←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Losonczy Anna

Himnusz és Szózat, vagy a sorsközösség rituáléi

A magyarok identitását immár másfél évszázad óta két megzenésített vers testesíti meg: Kölcsey Ferenc 1823-ban írt Himnusza és Vörösmarty 1836-ban keletkezett Szózata. Kölcsey megzenésített versének első versszaka nagyon hamar nemzeti himnusszá lépett elő, a Szózat pedig valóságos második Himnusszá vált, előadása csaknem minden nemzeti ünnepen követi a Himnuszt. Mindkettőt állva kell hallgatni, mindkettő megköveteli az áhítatot. Mint a nemzeti himnuszok általában, mindkettő önmagában vagy egy nagyobb ünnepség keretében egyfajta minirítust képez. Előadásuk egy esemény előtt vagy után szimbolikus keretjelzőként szolgálhat: “ez egy rituális esemény”, így a felaprózott, hétköznapi kollektív térben és időben körülhatárolja a jelentéshordozó egységeket.

A gyerekek otthon, valamint az iskolában igen korán tanulják meg ezt a két szimbólumokban gazdag, énekelt verset, melyek az anyaország határain belül vagy kívül élő valamennyi magyar kulturális és érzelmi úti csomagjának alapelemeit képezik. A két vers tehát a kollektív identitás kognitív és érzelmi összetevői továbbadásának kiváltságos eszköze. A magyar rádió és televízió, mióta fennáll, a Himnusszal fejezi be adását, és minden év december 31-én éjfélkor a színházakban, mulatókban félbeszakad a műsor, a magánlakásokban leteszik a poharakat, a beszélgetések elhallgatnak, a tánc abbamarad, és az emberek állva, a rádióban és a televízióban felcsendülő Himnusszal, szótlanul üdvözlik az új esztendőt. Január 22-e, az a nap, amelyen Kölcsey a Himnuszt megírta, a közelmúltban a Magyar Kultúra Napja lett.

Mégis, különös módon, az 1848-tól napjainkig egymás követő különböző társadalmi rendszerek törvényhozásai soha nem ismerték el hivatalosan Kölcsey versét a magyar állam himnuszaként. Az alábbi elemzés megpróbál fényt deríteni erre a különös ellentmondásra, mégpedig arra, hogy a törvény makacsul hallgat arról a Himnuszról, amelynek központi szimbolikus szerepét a civil társadalom tartós nemzeti konszenzusa övezi. Ezt a szerepet még a kommunista rendszer sem kérdőjelezte meg. Tudjuk, hogy a negyvenes évek végén az ország kommunista vezetősége felkérte Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt, hogy “javítsák ki” a Himnusz vallásos jellegű szövegét és zenéjét, vagy jobb híján írjanak egy újat. Különös, de elutasító válaszuk miatt a két szerzőt semmiféle megtorlás nem érte annak ellenére, hogy ez a korszak a legvéresebb diktatúra ideje volt, és a dolog ennyiben maradt (Ruffy 1988, 120). Így Magyarország volt az egyetlen kommunista ország, melynek himnusza az “Isten” szóval kezdődött.

A “magyarság” e két legjelentősebb szövegének etnológiai szemszögből való vizsgálata a magyar hazafias metaforák és rítusok tervbe vett átfogó elemzésének része.1 Tanulmányunk kiindulópontja, hogy elvetjük azt a felfogást, amely egyenlőségjelet tesz hazafiság és nacionalizmus közé; e felfogás explicit vagy implicit módon a nacionalizmusról írott számtalan tanulmányban megjelenik. Ugyancsak megkérdőjelezzük azt az implicit tételt is, amely szerint a haza és a nemzet egymást teljesen átfedő, szinonim fogalmak. Tanulmányunkban azt próbáljuk illusztrálni, hogy a “haza” olyan kollektív kulturális kategória, amelyet nem lehet azokra a fogalmakra és egységekre (nemzet, állam, nemzetállam, ország stb.) leszűkíteni, amelyekkel a politikai szociológia rendszerint operál, mert a “haza” a hétköznapi közmentalitásnak, érzésvilágnak és nyelvezetnek a modern nemzet kialakulásánál jóval régebbi, hagyományos alapreferenciája. Ebből a nézőpontból tekintve a nacionalizmus úgy tűnik, nem más, mint a hazafiságnak jól körülhatárolható, kései vadhajtása. A hazafiság véleményünk szerint érzelmektől fűtött közös kötődés és érdekközösség-struktúra, amely a köznyelvben, a köznapi gondolkodásmódban, az elbeszélés, a zene, a költészet nyelvében, az ikonográfiában és bizonyos természeti (például a táj) vagy kulturális (étel, szokások stb.) elemek, valamint történelmi vagy más hagyományokhoz kötődő események koronként változó jelképes és rituális felhasználásában a kölcsönös megkülönböztetés és felismerés jeleként kulturális formát ölt. A kollektív magyar hazafias szimbólumkészlet e két legfőbb rituális szövegének etnológiai vizsgálata lehetővé teheti a haza egymást kiegészítő vagy egymásnak ellentmondó képzeteinek pontosabb megközelítését. Az, hogy a hazafiság több hazaképzet folyamatos egymás mellett élésében, ingadozásában, rivalitásában vagy egybeszövődésében jelenik meg, megkülönbözteti e kollektív képzet- és kötődésformát a nacionalizmus egyszerűsítő szimbolikus logikájától.

A Himnusz és a Szózat a reformkorban, tehát abban a korban született meg, amikor a művészek és a kisnemesi entellektüelek céltudatos erőfeszítésének köszönhetően kialakult az a nyelvi, irodalmi, színházi, öltözködési és ikonográfiai elemekből álló hazafias kifejezésmód, amely a szuverén magyar nemzet politikai újraalapítását és legitimitását megelőlegezi és igazolja. A nemesi hazafiság régi, hagyományos alapképzeteinek, a hon és haza fogalmának kitágításával ez az új hazafias kifejezésmód ad formát a most megszülető, általános értelemben vett “magyar” figurájának. A ház szóból származó, régi rokon értelmű szavak a “hon” és a “haza”, a “hazafiasság” szót és fogalmat szülik itt meg, amely úgy értelmezendő, mint egy olyan gondolat-, érzelem-, viselkedés- és létforma, amely elégséges ahhoz, hogy minden hagyományos státus- és leszármazási különbségen túllépve meghatározza a “magyart”. “Haza és “hazafiság” e kortól kezdve két egymást feltételező fogalom; kétfajta hagyományos hovatartozási modell ötvöződik így egybe: egyrészt a terület és lakóhely szerinti hovatartozás (az otthon metaforáján keresztül), másrészt a leszármazás szerinti hovatartozás (az anyai metafora által). Csakhogy itt az új hazafias leszármazásmodell család fölötti, s így nem vérközösséget, hanem szimbolikus testvériséget tételez. A két fogalom összefonódása így tehát a jobbágyok, kézművesek, kisnemesek és arisztokraták közötti hagyományos társadalmi választóvonalakon kísérel meg felülemelkedni, és olyan szimbolikus egységbe forrasztja őket, mely ennek a kifejezésmódnak a megismertetésén és közössé tételén, valamint a közös és szuverén “haza” építését célzó politikai tervhez való csatlakozáson alapul. E kifejezésmód és terv egymás kiegészítő volta Széchenyi, a “legnagyobb magyar” kimondottan politikai írásaiban fogalmazódik meg; eszméi békés reformok útján igyekeznek összeegyeztetni az ország politikai és kulturális szuverenitását a gazdasági és társadalmi modernizációval.

Mind a Himnusz, mind a Szózat első versszaka igen hamar énekelt verssé vált: a Himnuszt Erkel 1844-ben, a Szózatot Egressy 1843-ban zenésítette meg. A két dal a vándorszínházaknak köszönhetően gyorsan elterjedt, de tulajdonképpen az 1848–49-es szabadságharc két éve alatt, valamint az azt követő elnyomás következtében váltak egy nemzetet összeforrasztó és megkülönböztető énekké. E nemzet számára a “felkelésmodell”2 immár legitimitásának egyik szimbolikus támaszát képezi.

Tanulmányunkban megpróbáljuk kimutatni, hogy e két vers a magyar hazafiság legmaradandóbb metaforikus vagy metonimikus szimbólumkészletét sűríti egybe, s így a hazafiság intellektuális és érzelmi továbbadásában alapvető szerepe van. Költői műfajuk – ima és szózat –, akárcsak zenei megfogalmazásuk – ami a zsoltárok és a vallásos énekek ritmikus és melodikus nyelvéből táplálkozik – a 16. században megjelenő magyar hazafias képzetelemek katolikus és protestáns forrásaihoz nyúl vissza. Tartalmuk sajátos időbeliségben vonultatja fel a 19. században kikristályosodó hazafias szimbolizmus legfőbb elemeit: 1 a haza kettős metaforizálása: egyrészt (gyakran anyai) antropomorfizálása, másrészt hasonlítása egy gyakran feldúlt házhozotthonhoz, éltető és halotti menedékhez; 2 a hősök kiontott vére mint a haza-föld szimbolikus körülhatárolásának eszköze; 3 ennek a területnek mint egyedüli olyan helynek az ábrázolása, ahol a hazafi életének és halálának folytonossága biztosítva lehet; 4 egymást követő harcok és gyakori vereségek formáját öltő sorskép; 5 a saját hazájában számkivetett hazafi figurája.

Mindkét vers egy rögtön az elején megnevezett és megszólított címzetthez szól. A Szózat címzettje éppenséggel az általános értelemben vett “magyar”, az új hazafias legitimitás összegző és központi figurája, akiről már szóltunk. A vers első szava azonban “hazádnak”. A Himnusz pedig címzettjének nevével kezdődik: “Isten”. A vers Istenhez intézett ima a “magyar” nevében.

Figyeljük meg a két retorikai forma hasonlóságait és eltéréseit. A szózat a protestánsok rituális szóhasználatához kapcsolódik, az ima pedig a Biblián alapuló valamennyi tételes vallás központi rítusa: tehát mindkét esetben a megszólítás ritualizált formájáról van szó. De bár a Szózat retorikus formáját mindig egy implicit felsőbbrendű referens támasztja alá, melynek nevében szól, ez az entitás vagy norma nem feltétlenül vallási jellegű; ezért jelenhetett meg gyakran ez a forma mint a politikai beszédmód ritualizált gyakorlata. Ez a retorikai eszköz mindig feltételezi az emberi hallgatók legalábbis virtuális jelenlétét.

Az ima ellenben nem más emberi lényekhez szól “valakinek a nevében”; címzettje emberfeletti. Ez magyarázza nagy rituális rugalmasságát: közösen és nyilvánosan elmondva vagy elénekelve önmagában rítust képezhet; a különböző elemsorokból álló kollektív rítusok egyszeri vagy visszatérő részeit adhatja; vagy akár egy magányos egyén Istennel való bensőséges együttlétének csendes eszközéül is szolgálhat.3

A két vers keletkezését 13 év választja el egymástól, összeköti őket a költői szó ritualizálása, a haza újrateremtésének szakrális megjelenítése céljából. E 13 év azonban átmenetet is jelent egy egyértelműen vallásos ihletésű ritualitásból egy másik, a vallási és politikai ritualitás határán lévő formához. A két vers formai felépítésében azonban meglepő a hasonlatosság: mindkettő nyitó verssora a szavak felcserélésével az utolsó versszakot is nyitja, s így a mondatnak egy másik részét hangsúlyozza. Így a Himnusz első sora “Isten”-re, a vers végi inverzió pedig a “szánd meg”-re helyezi a hangsúlyt. A Szózat a “hazádnak” szóval kezdődik, majd a vers végén ugyanezt a mondatot újrafogalmazza a “légy híve” kezdettel. A kissé megváltoztatott kezdő verssorokat mindkét esetben a következő verssorok szabad újrafogalmazása követi, és mindkét vers az első versszakok utolsó négy sorának szó szerinti ismétlésével fejeződik be.

A hasonlóképpen felépített első és utolsó versszak között recitatív módban bontakozik ki mindkét vers metaforikus világa: a magyar történelem felidézését egyikben az Istenhez intézett ima, a másikban a magyarokhoz intézett szózat foglalja keretbe. A metaforikus nyelvezet és a narratív struktúra együttesen a hazafias kifejezésmód sűrítésének és átadásának fontos eszköze; e kifejezésmód a haza “képzelt közösségének”4 legfontosabb alkotóeleme. E szemantikai struktúráknak zenei témával való párosítása pedig megkönnyíti a szétszórt egyéni emóciók kollektív egybefogását azzal, hogy e metaforikus világra irányítja azokat, és ugyanakkor hozzájárul memorizálásukhoz és továbbadásukhoz. Így ezek a versek közhasználatú, sűrített mitikus elbeszélésekké válnak, melyeknek szimbolikus hatékonysága rituális, kollektív előadásuk révén megsokszorozódik.

Ez a költői forma, melyben a befejezés az indító sorokat ismétli, ritkán jelenik meg a korabeli művelt magyar költészetben. Sokkal inkább jelen van a népi balladákban és a 16. és 18. századbeli énekelt epikus költészetben,5 melyeket a romantika kora fokozatosan fedez fel: a reformkorban jelennek meg az első, rendszerezett gyűjtemények, valamint nyelvészeti és esztétikai értékelések. Az, hogy e két költő korán használja ezt a költői formát, és olyan versekben, amelyekben a főszereplő vagy a címzett éppenséggel az új, általános értelemben vett, se nem paraszt, se nem nemes “magyar”, a hazafias kifejezésmódnak olyan új, szintetikus alapját veti meg, amely hídként kapcsolja össze az orális és az írott tradíciót, a népit és a műveltet, a profánt és a vallásost. Ezenkívül a nyitó forma záró megismétlése a magyar történelem felidézése körül, itt egy sajátos időbeliség megteremtésének eszköze is: nem annyira egy mitikus körkörös időbeliségé, mint inkább egyfajta időnkívüliségé, melyben a múlt, a jelen és a jövő egymásba olvadnak, és sorsként nyernek értelmet.

De milyen időbeliség jellemzi a magyar történelem felidézését a két költeményben? A haza eredetét mindkettő az írásosság előtti mitikus időre vezeti vissza, amikor a messziről származó “ősök” vagy “apák” útjuk során egy új földre leltek, s ott letelepedvén hazát alapítottak. A Himnuszban a pogány ősök és az új föld egymásra találását mintha a keresztény Isten rendelte volna el; e föld marasztaló termékenysége pedig az ígéret földjének mítoszára látszik visszautalni.

A kezdetek felidézésének a tétje, úgy tűnik, mindkét versben a megnevezés, ami a teremtés legalapvetőbb keresztény mitikus metaforája, más vallásokban pedig a befogadás vagy a birtokba vevés döntő rituális és mitikus megfogalmazása is. A Himnusz megnevezi a termékeny haza-föld jelképes összetevőit (Duna, Tisza, Tokaj, Kunság), a Szózat felidézi az “apák” “szent nevét”, melyet “egy ezredév csatol” e földhöz. E módon az elbeszélés itt eredetmítosz formáját ölti, és a föld, valamint az “ősök” együttes megnevezésével a haza új világát teremti meg, a megjelenítés rituális nyelvi eszközeivel.

A Himnuszban ezek között az első “apák” között Bendegúz neve a magyarok feltételezett Hun eredetére való metaforikus utalás. Mindkét vers felidézi azonban Árpád nevét, s rajta keresztül, implicit módon, a honfoglalást, a hét vezért és a vérszerződést. Árpád itt a kezdetek kezdetét, az írásbeliség megismerése, a multietnikus királyság megalapítása és a kereszténységre való áttérés előtti időket szimbolizálja; és egyben a Keletről jött, nomád, törzsi, harcias, “történelem és emlékezet előtti” időhöz kötődő, sámánhitű magyarságot jelképezi. De személye ugyanakkor határvonalat is jelent a mitikus idők és egy történelmi időbeliség között: a haza első megalapítója, Árpád még nemzetiségi “apa” és jövőbeni törzsi ős, de egyben már a törzs szövetségéből kialakult közösség és az első magyar királyi család megalapító hőse is.

A két vers által megnevezett második “ős”, Corvin Mátyás, Árpád ellentettje. Ő a Keletről jövő, “pogány” megszálló törökök ellen harcoló keresztény állam hadviselő királya, az olasz és német reneszánsz értékeinek meghonosítója, a keresztény “Nyugatba” beépülő állami magyarság megteremtője: egy “nyugati” típusú történelmi időbeliség zászlóvivője. Amikor a multietnikus királyság trónjára lépett, elhagyta magyar nemzetiségi családnevét (Hunyadi), és a latin “Corvinus” nevet vette fel. Ez a mindkét vers által felcsillantott szimbolikus aktus még nyilvánvalóbbá teszi kívülállását a nemzetiségi ősiség rendjén és beilleszkedését egy király-hős szerepébe, amely a fölé a társadalmi és nemesi rend fölé helyezi, amelynek új egységét biztosítani hivatott.

A különböző időbeliség és legitimitásmodelleket jelképező metonimikus “apák” – mítosz és történelem, a Kelet és Nyugat közötti hiátus megtestesítői – közötti szakadékot mind a két költemény azzal hidalja át, hogy ezeket az “ősöket” a felvirágzás metaforájával összefogva, a konszolidálódás hőseivé és – csaták, valamint hősi halottak árán – a haza határainak szüntelen kiterjesztőivé teszi meg. Így a haza olyan területként jelenik meg itt, amelynek határait a győztes csatákban elesett, névvel megnevezett hősök teste jelöli ki, akiket névtelen hősök holttestei vesznek körül. A kiontott vér és a bátorság e kollektív testi-lelki adományát a haza földje szintén kétszeresen adja vissza: méltó sírral a halottaknak és kiterjedt, éltető-tápláló térrel az élőknek. Ez az ideális, éltető kölcsönösség a föld-haza, valamint élő és halott, néven nevezett és névtelen “fiai” között meg nem szakadó folyamatosságba illeszti a múltat, a jelent és a jövőt. A Szózat egyenest explicit módon írja le az éltető “anyagcserét” a nemzet testet öltött tere (a haza) és a “magyarok” teste között: a haza “bölcső”, és az a hely, ahonnan “életüket” nyerik; ugyanakkor a magyarok csatában kiontott vére és holtteste újrateremti és termékenyen tartja a haza test-területét. Így tehát a hazafi élő- és holttestével egyaránt a hazának tartozik: “a nagy világon e kívül, nincs számára hely”.

Ez a hazafias-szimbolikus logika tehát összekötő kapcsot teremt a hazafi (élő vagy halott) teste és a haza között. Ezek a metaforikus képek a hazának egy olyan otthon-föld dimenzióját rajzolják meg, amelynek létét szüntelen harcban kell újrateremteni és újonnan megalapítani. A haza körüli képzetkörben tehát egybeszövődik a valóságos és a virtuális otthon, a hazának fiait tápláló élete és lehetséges pusztulása, egy hely képe, amelynek létezése és jövője sohasem teljesen bizonyos.

A haza határainak kiterjesztését mindkét szövegben az azt követő szétszakadottság idejének felidézése követi. Mindkét vers párhuzamban jeleníti meg a külső hódítók által megsebzett haza-test szenvedését, és “fiai” testvériségének szétszakadását, a belső ellenségeskedésben és a hódítóval való cinkosságban. A hazafi itt már nem győzedelmes hős társai között, hanem magányos, hősi áldozat: “rendületlensége”, “akarata” és kiontott vére már nem része a hajdani éltető folyamatosságnak. A benső testvérháborúk “bűnével” szemben testi-lelki áldozata elégtelen ahhoz, hogy a haza területi egységét, termékenységét újrateremtse. Így lesz a hazafiból “száműzött”; neki és leszármazottainak ez a föld kietlen, idegen hellyé válik, ahol hasztalan keresik otthonukat.

Az itt megjelenített magányos, menekülő és saját hazájában számkivetésre ítéltetett hazafi alakja – amit e versekben névtelensége mint az identitás elvesztésének végső metaforája jelez – kétségkívül az a kulcsfontosságú szintetikus képzet, amelyre ráépülhet a titokban és névtelenül a haza földjébe teremtett, “elrejtett testű mártírok”, illetve az idegen földben elhantolt “száműzetésbe menekült hazafiak” egymást kiegészítő emblematikus kulcsalakja, akiket annyi valóságos személy testesít meg e versek születése előtt és után a magyar történelemben. A hazafiak földi maradványainak a magyar történelmet immár egy évszázada kísérő kihantolása, kései hazahozatala és újratemetése mögött úgy tűnik, ezek a képzetek húzódnak meg.6 Ezek a megbékítő rítusok Magyarországon a Szózatban foglalt képzet kollektív megvalósításának jelentésével is bírnak: visszaadják a hazának, a közös sírhelynek az őt éltető hazafiak testét.

A haza-föld és “fiai” közötti éltető kölcsönösség megszakadása és a véres viszályok mindkét versben egy kollektív “nagyszerű halál” képét vetítik a jövőbe, a két egymásba fonódó egység egy időben való megsemmisülését: a haza és a hazafiak együttes pusztulásának, a körkörös folyamatosság, a lét-idő halálos bénulásának a képét.

Itt a külső bántalmak és a belső felelősség együttesen magyarázzák a “hazahazafi” egységének súlyos megsebzettségét, ellentétben néhány később, a trianoni egyezmény után (1920) kialakult haza-képzettel, amelyek a magyar sorsot egyöntetűen balszerencsésnek, a magyarságot pedig ártatlan áldozatnak tekintették. E képzetek az országot “csonka”, “feldarabolt” és “szétszabdalt” entitásként ábrázolják, a hazafiak pedig külső üldöztetés örökösen szenvedő áldozatai.7 A haza-metaforák polifóniájának e történelmileg érthető elszegényítése, leegyszerűsítése és egységesítő áthangszerelése egyetlen regiszterbe, véleményünk szerint strukturális magyarázatot ad e képzetek kisajátítására egy esszencialista, kizárólagosságra épülő nacionalista ideológia által.

A kikristályosodásnak ezen a pontján a két vers szétágazik. A Himnusz elbeszélésének röpte megtorpan a haza-otthon lerombolásának a metaforájánál (“vár állott, most kőhalom”), ami a haza “fiai”, a túlélő honfiak végső elárvulását idézi elő. Ez a kép a két összetartozó, egymásból származó, de egymástól elszakított egység: az otthon-terület és fiai szimbolikus kisemmizettségét és elhagyatottságát sugallja. Ez a kisemmizettség és elhagyatottság úgy jelenik meg, mint isten kiérdemelt haragjának következménye, de egyben a “múlt és jövendő” megbűnhődése. A haza újjáélesztésében immár csak Isten segédkezhet.

Noha a Szózat szintén azt az időt idézi fel, amikor a haza részekre szakadt szét, és amikor a “fiai” közötti testvériség felbomlása az idegen hódítók kezére játszik, ebben a tizenhárom évvel később született versben mégis valamiféle nyitás történik a tragikus magányból a külvilág felé. A magyar hazafiság alapelemét képező kérdés (lenni vagy nem lenni), amely mindkét versben jelen van, immár nem egy isteni bírához szól fájdalmas és magányos párbeszéd során, hanem egy kettős emberi hallgatósághoz. Először magához a “magyarhoz”, majd a “nagy világhoz”, a Nyugathoz mint a “népek hazájához”. Ha a “nagy világon e kívül nincs” a magyar számára hely, a nagyvilág, azaz a már létrehozott hazák világa lehet a magyarok sorsának – velük szolidáris – döntőbírája. A választás lehetősége nyitott, az “ész, erő és oly szent akarat”-nak igazságot szolgáltató közös “jobb kor”, és a népek gyászától körülvett, a belső szakadások “átoksúlya” büntetéséül elnyert “nagyszerű halál” között.

Ez a két vers a magyarság azonosságtudatát nem helyezi sem etnikai, sem törzsi, sem állampolgári alapokra, hanem azt mint szimbolikus közösséget határozza meg: egy külső címzetthez (a Himnuszban Istenhez, a Szózatban a “nagy világ”-hoz) intézett beszéd közösségeként, illetve harcok, gyász és bűnhődés közösségeként (Himnusz), vagy harcok, tettek és hűség közösségeként (Szózat).

Az isteni hallgatóhoz és az emberi közösséghez (“a magyar”-hoz) szóló utolsó versszakok az ima és a szózat formai időtlenségéhez térnek vissza, és ebbe a szakralizált időtlenségbe írják bele az egyszerre régi, ugyanakkor mindig újra és újra felépítendő hazához való hűség időn kívüli követelményét, valamint a segítségnek és ajándéknak tekintett isteni kegyelemért való könyörgést. Ily módon a haza legitimitásának különböző időbeli és történelmi disszonanciái túlmutatnak önmagukon és a magyar lét – bármiféle etnikus meghatározáson vagy állampolgári-társadalmi szerződésen túl – egy sorsközösség, egy elfogadott felelősség közösségének a formáját ölti fel.

A magyar identitástudat ingadozása Nyugat (az állam, a királyság, a kereszténység és az európai értékek átvétele) és Kelet (közelebbről meg nem határozható őshazából, Keletről érkezett, be nem hódolt, harcos, nomád ősök) mint két ellentétes pólus között a történelmi hősök két arcképcsarnokát, kétfajta képi és irodalmi ábrázolását eredményezte, amelyek ellentétben álló vagy egymást kiegészítő szimbolikus egységek együtteseit alkotják, és amelyben az elemek sokszor vándorolnak egyik együttesből a másikba.8 Ezek az örökösen mozgásban lévő egységek – melyeket különböző politikai csoportok szüntelenül kisajátítanak, és amelyek hol a legitimáció, hol a legitimitás megkérdőjelezésének forrásai – régóta a nemzeti identitás konfliktusokkal terhes diádikus felépítésének alapját képezik.

Annak a hosszas és megkérdőjelezhetetlen konszenzusnak köszönhetően, ami a Himnusz és a Szózat szerepe körül kialakult, a két költemény ezen a diádikus logikán kívülre kerül. A Himnuszt és a Szózatot soha nem tudta teljesen kisajátítani egyetlen politikai áramlat sem: e két verset soha meg nem kérdőjelezték, de szüntelenül újraértelmezték; így a legitimitás kimeríthetetlen szimbolikus forrásául szolgálnak, de emellett olyan legitimitásfölöttiséget táplálnak, amely a létező legitimáló rendszerektől függetlenül bármikor sugallhatja a haza szimbolikus újraalapításának tervét. Ez pedig – véleményünk szerint – a magyar történelem és a magyarság ábrázolásmódját teszi lehetővé. Mindez talán megvilágítja az egymást követő különböző törvényrendszerek “hallgatását” a Himnuszról; hogy e szövegnek a legtöbb országgal ellentétben máig sincs hivatalos nemzeti emblematikus státusa.

Ahelyett ugyanis, hogy a két vers elhallgatná vagy egyértelmű egységgé merevíteni azt a sokféle időbeliséget és történelmiséget, amelyre a magyar identitás épült, a Himnusz és a Szózat mindegyiket megjeleníti, méghozzá úgy, hogy azokat az integrációjukból megszülető folyamatosságra fűzi fel. Más szóval, az ősrégi, “Keletről jött” és a “nyugati” állami történelmiség itt annak a harmonikus kapcsolatnak a révén egyesül, amely egy területet, egy földet és annak lakóit egymást kölcsönösen éltető kapcsolatba fűzi össze. A szétaprózódás és a szétszakadás szintén megjelenik a két versben, de értelmét csak a külső erőszak és az endogén felelősséget hordozó belső viszályok között szövött viszony világítja meg. A kiutat nyitott, alternatív jövőkép formájában forgalmazza meg mindkét vers. Kollektív megsemmisülésen vagy egy jobb életen osztoznak majd azok, akik vállalják, hogy azzal a testet öltött tér-idővel azonosulva éljenek, ami itt a “haza”. A “magyarság” mint egy elfogadott és megosztott sors képzete felülemelkedik bármiféle vallási, etnikus, nyelvi és politikai különbözőségen, amely megosztja a magyarokat; ezen ismérvek alapján ez a magyarság-képzet nem tűr meg semmiféle kiközösítést. E sorsközösség és felelősség képe a haza fiai szimbolikus egybetartozásának formájában hidat ver a viszontagságok és az állam megváltozott határai fölé, hiszen történelmileg a határok hol bevontak idegen nyelvűeket (szerbek, horvátok, szlovákok, cigányok, románok stb.), hol pedig, mint például a trianoni egyezmény után, kizártak magyar anyanyelvűeket az országból és az államból. A hazafias kötődésnek ez a viszonylagos területhez nem kötöttsége tehát, melyet a két vers formába ölt, erős visszhangra talál számos magyar család és egyén emlékezetében.

Ezzel párhuzamosan, a helyek, a hősök és az idő múlásának a felidézésével a két vers újraépíti a hazát, a nemzet testet öltött, szimbolikus területét – azét a nemzetét, amely terének egymást követő változásaiban és legitimitásának meg-megszakadásában oly nehezen megfogható. A Himnusz és a Szózat tehát a szó etnológiai értelmében vett tradíció egy modellje: a kulturális múlt sajátos ismerete és újrateremtése, amelyben érzelmileg átélt jelentéshordozó egységbe fonódnak össze a mitikus emlékezet és az emblematikus szimbólumkészlet elemei a történelmi ismeretekkel. És az, hogy a két verset valamennyi magyar ismeri, a határok, a politika és a hétköznapok vonta választóvonalakon túl egyfajta “haza-hálózatot” alakít ki.

Összefoglalva: a magyar történelem és a magyar jövő mindkét vers által megfogalmazott metaforikus újjáépítése egységbe foglalja és újrarendezi a haza képzetének egymással versengő szimbólumait azáltal, hogy a konfliktusokkal terhes történelmi időbeliséget a jóban-rosszban való összetartozás időtlen kapcsolata felé nyitja ki. Így tehát a két vers a történelmi, földrajzi és szimbolikus felaprózódáson túlmutatva visszaad a hazának egy virtuális egységet. Hatalmas kognitív és érzelmi erejük minirítust képező előadásukban bontakozik ki: míg előadásuk tart, ez a virtuális egység átélt egységgé válik.

Ez a minirítus igazi hazafias rítust képez, hiszen az általa megfogalmazott közös hovatartozási kötelék az etnológus szemével nézve viszonylag önálló szimbolikus valóság, amelyet nem lehet a vallásra és a politikára leszűkíteni. Ez a kötelék valóban úgy építi fel saját nyelvezetét, hogy a vallás és a politika szimbólumait használja; születését és fejlődésének állomásait a történész (Kantorovitz, 1984) Európában a vallásos szakralitás királyi, majd állami szakralitássá való átalakulásának tulajdonítja. Amióta létrejött, a vallás és a politika ki akarja sajátítani magának e nyelvezetet; úgy tűnik azonban, hogy a nyelv transzcendálja és magába olvasztja mindkettőt. A hazafias kötődés módja mögött meghúzódó szimbolika természete ugyanis éppenséggel jellegének vegyes és sokoldalú mivoltában rejlik: számtalan kód (konyhai, zenei, öltözködési, történelmi, táji, halotti, hősi stb.), sokfajta kifejezésmód (népi, új-népi, tudományos, köznapi stb.) és belső vagy külső eredetű legitimitás és időbeliség-modell befogadásában és rugalmas összeszerveződésében; mindezek segítségével e szimbolika szüntelenül új kifejezésmódokat hoz létre közös és egyéni használatra, s e kifejezésmódok kölcsönösen befolyásolják egymást.

Úgy tűnik tehát, hogy e sokoldalúságnak a le nem szűkítése és ebből következően az értelmezésnek teret hagyó homályosság paradox módon a hazafias kötődésmód mint a kollektív hovatartozás metaforikus struktúrája minden szimbolikus termékét áthatja. Amennyiben a nacionalizmus merít belőle, azt csupán úgy teszi, hogy “megtisztítja” a köznapi hazafiság sokoldalú, polifon mivoltát, és hogy kiválasztott elemeit az Egy logikájából táplálkozó egységbe merevíti.

Közép-Európa nemzeti himnuszait átfutva (s e gyors áttekintés semmiképpen sem tekinthető elmélyült analízisnek), úgy tűnik, hogy a magyar hazafiság bizonyos szimbolikus elemei részét képezik egy közös, közép-európai hazafias szimbólumkészletnek. Ha befejezésképp most néhány párhuzamot fogunk felidézni, mindössze a hazafias nyelvezet etnológiai megközelítéséhez kívánunk újabb szempontokat szolgáltatni.

Közép-Európa nemzeti himnuszainak összehasonlító vizsgálatával a történész9 bizonyítani tudta, hogy vitathatatlan történelmi párhuzamosság van a nemzetek megalkotásának viszontagságai és problémái között. A kultúrantropológus ezen országok hazafias szimbolikájának hasonlóságában a képzetek, a metaforák, a hazafias ritualizálás jelképeinek és módozatainak közös készletét is látja. Ez a készlet a Közép-Európában minden bizonnyal az egymástól különböző, de gyakran egymásba fonódó nyelvi és etnikai csoportok közötti – vándorkereskedők, kézművesek, kisbirtokosok, papok és költők által közvetített – évszázados interetnikus kommunikációjának köszönhetően halmozódott fel.10 A romantika kora11 e kommunikációnak olyan beszédmódbeli, ikonográfiai és költői változatait kristályosítja ki, amelyek egy nemzetinek gondolt és elfogadott tradíció támpilléreivé válnak. Ez a “nemzeti” kifejezésmód azonban mintha ezután is, továbbra is táplálná az interetnikus hazafias képzeletvilág szimbólumkészletét. Ha ez így van, akkor Közép-Európa országai között közös szimbolikus nyelvet képez, olyan nyelvet, amely túlélte a nemzetállamok modern kori elzártságát; amely nem csupán az országok határait lépi át, hanem az őket szembeállító előítéleteket és konfliktusokat is, még akkor is, ha helyi változatait gyakran használják fel olyan ideológiák alátámasztására, amelyek éppenséggel ezeket az előítéleteket és konfliktusokat szítják.

A cseh nemzeti himnusz első mondatában például “Gde domov muj” (“Hol a hazám”), a haza fogalma a “ház, otthon” metaforájára épül. A kérdő forma ráadásul a hazának mint egy teljesen meg nem fogható, de mindig keresendő és újraépítendő térnek érzelmekkel teli arculatát összegezi. A cseh himnusz folytatása, akárcsak a horvát és szlovák himnusz, a haza területét szimbolikusan a táj éltető és elhatároló elemeinek (folyók, hegyek) érzelmileg hangsúlyozott jelképesítésén keresztül rajzolja meg. A román nemzeti himnuszban, akárcsak a lengyelben, a hősök megnevezésével találkozunk – azokéval a hősökével, akik ott is különböző fajta, de egymást sokszor átfedő legitimitások metonímiái.

A több közép-európai himnuszban meglevő, kétségtelenül herderi inspirációjú vízió, amely előrevetíti azt a lehetőséget, hogy a haza és a hazafiak együtt semmisülnek meg, a lengyel himnuszban is a haza fuzionális képzetét adja. “Lengyelország nem hal meg, amíg mi élünk.” Eredetileg ez az ének a lengyel légiók éneke volt Olaszországban, a napóleoni hadjáratok alatt, olyan korban, amikor Lengyelország valóban megszűnt létezni mint önálló politikai egység. Itt a haza szó szerint úgy jelenik meg, mint ami egy testet alkot a hazafiakkal, mint a hazafiak által szimbolikusan hordozott és táplált anyagtalan terület. A hazafias terület anyagtalanságának eleme, itt szélsőségesen kifejezett képzete koherenciát ad annak a sajátos, sok közép-európai patriotizmusban jelen lévő szimbolikus státusnak, amelyet a nyelv mint anyagtalan hazafias terület gyakran elfoglal, és amelynek megtartása biztosítja a haza földjének fennmaradását és jövendőbeli újraépítését.

E felületes áttekintésből úgy tűnik, hogy nem értelmetlen és nem érdektelen dolog a kollektív identitás legsajátosabbnak látszó szimbolikus jeleire úgy tekinteni, mint amelyek sokszor egy szélesebb interetnikus identitásbeli kifejezésmódból merítenek, de annak bizonyos elemeit kiválasztják és hangsúlyozzák, azokhoz újakat hozzátesznek, és így azokat új meg új, eredeti szintézisbe olvasztják. Tehát ezek az elemek, amelyeket mindenütt sajátnak és sajátosnak gondolnak,12 közkézen foroghatnak, és önmagunk és másokkal való kapcsolataink felépítésének soha meg nem szűnő folyamatában egymás között kicserélődhetnek.

A mű eredetileg megjelent in: Terrain, No 29, 1977, Paris. E változatot fordította Bartócz Ágnes.

1 Ezt a tanulmányt 1990-ben kezdtük el Zempléni Andrással, az ELTE Kulturális Antropológia Tanszékének a támogatásával. Erről egy közös kiadványunk tanúskodik: Antrophologie de la patrie: la patriotisme hongrois, in: Terrain, No 17, 1991, Paris. Az anyag gazdagsága és változatossága, valamint kutatásaink útjai 1993-tól arra vezettek bennünket, hogy munkánkat különböző, de ugyanakkor egymást kiegészítő megközelítéssel folytassuk tovább.

2 A “felkelésmodell” jelentőségét a lengyel és magyar nemzeti tudatban Ernard Michel francia történész Közép-Európa nemzeti fejlődésének szentelt legfrissebb munkájában (1993) több tényezőnek tulajdonítja: a központosító királyságok sokszor idegen és hódító voltával szemben a köznemesség és az arisztokrácia történelmi folyamatosságának, nagyszámú és döntő politikai súlyú jelenlétének e két országban: innen a védekező célú kollektív fegyverviselés és a harc mint szimbolikus és normatív nemesi érték elterjedése a társadalom széles rétegeiben. Az idegen hódítók elleni történelmileg folyamatos harc széles társadalmi legitimitást adott e modellnek: a bitorlók elleni “felkelés” ellenlegitimitását, amely a 18. századtól, a romantika korától kezdve kristályosodik ki mint a nemzet politikai és társadalmi építésének, történetiségének és kohéziójának elsőrendű szimbolikus és pragmatikus eszköze.

3 A L’Homme c. folyóirat a közelmúltban tematikus számot szentelt e rítusnak, melynek elemzését az etnológia mostanáig kissé mellőzte.

4 E fogalom, amely Anderson könyvének a címét adja, a szerző kultúrantropológiai inspirációjú koncepcióját summázza a nemzetről, mint egy olyan kollektív hovatartozási struktúráról, amely a hagyományos, interperszonális és interfamiliáros ismereti kapcsolatokon alapuló közösség gondolati és érzelmi köteléktípusát viszi át egy nagyobb, személyes módon áttekinthetetlen, tehát elvontabb összetartozási egységre (nemzet), azt mint egy “képzelt közösséget” metaforizálva. Anderson nemzetkoncepciója a kultúrantropológia elemző eszközei számára hozzáférhetővé tette a modern, szupralokális, absztraktabb összetartozási formák (mint például a nemzet és annak szimbolikus összetevői) újszerű, a történelmi vagy politológiai megközelítést árnyaló, a “nem hivatalos”, köznapi hovatartozás-metaforák megközelítésére figyelő elemzését.

5 A. Sauvageot: L’hymne hongrois. Nouvelle Revue hongroise, Budapest, 1974, 139–147.

6 A múlt század végétől napjainkig tartó periódus magyar újratemetéseiről és a hazafias temetésekről szóló, nemrégiben elkészült dokumentumfilmjében Zempléni András ezzel a magyarázattal szolgál.

7 Sinkó K.: Árpád kontra Szent István. Janus, VI (1), 45–52.

8 Hofer T.: Construction of the Folk Cultural Heritage in Hungary. Ethnologia Europea, No 21, 145–170; Sinkó i. m.

9 Kis Gy. Csaba (1993) igen érdekes elemzését adja a román, horvát, lengyel, magyar, cseh, szerb és szlovén himnusznak: rámutat bennük a kelet-európai nemzetek történelmi kialakulásában közös “haza” és “nemzet” közti történelmi dilemmára. Rövid eszmefuttatásunk a tanulmányában idézett szövegeken alapul.

10 E feltételezésünk párhuzamos Bartók hipotézisével, mely szerint az archaikus magyar zenei formák a szláv területek felé való elterjedése, valamint az exogén vándor dallamok betörése a magyar népi tradíciókba együttesen egy “kelet-európai nemzetközi népdalt” alakított ki. Ez a folyamat Bartók szerint félnépi és művelt, tradicionálisan mozgékony társadalmi csoportok közvetítő szerepének tudható be (kereskedők, kézművesek, deákok).

11 Mindezek a himnuszok 1790 és 1838 között, a romantika évtizedeiben születtek; valamennyi értékes és ismert nemzeti költő munkája.

12A román himnusz az “ősök” között említi a “Corvinusokat”. A költő itt valószínűleg az erdélyi magyar nemesre, a hódító török ellen folytatott háború hősére, Hunyadi Jánosra és fiára, a későbbi magyar királyra, Mátyásra utal. Ez utóbbit a magyar Himnusz és Szózat említi, s ez jó példa az emblematikus hősök közös elismerésére két különböző és gyakran ellenséges identitás világában.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk