←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Kommentár

1

Két történelmi személyiség, Lukács György (1885–1971) és Kádár János (1912–1989) indulatos levélváltása elégséges oknak tűnik ahhoz, hogy csaknem három évtizeddel a történtek után visszatérjek életem egyik legdrámaibb eseményére, a Haraszti Miklóssal 1971 februárjában és márciusában folytatott huszonöt napos éhségsztrájkra. Lukács, aki akkor már tudta, hogy halálosan beteg, többször interveniált érdekünkben. Tudunk erről, és utólag valószínűnek tartottuk, hogy közbenjárásának is köszönhettük akciónk sikerét: a rendőri felügyelet feloldását. Ez is volt a célunk: vele és a többi megszólítottal a nem létező nyilvánosságot akartuk pótolni, a titkos ügymenet felfedésével igyekeztünk nyomást gyakorolni.

Az előzmények, amelyeknek következtében a két fél engem és Haraszti Miklóst egybevágóan és pejoratív módon maoistának minősít, nem Haraszti múltjával, hanem az enyémmel függenek össze. Haraszti lazán – egyetemi barátságokon keresztül – kapcsolódott ahhoz a diákcsoporthoz, amely a hatvanas évek közepétől az ELTE-n, az MKKE-n, a Műszaki Egyetemen és a Képzőművészeti Főiskolán fejtett ki többé-kevésbé nyílt propagandatevékenységet. Ennek látható célja az volt, hogy a lagymatag KISZ-nél tevékenyebb szolidaritást mutasson az Egyesült Államok ellen harcoló Vietnam iránt. Létrehoztak egy Szolidaritási Bizottságot, amely hol engedéllyel, hol pedig engedély nélkül szervezett tüntetéseket, s ezért az egyetemi KISZ 1966 decemberében feloszlatta, vezetőit pedig frakciós tevékenység vádjával kizárta a szervezetből, közülük kettőt, Pór Györgyöt és Haraszti Miklóst az egyetemről is, és rendőri felügyelet alá helyezték őket.

A vietnami és egyéb akciókat (pl. a görögországi katonai puccs elleni engedély nélküli tüntetést 1967. május elsején) egy szűkebb konspiratív csoport irányította – amelynek én tagja voltam, de Haraszti nem, s amely önmagát 1967. novemberi röplapján “Magyar Forradalmi Kommunisták Csoportjaként” jelölte meg. Ugyanebben az időben kidolgoztak egy 36 pontból álló Programfelhívást, amelynek 34. pontjában kimondták, hogy céljuk a “revizionista, burzsoá-bürokrata rendszer erőszakos megdöntése” és egy kínai típusú szocializmus megvalósítása Magyarországon.

A mintegy 10-12 főt számláló, kettős tagolású “kemény mag” Pór révén informális kapcsolatot tartott fenn egy hasonló irányzatú görög emigráns szervezettel, általam pedig az MSZMP irányvonalát ultrabalos álláspontról bíráló írókkal és művészekkel. Kisugárzása létszámánál nagyobb volt, amit leginkább az 1968. január végén beindult rendőri eljárás során beidézett tanúk magas száma (50-60 fő) bizonyít.

Az 1968 májusától júliusáig tartó összeesküvési perben a súlyos vád ellenére viszonylag enyhe ítéletek születtek: a fővádlottat két és fél esztendei, szigorított börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélték, s rajta kívül csak három személynek kellett ténylegesen bevonulnia a börtönbe. A többiek szabadságvesztését (hét és kilenc hónap közötti büntetéstételeket), így az enyémet is, három év próbaidőre felfüggesztették. Keményebbek voltak a kevésbé látványos mellékbüntetések: az egyetemről való kizárások, állásvesztések és publikálási tilalmak. Ezenfelül a BM számos résztvevőt még évekig “utókezelésben” részesített, azaz okkal, ok nélkül becitált és fenyegetett. Pór György a szabadulása utáni folyamatos zaklatás elől 1975 májusában kivándorolt, magyar állampolgárságától megfosztották, és legközelebb 1988-ban léphetett be az ország területére.

Harasztit a maoista ügyben még tanúként sem hallgatták ki, rendőri felügyeletét 1968 januárjában feloldották, s ugyanazon évben az ELTE filozófiai karára is visszavették. Őt a Pór-féle csoporttól személyes konfliktusokon túl az választotta el, hogy ideológiailag nem volt doktriner, az akciót fontosabbnak tartotta az eszménél, a konspirációt mint módszert pedig elvetette. Magatartásban és mintakövetésben nyugatibb volt nálunk: jobban vonzotta Guevara antibürokratikus újbaloldalisága és a latinos vérmérséklete, mint teszem azt, Lenin elvszerűsége, de még erősebben hatott rá a Mahatma és Martin Luther King polgárjogi gondolatvilága, valamint tőle hallottam először David Thoreau-ról, aki szerint “tisztességes embernek rendőrállamban börtönben a helye”. Az éhségsztrájk-akcióval voltaképpen Thoreau-t alkalmazta a speciális magyar viszonyokra, és ezt az erőszakmentes ellenállást szerette volna nálam is kierőszakolni.

2

A szétvert maoista csoport egyes tagjai most Haraszti társaságát keresték, hogy rajta és az ő egyetemi kapcsolatain keresztül folytathassák – zömükben már 1968 nyarán és őszén búcsút intve a maoizmusnak – az agitációt a diákok között. A világnézeti hátteret immár a nyugati diákmozgalmak anarchizmusa, Che Guevara forradalmi elmélete, gyakorlati szinten pedig az egyetemi önigazgatás és a munkásfiatalok integrációját szorgalmazó studium generale-mozgalom alkotta.

Az újbaloldali fiatalok elméleti tevékenysége elég alacsony ismeretszinten zajlott, hiszen a megfelelő irodalomhoz alig lehetett hozzájutni. Befolyásuk határát az egyetemen és a fiatal értelmiségiek között egyfelől a náluk jóval tájékozottabb ifjúlukácsisták (Bence György, Kis János és körük), másfelől a népiek (Utassy József, Oláh János, Mezey Katalin és többiek) vonták meg, akik Illyés Gyulát, de talán még inkább Nagy Lászlót tekintették vezércsillaguknak.

Az említett áramlatok egyike sem tagadta a kollektivizmus elvét, a “Lukács-unokák” azonban demokratikusabbnak, a népiek nemzetibbnek, az antibürokratikus újbaloldaliak pedig spontánabbnak, forradalmibbnak szerették volna látni a társadalmat. Közös jellemzőjük az volt, hogy politizáltak ugyan, de senki sem közvetlenül, hanem az egyetlen legálisan hozzáférhető közeg, a kultúra révén. A tekintélyellenesek befolyási övezetéhez tartoztak a vonalas politikai dalmozgalomról levált radikálisabb csoportok (Gerilla, Monszun együttes) és amatőr színjátszó körök (Orfeó, majd Studió K), a népiek égisze alatt pedig a későbbi táncházmozgalom kezdeményei alakultak ki.

Ebben az ígéretes, feszültségekkel teli időszakban köztem és Haraszti között egyfajta koalíció jött létre. 1968 és 1970 között diákszállókban, gimnáziumokban, a pesti Pinceszínházban, vidéki művelődési házakban, sőt időközben bevonult barátaink révén laktanyákban is többedmagunkkal felolvasóesteket tartottunk, s mintegy a verseket kiegészítendő politikai nézeteinket is meglehetősen szókimondón tálaltuk fel. Főtémánk a helyzetből adódóan Csehszlovákia megszállása volt, amelyet, anélkül, hogy a “prágai tavaszt” elfogadtuk volna, elítéltünk, de sokat értekeztünk a közvetlen demokráciáról és a szocializmus bürokratikus eltorzulásáról is.

3

Ennek az időszaknak speciális varázsát az az élmény adta meg, hogy e fiatal közönség körében érdekesek és hitelesek vagyunk. Maoista rossz hírünk, amely a fejében káderlapokat hordozó harmincasokat talán zavarta, a huszon- és tizenéves nemzedéket teljesen hidegen hagyta: nekik minden megfelelt, ami egy kicsit is különbözött a hivatalosan propagált “hétköznapi forradalmiság” eszmekörétől. S amikor Pór György a börtönből szabadulva 1969. szeptember végén ellátogatott a “Gerilla” koncertjére, és végigment a Fővárosi Művelődési Ház nézőterének széksorai között, afféle terézvárosi Guevaraként fogadták. Ez a publikum nem az eszmék “helyességét”, hanem az értük letöltött másfél esztendőt tekintette mértékadónak.

Ernesto “Che” Guevara, “a szakállas doktor” (Haraszti aposztrofálta így egy dalában) amúgy is szálka volt a párt szemében. “Bolíviai naplóját” a Magvető csak zárt kiadványként, háromszáz számozott példányban jelentethette meg. Afféle szocialista Bolivarként egész Latin-Amerikát akarta felszabadítani az amerikai uralom alól egy nemzetközi forradalomban, amelynek résztvevői önmagukat szükség esetén “hideg, gyilkoló géppé” változtatják.

Ezt a felfogást Szirmai István, az MSZMP ideológiai titkára 1967-ben mint “a marxizmussal szemben álló antihumanista teóriát” utasította el. Ami az antihumanizmust illeti, ha eltekintünk Szirmai pártjának 1956 utáni gyakorlatától, a bírálatban talán volt is valami megszívlelhető. Egyfelől. Másfelől azonban a harmincnapos, számunkra elérhetetlen nyugati utazásból hazacsempészett T-shirtökről melankolikus Krisztus-arc nézett ránk, amely fölöttébb üdítően különbözött Biszku Béla vagy Apró Antal fizimiskájától. Guevara karizmája nemcsak a szélsőbalos anarchista Ladányi Mihályt ihlette versre, hanem a népi és ötvenhatos Csoóri Sándort is. Aki pedig a hatvanas-hetvenes évek fordulóján guevaristának vallotta magát, az az ifjúság körében automatikusan “jó fejnek” számított. Néhány évvel később, az 1972-es márciusi diáktüntetés egyik – egyébként jobboldali nacionalistaként elítélt – vádlottjától a BM külön rossz néven vette, hogy cipőtalpára bicskával bevéste a “Che” nevet.

4

Haraszti 1969 decemberében “Che hibái” címmel szatirikus verset közölt az Új Írásban. A költemény mintegy parodisztikusan összefoglalta a kelet-európai funkcionáriusok Guevarával szembeni kifogásait. A válasz úgyszólván postafordultával érkezett: Hajdú Ráfis, a Népszabadság fiatal kritikusa 1970. január elején kolumnás cikkben utasította vissza a Haraszti és más, meg nem nevezett “ultrák” által képviselt, úgymond “parttalan demokráciát” és “forradalmi aszketizmust”, amely “tragédiához vezethet”.

Hajdú Ráfis következetesen elhallgatta az általa támadott vers szerzőjének nevét, Harasztit csak “ifjú költőként” emlegette, és ez cikkének félhivatalos jelleget kölcsönzött. Mindazonáltal a Népszabadság akkor még lehetővé tette, hogy Haraszti válaszoljon a támadásra, majd a vitát ugyanazon, január 24-i számában a kritikus viszonválaszával lezártnak nyilvánította. Ekkorra azonban már az AP Hírügynökség, a Le Monde és a Süddeutsche Zeitung is publikálta a magyarországi Guevara-vitát. A müncheni lap egyenesen összekapcsolta a Hajdú–Haraszti vitát a Prágában Petr Uhl baloldali diákvezér ellen indított perrel, s a két eseményt összefoglaló tudósításának az alábbi blikkfangos címet adta: “Maóval és Guevarával Kádár és Husák ellen.”

E kisebbfajta szenzáció csábította Wolfgang Dern nyugatnémet újságírót Budapestre, hogy riportot készítsen az ifjúság hangulatáról. Elég hamar megtalálta Harasztit, aki vállalkozott az interjúra. Dern előkészítő beszélgetésre az Astoria halljába invitálta. Vele mentem, részben, hogy tolmácsoljak, részben és még inkább, hogy visszafogjam esetleg túl radikális megnyilatkozásait. A műfaj – interjú nyugati tévériporternek – teljességgel új volt számunkra, mint mindazok számára, akiket Dern felkért. Többen vissza is léptek, mert túl kockázatosnak tartották ezt az engedélyezetlen nyilvánosságot.

Az interjút végül Haraszti lakásán készítették, s tartalmát tekintve valószínűleg elég ártalmatlan volt – tolmácsi szerepkörömmel visszaélve még a nyugatnémet újságíró kérdéseit is mérsékelni igyekeztem. Másnap reggel hatkor mégis két rendőr jött értem, autón bevittek az Izabella utcai kapitányságra, és különféle fenyegetésekkel rá próbáltak venni, hogy Harasztit az interjú visszavonására késztessem. A fenyegetés nem volt alaptalan, hiszen akkor még az 1968-as büntető ítélet hatálya alatt állottam, s a bíróság bármikor elrendelhette, hogy leüljem a felfüggesztett hét hónapot. Ha az én interjúmról lett volna szó, bizonnyal engedtem volna az unszolásnak, Haraszti nevében azonban nem ígérhettem semmit, és arról meg voltam győződve, hogy akkori legjobb barátom – joggal – árulásnak tartaná, ha az interjútól való visszalépésre biztatnám.

5

Ez az interjú lehetett a már régóta fontolgatott belügyi eljárás kiindulópontja, mert a BM a nyugati kapcsolattal riogathatta leghatásosabban az apparátust. Mindazonáltal a Dern-ügy körüli izgalmaink hamar lecsillapodtak. Március végén közzétették a felszabadulás huszonötödik évfordulójához időzített amnesztiarendeletet, amely rám annyiban vonatkozott, hogy törölte az egy évnél alacsonyabb felfüggesztett börtönbüntetéseket. A leülendő hét hónap Damoklesz-kardja elhárult fejem fölül. Továbbra is részt vettünk irodalmi összejöveteleken, és Haraszti egyetemi aktivitása sem csökkent. Jobbára a Magvetőtől kapott fordításmunkákból éltem, és Kardos György szerződés alatt álló második verseskötetem megjelentetését is kilátásba helyezte.

Bizonyos jelek mégis arra vallottak, hogy nincs okom a túlzott biztonságérzetre. 1970 májusában, a Corvin moziban tartott díszbemutatón nekem kellett volna a háttérből szinkrontolmácsolnom a “Felszabadítás” című ötrészes szovjet filmeposz első darabját. Nem sokkal az előadás kezdete előtt a Hungarofilm illetékese szörnyű zavarban közölte velem, hogy más tolmácsot fognak alkalmazni, mert túl halk a hangom. A honoráriumot természetesen kifizetik.

A másik jelzés is munkaügyben ért. Még márciusban felkért a Hungexpo, hogy feleségemmel, Rimmával együtt tolmácsként vegyünk részt az egy hónapos moszkvai magyar népgazdasági kiállításon. Ennek az ajánlatnak különösen örültem, mert azt reméltem tőle, hogy diákéveim helyszínére visszatérve kivonhatom magam a politikai forgalomból, és mire ismét Pesten leszek, a BM (és titkon reméltem, Haraszti is) megfeledkezik rólam. A moszkvai kiállítás ügyében tucatnyi levelet kaptunk a Hungexpótól, számomra szolgálati útlevelet kértek, és már a vásári egyenruha próbáján is túl voltunk, amikor május 15-én expresszlevélben értesítettek bennünket, hogy az én közreműködésemre “létszámcsökkentés miatt” nem tartanak igényt. Erre feleségem is visszavonta a részvételét. Nyilvánvaló volt, hogy az állambiztonsági szervek tiltották meg alkalmazásomat.

Ugyanazon napnak az estéjén, amikor a Hungexpo visszalépéséről szóló levelet átvettem, Haraszti anyja telefonált, hogy fiát többórás házkutatás után őrizetbe vették, és államellenes izgatás alapos gyanújával eljárást indítottak ellene. Három napig tartották benn. Az izgatás egyfelől az ELTE 1969-es kari gyűlésének megszervezése lett volna, másfelől az, hogy Haraszti irodalmi estek keretében szidalmazta a prágai bevonulást.

Legalább hatvan-hetven tanút hallgattak ki, köztük természetesen engem is, és tonnányi jegyzőkönyvet gyártottak. Végül azonban az eljárás vádemelés nélkül, ügyészi figyelmeztetéssel zárult. Ám ez is elég indok volt arra, hogy Harasztit közvetlenül diplomája előtt, immár másodszor kizárják az egyetemről, és ez történt öccsével, Péterrel is, akinek a házkutatáskor elkobozták egy szatirikus irományát, amelyben egyéb nyalánkságok között a “Kádár hüje” mondat is szerepelt – a j betűt Péter stíluseszköznek szánta.

Már éppen sebeinket kezdtük volna nyalogatni, amikor június 6-án “meghallgatásra” idéztek a VI. kerületi rendőrkapitányságra. Közölték velem, hogy ezúttal nem a Haraszti-ügy érdekli őket, hanem az én magatartásomat kívánják górcső alá venni. A legkülönbözőbb dolgokról érdeklődtek, olyasmiről, hogy ki látogatja irodalmi estjeinket, mit mondtam a kalocsai laktanyában tartott felolvasás alkalmából, de az volt az érzésem, hogy válaszaim nem igazán érdeklik őket.

Legfurcsább kérdésük arra vonatkozott, hogy milyen tiltott könyvet kértem én ki az Országgyűlési Könyvtár olvasótermében. Valóban sok könyvet olvastam ott, mégpedig nem műveltségem gyarapítása végett, hanem a fordításmunka velejárójaként. Egyebek között Ojzerman szovjet filozófus Metafilozófia című monográfiáját fordítottam valaki helyett “négerben” a Kossuth Kiadónak. Ebben rengeteg Marx-, Engels-, Lenin-, Hegel-, Kant- és más idézet volt, amelyeket, ha az idézett művek már megjelentek magyarul, az autentikus változatból kellett beemelni a fordításba. De hogy mi lehetett az a tiltott könyv, amelyre kihallgatóm kíváncsi volt, arról fogalmam se volt. Ekkor a kihallgatóm az asztal túlsó feléről átjött az innensőre, és fölém hajolva, mint valami rossz krimiben, feltette az obligát rendőri “körösztkérdést”: “Mond magának valamit ez a név – Schopenhauer?”

6

Néhány nappal később, június 9-én hajnalban újabb idézés vert fel álmomból: ebben felszólítottak, hogy délelőtt tizenegy órakor jelenjek meg a BRFK igazgatásrendészeti osztályán, a Népköztársaság útja 12. szám alatt. Halvány sejtelmem sem volt, hogy mit akarhatnak már megint. Feleségemmel együtt mentünk oda. Némi előszobázás után rendőrorvosi vizsgálat következett. Ez annyiból állt, hogy megmérték a vérnyomásomat, és megkérdezték, szenvedek-e valamilyen akut betegségben, különös tekintettel a szívbajra. Megnyugtató nemleges válaszomra azután haladéktalanul Faludi György rendőr alezredeshez vezettek, aki kihirdette előttem a BRFK, egyébként dr. Prágai Viktorné őrnagy által jegyzett határozatát, amellyel Budapest területén rendőri felügyelet alá helyeztek. Abban a pillanatban értettem meg, hogy a néhány nappal korábbi komédia egyetlen célt szolgált, nevezetesen, hogy eljárási keretbe foglalja a refet.

Persze valószínűbb, hogy abban a pillanatban épp ez az összefüggés nem is fordult meg a fejemben, már csak azért sem, mert rengeteg új információhoz jutottam szabadságom adott fokát illetően. Megtudtam, hogy a határozat értelmében este kilenctől hajnali öt óráig nem hagyhatom el a lakásomat, a fennmaradó időben nem járhatok összejövetelekre, nyilvános szórakozóhelyekre, Budapest területéről nem léphetek ki, ezzel szemben köteles vagyok minden vasárnap reggel kilenc órakor jelentkezni a legközelebbi rendőrőrsön, maga a hatóság pedig a kijárási tilalom alá eső időben bármikor megjelenhet, hogy otthonlétemet ellenőrizze. Igaz, ehhez a lépéshez egyetlenegyszer folyamodtak: az október 22-éről 23-ára virradó éjszakán, hajnali negyed háromkor.

Legfájdalmasabban a tiltó rész d. pontja érintett, amely szerint lakásomon nem tarthatok távbeszélő készüléket. Mindössze két héttel korábban lettem – ötévi várakozás után – a 120-503-as hívószám boldog tulajdonosa. Különös, jelképes kegyetlenségnek éreztem, hogy a posta illetékes munkatársa már aznap délután megjelent lakásunkban, és egy hatalmas ollóval – vagy csak én láttam annak – elnyisszantotta a telefonvezetéket, és kövér szerelőtáskájában magával vitte a készüléket. Két hónap múlva Darvas József közbenjárására visszakaptam a telefont, azzal az indoklásban foglalt fenyegetéssel, miszerint “kifogásolt magatartásának negatív irányú változása esetén a kedvezményt az illetékes rendőrhatóság vezetője visszavonhatja”. Dehogy vonták vissza: arra a vonalra nekik is szükségük volt.

Különben még egy részleges sikert értem el. A ref eredeti indoklása szerint az intézkedést “korábbi és jelenlegi ellenséges tevékenységemre” hivatkozva, valamint “további aknamunkám megakadályozása érdekében” hozták. Ez formai hiba volt: korábbi ellenséges tevékenységemre az amnesztia már fátylat borított. Fellebbezésemre ezért megváltoztatták, ha nem is a döntést, de legalább az indoklást: most már csak “a népi demokratikus államrendre aggályos tevékenységének korlátozása, illetve államellenes bűncselekmények elkövetésétől való visszatartása érdekében” foganatosították a rendszabályt.

Pontosan egy hónappal a velem közölt határozat után, július 9-én Haraszti Miklóst is rendőri felügyelet alá helyezték, 1966 óta másodízben. Igaz, neki este tíz órától kezdődött a kijárási tilalma, mert ekkor már a Vörös Csillag Traktorgyárban dolgozott marósként, és a délutáni műszakból nem érhetett volna haza kilenc órára. Egyébként eredetileg azért ment a gyárba, mert attól tartott, hogy közveszélyes munkakerülés miatt internálják, de később ebből az epizódból született meg 1973-as perének tárgya, a “Darabbér” című riportkönyv.

Az azonos bánásmóddal mintegy egymáshoz láncoltak bennünket, és ez a körülmény nagyon megterhelte eredetileg önkéntes irodalmi-politikai koalíciónkat. Most derült ki igazán, mennyire eltérő, sőt ellentétes természettel áldott meg bennünket a sors. Haraszti büszkén vállalható erkölcsi helyzetként, nagyszerű konfrontációs lehetőségként élte meg a refet, én iszonyú szégyenként és megaláztatásként.

7

Egy késő nyári estén a Bajcsy-Zsilinszky úton sétáltunk a feleségemmel, és hirtelen kedvünk szottyant bemenni az esti hatórás mozielőadásra – ha jól emlékszem, az “Eper és vér”-t adták a Toldiban. Lakásunk a legkényelmesebb ütemben is tíz perc alatt elérhető lett volna, a kilenc órai hazatérési kötelezettséget tehát semmi sem fenyegette. Csakhogy a Toldi mozi nyilvános helynek számított. A belső gátláson hamar túltettük magunkat. Rimma bement a kasszához és megvette az ötödik sorba szóló két jegyet. Az előző előadás közönsége már kifelé igyekezett, és mi éppen besodródtunk volna a tömeggel, amikor megláttuk Őt.

Nem volt száz százalékig biztos, hogy Ő a “mi emberünk” lett volna, de tény, hogy merően figyelt bennünket. Leültünk a mozival szembeni padra, gondoltuk, várunk. Ő is várt. Felálltunk és elindultunk, mintha csak a kirakati előzetes képeket néznénk. Erre Ő is elindult a kirakat felé. Várjunk még egy kicsit, mondta a feleségem, és visszaültünk a padra. Ekkor Ő is eltávolodott a kirakattól. Tettünk még néhány kísérletet, hogy oldalazva vagy külön-külön, valahogy észrevétlenül bejussunk az előcsarnokba, de sehogy se szabadultunk tőle, fürkésző tekintetétől. Végül úgy döntöttünk, hogy ezt a netán kétes kimenetelű filmélményt kihagyjuk az életünkből.

Egyfelől szeretném ezt a történetet – hogy is mondjam – kicsit relativizálni. Természetesen tisztában voltam vele, hogy rosszabb dolgok is történtek vagy történnek emberekkel hazámban és a környező országokban, nem is szólva arról, hogy milyen lehet akár szabadlábon is kritikus értelmiséginek lenni Ghánában, Afganisztánban vagy Brazíliában. Másfelől viszont meg akarom értetni akkori lelkiállapotomat – felnőttként először éltem át valamit, ami minden pillanatban érintette az emberi méltóságomat. Valahányszor egy hivatalba, egy kiadóba vagy egy szerkesztőségbe beléptem, úgy éreztem, mintha valami rossz szag áradna belőlem. Környezetem alaposan megritkult, úgyszólván csak szélsőbaloldali barátaim – Imre Katalin, Rozsnyai Ervin, Vida János és mások – álltak szóba velem.

8

Kényszerkoalíciónk úgy-ahogy működött. Októberben az általam képviselt legalista magatartást felváltotta Haraszti ghandiánus taktikája. Megállapodtunk, hogy amennyiben mindkettőnk refjét újabb fél évvel prolongálják – az enyémet december 9-i, az övét január 9-i hatállyal –, akkor a polgári engedetlenség eszközéhez folyamodunk, vagyis megtagadjuk a rendőrőrsön való kötelező jelentkezést és ezt a lépésünket nyilatkozatban indokoljuk meg, amelyet hivatalos szerveknek és hazai közéleti személyiségeknek küldünk el. Én persze a magam részéről akkor még nagyon reménykedtem abban, hogy tartós depressziómat az illetékesek példás állampolgári magatartásként fogják értelmezni, és feloldják az ebzárlatot. Pedig lett volna okom kételkedni.

Beadványaimra, amelyeket különböző párt- és állami szervekhez juttattam el, olyan válaszokat kaptam, amelyek csak a fejlécekben és az aláíró nevében tértek el egymástól. Egyébként ugyanazon megszólítás és záróüdvözlet nélküli formapapírokon tudatták velem, hogy ügyemben a BRFK törvényesen járt el, és jogorvoslatra nincs lehetőség. Haraszti, akit koalíciónk jegyében én kényszerítettem ugyanerre a legalista eljárásra, hasonló elutasításokat kapott. A ref ellen csakis a refet adó szervhez lehetett fellebbezni, amelynek félévenként jogában állt a döntést felülvizsgálni és összesen két esztendőre meghosszabbítani. Utána meg kellett szüntetni, de bármely új eljárás keretében ismét ki lehetett szabni. Ez a kilátás, jobban mondva kilátástalanság azt a belátást erősítette meg bennem, hogy nem nagyon kínálkozik más út, mint amit Haraszti javasol.

És refünket egy hónap eltéréssel valóban meghosszabbították. A Cég annyira magabiztos volt, hogy – ezúttal Haraszti esetében – durva formai hibát követett el. Indokolásként azt írták, hogy nevezett “volt börtöntársaival továbbra is tartja a kapcsolatot”. Haraszti kétségkívül három napot töltött a Gyorskocsi utcában, minthogy azonban magánzárkában tartották, “börtöntársai” nem lehettek.

Az engedetlenséget egyedül kezdtem – a december 9-ét követő vasárnapon nem jelentkeztem a Weiner Leó utcai rendőrőrsön. Közben tucatnyi intézménynek és magánszemélynek (ez utóbbiak főleg irodalmi és tudományos tekintélyek voltak, köztük Lukács György, Tőkei Ferenc, Boldizsár Iván, Mesterházi Lajos, Simon István és természetesen a kezdetben segítőkésznek mutatkozó Kardos György) postán elküldtem, illetőleg az intézmény iktatójában leadtam egyszemélyes nyilatkozatomat. Az egyébként komolyan gondolt kommunista retorikával átitatott dokumentumban közlöm, hogy a ref meghosszabbításáról szóló döntést “nem írtam alá, pontjait nem tekintem kötelezőnek magamra nézve, és az ily módon kialakuló esetleges súlyos következményekért minden felelősséget a BRFK szerveire hárítok. (…) Amikor az engedetlenség formája mellett döntök, ezt kommunista elkötelezettségem és állampolgári felelősségem is diktálja.”

Mint már említettem, az én nyilatkozatom és Haraszti akcióba lépése között egy hónap telt el. Eközben számos hivatalos választ kaptam, szövegük azonos volt az addigiakkal, szintjük azonban, mondhatni, fenyegetően megemelkedett. Ekkor kaptam életem első, miniszteri aláírással ellátott levelét, amelyben Benkei András közli velem, hogy jóváhagyta a ref meghosszabbítását. Neki címzett nyilatkozatomat viszont “sokszorosított körlevélnek” nevezi, ami nem műfaji meghatározás, hanem jogi minősítés vagy legalábbis figyelmeztetés kívánt lenni.

9

A nyilatkozat magánszemély címzettjei közül többen felhívtak telefonon, hogy barátilag lebeszéljenek az engedetlenségről, de levélben csak Mesterházi Lajos válaszolt. Neki azért írtam, mert 1968 elején az ÉS-ben arrogáns és kioktató hangnemben megtámadtam egyik cikkét, amelyben a magyar szociáldemokráciát vette védelmébe a szektás kommunista felfogással szemben. A “Budapest” című folyóiratának fejléces papírján küldött levelével meghatott és megszégyenített:

“Kedves Dalos Elvtárs!

Helyzetét teljesen átérzem, mégsem vagyok biztos benne, hogy az engedetlenség formája szerencsés. Tény, hogy az Ön meggyőzésére alighanem bármilyen más eszköz alkalmasabb lenne, mint a rendőri felügyelet, és hiszem, hogy a cél csak az Ön meggyőzése lehet, semmi más. Viszont, ismét csak az Ön célja szempontjából tekintve az az érzésem, hogy az engedetlenség csak tovább rontja a légkört az Ön személye körül és egyre súlyosabb diszharmóniába kergeti Önt a társadalommal. (…) Nem szabad a konfliktust éleznie, mert annak a logikája nagyon veszélyes irányba mutat.

Elvtársi üdvözlettel:

Mesterházi Lajos.”

10

Az engedetlenség “második lépcsőjének” beindulása előtt még két dolog történt. Nem sokkal karácsony után kora este megjelent nálam két közrendőr, és rendkívül udvariasan kértek, hogy vasárnap reggel jelentkezzem a Weiner Leó utcában. Egyébként, mondták, mehetek moziba, étterembe, ahová akarok, csak ezt az egy szabályt ne szegjem meg. Udvariasan nemet mondtam nekik, mire sarkon fordultak, és távoztak. Látogatásukból megértettem, hogy a rendőrség, legalábbis kerületi szinten legszívesebben kitérne a konfliktus elől, de nyilvánvalóan felelősséggel tartoznak az állambiztonsági szerveknek.

Haraszti belépésével világossá vált, hogy az összeütközés elkerülhetetlen. A közösen fogalmazott nyilatkozat az enyémnél nemcsak agresszívabb hangot ütött meg, hanem – azt hiszem – merőben újat is, ami a szabadságjogok felfogását illeti:

“1965 óta van tudomásunk arról, hogy a bűnüldöző szervek szocialista írók, költők, kritikusok, filozófusok, diákok ellen minden jogalapot nélkülöző eljárásokat indítanak, amelyek »csak« rendőri retorzióval fejeződnek be; a leggyakoribb forma az úgynevezett figyelmeztetés, amely nevével ellentétben szankció. Minden esetben hátrányos következményekkel jár – állásból való elbocsátás, általános publikációs tilalom, amelyet az irodalmi élet szilenciumnak nevez, s amelyről általában az érintett szerez legutolsóként tudomást. Ha nincs szilencium, akkor az eljárás ténye önmagában is elegendő a kiadók, szerkesztőségek elrettentésére, vagy arra, hogy a kész könyv ne kapjon nyomdai vagy terjesztési engedélyt. A Belügyminisztérium rendszeresen foglalkozik irodalmi szakkérdések megítélésével; eljárás nélkül is kéziratokat gyűjt és koboz el, verselemzésekkel foglalkozik, a legbonyolultabb szimbólumok megítélésére vállalkozik, s ugyanakkor esztétikai-ideológiai kérdésekben meglepő tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot. (…) A belügyi tisztviselők úgy vélik: a titkos ügykezelés örve alatt bármit papírra vethetnek. (…) A Belügyminisztérium gyakorlatában érvényesülő tendencia (túl a jogszabályokkal való visszaéléseken és a nyilvánvaló törvénysértéseken) a szocialista alkotók demokratikus vitája (…) tehát végső soron a társadalmi haladás ellen irányul. (…) Alulírottak kijelentjük, hogy (…) a továbbiakban nem vetjük alá magunkat a felügyelet szabadságkorlátozó intézkedéseinek. (…) Tudatában vagyunk annak, hogy döntésünk következményeként bírói ítélet nélkül folyamatosan egy hónapos kényszermunka-elzárásokat szabhatnak ki ránk. A felelősség azonban teljes mértékben a törvénytelenséget elkövető és megengedő szervekre hárul: erre a közös fellépésre a belügyi szervek (…) intézkedései kényszerítenek bennünket.”

Ezt a nyilatkozatot vittük fel a Belgrád rakpartra Lukács Györgynek. Becsöngettünk a negyedik emeleti lakásba, bedobtuk a borítékot a levélnyíláson, majd lélekszakadva rohantunk lefelé a lépcsőházban.

Rossz volt a lelkiismeretünk. Lukács Györgyöt személyesen nem ismertük, én a maoista elveknek megfelelően “a” jobboldali revizionistát láttam benne, és csak néhány irodalomelméleti cikkét olvastam. Haraszti biztosan tájékozottabb volt, őt azonban Lukácsnak a rendszerhez kötődő apologetikus viszonya zavarta. Másfél évvel e lépcsőházi jelenet előtt éppen ezt a vonását pellengérezte ki az Új Írásban, igaz, a Mester nevét tapintatosan elhallgatva. Lukácsnak azt a gyenge és könnyen instrumentalizálható bon mot-ját, amely szerint “a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál”, Haraszti Pangloss mester bölcsességéhez hasonlította, aki Voltaire Candide-jában még a lisszaboni autodafé közepette is kitart ama elve mellett, hogy “ez a világ a létező világok legjobbika”. És most Lukácstól vártunk megértést és esetleg támogatást. Kicsit persze ki is akartuk próbálni a toleranciáját, mondjuk a fentebb idézett Voltaire jegyében: “Nem értek egyet veled, de életemet adnám azért, hogy nézeteidet nyilvánosan hirdethessed.”

11

A felső pártapparátus ekkorra már érzékelte, hogy a BM túllőtt a célon, és a helyzet kellemetlen. Aczél György fél évvel korábbi kérésemnek eleget téve, most hajlandó volt fogadni – 1971. január 15-én reggel nyolc órára rendelt be a Fehér Házba. Erről a kínos találkozásról már beszámoltam a Csizmadia Ervinnek adott interjúban (a Magyar demokratikus ellenzék című háromkötetes könyvben jelent meg, Budapest, 1995, Osiris). Ezúttal néhány idézetre szorítkozom abból a pro memoriából, amelyet hazatérésem után készítettem:

ÉN

Röviden elmondom, hogy a refet megtagadtam 1. polit., 2. jogi, 3. egziszt. okokból.

ACZÉL

Tudja rólam, hogy szervezkedem, fellépek az államrend ellen, a Haraszti nemkülönben, őt látta is a KGY [az ELTE Kari Gyűlése – D. Gy.] alkalmával. (Nyüzsgött.) Különben furcsának találja, hogy épp Lukácshoz fordultunk közbenjárásért, akit hatalomra kerülésünk után öt perc múlva megsemmisítenénk.

ÉN

A. elvtárs túlbecsüli a hatalomra kerülésünk veszélyét, de túl ezen, semmi okunk Lukács “megsemmisítésére”, ellenkezőleg, nagyon is tiszteljük őt, és hálásak vagyunk a közbenjárásáért.

ACZÉL

Már ismeri ezt a típust [mármint engem – D. Gy.], akik 1945 előtt hatfilléres cigarettát szívtak és rongyos ruhában jártak, hogy így tűnjenek kommunistáknak, holott burzsujfiúk voltak. (…)

ÉN

Hangsúlyozni szeretném, hogy semmiféle szervezkedés vagy bűntény nincs, ilyet a rendőrség sem tud bizonyítani. Ezzel szemben áll az, hogy a BM irodalmi kérdésekbe avatkozik.

ACZÉL

Ezt nem tudja. Van-e kapcsolatom a kínaiakkal? Harasztinak?

ÉN

Nincs és nem is volt. Amennyiben az inform. a BM-től jött, hadd mondjak egy pl.: “börtöntársak” [vagyis Haraszti refjének indoklásában azt az állítást, mely szerint “volt börtöntársaival” tartja a kapcsolatot – D. Gy.].

ACZÉL

Ezt nem tudja, a BM indokoltan bizalmatlan, Haraszti a KGY-n a cseh és lengyel események közepette. (Tipikus konspirátor.)

ÉN

Cseh események során Haraszti még, lengyel események során már nem vett részt az egyetemi életben [ez csúsztatás volt – Haraszti az 1968-as második szemeszterben már folytathatta tanulmányait, és a megszállással kapcsolatos álláspontját úton-útfélen hirdette – D. Gy.].

ACZÉL

Ha annyira nem tetszik nekünk Magyarországon, adnak ők kivándorló-útlevelet Kínába vagy Albániába.

ÉN

Mi szükség van arra, hogy az állam törvényeit betartó polgárok kivándoroljanak, amikor itthon szeretnének hasznosak lenni, csak ebben meggátolják őket?

ACZÉL

Mi az én viszonyom ehhez a rendszerhez?

ÉN

Az összeesküvés óta, amelyet ma már ostoba és káros ügynek minősítek, semmit sem tettem a rendszer ellen, és igyekeztem beilleszkedni. Nem rajtam múlt, hogy ez nem sikerül. (…) Azért tiltakozom a rendőrség rendszabályai ellen, mert 100%-ig biztos vagyok abban, hogy semmit sem tudnak bizonyítani törvényes szervek előtt. Ezért tartom fenn az engedetlenséget.

ACZÉL

Ennek nem örül. Hiszen ebből baj lesz. Magukat börtönbe zárják szabálysértés miatt vagy mit tudom én. Ő nem rendőr. Írni kell egy tisztességes hangú levelet valakinek, kinek, Benkeinek, amelyben elmondja az indokait. És ne felejtsem el: nekem nem egyszerűen jól kell viselkednem, hanem jobban, mint másoknak. Mert azért mögöttem már van valami.

A pro memoriát röviden összefoglalva az alábbi megjegyzést írtam hozzá: “A. elvtárs nem ismeri a neki küldött dokumentumokat, elképzelései 1966-ból valók. Az a képe lehet rólunk, hogy régi szektás-dogmatikus csoport vagyunk, amely az ötvenhat előtti helyzet visszaállítására törekszik…”

Tévedtem. Aczél többet tudott rólunk, mint amennyit viselkedésével elárult. A Kínába vagy Albániába felajánlott útlevél merő demagógia volt, különösen, ha tekintetbe vesszük azt a tényt, hogy engem akkoriban még a Szovjetunióba sem engedtek ki, noha feleségem szülei szabályos meghívólevelet küldtek. Kínával és Maóval ugyanaz a mumusteremtés folytatódott, ami az 1968-as perrel elkezdődött. Akkor verbális terrorizmusunkkal ürügyet szolgáltattunk arra, hogy a rendszer hozzánk képest liberálisnak és jogállaminak tüntesse fel magát.

Az a feltételes módban feladott kérdés, hogy mi lenne, ha netalántán-neadjisten mi hatalomra kerülnénk, teljességgel elhomályosította azt a másikat, nevezetesen, hogy mi történt, amikor ők akkor 1956-ban ténylegesen hatalomra kerültek. Érdekes, hogy maga Lukács is elfogadja a sommás maoistázást azoknak az embereknek a szájából, akik őt annak idején Romániába internálták, kizárták a pártból, és úgy is, mint tizenkilences népbiztost, “ellenforradalmárként” bélyegezték meg, nem is beszélve arról, hogy ugyanúgy “szabad kiutazással” zsarolták, mint bennünket, igaz, Kínánál és Albániánál talán komfortosabb száműzetési helyet szántak neki. A mumus azonban életképesnek bizonyult, áttelelte az időközben mumussá vált Aczélt, és napjainkra Csurka István “írói munkásságának része” lett.

Mellesleg, a Csizmadia-interjúban (1990-ben) azt állítottam, hogy Aczél sértő hangneme – főleg szegénységem hitelességének kétségbevonása – miatt meg se fontoltam az ajánlatát. Ez az állítás nem igaz, de jó példa az utólagos öncsalásra. Aczél ajánlatát, nevezetesen, hogy függetlenítsem magam Harasztitól, belsőleg már a Fehér Ház páternoszterén lefelé haladtamban elfogadtam. Legalábbis erre vall másnapi keltezésű, Benkeihez írott (de végül el nem küldött) levelem, amelyben Aczélra hivatkozva kérem a belügyminisztert, hogy személyesen fogadjon.

Tisztában voltam azzal, hogy kettőnk között én vagyok a kegyelemre esélyesebb. Jóllehet politikai értelemben priuszom volt, de előzőleg négy évig párttag voltam, egy kommunista verskötet tulajdonosa és az Írószövetségnek még ebben a féllegális helyzetben is tagja. Személyi igazolványomban ott ékeskedett a bármely igazoltatásnál relevánssá válható ref, ám a foglalkozás rovatban a Művészeti Alap mint kvázimunkahely és az “író” mint megjelölés is, ami adott esetben lehűthette az eljáró közeg túlbuzgóságát. Szóval volt veszítenivalóm.

Másfelől, mint a fagyejevi “Ifjú Gárda” morálján nevelkedett ember, az árulást tartottam a legfőbb bűnnek. Ezért megmutattam Harasztinak a Benkeihez szóló levél tervezetét – szeme szikrát hányt, kapcsolatunk átmenetileg mélypontra süllyedt, de végül megegyeztünk: a levelet nem küldtem el.

Aczél nyilvánvalóan rossz néven vette, hogy nem hallgattam rá. Erre vallott az a körülmény, hogy Kardos György – Aczél bizalmas barátja – január 26-án levelet írt Harasztinak, aki egy verskötet kéziratával és a Vörös Csillag Traktorgyárról írandó szociográfiája szinopszisával reménybeli Magvető-szerzőnek számított. Ebben a levélben megerősítette korábbi szóbeli véleményét:

“Ismételten hangsúlyozom, hogy az Önökkel szemben foganatosított rendőrhatósági eljárást nem értem és a rendelkezésemre álló információk alapján nem is helyeselhetem. A végzések indokolását alátámasztatlannak tartom.”

Ez a nagyvonalú, liberális Kardos György hangja. Létezett azonban egy másik Kardos György is, aki – ugyanebből a levélből idézem – “bármilyen funkcióban volt vagy van, mindig pártmunkásnak tekintette magát”. Pártmunkásként pedig nemcsak a mi esetleges szerény sérelmeinkről volt hajlandó megfeledkezni, hanem saját tapasztalatairól is, amikor az ötvenes évek elején belezúzták abba a masinériába, amelynek néhány évig maga is gépkezelője volt. Az 1971-es levélből ez a Kardos szólt hozzánk:

“Önök magatartásukkal népi demokratikus államunk egyik államhatalmi szervét, a Belügyminisztériumot tűzték ki célpontul. (…) Cselekedetük politikai lépés, melynek éle a Belügyminisztériumon keresztül a párt ellen irányul. Ezzel sohasem fogok egyetérteni, magatartásukhoz, cselekedetükhöz közvetlenül és közvetve támogatást nem fogok nyújtani, már csak azért sem, mert nagyon átlátszó célkitűzést, illetve menetrendet próbálnak kiprovokálni. Igyekeznek rákényszeríteni a Belügyminisztériumot arra, hogy törvényes úton eljárjanak Önökkel szemben, és bizonyára úgy gondolkodnak, hogy a várható csekély büntetés megéri azt a reklámot – beleértve a burzsoá világsajtót –, melyet akciójukkal elnyerhetnek. (…) Amíg álláspontjukon gyökeresen nem változtatnak, Kiadónkhoz és személyemhez fűződő kapcsolatukat megszakítottnak tekintem.”

Kardos e levélnek csak a kópiáját juttatta el hozzám, s ezt a formát kísérőlevelében helytálló érvvel indokolta: “Álláspontom és elhatározásom az Ön cselekedetével kapcsolatban ugyanaz, mint Harasztiéval. Eredeti levelemet azért címeztem neki, mert feltételezésem szerint közös nyilatkozatuk spiritus rectora bizonyára ő lehetett.” E finom meglátással szemben áll az eredeti levélnek az a mondata, amely szerint összekényszerített duónk alattomos célja nem más, mint az, hogy a BM-et törvényes eljárásra kényszerítsük, ami pedig elvileg ennek a hatóságnak még az ő felfogása szerint is kutya kötelessége lett volna.

Ami a “burzsoá világsajtót” illeti, amelynek ördögét a falra festette, ebben a kérdésben jelentős nézetkülönbség volt köztem és Haraszti között. Én úgy véltem, hogy a dolognak, legalábbis tőlünk, nem szabad kijutnia külföldre, mert – ez volt az érvem – “amíg a vietnami háború tart”, nem szolgáltathatunk muníciót a másik oldalnak. Haraszti viszont meg is próbálta megszellőztetni az ügyet az egyébként nem Amerika-barát Le Monde-ban. Valaki éppen Párizsba tartott, és kivitte a hírt, ám a Le Monde nem tartotta érdemesnek, hogy kedvünkért megkérdőjelezze a Magyar Népköztársaság liberális imázsát.

12

A Kardos-levél volt az utolsó jelzés, amelyet föntről kaptunk. 1971. február 11-én este mindkettőnket előállítottak – engem az Izabella utcai, Harasztit a lakóhelye szerinti pestlőrinci rendőrkapitányságra. Közölték velünk, hogy a ref szabályainak megszegése, líraibb fogalmazásban “a szocialista együttélés normáinak megsértése” miatt közigazgatási szinten huszonöt napos elzárásra ítélnek, amelyet a baracskai internálótáborban kell letöltenünk. Az éhségsztrájkra vonatkozó bejelentésünket szemrebbenés nélkül tudomásul vették.

Csütörtök este tizenegy óra volt. Amíg a priccsemet előkészítették, kétszer kétméteres “köpködőbe” zártak, majd egy cigányfiúval kerültem közös cellába. Túlfűtött, levegőtlen fogda volt, alsógatyára vetkőzve beszélgettem cellatársammal, a változatosság kedvéért Che Guevaráról meséltem neki, unottan hallgatta, ő nem ilyen magasröptű ügyben került ide, és engem alighanem elmebetegnek tartott.

Minthogy az étkezést megtagadtam, a fogda egyhangúságát csak az alkalmankénti vécére járás, a napi tíz Fecske cigaretta, valamint a délelőtti és délutáni udvari körséta oldotta. Séta közben találkoztam két fiatal lánnyal, akiket “üzletszerű, titkos kéjelgés alapos gyanújával” vettek őrizetbe, s akiknek éneke áthallatszott a szomszéd cellából: “Ne félj, újra visszajövök, / de addig írj, gyakran írj, / így szerezz egy kis örömöt / nekem.” Náluk már meg se próbálkoztam Guevarával.

Szombat délelőtt bevezettek a fogda irodájába. Közölték velem, hogy feleségem behozott egy aláírandó postai meghatalmazást, hogy átvehesse a Valóság című folyóirattól járó háromszázvalahány forint összegű fordítói tiszteletdíjamat. Jelentékeny összeg volt ez, hiszen akkori havi átlagjövedelmem a Művészeti Alap kimutatása szerint ezerhétszáz forintra rúgott, neki pedig – éppen miattam – nem adtak állást, s hozzám hasonlóan csak alkalmi keresethez jutott. Miközben a meghatalmazást aláírtam, pillantásom végigsiklott az asztalon, s egy takaratlan papírlapra tévedt. Ebben a fogda orvosa jelentette valamely felsőbb hatóságnak, hogy az étkezést megtagadtam, súlyosan depresszív tüneteket mutatok, amelyekből arra lehet következtetni, hogy fennáll nálam az öngyilkosság veszélye. Tulajdonképpen ebből az iratból tudtam meg, hogy milyen gyatra állapotban lehetek.

13

Hétfőn hajnalban rám segítették felöltőmet (az éhezés negyedik napjára határozottan legyöngültem), és kivezettek a kapitányság épülete elé, ahol már várt rám a rendőrautó és benne Haraszti. “Ugye, nem eszel?” – kérdezte feltételezett puhaságomnak szóló gyanakvással. “Nem”, feleltem rosszkedvűen, és azt hiszem, sikerült őt maradéktalanul boldoggá tennem. Egy padon ültünk a hátsó traktusban, amelyet rács választott el a vezetőfülkétől. Másfél óra múlva Baracskán voltunk, és rémisztő hidegben vártunk sorunkra az egészségügyi szoba előtt. Mint kiderült, a vizsgálódás tárgyát kizárólag a lapostetű képezte, amelyet a delikvensek nemi szerve környékén kerestek. Az egészségügyisnek azonnal bejelentettük, hogy szabadon bocsátásunkig tartó éhségsztrájkra szántuk el magunkat, amelyet csütörtök este óta folytatunk.

Az meg átszólt az őrparancsnokhoz, aki nem egészen értette, mi bajunk az ő egyébként simán működő intézményével – a refet mint viszonylag humánus politikai eszközt utoljára 1957/58 táján alkalmazták. A konszolidált kádári Magyarországon a ref a köztörvényesek “utókezelésének” része volt. Az őrparancsnok először rám nézett, majd Harasztira, és nyomban megállapította a köztünk tátongó vizuális különbséget. Én már egy hónapja vártam az őrizetbe vételre, és időben megszabadultam az 1968-as per után növesztett és személyi igazolványomba is felvett bakunyini szakállamtól, mert kérészéletű katonáskodásomból tudtam, hogy a fegyveres testületek – Kossuth ide, sőt Lenin oda – a szakállat rosszul viselik, míg a bajuszt a magyar férfi természetes ékességeként szinte elvárják. Ily módon Haraszti a szépnem által igencsak értékelt koromfekete körszakállával súlyos kihívást képezett. Mellesleg a négy és félnapi éhezés dacára olyan fizikai ereje volt, hogy a bemutatkozást követő kényszerborotváláshoz két smasszernak kellett őt székhez kötözni. Pár perc múlva ő is úgy nézett ki, mint egy köztörvényessé züllött BKV-ellenőr.

Baracskának azonban nem kizárólag szőrviseleti problémája volt velünk. Miután felismerték bennünk az egzotikus “népellenséget” (az őrparancsnok használta ezt a szót hitetlen vigyorral), rájöttek, hogy a tábor alkalmatlan a mesterséges táplálásra – még orvosuk sem volt, csak egy botcsinálta szanitécük, sikkasztás miatt elítélt ötvenes férfi, amúgy volt szociáldemokrata. Ő felügyelt a betegszobában, amelybe kettőnket elkülönítettek, nehogy az általuk csak “zsiványoknak” becézett köztörvényeseket politikailag megfertőzzük. Ezzel a szanitéccel, egy epileptikus cigánnyal és egy rendkívül megnyerő gyilkossal osztoztunk a betegszobán.

A gyilkos sárga bőrű, ferde szemű, majdnem kínai kinézetű, kun férfi volt. Amikor meghallotta, hogy éhségsztrájkolunk, egészen fellelkesült, és erősen biztatott, tanácsokkal látott el bennünket. Elmesélte, hogy őt annak idején előre megfontolt emberölés miatt ítélték életfogytiglanra. Munkás volt, és a délutáni műszakból váratlanul hazatérve feleségét annak szeretőjével in flagranti találta, és kést döfött mindkettőbe, de csak vetélytársa halt meg. Vagyis hirtelen felindulásból cselekedett, és hatvannapi éhségsztrájkkal (ha jól értem, az illegális KMP és az IRA rekordját felülmúlva) elérte a perújrafelvételt. A másodfokon kirótt tíz éven régen túljutott, most valami bagatell szabálysértés miatt vágták be. Tőle hallottuk, hogy egyrészt vizet mindenképpen igyunk, másrészt az ötödik napon a vér acetonszintje megemelkedik, ami a halál előszobája, úgyhogy infúzióra és kényszertáplálásra szorulunk, amit “ezek” nem tudnak megcsinálni, és ezért valahová el fognak vinni bennünket, mert mi azért “finom fiúk” vagyunk.

Igaza volt. Esetleges önkéntes éhhalálunk ódiumát Baracska nem akarta magára vállalni. A tábor az Igazságügyi Minisztériumhoz tartozott, és a parancsnokság nem örült annak, hogy az állambiztonság – a jelek szerint előzetes figyelmeztetés nélkül – rásózott két hülye értelmiségit. Ráadásul a köztörvényesek megsejtették, hogy valami balhé van kilátásban, és elszigetelt délutáni sétánk közben valósággal elárasztottak bennünket a lábunk elé hajigált Fecske és Szimfónia cigarettákkal. Szóval lépniük kellett.

Míg ők – felteszem – a stogyelatyot mérlegelték, addig mi újabb sort vacogtunk végig, ezúttal a fogolyfelvevő iroda előtt, ahol civil ruhánkat kellett becserélni a csíkosra, valamint itt kellett leadnunk a kerületi kapitányságon átvett személyi igazolványunkat is. E procedúra közben kiderült, hogy Haraszti és én mégiscsak különböző néposztályhoz tartozunk, amely körülmény a Büntetés-végrehajtás alsóbb köreiben igencsak számított. Személyim szerint én budapesti születésű író voltam, amit az őrszemélyzet fejcsóválva, de bizonyos tisztelettel vett tudomásul. Haraszti igazolványában viszont az állt, hogy Jeruzsálemben született, és foglalkozására nézve marós. E furcsa kettősség konyhakész antiszemita viccként hathatott rájuk, és miközben meztelenül vártunk a rabruhára, ők térdüket csapkodva mulattak fogolytársam különös nacionáléján.

14

Késő délután rabszállítóval Székesfehérvárra, a Megyei Kórház zárt elmeosztályára vittek bennünket. Itt mindkettőnknek erőszakkal lenyomták a gumicsövet a torkán. Azt hiszem, én viseltem rosszabbul, pedig gyerekkoromban, a tüdőszanatóriumban majd mindennap játszi könnyedséggel éltem meg ezt a procedúrát. Most azonban fulladásos halálfélelem fogott el. Némi vigaszt jelentett, hogy hallhattuk, amikor a főorvos kategorikusan közölte a smasszerral: ez az utolsó eset, hogy Baracskának kényszertáplálást végez, mert erre mint civil kórházvezető nem kötelezhető. Visszafelé, a rabszállító kocsiban némi kézügyességgel kihánytam a tejből, tojásból és cukorból mixelt tápot. Néhány perccel később Haraszti követte példámat, és a döbbent kísérőknek még fel is ajánlotta, hogy feltörli a hányadékot.

A székesfehérvári intermezzóból a táborparancsnokság megértette, hogy vagy rávesz bennünket az evésre, vagy meg kell tőlünk szabadulnia. Először mindenféle béemes felülvizsgálatot ígértek, majd fenyegetőzni kezdtek, nem valami csiszolt formában. A táborparancsnok behívatta Harasztit, és kilátásba helyezte, hogy ha nem hagyjuk abba az éhezést, akkor magánzárkába kerülünk. “De vannak más eszközeink is.” Amire Haraszti – a kiélezett helyzetek virtuózaként – csak ennyit kérdezett: “Hogy hívják magát?” “Mars ki!” – ordított a parancsnok.

Még egy kísérletet tettek velünk. Kedd délelőtt megint rabszállítóval a tököli rabkórházba fuvaroztak bennünket. Ott egy rokonszenves fiatal orvosnő megkérdezte tőlünk, hogy hajlandók vagyunk-e táplálékot venni magunkhoz. Azt válaszoltuk, hogy szabadon, civil kórházban igen. Ezután azt kérdezte, hozzájárulunk-e ahhoz, hogy mesterségesen tápláljon bennünket. Erre nemet mondtunk. “Vagyis ellenállnának?” – hangzott a rávezető kérdés. “Igen”, felelte Haraszti. “Márpedig én magukat nem fogom erőszakkal evésre kényszeríteni”, mondta a doktornő, és ezt a baracskai parancsnoksághoz írt levélben is megerősítette, és életveszélyre hivatkozva szabadon bocsátásunkat és civil kórházban való elhelyezésünket javasolta.

A Büntetés-végrehajtás megadta magát a sorsnak. Visszavittek bennünket a betegszobába, megígérve, hogy este visszakapjuk civil ruhánkat, mentőautó jön értünk, és a kerületileg illetékes kórházba visz bennünket. Este tizenegykor át is öltözhettünk. Az indulásra azonban éjszaka fél kettőig kellett várnunk. A jármű pedig, amelybe be kellett szállnunk, közönséges rabomobil volt.

Ekkor már kilencedik napja nem ettünk, de ez különbözőképpen hatott ránk. Én apatikusan reagáltam az újabb fordulatra, Haraszti felbőszült. Ültünk a ráccsal elfedett vezetőfülke mögött, és a smasszerek egész úton Harasztit froclizták mint jeruzsálemi születésű maróst.

Nem tudtuk, hová visznek bennünket, de elhatároztuk: nem engedjük meg, hogy elszakítsanak bennünket egymástól. Első kísérletük a László Kórháznál nem sikerült. Ekkor – éjszaka három óra után lehetett – erősítésért mentek a Markó utcába. Egy hústorony ült be harmadiknak a vezetőfülkébe.

Legközelebb a Korányinál álltunk meg, amely az én kerületi kórházam volt. Haraszti rám feküdt, átölelve tartottuk egymást, ám a hústorony lecibálta Harasztit rólam, engem pedig szépen kilöktek a rabszállító kocsiból, s utánam mászott az egyik smasszer. Miközben betámogatott a néptelen hajnali kórházépületbe, arra kért, hogy ne csináljak benn botrányt, ők nem tehetnek az egészről. Miért csinálnék botrányt, kérdeztem, civil ruhában vagyok, civil kórházban, ezt akartam. Az ügyeletes orvosi szobában engedélyt kértem, hogy telefonálhassak. Felhívtam Harasztiékat – azokban a napokban Rimma is kiköltözött hozzájuk. Csak annyit mondtam a dermedt smasszer füle hallatára, hogy Haraszti a Lászlóban van, én pedig a Korányiban. Az orvos megvizsgált, és remélhető szabadon bocsátásom esetére rendszeres étkezést javasolt. Azt hiszem, nem értette, hogy kerültem ide egy bévés társaságában.

Telefonhívásomra Rimma, Veres Juli (Haraszti barátnője), Hedda néni (Haraszti anyja, 1918–1986), valamint Haraszti Péter taxiba vágta magát. Éppen akkor érkeztek a László Kórházba, amikor Harasztit két smasszer verte. Hedda néni iszonyú patáliát csapott, úgyhogy a bévések zavarukban felhagytak a veréssel. Egyébiránt azt mondták, amit nekem az én őröm, vagyis hogy már csak egy BM-összekötőre várnak, aki hivatalosan is szabadon bocsát bennünket.

Eközben Rimma és Péter a Korányiba ért a taxival. Majdnem három órát beszélgethettem a feleségemmel, a smasszer először szemérmesen félrefordult, majd ki is ment a szobából. Megtudtam, hogy Rimma Lukácsnál járt, aki megígérte, hogy segít, és hogy odakint, főleg a diákság körében van szolidaritás, kisebb-nagyobb összegeket dobálnak be a levélszekrényünkbe, olykor neki szóló, orosz nyelvű biztatással. Ő maga pedig szintén levelet körözött ügyünkben, s most meg volt győződve róla, hogy innen egyenest a Lenin körútra mehetünk.

A BM-összekötő azonban késett. Valamivel tíz óra után Haraszti hozzátartozói rontottak be az orvosi ügyelet előszobájába, és közölték, hogy mögöttük jött az a rabszállító autó, amelyen Miklóst idehozzák. Egy másodperc múlva a smasszer lépett be halálsápadtan, és megkért, hogy menjünk be a vetkőzőbe, mert itt a BM-összekötő, és nem szabad, hogy együtt lásson engem az illetéktelen civilekkel. Még odabent is kérlelt: semmiképp se köpjem be, hogy megengedte azt a hajnali telefonálást.

Két perc múlva hárman jöttek be a vetkőzőbe, köztük egy vadállati arcú – vagy csak feldúlt lelki állapotú – civil ruhás béemes. “Ki értesítette a hozzátartozókat?” – üvöltötte. “Nem tudom”, feleltem. “És miért nem hajlandó alávetni magát az orvosi vizsgálatnak?” “A vizsgálat megtörtént”, mondtam. Erre kiparancsolt a vetkőzőből, és a megszeppent hozzátartozók láttára teátrális gesztussal mutatott rám, s intett a két másik, nyilván alacsonyabb rangú béemesnek: “Megbilincselni!” Kézibilincset raktak rám, és úgy vezettek a kórház előtt álló rabomobilhoz, amelyben már ott ült az alaposan megtépázott Haraszti.

Rimma további útja nem a Lenin körútra, hanem a Belgrád rakpartra vezetett – másodszor és utoljára járt Lukács Györgynél, aki felajánlotta neki: ha van nálunk olyan kézirat vagy könyv, amelyet egy esetleges házkutatásnál elvinnének, hozza fel, tőle csak nem merik elkobozni. Erre azonban már nem került sor, mert másnap Rimmát behívták a nagykövetségre, és ott egy diplomata megfenyegette: ha még egy lépést tesz ügyünkben, hazazsuppolják a Szovjetunióba. Nem tudom, hogy az illető a KGB összekötője volt-e akkor, de tudom, hogy 1990-ben már az Orosz Föderáció budapesti nagyköveteként tevékenykedett.

15

1971. február tizennyolcadika volt, a huszonöt napból még tizennyolc volt hátra. A rabszállító a tököli börtönkórház előtt állt meg. Leszálltunk, a vadállati arcú átadott bennünket a parancsnoknak, és búcsúzóul megjegyezte: “Na, itt majd leszoktatják magukat a randalírozásról.”

Megint átöltöztünk, ezúttal nem rabruhát, hanem kórházi hálóinget kaptunk, és külön cellába zártak bennünket. Eközben Haraszti megkapta a maga pofonját a börtönorvostól, aki fiatalkorúnak nézte, és ehhez képest túlontúl öntudatosnak találta. Végül elszállásoltak minket egy-egy vécével ellátott magánzárkába. Harasztié pontosan egy emelettel az enyém fölött volt.

Megint teljes depresszióba estem. Nem is tudom, mennyi idő múlva fiatal orvos lépett be hozzám, és megkérdezte, hajlandó vagyok-e enni. Nemet mondtam, és ezúttal nem politikai meggyőződésből, hanem teljes életuntságból. “Akkor én kénytelen leszek önt mesterségesen táplálni – mondta barátságosan –, bár lehet, hogy a történelem nem engem fog igazolni.”

Azután a doktornő is meglátogatott, arra kért, senkinek se áruljam el, hogy ő azt az igazolást adta, amellyel kis híján szabadlábra kerültünk. Harmadiknak a parancsnok tette tiszteletét a cellában, hogylétem felől érdeklődött, és felajánlotta, hogy válogassak a börtön gazdag könyvtárából.

A könyvlistát egy rab hozta be. Thomas Mann József és testvérei és Dosztojevszkij Feljegyzések a holtak házából című regényét kértem ki – a pecsét szerint valaha mindkettő a jászberényi börtön könyvállományát gazdagította –, lektűrnek pedig a Meghal, aki nem hallgat című, az olasz maffiáról szóló Kossuth-kiadványt vettem magamhoz. Néhány nappal később elkobozták a könyveket, és nem is titkolták, hogy a BM utasítására járnak el. Ha nem eszünk, hangzott az ukáz Budapestről, akkor ne is olvassunk.

Tökölön a kórházi személyzet igen humánus volt. A doktornővel kiügyeskedtük a gumicső optimális behelyezésének módját. Minthogy a torkom már a hűvös gumi érintésére görcsbe rándult, másik nyílást kellett keresni, nevezetesen az orromat, méghozzá a jobb orrlyukat, mert a bal felőliben, mint kísérleti úton kiderítettük, valami polipszerű összenövés akadályozza a cső továbbjutását. Végül is egészen megszoktam a mesterséges tápot, még csevegni is tudtam a csővel az orromban, ugyanakkor Haraszti sokat kínlódott, s büntetésből rám hagyta a mixtúra javát, úgyhogy egy-egy etetés után pihegtem, mint a megtömött liba.

Elkobzott könyveimért a BV saját hatáskörében a Heti Híradó című börtönújsággal igyekezett kárpótolni. Ebből a szó szoros értelmében zárt sajtóanyagból leginkább a nyilván nevelő célzattal felvett gyönyörű Petőfi-vers maradt meg bennem: “Fürdik a holdvilág az ég tengerében, / Méláz a haramja erdő közepében. / Baltája nyelére támaszkodva mondja: / Mért is adtam fejem tilalmas dolgokra?” Szó, ami szó, volt miről gondolkodni.

16

Ami eközben és ezután történt, formájára nézve kompromisszum, valójában győzelmünk volt. Haraszti anyját beidézték a KB közigazgatási osztályára, s annak főnöke, Borbándi János közölte vele: végig fogjuk ülni a huszonöt napot, s utána írjunk Benkeinek egy “emberi hangú levelet”, amelyben biztosítjuk a belügyminisztert, hogy felhagyunk az ellenséges tevékenységgel. Ez esetben a refet feloldják. Ha nem így cselekszünk, akkor viszont a nyilatkozat államellenes hangvétele miatt bíróság elé állítanak bennünket, ami az én esetemben – múltamat tekintetbe véve – öt év, Harasztiéban három év börtönbüntetést jelent.

Akkoriban azt hittem, hogy Borbándi blöffölt, Sasvári Editnek köszönhetően azonban megtudtam, hogy Benkei András belügyminiszter három feljelentést is tett ellenünk (1971. január 29-i, március 3-i és március 4-i keltezéssel) dr. Szénási Géza legfőbb ügyésznél, amelyben izgatás, illetőleg hivatalos személy megsértése címén “büntetőeljárás folyamatba tételét” kérte ellenünk. Mégis azt hiszem, hogy a párt ezt az ügyet nem merte volna perre vinni, s a büntetés letöltésével, valamint az elsimításos megoldással az arcvesztést kívánta elkerülni.

A Nemzetközi Nőnapon szabadultunk. Engem a rend kedvéért rabkocsival az Izabella utcai kapitányságra szállítottak, s onnan bocsátottak el, figyelmeztetve, hogy a ref továbbra is érvényben van, és szabályait be kell tartani. Azután mehettem, ahová akartam. Egyik kezemmel nadrágomat tartottam – nyolcvanról hatvannyolc kilóra karcsúsodtam (Harasztinál hatvan–ötvenkettő volt az arány) –, a másikban azt a csokor virágot szorongattam, amelyet a zsebemben talált néhány forintból Rimmának vettem egy közeli virágboltban. Különben, ami a fogyást illeti, minden erkölcsi felháborodás nélkül, csupán az oly otromba, hogy már-már csodálatra méltó hazugság példájaként idézek Benkei András belügyminiszter ugyanezen a napon Kádár Jánosnak írott jelentéséből, amely szerint a huszonöt napos mesterséges táplálásnak köszönhetően “Haraszti Miklós 0,5 kg-ot, Dalos György 1 kg-ot hízott”. Kádár lakonikus kommentárja: “Láttam, a jelentésben foglaltakat tudomásul veszem, az anyagot visszaküldöm Benkei elvtársnak.”

Taxiba ültünk, és délben már Pestlőrincen, Harasztiéknál ettük az első szabad húslevest. Közben élénk taktikai megbeszélést folytattunk arról, milyen formulával kerüljük meg a Benkeinek írandó levélben a miniszter azon óhaját, hogy ismerjük be ellenséges tevékenységünket. Végül is ennek az elvárásnak nem tettünk eleget. Én úgy fogalmaztam, hogy “nincs szándékomban ellenséges tevékenységet folytatni”, Haraszti pedig arra hivatkozott, hogy ellenséges tevékenységet “úgy a múltban, mint a jövőben” nem folytatott, illetőleg nem folytat. Mellesleg, a hatóság az én refemet április másodikán, Harasztiét pedig csak május végén oldotta fel.

1 1971 február 11-én.

2 Lásd Kommentár.

3 Lukács feltehetîleg az 1970. végi lengyelországi munkásmegmozdulásokra utal, amelyek Wladislaw Gomulka pártfîtitkár bukásához vezettek.

4 Lukács információja itt pontatlan: valójában Haraszti és én kötöttük ahhoz a feltételhez az éhségsztrájk abbahagyását, hogy civil kórházban kezeljenek bennünket.

5 Valójában csak Harasztit bántalmazták a rabszállító autóban, majd a László Kórházban, több tanú szeme láttára és igen brutálisan – lásd Kommentár.

6 Feleségemet, Dalos Rimmát, aki akkor szovjet állampolgár volt, fizikai bántalom nem érte. Miután azonban a Szovjet Nagykövetségen azzal fenyegették, hogy ha ügyünkben továbbra is bármilyen lépest tesz, adminisztratív úton hazatelepítik, az épület elîtt eszméletét vesztette, és idegkimerültség miatt több hónapi orvosi kezelésre szorult.

7 Utalás az MSZMP 1970 novemberében tartott X. kongresszusára, amelyen Benkei András belügyminiszter felszólalásában kijelentette: “Ami a politikai ellenzékiséget illeti, amíg az nem ellenséges tevékenység, hanem a nézetek nyílt fórumon folyó összeütközése, addig nincs helye a belügyi szervek adminisztratív beavatkozásának.” (Népszabadság, 1970. november)

8 E nyilván udvarias biztatásnak szánt fordulat sajnos nem tükrözi a valóságot. Eklatáns ellenpélda Losonczy Géza esete, aki éppenséggel a börtönben folytatott éhségsztrájkja alatti kényszertáplálásba halt bele.

9 Tehát 1971. február 20-án.

10 Elképzelhetî, hogy a nálam hevesebb vérmérsékletű Harasztinak volt ilyen titkos terve, de legalábbis jelenlétemben nem valósította meg, én pedig a magam részérîl egy labdába sem tudtam célzottan belerúgni. Feltételezett szándékainkról lásd még a Kommentárt.

11 Kádár itt nyilvánvalóan arra gondol, hogy Lukács nyilvánosan hirdetett álláspontja szerint az 1968-ban megkezdett és 1971-ben még érvényesnek tekintett gazdasági reformot az intézmények és a kultúra bizonyos fokú pluralizálásával kellene kiegészíteni, valamint a filozófusnak a Csehszlovákia megszállása elleni – párton belüli – tiltakozására céloz.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk