←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Hajdu Tibor

Lukács György a Lubjankán

Lukács Györgyről sokat írtak, műveit folyamatosan kiadják, sőt aligha akad más magyar társadalomtudós, aki még életében tucatnyi magyar (és német) regény hőse lett. Mégis maradt életútján néhány fehér vagy inkább homályos folt, s mindmáig ezek közé tartozott 1941. júniusi moszkvai letartóztatásának, két hónapig tartó fogságának története. Csak néhány hónapja jelent meg Moszkvában V. Szereda és A. Sztikalin ismert hungarológusok szerkesztésében az a szerény terjedelmű kötet, amely megvilágítja e sötét epizódot és hátterét, s egyben számos adattal, dokumentummal bővíti ismereteinket Lukács viszontagságos életéről a Szovjetunióban a második világháború előtt és alatt.

Nem kívánok szakszerű méltatást írni erről az érdekes könyvről – megteszik majd ezt Lukács életének és művének kutatói. Csupán néhány tényt, rejtélyt, magatartásformát rögzítenék azoknak, akik majd meg akarják érteni letűnő századunkból azt, amit sokan próbálnak elfelejteni kortársaink közül.

Iratok a KGB levéltárából

Olvasom a Szovjetunió állambiztonsági népbiztosa határozatát Lukács Georgij Oszipovics, moszkvai lakos, Cskálov utca 21, 68-as lakás, magyar nemzetiségű szovjet állampolgár, Németország Kommunista Pártjának tagja előállításáról az NKGB “belső börtönébe”, a Lubjankára. Pontosabban: a határozat ennél bonyolultabb, a bürokrácia akkori szabályai szerint 1941. június 25-én hozta Borscsov őrnagy, az NKGB 2. ügyosztályának főnökhelyettese két tisztjével együtt, jóváhagyta Merkulov népbiztos távollétében helyettese, Iván Szerov június 27-én, az őrizetbe vételt engedélyezte Bocskov államügyész nevében helyettese, G. Szafonov június 28. (1941. június 27: Iván Szerov belép a magyar történelembe. 12 évvel később Merkulovot barátjával, Berijával együtt kivégzik, utóda e poszton hamarosan Szerov lesz. Pár évre rá Lukácsot mondhatni informálisan veszik őrizetbe, ugyancsak Szerov parancsára.)

A hivatott kremlinológusok szerint a szovjet Politbürón pánik, fejetlenség lett úrrá a német támadás utáni napokban. Ha ők mondják, úgy is volt; de a Politbüró által olajozott és irányított gépezet működött, mint azelőtt, mint azután. Ugyanazok, akik a letartóztatási határozatot hozták, külön határozatban intézkednek végrehajtásának módjáról. Nyilván ez volt a szabály, hiszen a megfelelő formanyomtatványokat töltötték ki. Sajátos rangsorban, a határozatot a legalacsonyabb rangú intézkedő: Csornüh alhadnagy hozza, egyes szám első személyben, felettesei határozatával egyetértenek, jóváhagyják, szankcionálják.

Tehát: “átnézve a Lukács Georgij Oszipovics bűncselekményeiről beérkezett anyagokat stb. megállapítottam, hogy az államhatárt illegálisan átlépő magyar kém, az 1940 augusztusában letartóztatott Timár Sztyepán vallomása leleplezi Lukácsot mint magyar kémet, akivel Timár feladata volt titkos jelszó segítségével kémkapcsolatot létesíteni.” (Timár 1941. május 9-i vallomása). “Elrendelem Lukács Georgij Oszipovics Cskálov utca 21., 68-as lakás alatti lakos letartóztatását és a házkutatást. Az előzetes letartóztatás azért szükséges, mert különben megszökhetne a kihallgatások és tárgyalások elől.” (Elképzelhető: az oroszul úgy-ahogy beszélő, külföldi holmit viselő Lukács nyomtalanul eltűnik a moszkvai utcák tömegében. Esetleg átszökik a német hadsereghez.)

A letartóztatást a házkutatási jegyzőkönyv tanúsága szerint június 29-én, egy héttel a német támadás után hajtották végre. (A letartóztatási határozatban a személyi adatok közül azt húzták alá, hogy az Írószövetség német szekciójának tagja). A házkutatásnál jelen volt Lukács felesége és leánya “Jánossy Anna Georgijevna”. A házkutatási jegyzőkönyv szerint apróságok, jegyzetek, igazolványok mellett lefoglaltak államkölcsön-kötvényeket 3900 rubel és két takarékkönyvet 24823 rubel értékben, és egy Royal írógépet, továbbá 12 németnyelvű levelezést tartalmazó dossziét, egyéb leveleket, két teleírt jegyzetfüzetet és egy borítékot jegyzetekkel, 6 németnyelvű könyvet, tucatnyi fényképet. A leveleket, jegyzeteket, könyveket és fényképeket “miután a nyomozás számára semmiféle értékkel nem bírnak”, 1941. július 6-án Minájev állambiztonsági százados rendeletére elégették. Arra nem számítottak, hogy az őrizetesnek valaha még szüksége lehet ezekre – vagy bármi másra.

A házkutatási jegyzőkönyv a törvényesség védelmében két nyomtatott rovatot tartalmaz: a házkutatáskor mit kifogásol a “panaszos”, 1. a házkutatás során elkövetett szabálytalanságot, 2. a jegyzékben nem szereplő elveszett tárgyakat. Jánossy Gertrúd panaszos semmiféle panasszal nem élt. A börtönben vették már el Lukácstól nyugta ellenében óráját, néhány kopek zsebpénzét és veszélyes ruhadarabjait: öv, nyakkendő, cipőfűző, szemüveg. A mellékelt fénykép ritkaság lehet a Lukácsról készültek között: a Lubjanka fényképészénél nem szoktak szemüvegesen megjelenni.

A szó szerinti jegyzőkönyv Lukács első kihallgatásáról július 3-áról kelt. A három és félórás kihallgatás két oldalas “szó szerinti” jegyzőkönyve főleg azt tisztázta, mikor hol élt Lukács a Szovjetunióba érkezése előtt, és utoljára miért éppen Németországban, továbbá milyen politikai hibákat követett el 1929-ben, amikor egy negyedéven át ő irányította a KMP illegális munkáját Budapesten. Lukács készségesen elismerte, hogy nagy hibát követtek el, mikor az OTI (társadalombiztosítási) önkormányzati választásnál nem működtek együtt a szociáldemokrata szakszervezetekkel, sőt fő céljuk éppen ezek megosztása volt. Kérdés, csak ezt tárgyalták az első kihallgatáson, vagy a jegyzőkönyvben nem szerepelnek azok a vádak, melyeket Lukács következetesen visszautasított. A másnapi, negyedikei kihallgatás jegyzőkönyvében is csak politikai tevékenységéről volt szó, többek között 1920-as “ultrabaloldalinak” és később a Blum-tézisekkel elkövetett “jobboldali” hibáinak elismerésével.

A július 6-i kihallgatás jegyzőkönyve már élesebb vádakat tartalmaz:

Pugacsov őrmester: Adatokkal rendelkezünk arról, hogy ön provokátorként működött és informálta a rendőrséget (külföldi tartózkodása idején) a kommunisták tevékenységéről. Felszólítjuk, mondja el, mikor és milyen körülmények között létesített kapcsolatot a rendőrséggel!

Lukács: Sohasem voltam provokátor.

Pugacsov őrmester: Továbbá adatokkal rendelkezünk az ön kémtevékenységéről is, melyet sok éven át folytatott a Szovjetunió ellen, számoljon be részletesen erről!

Lukács: Soha nem folytattam semmiféle kémtevékenységet a Szovjetunió ellen.

Pugacsov őrmester: Hiába állít valótlanságokat és próbálja a felelősséget elkerülni, a birtokunkban levő dokumentumok úgyis leleplezik provokátori és kémtevékenységét.”

Ezzel zárul a 6-i kihallgatás, aznap égeti el Pugacsov őrmester Lukács kéziratait. 12-én születik meg a határozat Lukács letartóztatásáról a bűnösségét bizonyító “dokumentumok” alapján, s erről értesítik az ügyészséget. A következő kihallgatásra már éjfél után kerül sor, a vádak és válaszok változatlanok. Az aznap (13-án) déli kihallgatáson új elem jelenik meg.

Ki volt Rudas László?

– Ismerte Rudas Lászlót? – kérdi Pugacsov. – Mikor ismerkedtek meg?

Lukács részletesen elmondja megismerkedésük történetét 1919-ben Rudassal, aki akkor a kommunista Vörös Újság szerkesztője volt, azt, hogy a bécsi emigrációban csaknem két évig közös lakásban éltek, s hogy azóta nem sok dolga volt vele. A további kérdések, például Lukács ismert kommunistaellenes cikkéről a Szabadgondolatban (a KP-hoz csatlakozása előtt pár héttel), nyilván Rudas vallomásának Lukácsra vonatkozó részein alapultak. Rudast ugyanis Lukáccsal egyidejűleg tartóztatták le, olyasféle koncepció alapján, hogy a két magyar filozófus Hidas Antal költîvel (a kivégzett Kun Béla vejével) és néhány kevésbé ismert magyar társukkal trockista kémszervezetet alakított Moszkvában. Letartóztatásuk Magyarország hadbalépésének szinte másnapján történt.

A történet leggroteszkebb eleme, hogy a frakcióharcokban és az ideológiában ellenkező oldalon álló, egymással többször (s majd később is, az 1949-es “Lukács-vitában”) kibékíthetetlenül vitázó Lukácsot és Rudast közös összeesküvés koncepciójának csokrába kötik. Volt persze már ilyen az előző évek “trockista” pereiben; az új sztálini generációnak kevés affinitása volt az 1917 körüli ideológiai vitákhoz, Lukács és Rudas egymással szoktak vitázni, tehát valamiképpen összetartoznak. Elősegítették ezt az elvtársi feljelentések is (a kötet közöl egyet mutatóba egy nemlétező “csoportról”). Ebből a szempontból jellemző a két vádlott védekezési metódusa. A különben a kortársak által nagyon okosnak ismert Rudas nem holmi moralista s a bajba jutott emigráns ösztönével igyekszik mindent vádlott-társára kenni, azt is, amiről a nyomozó még nem hallott; ez itt a Lubjankán rossz taktika, mert mindenki gyanús, aki él; a kisebb bűnös is megkapja a maga – enyhébb – 10-15 évét.

Lukács egy évtizeden át tanulta barátjától, Landler Jenőtől, az emigráns kommunista ügyvédtől, s oktatta maga is az illegális munkára haza küldötteknek a “hogyan viselkedjünk az osztályellenség bírósága előtt” elnevezésű tantárgyat. Hozzá jól elsajátította a hegeli logikát, s tudta, hol van. Tehát egy rossz szót nem szólt Rudasról (bezzeg mikor e sorok írója békésebb körülmények között kimondta előtte Rudas nevét, nagy vehemenciával kezdte szidni), kerülte ellentéteik említését, tudva: amit “bűntársára” Rudasra mond, az visszaszállhat rá is. Saját, a pártban nyilvántartott elhajlásait viszont önként előadta, azt is, hogy Lenin szerint bizonyos írásainak “semmi közük a marxizmushoz”, tudván, hogy ha nem tőle, megtudják mástól, például Rudastól. Így az őszinteség pozíciójából tagadhatta a hamis vádakat. Ha meg nem is győzhette kihallgatóit és feletteseiket, bizonytalanná tehette őket – ez volt lehetőségei maximuma.

Rudasnak csak egy vallomását közli a kötet, az is elég a fentiek alátámasztására, mégis hiányolnunk kell a többit. “Vizsgálat Lukács György ügyében kötetünk alcíme – íme, így működik a történelmi emlékezet. Lukácsé nagy név, az egész világon (ezt legfeljebb Bunkó Jankó III. kerületi önkormányzati képviselő nem tudja), Rudasra csak egykori pártiskolai hallgatói és a Podmaniczky utca lakói emlékeznek. 1941-ben Moszkvában, a történet helyén-idején mégis fontos volt.

Ki volt Timár István?

A történet tragikus statisztája – nem tudjuk, hogy ki volt. Lukács és Rudas sem tudták, nem is találkoztak összeesküvésük egyetlen bizonyítékával. Neve Lukács 1941. augusztus 5-i kihallgatásán hangzik el először:

Kirillov hadnagy: A nyomozás olyan adatokat derített fel, amelyek leleplezik, hogy ön külföldi felderítő szervekkel áll kapcsolatban. Ön azonban úgy próbál kibújni a felelősség alól, hogy tagadja ezt. Figyelmeztetjük, Lukács, ha nem hagy fel a tagadással, mi fogjuk leleplezni. Ezért még egyszer felszólítjuk, tiszta szívvel mondja el minden bűnét. Válaszoljon.

Lukács: Ismételten kijelentem, hogy külföldi felderítő szervekkel semmiféle kapcsolatban nem álltam. Nem voltam sem kém, sem provokátor, semmiféle bűnös tevékenységet nem folytattam.

Kirillov: Hiába próbál minket becsapni. A nyomozás feltárta, hogy ön a magyar felderítés ügynöke… Ki az a Justus?

Lukács: Erről semmit sem tudok mondani, nem tudom, ki az a Justus…

Kirillov: Ismeri Timár Sztyepán Bojlovicsot?

Lukács: A Timár név Magyarországon meglehetősen elterjedt. Nem emlékszem azonban, hogy lenne Timár nevű ismerősöm. Timár Sztyepán Bojlovicsot biztosan nem ismerek.”

Lukáccsal ezután ismertették Timár 1941. május 9-én tett vallomását.

“Borovszki (a magyar felderítés ügynöke) felszólított, hogy Moszkvába érkezve, ha már bizalmat ébresztettem magam iránt, tisztázzam, milyen úton-módon dobják át a Komintern munkatársait a Szovjetunióból Magyarországra és vissza. Budapestről való elutazásom előestéjén, körülbelül a múlt év július 26-án ismét találkoztam Justusszal (trockista, a magyar rendőrség titkos ügynöke) és Borovszkival…”, akik együtt igazították el feladatairól. “Justus ez alkalommal közölte, hogy Rudas nyilván a Marx–Engels–Lenin Intézetben dolgozik, mindenekelőtt vele lépjek kapcsolatba, mivel rajta keresztül könnyen kapcsolatba léphetek Lukáccsal…”, akit a magyar rendőrség 1939 végétől nem tudott már elérni.

“Justus engem arra utasított, hogy ha bármelyikükkel találkozom, közöljem, tőle, Justustól érkeztem és igazoljam ezt a következő jelszóval: »A magyarországi francia független kommunista párt vezetőitől jöttem«”.

Timár Istvánt beismerő vallomása alapján, anélkül, hogy Lukáccsal vagy Rudassal szembesítették volna, 1941. július 6-án a hírhedt Ulrih hadbíró-tábornok elnökletével ülésező különbíróság halálra ítélte, és kivégezték.

Sem a kötet összeállítói, sem a recenzens nem tudják, ki volt Timár. Nem lehetetlen, hogy a magyar rendőrség ügynöke, ismerünk hasonló kísérleteket, de ez ellen szól fiatal kora és más körülmények is: egyéb valótlanságok mellett azt vallotta, hogy kétszer volt itthon letartóztatva, de a rendőrségi kimutatásokban nem szerepel. Életkora lehetővé tesz egy másik feltételezést. A magyar–szovjet határ 1939-es létrejötte után számos baloldali fiatal, a katonai behívást elkerülendő, inkább átszökött a kárpáti határon. A merész vállalkozás sokaknak sikerült, egyesek visszatértek a háború után, mások nem… közéjük tartozhatott az 1918-ban született Timár István orvosi műszerész is. Ha így volt, a megrémített fiatalember nyilván azt vallotta, amit kívántak tőle.

Justus Pál ismert szociáldemokrata a harmincas években, de Lukács, aki 1930 után nem állt kapcsolatban a magyarországi mozgalmakkal, ha talán látta is cikkeit, nem emlékezett nevére. Justus Párizsban kapcsolatba került trockista körökkel, ám hazatérve ilyeneket nem is találhatott. Moszkvában azonban trockistaként tartották számon: ezt bizonyítják a Rajk-perben ellene emelt (hasonló) vádak és elítéltetése. A fantasztikus jelenet elképzelését, amint sokdioptriás szemüvegén át marcona rendőrtisztekkel együtt instruálja a Moszkvába induló kémeket, az olvasó fantáziájára bízzuk.

Hogyan szabadult ki Lukács a Lubjankáról?

A kötet közli a szabadító határozatot, de indokai nincsenek egyértelműen tisztázva. Formailag ezt a határozatot is beosztott tisztek hozták, arra hivatkozva, hogy Lukács állhatatosan tagadja a vádakat, Timár vallomását a magyar rendőrség provokációjának tartja. A KGB tisztjei konstatálják: “az eljárás során nem kerültek elő kiegészítő adatok, melyek bizonyítanák Lukács G. O. bűnös tevékenységét, Timár Sz. B. őt leleplező vallomásai általánosságokra korlátozódnak, nem eléggé meggyőzőek és bizonyító erejűek, továbbá figyelembe veendő az a körülmény, hogy a Timár Sz. B.-re vonatkozó ítélet végrehajtásra került, minek következtében szembesítésük nem foganatosítható.” A határozattal egyetért a tisztek főnöke, Fedotov 3. osztályú állambiztonsági komisszár, bal felső szélére rávezetve:

“Jóváhagyom.

A Szovjetunió belügyi népbiztosa

Az állambiztonság vezérkomisszárja Berija 1941. augusztus 23-án”

A határozat elég ahhoz, hogy Lukács elhagyja a Lubjankát, és őrizet nélkül kilépjen a Dzerzsinszkij-térre, de nem magyarázat. Olyan vallomást, mint Timáré, százat produkálhattak volna, képtelenségét a vádlott kezdettől bizonyította – mint a letartóztatás, úgy a szabadon bocsátás igazi oka is tisztázatlan. A kötet közli Lukács feleségének 1941. július 8-án kelt beadványát Molotovhoz, nyilván emigráns társai ajánlották, hogy hozzá forduljon. Molotov megkapta a beadványt, s bár e napokban a róla elnevezett koktél kipróbálásával és népszerűsítésével volt leginkább elfoglalva, minden kommentár nélkül átküldte a KGB-nek, ahol nyilván figyelmen kívül hagyták.

A kötet szerkesztői elfogadják Rákosi Mátyás verzióját, aki emlékirataiban azt állítja: Lukács és Rudas letartóztatása olyan megdöbbenést keltett a (még szabadon járó) magyar emigránsok között, hogy ő vette magának a bátorságot, és felhívta telefonon Beriját, ami nagy hiba volt – Berija durva, fenyegető hangon utasította el. Úgy vélem, Rákosi számára is nagy volt a tét. Vezéri tekintélye forgott kockán, s ha ebben a fontos és képtelen ügyben sem tud segíteni, azzal azt demonstrálja: nem sok szava van a Kremlben vagy a Kominternben. Dimitrovhoz fordult, ezt Dimitrov a kötetben idézett naplójegyzetei is alátámasztják. Dimitrov eljárt Sztálinnál, látható eredménnyel. Rákosi Varga Jenőre hivatkozik, aki figyelmeztette: Berija ezt nem bocsátja meg neki.

Lukács Taskentben.

A kötet tartalmazza még Sztikalin részletes vázlatát Lukács útjáról és művéről, amit bizonnyal sok orosz olvasó fog haszonnal forgatni, s még számos, eddig ismeretlen dokumentumot Lukács tevékenységének moszkvai periódusáról. Ezek remélhetőleg megjelennek magyarul, itt csak egy jellemző epizódot ragadnék ki. Szabadulása után Lukácsot más emigránsokkal együtt Taskentbe, “a bőség városába” evakuálták. A kötet közli onnan Rákosihoz írott leveleit. Ha a fentiek bizonyítják, milyen bátran tudott viselkedni, ha az volt célszerű, e levelek azt példázzák: meg is tudott alázkodni, ha munkája, küldetése ezt kívánta.

Nem köszönőlevelek ezek – amit megköszönhetett volna, arról nem volt tanácsos írni. Viszont nemcsak a címzett, a cenzor is megtudhatta orosz nyelvű leveleiből, milyen bőkezűen gondoskodik róla az üzbég kormány: feleségével saját kétszemélyes szállodai szobát kaptak, ellátásuk kitűnő, “csaknem olyan, mintha egy üdülőben élnék”, a MOPR (Vörös Segély) “igazi atyai figyelemmel” segíti az evakuáltakat. (A szállóból hamarosan “saját házába”, üzbég agyag-házikóba költözhetett.) Rákosi kérésére elvállalta, hogy mint pártbizalmi beszedi a tagdíjakat a Taskentben és környékén élő magyar párttagoktól – eredményes “pénztárosi” működéséről és a bevételről rendszeresen elszámol, bár megjegyzi, hogy a magyarok többségének alig van rendszeres keresete, de ez sem akadály. Az sem akadályozza meg a háborús propagandacikkek rendszeres írásában, hogy könyvtár, irodalom nem áll rendelkezésére, s így “fejből” kell dolgozni.

Ez az egyetlen kifogása a különben nagyszerű taskenti élet ellen – ezért sürgeti Rákosit, intézze el, hogy visszatérhessen Moszkvába, ahol a könyvtárak közelében még többet segíthetne, természetesen feleségével, aki mint titkárnő nélkülözhetetlen számára. Addig is kéri Rákosit, helyezze el cikkeit a központi sajtóban. 1942 júniusában térhetett vissza Moszkvába – a kétszobás komfortos lakásba, a munkához, az “ifjú Hegelhez” és a légitámadásokhoz – néhány kilométerre a német fronttól.

Beszedi na Lubjanke. Szledsztvennoje Gyelo Györgya Lukacsa. Összeállította V. Szereda és A. Sztikalin. Moszkva, 1999, RAN Insztyitut Szlavjanovegyenyija. 259 oldal.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk