←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Szabó Miklós (1935–2000)

Élt szeptember 22-ig Budapesten egy történész, akinek egyetlen monográfiája sem jelent meg, aki csak a legutóbbi néhány évben tanított egyetemen, főiskolán, s mégsem túlzás kijelenteni: aligha volt szakmájának olyan művelője, akinek hatása mások gondolkodására az övénél nagyobb lett volna. Még nem volt olyan tanár Magyarországon, akinek annyi korábbi hallgatója tevékenykedett egy időben elit értelmiségiként vagy vezető politikusként, mint neki az elmúlt tizenkét évben.

Pedig előadóként nem segítette hallgatóságát, mondjuk ki: többnyire motyogott. Csak ha képes volt az ember az akadályokat leküzdve mondanivalójára figyelni, akkor élvezte okosságát, mindig eredeti látásmódját, iróniáját.

A hetvenes-nyolcvanas években magánlakásokon, egyetemi kollégiumokban tartott szisztematikus és alkalmi előadásain sok százan hallgatták a szovjet és a magyar kommunista pártok, a Szovjetunió, a két háború közötti magyar szellemi mozgalmak történetéről. Ki tudja, hány magánlakáson tartott szemináriumot, s még inkább felbecsülhetetlen, ki mindenki tanult tőle, az Országgyűlési Könyvtár örökös olvasójától, kávézás, kikapcsolódó beszélgetés ürügyén.

Sokak számára elsősorban a történelmi tények, események voltak izgalmasak, amelyekről tőle hallottak először, hiszen ezek nagyobb része a nyolcvanas évek közepéig tabu volt, nem kapott helyet a hazai oktatásban, publikációkban. Előadásaiban, az írásait összegyűjtő két kötetéből és publicisztikájából azonban igazán maradandó az, ahogyan a történéseket, jelenségeket értelmezte. Lenyűgöző képzelőerővel kapcsolt össze egymástól látszólag távol álló tényezőket, kereste a történések ésszerű magyarázatát.

Élete meghatározó élménye az 56-os forradalom volt. Persze mindig tudta, hogy az akkori követelésekből mi vált már időszerűtlenné, mégis kicsit szégyenkező öniróniával emlegette: ő már csak megmarad nagyimristának.

Nincs külön politikus, történész és tanár Szabó Miki. Tevékenységének különböző szféráit harmonikus egységbe fogja, amire azt szokás mondani: homo politicus. Ő azon kevesek egyike, akiknek politikai gondolkodása hatalmas szaktudásra épült.

Harmónia a tevékenységekben, s közben micsoda diszharmónia! Kérlelhetetlen ellenzéki az előző rezsimben, és félszeg, majdnem gyámoltalan civil. Fegyelmezett, precíz kutató, és önpusztító életet élő, olykor lézengő ritter. Legendásan zárkózott, magánbeszélgetésre szinte képtelen ember, és az őt ismerőkben mégis gyengéd szeretetet ébreszt. Történészként és kíváncsi emberként a múlt és a jelen apró, rejtett titkainak, a történések mozgató rugóinak vizslatója, miközben a politikai praxisban a sarkalatos kérdések mellett minden egyebet elhanyagolhatónak tekint.

Arról, amellyel kutatóként foglalkozott, az elmúlt száz év magyar konzervativizmusáról és jobboldali radikalizmusáról, a két háború közötti szellemi mozgalmakról aligha tudott más nála többet. De politizáló emberként is érdekelte a Múmiák öröksége (ez politikai, történeti írásait közzétevő kötetének címe), újjászületése.

A nemzetközi és a hazai kommunista rendszer iránti érdeklődését viszont éppen a politika motiválta. E témának nem lett profi kutatója, de olvasmányaival és nem utolsósorban ismereteinek rendszerezésével, a látható történések mögöttes okainak keresésével e téren is olyan tudásra tett szert, amivel elkábíthatta az Országgyűlési Könyvtár Szabó Miklós Fan Klubját s számtalan kurzusának hallgatóságát.

Úgy látta: az 1989–90-es rendszerváltás után két politikai örökséggel kell megküzdeni: természetesen a Kádár-korszakéval és a Horthy-rendszer halottaiból feltámadt keresztény-nemzeti eszméjével, melynek – ahogy nevezte – nemzetfelfogását kizárólag giccsben képes kifejezni.

Miután a világhoz való viszonyát nem az emóciók, hanem intellektusa határozta meg, abból indult ki: amit a kommunista rendszer hagyott ránk, az nem különösebben izgalmas, struktúrák, beidegződések, rutin, amelyeket idővel majd meghaladunk. Eszméi pedig azért érdektelenek, mert a marxizmus erodált, lepusztult törmelékei. A Kádár-korszak öröksége tehát alig foglalkoztatta, holott nemcsak nem illeszkedett bele az egykori rendszerbe, mert megvetette azt, de vállaltan szemben is állt vele.

Izgatta viszont, hogy milyen politikai szükségletet elégít ki a Horthy-rendszer egzotikumnak ható egykori politikai kultúrájának újjászületése. Érteni kívánta, ami e körül történik, hiszen mindenkinél jobban ismerte ennek a világnak az ideológiáját, a múlt századba visszanyúló gyökereit. Politizáló állampolgárként, történészként és országgyűlési képviselőként is nem érzelmektől, sérelmektől vezérelve, hanem eszével, ismeretei alapján gyűlölte e kurzus felidézésének minden elemét: mitológiáját, nacionalizmusát, antiszemitizmusát, a 90 után többnyire csak sejtetett területi revíziós vágyait, persze az egyházak világi hatalmának újraélesztését s talán mindennél jobban az új motívumként megjelent elemet, a szeretett 56-os forradalom szélsőjobbos átértelmezését, kisajátítását.

Nem egyszerűen alapítója volt a Szabad Demokraták Szövetségének, hanem a laza szerveződésű Hálózat párttá alakulásának egyik legelkötelezettebb képviselője, az alapító nyilatkozat fogalmazója, a rendszerváltás programjának kidolgozásakor a forgatókönyvként működő, a békés átmenetről szóló rész egyik fő ötletadója. Az akkori MDF, a reformkommunisták és mások illúzióival szemben ő, bár 56 neveltje, tudta, programként képviselte, hogy nincs harmadik út: a piacgazdaság az kapitalizmus, a többpártrendszer az nyugati típusú liberális demokrácia. Magyarul: az induló SZDSZ politikai arculatának meghatározó formálója lett.

Akik ott bábáskodtak az alakuló párt körül, azok számára evidens volt, hogy ennek így kell lennie, hiszen többen részben Miki köpenyéből bújtak ki, ideig-óráig látogatták óráit, szemináriumait, és tudták, hogy nála jobban kevesen igazodnak el a magyar közelmúltban és jelenben. Pártalapító szerepe ellenére is maradhatott volna talán főfoglalkozású történész, de a politizáló ember kíváncsisága, a történelemformálás csábító lehetősége őt is beszippantotta.

Évekig ügyvivője és két ciklusban parlamenti képviselője lett az SZDSZ-nek, de mindeközben a szó mai értelmében soha nem lett politikus. Nem csak azért, mert a házi szemináriumok, az úgynevezett repülő egyetem és persze a hivatalos és félhivatalos történészkonferenciák isten tudja, hány szereplése ellenére is megmaradt lámpalázas, orra alatt beszélő előadónak, s esélye sem volt, hogy parlamenti vagy netalántán népgyűlési szónokká váljék. De azért sem lehetett belőle politikus, mert őt a dolog tartalma és nem az eladhatósága foglalkoztatta.

A kommunizmus számára halott volt, a keresztény-nemzeti reinkarnáció viszont nem egyszerűen taszította, de hitte, hogy még a szimbolikus restauráció is ártalmas, hiszen ezek az eszmék a maguk idejében is elválasztották az országot a Nyugattól. Számára az innen eredő veszély lett a kor fő kérdése, így már igen hamar ebben az összefüggésben nézte a napi politikát, az MSZP-vel alakuló viszonyt – szemben az SZDSZ vezetőinek többségével – s a koalíciót is.

Szabó Mikinél szerényebb képviselő nemigen akadt az SZDSZ soraiban. Véleménye az alapkérdésekben természetesen határozott és sarkos volt, de a belső vitákban ritkán szólalt meg. Hát jó – kezdte ilyenkor többnyire mondókáját, akaratlanul is jelezve: sok csacsiságot hallott, nem tud tovább hallgatni.

Szemben az SZDSZ szellemi környezetében meghonosodott szokással, a párt politikájával szembeni fenntartásait, kritikáját soha nem írta meg cikkeiben. Itt is a fő kérdés érdekelte: számára a modern Magyarország az SZDSZ nélkül nem volt elképzelhető. Lehet, hogy nem egészen azt és úgy képviseli, mint ahogyan helyesnek gondolom, lehet, hogy nem egészen olyan, mint szeretném, de gyöngítése bűn. Pártszerűen viselkedem – mondaná, fanyar mosolyával utalva a kifejezés eredetére.

Ilyen magatartásra csak olyan ember képes, mint ő, aki nemhogy túl-, inkább alulértékelte, s öniróniával kezelte saját személyes szerepét, fontosságát. “Nem igényes történészi feladat a »keresztény-nemzeti« történetmitológiát a valódi történelemmel ütköztetni, de talán nem is haszontalan” – írta a történeti és politikai esszéit közlő kötete előszavában. Nem sok hasznomat veszitek, de én legalább nem ártok, mondta 94 elején kérdésemre, miszerint képviselő kíván-e maradni a következő ciklusban. Mert ő pontosan tudta, hiszen ebben is okosabb volt sok mindenki másnál, hogy egy párt működésének milyen immanens törvényszerűségei vannak. Tudta, hogy az intellektuális kvalitás, a szellemi tudományokban való jártasság nem feltétlen konvertálható politikusi erénnyé, s tudta azt is, hogy azok a politikusok, akiknek egy részét tanította, de akik mindannyian járhattak volna hozzá iskolába, egy párt vezetésében, egyáltalán a többpárti, parlamenti politikában olyan erényeket kell hogy felmutassanak, amilyenekkel ő nem rendelkezik, s amilyenekre nem is vágyik.

Sokan vagyunk, akik életének meghatározó része volt Szabó Miklós, léte, munkássága, szelleme, sokszor védtelennek tűnő figurája. Élhetett volna még, de “benne volt” a keserves, fájdalommal terhelt, tehetetlen öregedés veszélye. Neki biztos jobb, hogy hirtelen ment el. Talán más is úgy van vele, mint én: amióta ismerem, olykor hónapokig nem láttam, nem hallottam róla, megvallom, eszembe sem jutott, s magánéletének alakulásáról is elvétve vagy csak utólag értesültem. De amióta tudom, hogy nincs, üresebb a világ, érzem hiányát, és ez most már így is marad.

Pető Iván

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk