynak a szovjet erők kivonására irányuló követelését. Nem akarunk további függőséget! Nem akarjuk, hogy hadszíntérré váljon az ország! Minden becsületes hazafihoz szólunk. Fogjunk össze a magyar szabadság diadaláért. A Magyar Szocialista Munkáspárt Intézőbizottsága!

A történelmi fejleményekből nem olvasható ki egyértelmű válasz, hogy ez a megkésett program és szervezeti lépés önmagában hatékony segítője lehetett volna-e a Nagy Imre-kormány konszolidálásának.11 De nem is az erőviszonyok, esélyek számbavételét tekintjük feladatunknak, hanem annak rögzítését, hogy Kádár november 1-jén – az ellenforradalommal reális veszélyként számolva – elvbarátaival e célkitűzés megvalósítására szánta el magát. Dokumentálni kívántuk továbbá, hogy egész beszéde, de különösen annak zárómondatai mindennek tekinthetőek, csak Moszkvában használható ajánlólevélnek nem.

S erre a politikában kevésbé járatos emberek is felfigyeltek. “Ahhoz a döntéshez, hogy Kádár beszéljen a rádióban – emlékezik Földes Péter –, nekem semmi közöm nem volt, nem voltam az újjáalakult pártnak sem tagja; a Szabad Kossuthnak voltam a szerkesztője. Azon a napon egyébként éppen nem én voltam inspekciós, hanem a Burján–Surányi-páros. Burján Béla egy nagyon tehetséges, kedves, jó modorú magyar vidéki tanárember. A Béla nekem a következőképpen mesélte el a dolgot. Őt is nagyon meglepte a Kádár beszédének a hangvétele, s ott volt, amikor kijött Kádár a stúdióból, és azt kérdezte tőle. »Mondja, nem gondolja, hogy a ruszkik erre lőni fognak?« Erre Kádár egész csendesen maga elé nézett, és azt mondta, remélem nem. Majd elment.”

A szovjet követséggel egyébként az IIB tagjai közül Münnich Ferenc állt kapcsolatban. Andropov megkeresése nyomán ő javasolta Kádárnak, hogy a szovjet csapatmozgásokkal kapcsolatos félreértések tisztázása érdekében tárgyaljanak a nagykövettel, aki várja őket. Kádár úgy hagyta el a Parlament épületét, hogy még a távozását sem tudatta senkivel.

Kádár távozásának történetét Nagy Imre – Szilágyi József közreműködésével – az eltűnést követő napon igyekezett felderíteni. “Kádár a kínai nagykövet tájékoztatása közben hagyta el a miniszterelnöki szobát.” Ezt követően több szemtanú szerint “Kádár autón Münnichhez ment. [Münnich a Belügyminisztérium épületében tartózkodott – H. T.] Andropov szovjet nagykövet hamarosan Kádár odaérkezte után felhívta Münnichet, akivel oroszul beszélt. Münnich közölte vele, hogy Kádár nála van. Rövid beszélgetés után Münnich közölte Andropovval, hogy 10 perc múlva ott lesznek nála. Münnich és Kádár a szovjet nagykövetség épülete elé hajtatott, ott kiszálltak, és a kapun csengettek, de mintegy 8–10 perces várakozás után egy másik autó is megállt az épület előtt, és 2 orosz szállt ki belőle, akik Kádárhoz és Münnichhez léptek, és kérték őket, hogy szálljanak át az ő kocsijukba. Hosszabb beszélgetés után azzal a kijelentéssel szálltak át a szovjet autóba, hogy vissza is hozzák őket. Miután ezt nekik megígérték, saját autójukat elküldték.”12

E változatot erősíti meg visszaemlékezésében Herpai Sándor, aki a Belügyminisztérium Forradalmi Bizottsága egyik vezetője volt: “November 1-jén – amikorra a Belügyminisztériumot megtisztítottam a civilektől, és ott már teljes rend volt – lementem Münnichhez, hogy beszámoljak neki. Teljesen egyetértett azzal, amit tettem, és nagyon hálás volt azért, hogy lényegében a Belügyminisztériumban akkorra már rend lett. Ahogy beszélgettünk, megszólalt a telefon, a k-vonal. Andropov hívta Münnichet, és kérte, hogy ő és Kádár menjenek át a szovjet követségre. Münnich megkérdezte, hogy hogyan menjenek át, mire én mondtam, hogy adok kocsit. Ő akkor teljesen el volt szigetelve. Az én embereim vitték át, és biztosítottam is őket, hogy semmi bajuk ne történjék. Először elmentek Kádárért, utána mentek a szovjet követségre. Útközben találkoztak a szovjetekkel – mint ahogy nekem erről azonnal beszámoltak az embereim –, és Kádár elvtárs nem akart átszállni hozzájuk, de aztán mégiscsak beszállt a gépkocsiba. Münnich feleségével beszéltem később, és ő is mondta, hogy János nem akart átszállni a gépkocsiba. És akkor esett le a húsz fillér tulajdonképpen, mert én emlékeztem rá, hogy mit mondtak a rendőrök, de akkor ez nem tűnt föl nekem. Azt képzeltem, hogy áthívták őket tárgyalni. Hogy nem ott tárgyaltak, az nem is tűnt fel akkor.”13

Kádár a távozását annyira rövid időtartamúnak tekintette, hogy arról a Parlamentben tartózkodó – az utolsó napokban ott lakó – feleségét sem értesítette, aki Vásárhelyi Miklós visszaemlékezése szerint már a késő esti órákban többeket riasztott: nem találja sehol a férjét az épületben.

A kapott információk alapján november 2-án az Andropovval való személyes találkozása során, amelynek tulajdonképpeni tárgya a Budapest körülzárásával fenyegető, egyre kiterjedtté váló szovjet csapatmozgások elleni tiltakozás volt, Nagy Imre – a követ szerint – “ingerült hangon magyarázatot kért Kádár és Münnich eltűnésére”.14 Felidézve az általa ismert részleteket, Nagy Imre megjegyezte, hogy “a nagykövetség nem jó dolgokkal foglalkozik, s ez »rossz benyomást« kelthet, majd arra kért, derítsem ki, hol tartózkodik jelenleg Kádár és Münnich”. Andropov határozottan visszautasította Nagy Imre gyanakvását azzal kapcsolatban, hogy “a nagykövetségnek része lenne Kádár és Münnich eltűnésében”.

Álságos magatartása csak megerősítette Nagy Imrét azon véleményében, hogy “Kádárt és Münnichet, de Kádárt elsősorban az oroszok tőrbe csalták és elhurcolták. (Lehetséges, hogy Münnich segédkezett nekik.)”15

Nagy Imre nem tévedett: a nagykövetség Münnich segítségével valóban tőrbe csalta Kádárt. Az Elnökség november 1-jei ülésén hozott határozatot arról, hogy “külön kell választani a becsületeseket”, értsd azokat a magyar vezetőket, akiket egy lehetséges ellenkormány tagjaiként korábban számba vettek.16 A kiválasztott személyek Moszkvába szállításának akciótervéért Leonyid Brezsnyev KB-titkár volt a felelős, s ő is irányította a Moszkvába szállításukat realizáló műveletet. Vaszilij Muszatov történészdiplomata közlése szerint Andropov az Elnökség november 1-jei határozata alapján az ő utasítására hívta Münnich közvetítésével Kádárt a követség épületéhez, majd vitte már szovjet rendszámú gépkocsin a tököli repülőtérre.17 Itt Andropov közölte Kádárral, hogy a kialakult magyarországi helyzetről kívánnak vele a legmagasabb rangú szovjet vezetők tárgyalni, de mindennek a legnagyobb titoktartás mellett s gyorsan kell lebonyolódnia. Muszatovnak arról már nem voltak információi, hogy Kádár tiltakozott-e, vagy tudomásul véve a kialakult helyzetet önként szállt fel a repülőgépre.

Visszaemlékezésében Hruscsov e történetet az elmondottakkal egybehangzóan így idézi fel. “Miközben mi elrepültünk Moszkvából [Brentbe], Andropovval közölték, hogy adják át üzenetünket: meghívjuk Münnichet és Kádárt Moszkvába… Arról, hogy elindultak, Bukarestben szereztünk tudomást.18

A repülőgép – Hruscsov közlése szerint – Munkácson szállt le, majd innen az Ungváron lévő pártbizottságra vitték a magyar vendégeket, ahol az e célból ide érkező Brezsnyev várta őket.19 Az ott létrejött rövid beszélgetésben Brezsnyev személyi kombinációkba még nem bocsátkozhatott, hiszen még nem született döntés, hogy ki vezesse a felállítandó ellenkormányt – Hruscsov és Malenkov brioni tárgyalásaira a későbbiekben került sor.20 Ezután Kádár és Münnich továbbrepült Munkácsról. Münnichet azonban különválasztották. Kádár Malenkovval és kíséretével került egy gépre. Minderről Muszatov magától Brezsnyevtől értesült, aki e különös repülőút történetét 1972 februárjában idézte fel egy Moszkva melletti vadászházban, a hosszú – és kínos – tárgyalásokat követő szünetben.21 Muszatov e tanácskozáson tolmácsként volt jelen.

“Voltunk mi már ketten nehezebb helyzetben – fordult a gondterhelt Kádárhoz. Emlékszel az 1956. november 2-i hajnali repülőútra? Te magadba roskadtan ültél magányosan, nem tudván, hogy milyen sors vár, de én sem voltam könynyebb helyzetben, mert Hruscsov azt mondta »fejeddel játszol, ha ez az akció nem sikerül«. De sikerült, mondta elérzékenyülve, majd könnyel a szemében átölelte az elérzékenyülésre ugyancsak hajlamos másik öregembert.”

A tényt, hogy Kádár Jánost számára is váratlan körülmények között és nem Münnichhel együtt “utaztatták”, megerősítik azok az információk, amelyeket Aczél György gyűjtött 1990 szeptemberében. Többek között felkutatta Nyikolaj Dzuba magyarul törve beszélő tolmácsot, akit azokban az években a Moszkvába érkező magyar delegációk mellé rendeltek.22 Kádárral ilyen minőségben először 1955. februárban találkozott. (Kádár akkor a Kovács István vezette delegáció tagjaként járt Moszkvában.) A következő találkozásra november 2-án került sor: Kádár katonai repülőgépen e nap hajnalán érkezett Moszkvába. Münnich és Bata Dzuba szerint is másik gépen érkezett. “K: Külön repülővel ment? D: Igen, külön katonaival. K: Kivel ment? D: Ő egyedül, de utána mentek a Münnich és a Bata. K: Nem ugyanazzal a repülővel? D: Nem, nem ugyanazzal.”23

Nyikolaj Dzuba írásos feljegyzést is készített a történtekről, igaz, harmincnégy év távlatából. “Kádár Jánost Moszkvába érkezésekor a vnukovói repülőtéren Igor Medvegyev és én fogadtuk. Szürke zakóban és sötét nadrágban volt, más ruházata nem volt. Még aznap szereztünk neki zoknit és felöltőt.”

Akár jelen volt Brezsnyev a gépen, akár nem, egy magas rangú vendég fogadtatásának nem ez volt a módja a Szovjetunióban. Kádár számára a helyzet nemcsak váratlan volt, de megalázó is. Nem kétséges, tudatosan alakították így: egyidejűleg érezhette magát potenciális fogolyként és a diktált feltételek elfogadása esetén kijelölt vezetőként.

Moszkva, Kreml, november 2.

Amikor a Kádárt hozó repülőgép leszállt, a Forgószél hadművelet előkészítése az utolsó szakaszába érkezett. A politikai döntés már korábban megszületett, Zsukov az operatív terveket véglegesítette, Konyev és Szerov a katonai, illetve belbiztonsági intézkedések helyszínén való kivitelezéséről gondoskodott. Ami még hátra volt: a terv elfogadtatása a szövetségesekkel, mindenekelőtt a jugoszlávokkal, illetve az ellenkormány tagjainak és vezetőjének véglegesítése. E célból Hruscsov, Malenkov és Molotov először Bresztben a lengyelekkel tárgyalt, majd csak Malenkov társaságában Bukarestbe repült – itt a román és csehszlovák vezetőket tájékoztatta –, majd útjuk Pulába vezetett: Tito, Rankovic volt a tárgyalópartnerük.24

A leginkább tartózkodó álláspontot a lengyelek fogalmazták meg, a románok és csehek teljes egyetértésükről biztosítottak. Az ellenforradalmi jelenségek felerősödése a jugoszlávokat is nyugtalanította, ők a katonai beavatkozást csak megfelelő politikai feltételek mellett tartották támogathatónak:25 “…nem szabad csak szovjet fegyverekre támaszkodni. A vérontás elkerülhetetlen lesz, a magyar nép a szovjet csapatok ellen fog harcolni, mert a magyar kommunista párt – múltbeli tevékenységének köszönhetően – szétesett, egész egyszerűen megszűnt létezni. A kialakult helyzetben szükség van politikai előkészítésre is. Menteni kéne, ami menthető, meg kellene próbálni egy magyarokból álló forradalmi kormányt létrehozni, vagy legalább bejelenteni megalakulását, ami aztán valami programmal fordul a néphez.”26

Münnich és Kádár személye ezzel kapcsolatban kerül a beszélgetés középpontjába. A politikai “homlokzatot” Hruscsov is elengedhetetlennek tekintette, de a vélemények korántsem estek egybe a forradalmi kormány leendő vezetőjének személyét illetően. Hruscsov, miközben megemlítette, hogy Bulganyin november 2-i telefonbeszélgetésük során “azt az örömteli hírt tudatta velük, hogy Münnich Ferencnek és Kádár Jánosnak sikerült elmenekülnie Budapestről, és most repülőgépen útban vannak Moszkva felé” egyben azt is jelezte, hogy ők “Münnich Ferencet, a volt moszkvai nagykövetet bíznák meg kormányalakítással. Aztán itt van Kádár is. Hruscsov a véleményünket kérdi.” (Kiemelés – H. T.) A jugoszlávok azt tanácsolják, hogy az új forradalmi kormányt ne Münnich, hanem Kádár alakítsa meg, bár – Micunovic hozzáfűzött megjegyzésével – “egyiket sem ismerik elég jól. Az oroszok inkább Münnich mellett döntenének, de szemmel láthatóan nem ellenkeznek, mondhatni elfogadják indokainkat.”27

“A fenti beszélgetés három órát tartott. Tíz óra után – történik mindez november 3-án – átmentünk a szomszéd szobába vacsorázni. A vacsoraasztalnál Hruscsov megint felvetette a kérdést, hogy ki alakítson kormányt. Látszik, hogy Kádárt nehezen veszi be a gyomruk, s hogy nem az az ő igazi jelöltjük…” Ekkor a személyi ügyekben leginkább tájékozott Micunovic közbevetette: ő is jól ismeri Münnichet, és csak a legjobbakat mondhatja róla. “Ha azonban közte és Moszkva között kell választanunk, egy lényeges politikai különbséget kell figyelembe vennünk. Rákosi alatt Münnich nagykövet volt Moszkvában, Kádár meg rab Budapesten. Minden magyar szemében ez döntő érv lesz Kádár mellett. Hruscsov elismeri érvelésem igazát és nem vitatkozik tovább…”

Minderről – akárcsak a katonai akcióval kapcsolatos döntés véglegességéről – Kádár vélhetően aligha tudhatott, bár amikor november 2-án reggel életében először belépett az Elnökség üléstermébe, a csapatmozgások méreteiről voltak ismeretei. Az ülésen – Hruscsov távollétében – Bulganyin elnökölt, a “magyarszakértők” közül jelen volt Mikojan, Szuszlov és Brezsnyev, valamint valamennyi keményvonalas: Vorosilov, Kaganovics, Molotov, továbbá a magyar-kérdésben korábban “liberális” Szaburov. Kádáron kívül a kibővített ülésről készített feljegyzés még két magyar nevet említ: Münnich Ferencet és Bata Istvánt.28

Kádár az ülés – vagy legalábbis a magyar helyzetet tárgyaló napirend – kezdetén szót kapott. Az Elnökség üléseit tárgyszerűen elemző dolgozatában a november 2-i ülésen történteket értelmezve Rainer M. János azt írja, hogy “Kádár hosszú és igen részletesen jegyzetelt beszámolójából úgy tűnik, hogy ha sejtelmei lehettek is arról, hogy miért »kéretik« Moszkvába, ekkor még biztosat nem tudott. Bizonyára arra kérték, ismertesse a helyzetet, fejtse ki véleményét. Vérbeli politikusként úgy adta elő mondanivalóját, hogy bármiféle végkifejletre »bebiztosítsa« magát. Adott helyzetelemzést mint egy »kívülálló«, csatlós, aki egyszerűen informálja a birodalom vezetőit. Magyarázta saját lépéseit, megvilágította azok motívumait, mintha afféle »igazoló jelentést« tenne. Máskor egyértelműen a Nagy Imre-kormány és a pártvezetés tényleges fényében lépett fel, vállalva a közös döntések felelősségét. Érintette a megoldás módozatait, felvázolt perspektívákat… érzékeltette, hogy mindkét megoldást el tudja fogadni. Közben nyilván figyelt minden mozzanatra, mondandója fogadtatására, megpróbálva kikövetkeztetni, hogy az SZKP vezetői döntöttek-e már, s ha igen, hogyan. »Vendéglátói« azonban ez alkalommal némák maradtak.”29

Kádár ekkor vélhetően még nem volt biztos benne, hogy miért “kéretik” Moszkvába. Ám feltételezésünk szerint ekkor még nem rendelkezett igazán gazdag szerepkészlettel, s nem is volt olyan idegállapotban, hogy a sokféle elvárásnak egyidejűleg megfeleljen. November 2-i helyzetjelentése a mi olvasatunkban arról tanúskodik, hogy bár primer tehetség volt, s különösen 1945 után sok fortélyát elleshette a politikacsinálás mesterségének, ezen az ülésen nem profi politikusként, hanem szándékait és tetteit értelmező “vallomásos emberként” viselkedett. Mindenekelőtt: még mindig voltak illúziói az SZKP vezetőiről, úgy beszélt velük, mint “jó elvtársaival”, akik azt várják tőle, hogy ossza meg velük a válságba került magyar “testvérpárt” gondjait.

Azt természetesen Kádár nem tudhatta, hogy az október 31-i nyilatkozatot miért vonták vissza, s azt sem, hogy a jelenlévők közül a nyilatkozattal – pontosabban azokkal a tartósan ható érdekviszonylatokkal és konfliktuslehetőségekkel, amelyekre a nyilatkozat választ keresett – érdemben csak Szaburov értett egyet. Vélhetően nem is ismerte. Mint ahogy nem ismerte az Elnökség november 1-jei, a felkelést “élesen reakciós mozgalomként” értékelő határozatát sem, vérbeli politikusként azonban azt tudnia kellett volna, hogy Vorosilov, Kaganovics, Molotov, Szuszlov a XX. kongresszus egész vonalát opponáló meggyőződéses sztálinisták, akik előtt a felkelés ellentmondásainak feltárása egyenlő a politikai öngyilkossággal. Ezért szavait nehéz úgy értelmezni, mint aki minden végkifejletre bebiztosítja magát: a magyar 56 egyik végkifejlete ugyanis Hruscsov és a XX. kongresszus egész vonalának bukása is lehetett volna, s Magyarországon neorákosista visszarendeződés.

Hozzászólásában sűrű, egy pillanat pihenést nem adó napok lassan tisztuló benyomásait idézte fel, mintegy önmaga számára is értékelve a sémákba nehezen illeszthető történéseket. Az első benyomás: a mozgalom élén értelmiségiek vannak, az ellenzékiek Nagy hívei; a fegyveres csoportok vezetîi között párttagok.

Beszámolójának öneszmélő, a történéseket önmaga számára is tudatosító jellegét bizonyítja, hogy mindenekelőtt személyes élményeit racionalizálja. A beszámolót jegyzetelő Malin – vagy a tolmács – talán ezért sem értette pontosan reflexióit. Ám a történések ismeretében a sokszor kusza megfogalmazások jól értelmezhetőek: a Tűzoltó utcai fiúkról mint a felkelés jellegzetes képviselőiről beszél, akik munkások voltak, ám ellenezték a koalíciót, a rendszer “pluralizálását”: “ők a Rákosi-klikk kivonása mellett voltak, a népi demokratikus rendszerért harcoltak”. A tömegtüntetéseknek vidéken sem volt céljuk a népi demokratikus rendszer megdöntése, ellenben “határozottan követelték a demokratizálást, a szociális feszültségek enyhítését szolgáló radikális lépéseket”.

A folyamatok és a mozgalmak összetettségét, “a munkások és párttagok” ilyen arányú részvételét a felkelésben kezdetben “nem ismertük fel”, a történteket “ellenforradalomnak minősítettük, és ezzel magunk ellen fordítottuk [az embereket], ők nem érezték magukat ellenforradalmárnak”. Mintha alvajáró volna, úgy mondja e szavakat, jóllehet a Pravda – általa is ismerten – még október 27-én is népellenes kalandként aposztrofálta a történteket!

Személyes emlékeivel kapcsolatban megemlíti, hogy jelen volt egy gyűlésen, ahol a fegyveres csoportok vezetőivel beszéltek. (Vélhetően a IX. kerület képviselőivel 30-án a Parlamentben folytatott tárgyalásra utal.) Senki sem akart ellenforradalmat.

Természetesen Kádár tisztában volt vele, hogy a szerinte is létező ellenforradalmi törekvések bázisait meg kell neveznie. De ha felkelők zömmel munkások és a népi demokratikus rendszer hívei, akkor kik az ellenforradalmárok? Kádár válasza az önmaga számára feltett kérdésre tettetetten leegyszerűsítő és zűrzavaros, mint maga a helyzet. Ám a teremben ülők számára éppen ez lehetett a legelfogadhatatlanabb. “Meg kell mondani, hogy valamennyien a szovjet csapatok kivonását követelték. Nem sikerült kideríteni, hogyan tudták az ellenforradalmárok ezt az ellenforradalmi propagandát elterjeszteni.” (!?) A politikai sztrájk legfőbb követelése is a szovjet csapatok kivonása, és ennek megvalósulása érdekében az éhezést is vállalják. Ennek leküzdésére kínálkozott békés alternatíva: a szovjet kormány 30-i nyilatkozata, illetve a semlegesség kinyilvánítása. A munkástanácsok “a velük folytatott november 1-jei tárgyaláson be is jelentették: felvesszük a munkát… De megkezdődtek a szovjet csapatmozgások…”

Ellentmondásos képet rajzolt a koalíciós pártok szerepéről is, mint ahogy a benne élő kép is ellentmondásos volt. Ennek oka, hogy az általa is támogatott partnerek közül többen kollaboránsoknak minősültek – pártjaikban szinte órák alatt lenullázódtak, az 1945–1947 között félreállított nyugati orientáltságú demokraták viszont felértékelîdtek. Mindazonáltal a jelentkező “ellenforradalmi elemektől” eltérően – ezek képviselîjeként a Mindszenty bíborost kiszabadító katonákat említi, továbbá egy 35 ezer fős nyugat-németországi magyar fasiszta szervezetet (horthysták) – a koalíciós pártok nem akarnak ellenforradalmat, mert ellenzik “a földesurak és a tőkések visszatérését. A helyzet azonban óráról jobbra tolódik.”

Kádár valóban tett Nagy Imre szerepével kapcsolatban kétértelmű kijelentéseket, de hozzászólása meghatározó motívuma, hogy ő “a Nagy Imre-kormány és a pártvezetés tényleges tagjaként lépett fel, vállalva a közös döntésért a felelősséget”. Malin jegyzetei érdemben igazolják ezt a minősítést, jóllehet véleményünk szerint ez esetben ennél többről van szó: Kádár nem a pártvezetés egy tagja volt, hanem annak rang szerint első embere, s e testületben az “első titkár” szerepét hagyományosan fetisizálták. A felelősség a két legkényesebbnek minősülő kérdésben, a semlegesség kimondásában és a pártfeloszlatásban is őrá hárult – vagy volt hárítható –, még ha a semlegesség kinyilvánításában formailag a kormány döntött.

Kádár felvázolta, hogy az MDP szétesése,30 illetőleg a szovjet csapatmozgások ismételt felgyorsulása következtében hogyan jött létre az a helyzet, amelyben nem látszott más kivezető út, mint az új kommunista párt szervezése és a semlegesség kimondása. Mindkét döntésért vállalta a politikai felelősséget.

Ez félig fogoly helyzetében s főleg a közeg ismeretében kockázatos lépés volt, s Kádár személyiségfejlődésében új stáció. Szabadulása első hónapjaitól érezte a kihívást: a párt megújulásának egyik letéteményeseként önálló pályára kell lépnie. Pártszerűség okán, óvatosságból vagy megalkuvásból ezt a szerepet nem vagy csak felemás módon vállalta.

A forradalom első hét napjában is sodródott. A személyéhez fűzött reményeknek először október 30-i beszédével felelt meg. November 1-jén sugárzott rádióbeszéde ugyancsak ebbe az irányba való elmozdulásról tanúskodott. E folyamatban az a paradox, hogy egyre bizonytalanabb helyzetben, az erősödő nyomás alatt válik arcéle markánsabbá, jóllehet stresszérzékenysége az átlagosnál erősebb. Az Elnökség ülése – s különösen a következő napok történései – újabb állomást jelentenek: szuverenitásigénye e kiszolgáltatott helyzetben, feloldhatatlan ellentmondások szorításában erősödik.

Ennek az igényének adott hangot, amikor a válsághelyzet lehetséges megoldási módozatait taglalta. Az egyik alternatíva: “Ha rövid időn (két-három hónapon) belül kivonják a szovjet csapatokat – az fontos, hogy legyen döntés a csapatok kivonásáról –, pártunk és a többi párt fel tudná venni a harcot az ellenforradalom ellen.”

A sikerre természetesen nincs egyértelmű garancia: “Nagy (Imre)” politikájában ellenforradalmi elemek vannak; “Maléter, Kovács, Király nem engedelmeskednek a kormánynak; a koalíción belül nincs egység, reális veszély az, hogy az ellenforradalom elsöpri a koalíciós pártokat”.

A másik út: “Katonai erővel megtartani az országot. De akkor fegyveres összetűzések lesznek. A fegyveres erővel való szétzúzás vérontást jelent. Mi lesz ezután? A kommunisták erkölcsi pozíciója a nullával lesz egyenlő. A szocialista országoknak ez kárt fog okozni.” (Kiemelés – H. T.)

S hosszúra nyúlt hozzászólása végén megerősíti: döntési helyzetben az első megoldást részesítené előnyben: “az ellenforradalmi erők nem csekélyek. De ez harc kérdése. Ha a rend helyreállítása fegyveres erővel történik, a szocialista országok tekintélye” [károsodik].

Kádárt követően Münnich és Bata röviden szólt. Megnyilvánulásuk azonban más “üzenetet” közvetített. Münnich: “nemigen lehet bízni abban, hogy politikai harc útján sikerül megbirkózni az eseményekkel”. Bata: “katonai diktatúrával kell rendet teremteni. Meg kell változtatni a kormány politikáját.” A dokumentumból egyébként nem derül ki, hogy Bata, aki sem a kormánynak, sem az új párt Elnökségének nem tagja, milyen minőségben volt jelen, illetve hogy milyen szerepet szántak neki.

Az Elnökség november 2-án – más összetételben – külön is foglalkozott a magyarországi helyzettel. Itt a főszerepet Zsukov, valamint a meghívottként jelen lévő Konyev és Szerov játszotta.31 Ezen az ülésen fogadták el Konyev marsallnak a Forgószél hadműveletet manifesztáló november 4-i keltezésű napiparancsának szövegét.

Moszkva, Kreml, november 3.

Az SZKP Elnökségének Kádár személye ügyében is döntést hozó ülésére csak november 3-án a késő esti órákban került sor.

Hogy hogyan telt Kádár e napja Moszkvában – találkozhatott-e a Moszkvában tartózkodó magyarokkal, s ha igen, kikkel; tájékozódott-e a hadművelet előkészületeiről –, nem tudhatjuk. Nyikolaj Dzuba ezzel kapcsolatos közlései értékelhetetlenek.

Arról sincs információnk, hogy Kádár ekkor már megismerkedett-e a később nevében kibocsátott s november 4-i dátummal keltezett felhívással, vagy csak annak elfogadását követően eszközölhetett változtatásokat rajta, illetve hogy tudott-e arról, hogy a szöveg megfogalmazásában Rákosi, Gerő és Hegedűs is részt vett. Ami tény: a felhívás oroszul írt nyersfogalmazványa a november 3-i esti elnökségi ülés előtt vitakész állapotban volt.32

Kádár “hosszú november harmadikájáról” ugyanakkor fontos utalások találhatók Hruscsov emlékirataiban. E szerint: Jugoszláviából való visszaérkezésüket követően a Kremlben azonnal összeült az Elnökség. Ez már a kora délutáni órákban történt. Miután teljes volt az egyetértés abban, hogy azonnal cselekedni kell – értsd: el kell indítani a Forgószél hadműveletet –, “azonnal hozzáláttunk az ideiglenes magyar kormány, Magyarország Ideiglenes Forradalmi Kormányának összeállításához, azzal, hogy erről Kádárral és Münnichhel is tanácskozunk. Kádár ellen élesen fellépett Molotov… Sértő megjegyzésekkel illette (miközben Kádár nem volt jelen). Állításait arra alapozta, hogy Kádár azt követően, hogy Moszkvába érkezett – még mi Malenkovval távol voltunk –, változatlanul úgy viselkedik, mintha a Nagy-kormány tagja lenne, nyugtalan, s kifejezte szándékát, hogy vissza akar térni Budapestre. Igen, én megértettem Molotovot: hogyan lehet jelölni valakit e szerepre, ha maga úgy viselkedik, mintha annak a kormánynak a tagja lenne, amely ellen a támadást (a csapást) előkészítjük? Hiszen ő kell hogy élére álljon a jelen hatalmon lévő kormány elleni akciónak! »Én Münnich mellett szavazok« – ismételte álláspontját Molotov. Erre azt mondtam, »hallgassuk meg mindkettőt«. Behívattuk őket.”33 (Kiemelés – H. T.)

Attól függetlenül, hogy milyen indítékok vezették Molotovot, Kádár magatartásának leírása vélhetően találó, következésképpen tervezett megbízatását joggal érezhette abszurdnak. Csakhogy erre a szerepre nem Kádár jelentkezett, hazaindulási szándéka a körülményekből következően érthető, jóllehet akarvanem akarva, naivitását tanúsítja. Hruscsov számítása sem volt azonban megalapozatlan.

Egyrészt a lépés magyarországi és nemzetközi megítéléséhez a Szovjetunió szempontjából előnyös a folytonosság látszatának megőrzése, s e tekintetben Kádár hitelesebb személy. Másrészt – jugoszláv közvetítéssel – Hruscsov tudott Kádár november 1-jei beszédének az ellenforradalmi veszélyeire utaló szavairól. “Szóba került Kádár rádiónyilatkozata is, amelyben a magyarországi események tragikus fordulatáról beszél. Micunovic a brioni találkozóról készült feljegyzésében Kádár attól fél, hogy Magyarországon meg fog bukni a szocializmus és a munkáshatalom. Hruscsov »mologyec-nek« minősíti Kádárt.”34

Kádár a mostani beszédében is tett ilyen irányú kijelentéseket, ám Hruscsov ebből Kádár álláspontjának ambivalenciájára következtetett. Nem alaptalanul. Ha tehát beláttatják, hogy az utóbbi negyvennyolc óra alatt hazájában az ellenforradalom elhatalmasodott, a feladatot meggyőződésből fogja vállalni.

S valóban, Hruscsov Kádár és Münnich jelenlétében az ellenforradalom felülkerekedéséről beszélt, amelyet csak katonai erővel lehetett megállítani. “Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy a helyzetet normalizáljuk és felszámoljuk a Budapesten dúló felkelést. Én figyelmesen néztem Kádárt. Láttam, csöndben figyeli szavaim. Mikor ő került sorra, ezt mondta: »Igen – közölte egyetértően –, önöknek igazuk van abban, ahhoz, hogy a helyzet stabilizálódjon, most az önök segítsége kell…”35

Horváth Imre külügyminiszter feljegyzése szerint “1956. 11. 3. du. 8.45-kor, amikor elkezdődött az Elnökség ülése, Kádárban már megérlelődött az igenlő válasz a felkért szerepre, s Hruscsov pedig meggyőzte az Elnökség többségét: a feladat végrehajtására Kádár alkalmasabb”. Egyébként az Elnökség ülésének erről a szakaszáról csak Horváth Imre orosz–magyar nyelvű feljegyzése őrződött meg, amelyet autentikus forrásként az 1956-os eseményekkel foglalkozó dokumentumkötetek is mellékletként közölnek.36

Hruscsov igen vázlatosan rögzített szavai az események – és viták – szempontjából több fontos elemet tartalmazhatnak.

Hruscsov elsőként Rákosi és Gerő hibáival foglalkozott. S önkritikusan szólt saját felelősségükről a történtek alakulásában. “Mi hibánk, hogy nem avatkoztunk be időben. Rákosi megbénult, és nem léptünk fel aktívan. Nagy késéssel kértük, hogy váltsák le.”

Azzal összefüggésben, hogy Gerő és Rákosi ugyanabban a cipőben járnak, Horváth jelöli Szalai és Hegedűs nevét. A nevek csoportosítása a szöveg alapján nem világos, a következtetés igen. “Nem szabad Gerőt jelölni. Képtelen R[ákosi] ellen fordulni. Én és Mikojan hibáztunk, amikor [1956 júliusában – H. T.] Gerőt javasoltuk Kádár helyett. Bedőltünk Gerőnek.”

A szigorúan pragmatikusan gondolkodó Hruscsov nyilván nem történelmi elemzéssel kívánt foglalkozni. Érveit azoknak adresszálta, akiknek jelöltjei képtelenek lesznek Rákosi nélkül és ellen politizálni. Hegedűs és Szalai nevének említése ebben a szövegösszefüggésben értelmezhető. Mindez abból a szempontból lényeges, hogy volt-e – mint azt Aczél György feltételezi – a Kádár–Münnich vagy a Münnich–Kádár megoldással – s már e kettő sem azonos – konkuráló másik számba vett javaslat. “A drámai szituációt jelzi, hogy két csapat volt előkészítve, hogy valamelyikük majd behívja a szovjeteket. Az egyik a pártközpontban volt Moszkvában – Rákosi és Gerő –, a másik Kádár és Münnich volt a Kremlben. Andropov nekem azt mondta, hogy »és akkor megszorongattuk Jánosunkat, a maguk Kádár elvtársát, és közöltem vele, hogy nincs más választás, vagy ők vállalják, vagy Rákosiék.”37 (Kiemelés H. T.)

Ez az emlékmozaikokból konstruált állítás ebben a formájában poetizáltnak hat. Ami Andropovot illeti, ő ezekben a napokban Budapesten tartózkodott. Nincs nyoma, hogy Moszkvába rendelték volna. Ellenkezőleg, határozat született arról, hogy “a nagykövetséget egyelőre ott [Budapesten] kell hagyni”.38 S az is egyértelmű, hogy Hruscsov ekkor már egy ilyen megoldási változatot nem támogatott. Ám az is tény, hogy október 31-én ő javasolta a Rákosival, Hegedűssel, Gerővel való konzultációt, s hogy az MDP bukott vezetői még 3-án is Brezsnyevnek, Poszpeljovnak segédkezve dolgoztak a leendő Munkás-Paraszt Kormány kiáltványának szövegén.39

Jóllehet Nyikolaj Dzuba amellett tanúskodik, hogy Hruscsov Rákosiékkal zsarolta Kádárt, ám a tolmács – Gyurkó szavaival – “eléggé megbízhatatlan emlékezî”. De az sem állítható, hogy Moszkva végleg ejtette őket. Vorosilov, Molotov, Kaganovics ugyanis nem mondtak le egy – vélhetően Rákosi nélkül kivitelezett – neorákosista restaurációról. Erre már a 3-i késő esti ülést követően fény derült, amikor Kádár és Münnich a kormány felhívását átjavították. Molotov az Elnökség november 4-i ülésén különösen azt nehezményezte, hogy bevették a szövegbe “a Rákosi–Gerő-klikk”, a sztálinizmus elítélését, hogy nem akarják “meghagyni” az MDP nevet. “Meg kell győznünk őket, hogy tartózkodjanak a Rákos–Gerő-klikk ilyen említéséről. – Kádár a sztálinizmus elítélésére buzdít (utalás november 1-jei rádióbeszédére). Meg kell hagyni a Magyar Dolgozók Pártja nevet. Meg kell állapodni velük, vissza kell őket tartani attól, hogy átvegyék a jugoszláv nézeteket. – A katonai győzelmet politikailag is alá kell támasztani.”40 S voltak támogatóik. Sepilov külügyminiszter kijelentette: “Beiktatták a szövegbe a »Rákosi–Gerő«-klikk kifejezést. [Ezzel] legális lehetőséget adunk az MDP egész 12 éves tevékenységének a befeketítésére. Vajon helyes-e befeketíteni a kádereket? Holnap már »Ulbrichtklikkről« fognak beszélni.” S a vita e kérdésekről még a november 5-i és november 6-i ülésen is folytatódott, tegyük hozzá: példátlanul éles hangnemben.41

Molotov világosan kimondta: a vita tétje az MDP KB legitimitása, és a szövegezés “törvényesítése” érdekében az MDP KB, vagy ha az nem lehetséges, pártaktíva-értekezlet összehívását javasolta. Nem kétséges, hogy egy ilyen értekezleten a kádári platform – a Rákosi–Gerő-klikk elítélése, a párt nevének megváltoztatása – nem kapott volna támogatást.

Hruscsov ezen napokban felülkerekedett. Molotovékat sikerült elszigetelnie, ám az SZKP Elnökségében a továbbiakban is voltak éles véleménykülönbségek a magyar forradalom megítélésében. S e napokban a “volt MDP-vezetők” csoportja sem maradt tétlen. Hegedűs írja önéletrajzában: “Tudtuk, hogy két alternatíva áll előttünk. Megszilárdul a Nagy Imre-kormány. Én részben reménykedtem ebben, (!?) részben viszont egyéni sorsomat tekintve féltem is tőle, mert nem tartottam kizártnak, hogy a konszolidáció érdekében perbe fognak bennünket és kiadatásunkat kérik… (vagy) a Szovjetunió hadserege közbeavatkozik. Biztosak voltunk abban, hogy ebben az esetben újra szerepet kapunk az ország legfőbb vezetésében. Mivel a beavatkozást valószínűbbnek tartottuk, ugrásra készen álltunk.”42 Mint ahogy november 5-én Munkácsról Kovács István is a maga, valamint Friss István, Matolcsi János, Betlen Oszkár és Bíró Zoltán nevében úgynevezett VCS-vonalon “munkára” jelentkezett, és B. N. Ponomarjov, a KB külügyi osztályának vezetője szükségesnek ítélte, hogy e tényről, politikai jelentést tulajdonítva magánakciójuknak, a KB részére külön feljegyzést készítsen.43

S végül – mindezek pontos ismerete nélkül is – Kádár zsigereiben érezte: a Rákosi–Gerő–Hegedűs csoport nem tette le végleg a fegyvert, s ha e játszmából ők kerülnek ki győztesen, visszamenőleg igazolni fogják az összes vele kapcsolatos állításukat: likvidátor volt az illegalitásban, a márciusi frontosokkal szövetkezett az ötvenes évek elején, s a losonczy gézákkal, donáth ferencekkel, valamint a “buharinista” Nagy Imrével együttműködve számolta fel a pártot 1956-ban is. S ami a zsigerekben él, szociológiai értelemben az is realitás, s ha az SZKP döntését mindez nem befolyásolta is, Kádár igenlő válaszát bizonyosan.

De visszatérve Hruscsovnak az SZKP Elnöksége november 3-i ülésén elmondott bevezetőjére: Rákosi és Gerő politikai minősítésének politikai indítékai voltak, kommunista voltukat nem kívánta megkérdőjelezni. “R[ákosi] és G[erő] becsületes és hűséges kommunisták. Sok ostobaságot csináltak. R[ákosi] durva, G[erő] kétbalkezes.” Áttérve Nagy Imre ügyére, annak elhibázott kezelését is elsődlegesen Rákosiék számlájára írta. “N[agy] I[mrét] bírálták. Azt hitték opportunista, pedig áruló.” Ostobaságnak nevezte, hogy kizárták, amikor le kellett volna tartóztatni. Majd egy váratlan fordulattal azt mondta: “amellett voltunk, hogy vegyük vissza a pártba”.

Az antisztálinista politika igazolása céljából – amennyire ez Horváth vázlatos jegyzetelése alapján megítélhető – tett egy a felkelők egyes csoportjait elfogadó megjegyzést, ezzel mintegy igazolva Kádár vargabetűjének indokoltságát is: “A felkelők egy része nem ellenség! El voltak keseredve a vezetés hibái miatt. Mi üdvözöltük az ön megválasztását” – mondta a jelenlévő Kádár János felé fordulva.

Hruscsov felismerhetően Kádártól átvett szavakat használt, s ez nem udvarias gesztus volt a részéről. Aranyhidat akart teremteni, hogy segítse Kádár elhatárolódását a magyarországi események negatívumaitól és kiátkozottjaitól. Hruscsov a magyarországi szereplők értékelésében végletes megfogalmazásokkal élt. Nagy Imréék bűnösök, mert feladják a forradalom vívmányait, “Nagyot nem tekinthetjük kommunistának. Dullesnek kellenek olyanok, mint N[agy] I[mre].” Hruscsov álságosan érvényesnek minősítette az október 31-i kormánynyilatkozatot, majd hozzátette: a nyilatkozatban foglaltak megtartásához partnerek kellenek, Nagy Imre nem ilyen. Beszámolt a külföldi tárgyalásai eredményeiről, ám érdemben e szavai is az intervenció igazolásául szolgáltak. Végül újólag Kádárt, pontosabban saját személyi javaslatának politikai célszerűségét igazolandó kijelentette: “Az árulók Kádárt akarják felhasználni fedezékül.”

S ami az új kormány legitimitását illeti, a jugoszlávok ilyen irányú ígéretében bízva hangot adott reményének, hogy Nagy Imre “önként” lemond. Mert “ha nem mond le, akkor az ellenség szolgálatában áll”.

A brioni találkozón Micunovic szavai szerint ilyen kifejezett ígéret nem hangzott el, csak céloztak arra, hogy “Nagy Imre még mennyi mindent tehet és mennyit segíthet”, Hruscsov ezekből a mondatokból merített bizalmat. Ám tény, hogy a Tanjug november 4-i kommentárja “Kádár János magyar miniszterelnök” új kormányprogramját pozitívan méltatta,44 továbbá hogy Kardelj november 4-én éjszaka “meg akart állapodni Nagy Imrével, hogy tegyen olyan nyilatkozatot, miszerint támogatja a Kádár vezette szolnoki kormányt”.45 Más kérdés, hogy Nagy Imre november 4-e hajnali rádiószózatának visszavonása – Kardelj nem kevesebbet kért – kivihetetlen volt.46 Ez azonban későbbi történet. Hruscsov november 3-án Nagy Imre korábbi önkritikus megnyilvánulásai ismeretében ezt a változatot nem zárta ki, s biztosította Kádárt, hogy a kormány legitimitását megőrzik. Hogy Kádár valóban hitt-e egy ilyen lehetőségben, nem tudhatjuk – legalábbis felszólalásában nincs erre utaló mozzanat, mindenesetre Nagy Imre a jugoszláv követ által közvetített kérést udvariasan, de kategorikusan elutasította.47

Hozzászólása végén Hruscsov ismertette az új kormány – a továbbiakban F(orradalmi) M(unkás)-P(araszt) K(ormány) – összetételét: “Kádár elnök, Münnich (Ferenc) helyettes, belügyi, honv.; Kossa pénz(ügy); Apró (Antal), Rónai (Sándor), Kiss (Károly), Marosán (György).”

A hivatalos jegyzet továbbá megemlít hat – az említettekkel párhuzamba állított – nevet: Hidas (István), Berei (Andor), Andics (Erzsébet), Kovács István, Egri (Gyula), Vég (Béla). Valamennyien szovjet területen – Munkácson – tartózkodtak, s vélelmezhetően valakiknek velük is voltak terveik, Horváth jegyzetében azonban nincs erre vonatkozó utalás. Ellenben e névsort a következő vélelmezhetîen hruscsovi mondat követi: “dárt el akarják szigetelni.”

Végül pótlólagosan bejelenti Dögei (Imre) kiszemelt m(ezőgazdasági) miniszter nevét, majd javaslatot tesz a visszatérés útvonalára: “Miskolc–Szolnok–Budapest”.

A november 3-i ülésről Malin által készített hivatalos feljegyzés Hruscsov felszólalását nem tartalmazza, sőt nevét sem említi a jelenlévők sorában.48 Lehet, hogy az intervencióval vagy a szuezi válsággal kapcsolatos operatív teendők miatt korábban távozott – Sepilov külügyminiszter, Zsukov marsall honvédelmi miniszter sem volt jelen –, egy tény: az új kormány összetételével kapcsolatos döntés meghozatalakor jelen volt, és csak azt követően távozott. E kérdés vonatkozásában a Malin-féle feljegyzésben egy utalás található: “Magyar kormány összetételéről: Mikojan et. A kormány élére – Kádárt.”

Kádár János hozzászólását – amit Malin jegyzetelt – Hruscsov valószínűleg már nem hallgatta végig, jóllehet Kádár – legalábbis részben – az ő megjegyzéseire reflektált. E második szereplése az SZKP Elnökségének ülésén rövidebb volt, egyértelműbben alkalmazkodóbb, mégsem teljesen a szerepelvárásoknak megfelelő.

Így bevezetésként újólag szólt a múltban elkövetett hibákról, megemlítve, hogy minderről érdemes lenne hosszabban beszélni, de erre most nincs idő. Ezért – saját szavai szerint – egyetlen kérdésre tért vissza: miért választották meg nyáron Gerő Ernőt az MDP első titkárának? Hruscsov kijelentését nem kommentálta, e döntésre utalva azonban tizenkét év gyakorlatára vonatkozó megjegyzést tett: “A szovjet elvtársak mindig segítettek, de volt egy hiba… Csak 3-4 magyar elvtársban bíztak meg teljesen: Rákosiban, Gerőben, Farkasban. Pedig a többiek között is sok a rendes ember. 3-4 ember monopolizálta a Magyarország és Szovjetunió közti kapcsolatokat. Ez sok hiba forrása volt. Mert ha Rákosi azt mondta: ez a szovjet elvtársak véleménye, mindenki hallgatott. Ez történt Nagy Imre kizárása idején, s más alkalmakkor is. S e látszat megőrzését az SZKP vezetői is elősegítették. A XX. kongresszus határozatait például nagy lelkesedés fogadta. De a Rákosinak szóló üdvözlőtávirat – Kádár az SZKP KB 1956. április 4-e alkalmából küldött, Rákosi Mátyásnak és Hegedűs Andrásnak címzett üdvözlőtáviratra utalt – nagy zavarodottságot okozott.” S e szavait így összegezte: “a szovjet elvtársak 12 évig nyugodtak [voltak], hogy Rákosi és Gerő van az élen, akkor nincs ellenvetésük”.

E sommás ítélettel szemben meg lehet jegyezni: 1953 júniusában az SZKP vezetői bírálták Rákosit, s más kevésbé átfogó vagy ismert bíráló megjegyzésre is találhatók példák. A dolog lényegét tekintve azonban Kádárnak volt igaza: a “hazai” káderek irányában valóban nem voltak kellően nyitottak; a “nacionalista” Magyarországon a moszkovita garnitúra embereit tekintették sajátjuknak (“szvoj cselovek”-nek). Ám akár igaza volt Kádárnak, akár nem, a két párt viszonyának értékelését – különösen az adott helyzetben – nem tőle várták az Elnökség tagjai.

A jelent illetően Kádár kijelentései iránytartóbbak voltak, az ellenforradalom felülkerekedéséről szóltak; igaz, Nagy Imre szerepének jellemzésében Malin hivatalos jegyzete s Horváth Imre maga számára készített feljegyzésének szövege eltér. Malin szerint Kádár a következőket mondta: “Mi a helyzet most? Nagy viselkedéséről. Kommunistákat gyilkolnak. Az ellenforradalmárok gyilkolnak. Nagy miniszterelnök pedig fedezi [őket]. A kormánynak nincs ereje, hogy leverje őket.” Horváth Imre Kádár e kérdésről mondott szavait – rövidítve – így összegzi: “Úgy néz ki, hogy N(agy) I(mre) kormánya fedezi a kommunistákat, de ez csak a látszat.” (Kiemelés – H. T.)

Az eltérés nem jelentéktelen, s Kádár későbbi metamorfózisai miatt megjegyzendők, ám a lényegen – hogy a kormány tehetetlensége miatt Kádár a szovjet fegyveres beavatkozást immár elkerülhetetlennek ítélte – nem változtat. “Mi a teendő? Nem szabad átengedni egy szocialista országot az ellenforradalomnak. Egyetértünk önökkel. A helyes lépések – forradalmi kormányt kell alakítani.”

Az ülésről távozó Hruscsov nyilván úgy vélte, megállapodásukat követően Kádár abbahagyja tétovázását, és a feladat vállalásának magabiztos bejelentésével segít eloszlatni a személyével kapcsolatos kételyeket. Kádár azonban az idő végzetes korlátozottsága ellenére belső kényszert érzett, hogy e lépés kiszámítható negatív mellékhatásairól – lehetséges csökkentésük érdekében – újólag szót ejtsen. “Egyről [azért] szeretnék szólni: az egész nép megmozdult. A nép nem akarja megsemmisíteni a népi demokratikus rendszert. – Nagyon fontos a szovjet csapatok kivonása Magyarországról. – Erősítjük a katonai kapcsolatokat – gyengülünk – politikailag. – A nemzeti érzelmekről: megsértették (egyenruha-elnevezések).49 Ez a kormány ne legyen bábkormány, és tevékenységéhez szükség van a munkások támogatására. Válasz kell arra, milyenek legyenek a kapcsolatok a Szovjetunióval.” (Kiemelés – H. T.)

Horváth Imre jegyzete az Elnökség november 3-i üléséről a Malin-féle változattól eltérően a megbántott nemzeti érzésekkel kapcsolatos példák sorában a címert, a formát, valamint Erdélyt és Felvidéket is említi.50

Ezek fontos új mozzanatok, mert az új kormány bábkormányként való kezelésének, a békeszerződéseknek, a nemzeti jelképek megváltoztatásának káros következményeiről Kádár sem november 2-i hozzászólásában, sem a forradalom alatt elmondott beszédeiben nem szólt.

A helyzet paradox: Kádár politikai pályafutása talán legdrámaibb pillanataiban mondta el e fájdalmasan igaz szavakat. A kopogós mondatokból is kiérezhető szavai indulati-érzelmi hőfoka. A döntés azonban, amelyhez nevét adta, hitelteleníti a nemzeti sérelmekkel, a leendő kormány önállóságával kapcsolatos mondatait – rövid távon bizonyosan.

Miért mondotta hát el ott és akkor ezeket a szavakat? Rainer M. János már idézett tanulmányában több fontos kérdést és állítást fogalmaz meg ezzel kapcsolatban. “Itt Kádár – írja – mintha viszszatért volna egy nappal korábban elmondott értékelésének az új helyzetben használható elemeire. Még ebben a sorsdöntő helyzetben sem küzdötte le kételyeit? Vagy éppen ellenkezőleg: végre elhatározta magát, ám nem kerülte el figyelmét a szovjet döntés bizonytalansága… tudott valamit a vitákról – s mindezért megpróbálta megfogalmazni saját végső álláspontját, kormányának politikai filozófiáját, befolyásolni kívánta a szovjeteket? Most már megtehette, vagy azt gondolta, hogy megteheti – immár »partner« volt, s lehettek feltételei. Olyan dologról szólt, amelyeket azután több mint három évtizeden át szinte soha nem hangoztatott, de ott hordozta őket tudata mélyén, befolyásolták döntéseit.”51

Ilyen mozzanatként emeli ki “a népmegmozdulás tömeges jellegének élményét”, “a magyar nemzeti sérelmek szerepének átélését”, valamint a “szovjet birodalmi függőség átélését és feldolgozhatatlanságát: a birodalom vezetése emeli hatalomba, nélkülük semmivé válna, tőlük kap hatalmat – de egy életre szóló megaláztatás, hogy mindez csak általuk lehetséges, nem szólva arról, ahogyan mindez történik…”

Rainer M. János minden állítása történelmi nézőpontból érvényes, ám Kádár megfontolásai – feltevésünk szerint – akkor és ott nem voltak ennyire racionálisak, távlatosak.

Az bizonyosnak tekinthető, hogy kételyeit “e végső pillanatban” sem küzdötte le, hogy ráérzett helyzete – Rainer által plasztikusan megfogalmazott – kettősségére, ám nem gondoljuk, hogy az általa e helyzetben elmondottakkal kormányainak politikai filozófiáját kívánta volna megfogalmazni. Kádár tapasztalataiból építkezett, ösztöneire hagyatkozott; elképzelései arról a politikai-társadalmi közegről, amelyben cselekednie kellett, korántsem voltak kiforrottak, mentesek a leegyszerűsítésekről.

Számára a forradalom fájdalmas, sok tapasztalatot kínáló iskola volt: sok minden megkérdőjeleződött, amit megkérdőjelezhetetlennek hitt; jóllehet a sokszor óránként bekövetkező változások, a fogalmak, szerepek és szereplők le- és újraértékelődése olyan sodrásban követték egymást, hogy még sem ideje, sem idege nem volt tapasztalatai átgondolására, elrendezésére. Akkor és ott azt tette szóvá, ami frissen fájt: az október 30-i nyilatkozat felfüggesztését, elrablásának és kinevezésének körülményeit, amelyeket – ennyire természetesen óvatos volt – nem naturálisan s a személyéhez kapcsolódóan fogalmazott meg.

Jóllehet az Elnökségről alkotott képe még mit sem veszített naivitásából, hiszékenységéből – meggyőződésünk, hogy a testületen belüli törésvonalakat ekkor még nem ismerte –, Kádár feltétlenül törekedett rá, hogy október 30-i és november 2-i megnyilatkozásait – tételesen nem nevezve meg azokat – utólagosan igazolja. Újólagos utalásai – az “egész nép megmozdult”, “a nép nem akarja megsemmisíteni a népi demokratikus rendszert”, elengedhetetlen a szovjet csapatok – az adott helyzetben nyilvánvalóan később bekövetkező (H. T.) – kivonása, mert a tartós, erőszakolt jelenlétükkel “erősítjük katonai kapcsolatainkat, gyengülünk – politikailag” – a korábban megkísérelt politikai rendezés igazolásaként is szolgált.

Ugyanakkor szavai a megsértett történelmi érzelmekről, arról, hogy leendő kormánya bábkormányként nem reménykedhet a munkások támogatásában, a cselekvés elfogadható feltételeinek alapozásául is szolgáltak, akárcsak azok az utólagos – egyébként homályos – állításai, amelyek szerint “az ellenforradalom központja Győr, ha a Nagy-kormányt ellenforradalminak minősítjük, akkor az összes pártokra érvényes az értékelés”. (Kiemelés – H. T.) Ezek a mondatai felfoghatók úgy is, hogy a leendő koalíciós partnerekkel való tárgyaláshoz szolgálnak, ám a Nagy Imre-kabinetet alkotó “összes pártok” fogalmába az MSZMP is beletartozott, s Kádár joggal aggódhatott, hogy utólag ennek legitimitását is megkérdőjelezik, s perújrafelvétel kezdődik a pártfeloszlatás kérdésében. Hogy az oltalmat egyébként nem egyetemlegesen igényelte, az kitűnik a fentieknek ellentmondó mondatából: “A kormány nem akar harcolni az ellenforradalom ellen.”

E hozzászólásában megfogalmazott szavai – amelyeket november közepén az Elnökség küldöttével tárgyalva Budapesten még megismételt – valóban súlyosak, tényleg évtizedeken keresztül ott hordozta tudata mélyén, és befolyásolták későbbi döntéseit. Ám hatásuk csak hosszabb távon mutatható ki. Azt is mondhatjuk, megelőlegezve a következő évtizedek történéseit: akkor és olyan mértékben válik államférfivá, amilyen mértékben a magyar történelem e hosszú távon ható trendjei – a geopolitikai meghatározottság, a békeszerződések okozta traumák, a tartós érzékenységek és érdekeltségek ideológiákat megroppantó ereje – politikájában tudatosulnak, s a birodalom perifériáján lehetőségként létező pallónyi játéktér kihasználására ösztönzik.

November 3-án Kádárban érlelődtek e felismerések, de tudata gondolati-fogalmi zónáiban nem rendszereződtek. A Szovjetunió és vezetőinek fétise a történtek ellenére még erős volt, a szocialista eszmerendszerben való hite ha megrendült is, még erős; pragmatistává Kádár sok kudarc árán később válik, jóllehet a már csak utópiaként létező eszméhez őt hozzákapcsoló finom kötelékek magatartását motiváló hatása – személyisége másik, dogmatikus énjeként – végig megőrződik, sőt élete utolsó szakaszában erősödik. De ez egy későbbi történet.

Machiavelli azt írja A fejedelemben, hogy a sikerre igényt tartó politikusnak jól kell használnia az állatok természetét. A rókát és az oroszlánt kell követnie, nem feledve, hogy az oroszlán tehetetlen a hurokkal szemben, a róka pedig a farkasok elől nem tud elmenekülni. “Ezért hurkot ismerő rókának kell lennie és farkast rémítő oroszlánnak.”52 Nem azonosítjuk időtlenül a politikust a Fejedelemben megrajzolt ideáltípussal, de aki a szovjet birodalmat vezető machiavellista pártbürokratákkal minimális siker esélyével akart vagy kényszerült együttműködni, annak meg kellett tanulnia a politika profán szabályai szerint gondolkozni. Kádár számára ez a bolsevik ideológiával átitatott praktika nem volt ismeretlen: Rákosi “mesteriskolájában” 1945től kezdetben inasként, majd fontos – de teljesen soha be nem avatott – szereplőként gyakorolhatta e politikát. Személyiségét mégsem itatta át totálisan a sztálinista machiavellizmus: valami megőrződött az eredeti hitből, hajlamos volt az elérzékenyülésre s gyakorta a tettetés nélküli őszinteségre is. Alkatából következően visszafogott volt, majd a börtönévek után túlzottan óvatos, ám ezeknek a tulajdonságaival ellentmondásban olykor vakmerő. Ilyenkor hátország nélkül vagy önmagát kiszolgáltatva támadott, mint tette ezt 1956 tavaszán Farkas Mihály ügyében, jóllehet tudhatta: hasonló vádban ő is elmarasztalható.

Mindezt azért idézzük, mert nemcsak november 3-i hozzászólásában, de attól a perctől, ahogy gyanútlanul Münnich autójába szállt, érdemben fogolyként e testület előtt a forradalom minisztereként lépett fel, ahogy felvállalta annak leverésében Moszkva marionettjeként a névadó szerepét, miközben magát egyenjogú vitapartnerként elvtársnak tekintve Posa márki monológját mondja el a vele szemben ülő II. Fülöpöknek, jóllehet Magyarországon reá várt a “véreskezű” király szerepe – ezek a szituációk arról tanúskodnak, hogy Kádárban kiegyensúlyozatlanul volt jelen a hiszékenység és a ravaszság, az óvatosság és a vakmerőség, a színlelésre és őszinteségre való hajlam. Machiavelli hasonlatával élve: erősödik már benne az oroszlán és a róka, de még nem az a “hurkot nem ismerő róka, s farkast rémítő oroszlán”. Még nem, vagy legalábbis nem kellően tudta, hogy helyzetéből következően jobban jár, ha a róka természetéhez tartja magát, tudva, s hogy ez esetben “természetét jól el kell titkolnia, és nagy szenteskedőnek kell lennie”.

Amit nem tudott ő, azt tudta a sokat megélt bolsevik vezérkar: hozzászólására nem reagáltak, mert jószágként kezelték, jelképként kívánták használni a már közben reá is hivatkozva beindított “akciót”. Az SZKP KB nevében az Elnökség már november 3-án elküldte levéltáviratát az illetékes köztársasági, illetve területi pártbizottságok titkárainak “A magyarországi helyzetről”.53 Az ideológiai napiparancsnak szánt közlemény szerint bár Magyarországon eluralkodott az ellenforradalmi terror, kommunistákat akasztanak, a Nagy Imre-kormány mégis azt tekinti legfőbb feladatának, hogy elősegítve Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből, kiszakítsa az országot a szocialista táborból, és “a semlegesség védőernyője alatt az ún. nyugati demokráciák szövetségesévé tegye”. A horthysta reakció azonban ezzel sem elégedett, és nyíltan a burzsoá-földesúri rendszer restaurálására törekszik. “Mindennek eredményeként Nagy kormánya szétesett, és a becsületes emberek kiváltak a kormányból. Az országban káosz uralkodik, amelyet a reakció, pusztítva a népi demokratikus rendszerhez hű embereket, kihasznál. Ebben az időben alakult meg az új Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amely felhívással fordult mindenkihez, aki hű a népi demokratikus rendszerhez, hogy egyesítsék erőiket a szocializmus vívmányainak védelmében, egyidejűleg azzal a kéréssel fordulva a Szovjetunió kormányához, hogy nyújtson segítséget az ellenforradalom felszámolásához, az ország rendjének helyreállításához. A Varsói Szerződés alapján Magyarországon tartózkodó csapatok, összhangban az új kormány kérésével, megkezdték akcióikat.”

Amikor ezt a levéltáviratot fogalmazták, még nem volt végleges kormánylista: a “becsületes emberek” megjelölés e szempontból árulkodó. Más szóval a szovjet nómenklatúrának egy olyan kormány célkitűzéseiről beszéltek, azt állítván, hogy “kérésére” indították meg a katonai akciót, amely még nem alakult meg.54 Azt talán nem is kell külön említeni, hogy a “Forgószél” hadműveletben nem csak a Varsói Szerződés értelmében Magyarországon tartózkodó csapatok vettek részt.55

A Kádár-kormány felhívásaként a Jelcin dossziéban publikált szöveg egyébként november 4-i keltezésű. Indokoltan.56 Ez már tartalmazza Kádár János és vélhetően Münnich Ferenc javításait, amelyet november 4-én ejtettek az eredetileg orosz nyelvű szöveg magyar fordításán.57 Ám ezek pár sor javítására, illetve néhány bekezdés elhagyására korlátozódnak. Az egyetlen lényeges kiigazítás a Rákosi–Gerő-féle vezetés klikkként való jellemzése, amely az SZKP Elnöksége ugyanezen nap estéjén tartott ülésén – mint erről korábban szóltunk – a keményvonalasok nemtetszésével találkozott.

Témánk szempontjából azonban fontosabb újra leszögezni, hogy ezt a kiáltványt is november 3-án fogadták el, s hogy a szövegét Kádár csak utólag vette tudomásul.58

Mint említettük, még november 3-án elkészült a leendő FMPK kiáltványának nyersfogalmazványa. Ennek részben módosított változatát kapta kézhez Kádár János és Münnich Ferenc, ám csak korlátozott mértékű kiigazításra nyílt lehetőségük. E tervezet tartalmazta a “magyar forradalmi munkás-paraszt kormány” összetételére vonatkozó javaslatot is. Tekintettel az idő szűkére, a már megnevezett miniszterek esetében Kádár a könnyűipari miniszterként jelölt Marosán Györgyöt államminiszterként javasolta megnevezni, és előrerangsorolta.59 Kádár Jánosnak még egy esélye maradt – lévén a többi tárca betöltetlen –, hogy az üres helyeket a törvényes rend helyreállítása után “a népi demokráciához hű, a szocializmus vívmányait megvédeni kész” más pártbeli vagy pártonkívüli képviselőkkel töltse be. Ez kínált volna esélyt a koalíciós jelleg, pontosabban díszlet megőrzésére. 1956–1957 télfordulójára bebizonyosodott, hogy már látszatkoalíció kialakításának sincs esélye.

Párhuzamosan a kiáltvánnyal még egy dokumentum született. November 4-én Münnich Ferenc magyar idő szerint 5 óra 5 perckor, Kárpát-Ukrajna területéről a szolnoki rádió hullámhosszán a “Magyar dolgozó néphez” adresszált “Nyílt levelet” olvasott fel. Ennek a megszólítást követő első mondata így hangzik: “Alulírottak Apró Antal, Kádár János, Kossa István és Münnich Ferenc, Nagy Imre kormányának volt tagjai bejelentjük, hogy 1956. november 1-jén, megszakítva ezzel a kormánnyal minden kapcsolatunkat, kiléptünk a kormányból, és kezdeményeztük a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakítását.”60

Hogy e dokumentum véglegesítésében mi volt Kádár János szerepe, arról nem szólnak az orosz források, s azt sem tudjuk, hogy miért nem ő olvasta fel a szöveget. Ám tény: Apró Antal és Kossa István az állítólag Budapesten született dokumentumot a rádió közleményből ismerte meg, így sem az új kormány megalakításában, sem a Nyílt levél szövegezésében nem vehettek részt, jóllehet a Pravda november 5-i számában az aláírásukkal jelent meg.61 Kossát és Aprót Marosánnal, Dögeivel és Apróval együtt november 5-én vitték szovjet katonai alakulatok Szolnokra, ahol az új kormány “alapítóiként”, illetve tagjaiként először találkoztak Kádár Jánossal és “kíséretével”.

A Nyílt levél utolsó mondata egyébként így hangzik: “Népköztársaságunk minden hű fiát, a szocializmus minden hívét, mindenekelőtt a kommunistákat, munkásokat, bányászokat, a parasztság legjobb fiait, értelmiségieket felszólítjuk, hogy támogassák a MFMPK egész tevékenységét, népi felszabadító háborúnkat.” (Kiemelés – H. T.)

Tizenöt perccel a Nyílt levél felolvasását követően, november 4-én 5 óra 20 perckor a Szabad Kossuth rádió megszakította adását, közölve, hogy a legitim kormány elnökének szavait közvetítik. “Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes, demokratikus magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. Ezt közlöm az ország népével – a kormány a helyén van – és a világ közvéleményével.”62

Zsukov marsall 1956. november 4-én 12 órakor jelentette: “A Budapesten harcoló szovjet csapatok a lázadók letörése után elfoglalták a Parlament és az MDP KV épületét… Nagy Imre kormányának minden tagja bujkál. Felkutatásuk folyamatban van.”63

Magyarország történetében és Kádár János életében így kezdődött az új korszak. A Szabad Kossuth rádióban október 30-án elmondott szavaitól, hogy a jövőben az új párt “tiszta eszményekért, tiszta eszközökkel fog harcolni”, ezekben a drámai órákban Kádár János csillagévnyi távolságra került.

Részlet. A teljes mű Kádár János politikai életrajza 1912–1956 címmel a Kossuth–Szabad-tér Kiadó gondozásában jelenik meg.

1 A beszéd 1956. november 1-jén hangzott el a rádióban, s közölte a Népszabadság 1956. november 2-i száma. In: 1956 és a politikai pártok, i. m. 140–142. o. Lásd továbbá 1956, i. m. 412–413. o.

2 Donáth Ferenc visszaemlékezése. Részlet a kerekasztal-beszélgetésbîl. In: Pártok 1956, i. m. 275. o.; Haraszti Sándor vallomása. MOL V 150001/3. u; Horváth Márton május 15-i tanúkihallgatási jegyzîkönyve. MOL V-150001/3. k. Idézi Litván György: A Nagy Imre-féle MSZMP. In: Pártok 1956, i. m. 274, 285. o.

3 Haraszti Sándor 1957. április 10-i kihallgatási jegyzîkönyve. MOL V-15001/3. k. Idézi Litván György: i. m. 279. o.

4 Nagy Imre kihallgatási jegyzîkönyve tanúsága szerint “kijelentette, hogy a szöveg rossz, helytelen. Mint egyik hiányosságát említette a szövegnek, hogy hiányzik belîle a proletár internacionalizmus.” MOL XX-5. n. Nagy Imre és társai. Vizsgálati iratok. 1. k. 180. o. Idézi Rainer M. János: Nagy Imre 1953–1958, i. m. 316. o.

5 Horváth Márton vallomása szerint az IIB tagjain kívül Kállai Gyula bekérte a terembe Tîkés Ottót és Gyenes Antalt, s jelen volt még Mód Aladár.

6 Haraszti Sándor 1957. április 19-i tanúvallomásában Kádár János részvételét e beszélgetésen feltételesen említi.

7 Földes Péter-interjú. Készítette Hegedűs B. András és Kovács András, 1983, 1988. OHA 150. Részlet: Rubicon “Kádár életút”, i. m. 17. o.

8 A szerzî interjúja Vásárhelyi Miklóssal, 1998. február. Érdemben azonos e szöveg Vásárhelyi Miklós életútinterjújának a Rubicon Kádár-különszámában közölt részlettel. Itt Vásárhelyi megemlíti, hogy információjának alapjául Losonczy Géza közlése szolgált. Kádár életút, i. m. 83. o.

9 A beszéd 1956. november 1-jén hangzott el a rádióban, s közölte a Népszabadság 1956. november 2-i száma. In: 1956 és a politikai pártok, i. m. 140–142. o.

10 E névsor azonos az Ideiglenes Intézî Bizottság tagjaival.

11 Kéthly Anna, aki a “népi demokráciát” a világ felé mutatott olyan színjátékként jellemezte, “amelynek kulisszái összeomlottak, szereplîi megfutamodtak, és elénk meredeznek most a vasvázak, lógó kötelek, por, szenny, ami a cifra díszletek mögött elrejtezve volt”, az ellenforradalomról reális veszélyként szólt. A Népszava november 1-jei – Kádár rádióbeszédével azonos napon megjelenî – vezércikkében így fogalmazott: “Az egyik börtönbîl kiszabadulva ne engedjünk ebbîl az országból egy másik börtönt teremteni.” (Kéthly Anna programadó vezércikke. Népszava, 1956. november 1. 1956 és a politikai pártok, i. m. 210. o.)

12 Nagy Imre: Gondolatok és emlékezések. Snagov 1956–

1957. Idézi Rainer M. János, i. m. 323. o. A vizsgálatról: MOL XX-54. Nagy Imre és társai pere. Vizsgálati iratok. 33. k. Jánosi Ferenc kihallgatási jegyzîkönyve 1957. április 25. Lásd továbbá Széll Jenî visszaemlékezését, i. m. 84. o.

13 Herpai Sándor-interjú. Készítette Varga László, 1988. OHA. Rubicon, i. m. 85. o. Lásd továbbá: MOL XX-5. Nagy Imre és társai pere. Vizsgálati iratok. 3. k. Herpai Sándor kihallgatási jegyzîkönyve 1957. április 26.

14 Andropov jelentése. Budapest, 1956. november 2. Számjeltávirat. Szigorúan titkos. Sürgîs. Másolat készítése tilos. In: Jelcin-dosszié, i. m. 82. o.

15 Nagy Imre: Gondolatok és emlékezések, i. m. 12. o.

16 Október 31-i határozatban “Münnich, Apró, Kiss Károly, Boldoczki, Horváth” nevét említették. A november 1-jei határozatban nevek nem szerepelnek, de a névsor nem változott. (Feljegyzés az október 31-i ülésrîl. Döntés a Kremlben. Budapest, 1986, 64. o.) November 1-jén egyébként az említettek közül Münnich, Kádár, Apró, Kiss tartózkodott Budapesten, Boldoczki János nagykövetként Moszkvában volt, Horváth Imre – az idîközben posztjából felmentett külügyminiszter – útban az ENSZközgyűlésre Prágában tartózkodott, ahonnan november 1-jén éjszaka New York helyett Moszkvába repült.

17 A szerzî beszélgetése V. Muszatovval. Moszkva, 1997. május.

18 Memuári N. Sz. Hruscsova. Voproszú Isztorii 1994. 5 m. Idézi: V. Szereda–M. Rainer János: Döntés a Kremlben, i. m. 83. o. 2. sz. jegyzet.

19 Az eddig ismert változat szerint Kádár és Münnich Tökölön töltötték az éjszakát, majd 2-án vitték îket különrepülîgépen Moszkvába. (Top Secret. Magyar–jugoszláv kapcsolatok 1956, i. m. 156. o. 7. sz. jegyzet.

20 Az Elnökség november 1-jei határozata szerint Szuszlovnak és Brezsnyevnek volt olyan megbízatása, hogy a “magyar elvtársakkal együtt készítsék elî az intézkedéseket (milyen káderekre kell támaszkodnunk, mit fogunk tenni)”. A magyar helyzetrîl. Feljegyzés az 1956. november 1-i ülésrîl… Döntés a Kremlben, i. m. 72–73. o.

21 Személyes találkozójukról – ezen részletet természetesen nem említve – Kádár János az MSZMP PB 1972. február 23-i ülésén számolt be. (MOL–M–KS–288. f. 47/812. o. e.) Részlet a jelentésbîl: “Az SZKP KB Brezsnyev elvtárs meghívása alapján 1972. február 11–14. között bonyolítottam le moszkvai látogatásomat. Az elîzetes megállapodás szerint repülîgéppel azonnal elutaztunk egy onnan 130 kilométerre lévî állami erdîgazdaságba… A találkozó során egy hosszas (12–

13-án három szakaszban lebonyolított) személyes hangvételű, nyílt, elvtársi megbeszélés volt Brezsnyev elvtárs és köztem.”

22 Aczél György: Beszélgetés Nyikolaj Dzubával. Moszkva, 1990. szeptember 20. AKH MS 6140/1.

23 Az interjút Gyurkó László. Visszaemlékezésében a közlést pontosítja: “Münnich és Bata külön géppel érkeztek, Münnich (egyedül) és Bata István egy tolmácsnîvel és az adjutánsával.” V. Dzuba visszaemlékezése. Budapest, 1990. december. AKH uo.

24 Lásd 1956. október 31-i ülésen készült 49. számú jegyzîkönyv. VI. pont. Határozat. (Döntés Kremlben, i. m. 67. o.)

25 Memuári Nyikita Szergejevics Hruscsova Voproszi Isztorii 1994. 5. sz. 76. o.; lásd továbbá Micunovic: Tito nagykövete voltam. Moszkva 1956–1958. Budapest, 1990, Interart. 129–135. o.

26 A jugoszlávok egyébként bizonyosak voltak abban, hogy Moszkvában már megszületett a döntés a katonai beavatkozásról, s hogy Hruscsovék tudatosan konspirálják annak dátumát. Sît! Azt is vélelmezték, hogy az általuk szorgalmazott “kormánynyilatkozatot” Moszkvában már meg is fogalmazták, “és ha változtatnak rajta, akkor azt a mostani beszélgetés, és a mi benyomásaink alapján fogják tenni”. (Micunovic: i. m. 154. o.)

27 Gyurkó László könyvében cáfolja ezen állítás megalapozottságát. Vö. 1956. Szabad-tér, 1990, 393–394. o. A JuKP vezetîi szorgalmazták továbbá, hogy az új kormány összeállításánál számoljanak Losonczy Gézával és Szántó Zoltánnal is. Micunovic: i. m. 153–154. o.

28 Feljegyzés az 1956. november 2-án Kádár János, Münnich Ferenc és Bata István részvételével tartott kibîvített ülésrîl In: Döntés a Kremlben, 75–82. o.

29 Rainer ebbîl az összetett, szorongó lelkiállapotból eredezteti elîadásának töredezettségét. (Rainer M. János: Döntés a Kremlben, 1956. Kísérlet a feljegyzések értelmezésére, i. m. 146. o.)

30“A gyenge láncszem, az MDP megszűnt létezni. Egy részét (a pártmunkásoknak) megölték, egy része megmenekült. A megyei bizottságok 1/3-ában: a vezetîk részt vesznek a forradalmi bizottságokban (járási, megyei szinten). Az alsóbb (szervezeteket) szétzúzták… Az MDP kompromittálódott a széles tömegek elîtt… A Rajk-ügy aláásta a tekintélyt.”

31 Feljegyzés az 1956. november 2-i ülésrîl. (50. sz. jegyzîkönyv. IV. pont.) A napirendi pont címe: A Magyarországgal kapcsolatos intézkedések tervérîl. Hozzászóltak: Szerov, Konyev, Molotov, Mikojan, Kaganovics, Bulganyin, Vorosilov. A határozati rész zárómondata: “A terv jóváhagyva”.

32 Vozvanyije Vengerszkovo rabocsevo – kresztujánszkovo npavityelsztra. (Csernovoj variant sz pravkoj) Nye pozdnyee 3-nojabrja. 1956 g. In: Szovjetszkij Szojuz i vengerszkoj krizisz. I. m. 549–554. o. Rákosiék részvételérîl lásd uo. 1. sz. jegyzet.

33 Memuári Nyikita Szergejevics Hruscsova. Voproszi Isztorii 1994. 5. sz. 78–79. o.

34 Micunovic: i. m. 155. o.

35 Memuári N. Sz. Hruscsova, i. m. 78–79. o. Hruscsov visszaemlékezése szerint egyetértî válaszukat követîen Kádár és Münnich már ekkor bekapcsolódott az új kormány összeállításába, “lévén îk ismerték az embereket”.

36 Horváth Imre feljegyzése. MOL XIX. J. 1-K. (Külügyminisztérium. Horváth Imre külügyminiszter iratai. In: Döntés a Kremlben, i. m. 92–93. o.; oroszul Szovjetszkij Szouz i vengerszkoj krizisz 1956 g. i. m. 545–547. o.

37 Veres Mária–Bächer Iván: Beszélgetések Aczél Györggyel. Mozgó Világ, 1992/3. 52. o.

38“Magyarországi nagykövetségünkrîl. (Bulganyin, Kaganovics, Mikojan, Zsukov, Sepilov.) A nagykövetséget egyelîre ott kell hagyni. Feljegyzés a november 1-jei ülésrîl. In: Döntés a Kremlben, i. m. 69. o.

39 “A forradalmi munkás-paraszt kormány dokumentumát november elsî napjaiban Gerî E., Hegedűs A., Rákosi Mátyás részvételével készítették elî Moszkvában. (In: Szovjetszkij Szojuz i vengerszkoj krizisz. 1959 g. 553. o. 1. sz. jegyzet.)

40 Feljegyzés az 1956. november 4-i ülésrîl. In: Döntés a Kremlben, i. m. 96. o.

41 Feljegyzés a november 5-i ülésrîl; Feljegyzés a november 6-i ülésrîl. Döntés a Kremlben, i. m. 100–104. o.

42 Hegedűs András: A történelem és a hatalom igézetében, i. m. 318–319. o. Mint oly sok minden másról, Hegedűs arról sem tesz említést, hogy e napokban az SZKP KB aktivistáiként segédkeztek a felhívás szövegezésében.

43 Zapiszki B. N. Ponomarjova o szobscsenyii I. Kovácsa iz Munkacsevo… In Szovjetszkij Szouz i vengerszkij krizisz 1956. g. i. m. 590. o.

44 “A szocializmusért harcoló Jugoszlávia számára világos és ezt többször is kinyilvánította, hogy Kelet-Európa országainak fejlîdése és függetlensége csak a szocializmus alapján valósítható meg… Kádár János magyar miniszterelnök programja ilyen fejlîdést ígér. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy az új kormányprogram eleget tesz mindazon kívánságoknak, hogy a jelenlegi helyzet mielîbb megbékéléshez vezessen… Mindez megteremtené a feltételeit a szovjet csapatok Magyarországból való kivonásának… A jugoszláv közvélemény azt várja, hogy Kádár János kormánya, a magyarországi belsî helyzet kérdéseinek megvalósításában nagylelkűen és emberségesen jár el.” (A Tanjug külpolitikai szerkesztîjének kommentárja a magyarországi eseményekrîl. Belgrád, 1956. november 4. Magyar Szó, 1956. november 5. In: Top Secret. Magyar–jugoszláv kapcsolatok, i. m. 161–163. o.)

45 Ny. P. Firjubinnak a Szovjetunió jugoszláviai nagykövetének távirata. Belgrád, 1956. november 4. In: Top-Secret. Magyar–jugoszláv kapcsolatok, i. m. 164. o.

46 A jugoszlávok szándékának komolyságát – Firjubin közlésének hitelességét – alátámasztja Losonczy Géza november 5-i, már a követségen írt feljegyzése, i. m. 164. o. “Írásbeli aktust átadni a követnek, hogy Nagy Imre az új kormányt elismeri és bizalommal van az új kormány személyi összetétele iránt. Hogy utolsó tetteit és lépéseit a kormányban lévî reakcionárius körök kényszerítésére tette meg.” (MOL Losonczy Géza periratai. XX-5. h. V 150.000/14.10–51. 866–57. Közli: Historia 1989. 4–5. sz. 53. o.)

47 B. Soldatic távirata a külügyi államtitkárságnak. Budapest, 1956. november 5. KüM Irattár (1956). Külön jelzet és aláírás nélkül. Géppel írt egykorú másolat, fordítás. Közli: Historia 1989. 4–5. sz. 53. o.

48 Feljegyzés az 1956. november 3-án Kádár János és Münnich Ferenc részvételével tartott kibîvített ülésrîl. Jelen van: Vorosilov, Bulganyin, Kaganovics, Molotov, Mikojan, Malenkov, Kiricsenko, Szaburov, Szuszlov, Brezsnyev, Poszpeljov. Napirenden szerepelt a Magyarországgal kapcsolatos dokumentumok kérdése, amelyrîl megállapították: rosszul vannak elîkészítve. Véglegesítésükkel Szuszlov, Mikojan és Sepilov et.-akat bízták meg. In: Döntés a Kremlben, 1956, i. m. 88–90. o.

49 Kádár János a magyar hadsereg szovjet hadsereget utánzó egyenruhájáról, az utcák, városok, intézmények élî szovjet személyiségekrîl való elnevezésére utal.

50 A “Szovjetszkij Szojuz i vengerszkij krizisz. 1956.” címen általunk többször idézett dokumentumgyűjtemény, jóllehet Horváth Imre jegyzeteit csak az Elnökség november 3-i ülése elsî részletével kapcsolatban forrásként idézi, a Malin-féle változat mellékleteként való közlésétîl ugyanakkor eltekint (i. m. 542–546. o.).

51 Rainer M. János: Döntés a Kremlben. Kísérlet a feljegyzések értelmezésére, i. m. 150. o.

52 Nicolo Machiavelli Művei. Budapest, 1978, Európa. 1. k. 18. o.

53 Posztanovlenyie Prezidiuma CK KPSZSZ. “O polozsenyie V Vengrii”. 3 nojabrja 1956. Obkomam, Kpajkomam i CK Kompartii szojuznuch reszpublik. In: Szovjetszkij Szojuz i vengerszkij krizisz 1956 g. i. m. 547–548. o.

54 Lényegében azonos megfogalmazás található Konyev marsall november 4-i napiparancsában. In: Jelcin-doszszié, 203–204. o.

55 November 3-án 5 órakor a Beregszászon tartózkodó 31. harckocsiosztály parancsot kapott arra, hogy Beregszászról elindulva 8 órakor kezdje meg az államhatár átlépését. S ez csak a kezdet volt. Alexander Kirov: Folytatódik a csapatok bevonulása. In: Szovjet katonai intervenció 1956, i. m. 152–153. o.

56 Kádár kormány felhívása 1956. november 4. In: Jelcin dosszié, i. m. 89–92. o.

57 A javításokról és a szöveg fordításáról uo. Jegyzet 92–93. o.

58 Vozranyie Vengerszkovo revoljucionnova pravityelsztra (Csernovoj Variacii sz pravkoj). Nye pozdnyee. 1956. 3 nojabrjá, i. m. 549. o.

59 Ezt a változatot s a Kádár által eszközölt javításokat lásd Jelcin-dosszié, 88–93. o. Magyarul elîször a Szolnokon kiadott Szabad Nép elsî oldalán jelent meg 1956. november 6-án. Eszerint az FMPK összetétele így alakult: Kádár János miniszterelnök – Münnich Ferenc miniszterelnök-helyettes, belügy- és honvédelmi miniszter – Marosán György államminiszter – Horváth Imre külügyminiszter – Kossa István pénzügyminiszter – Apró Antal nehézipari miniszter – Dögei Imre földművelésügyi miniszter – Rónai Sándor kereskedelmi miniszter.

60 Forradalom hangja, i. m. 489. o. A nyílt levél teljes szövegét oroszul lásd Otkrütoe niszmo cslenov Neroljucionnovo pabocse-krentyjánszkov uparityelsztve “K vengerszkomu nrodu” 4 nojabrje 1956 g. In: Szovjetszkij Szojuz i vengerszkoj krizisz 1956 g. i. m. 577. o.

61 Uo. 578. o. 1–4. sz. jegyzet.

62 A Forradalom hangja, i. m. 487. o.

63 G. Zsukov jelentése a magyarországi helyzetrîl 1956. november 4. 12 óra. In: Jelcin-dosszié, i. m. 93. o.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk