←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Petőcz György

A történelem mítoszai

Posztfasizmus Olaszországban

Az antifasizmus fölött, ahogy azt eddig ismertük, eljárt az idő. Az antifasizmus mára elvtelen véd- és dacszövetséggé züllött, és leginkább egy “katokommunista” (baloldali katolikus és kommunista) politikai és értelmiségi elit hegemóniáját konzerválja. Ilyeneket szokott mondani nekem a firenzei trattoriákban beszélgetve Beppe, aki újfasiszta, sőt kevés szabad idejében még fontoskodik is valamit a pártban (Olasz Szociális Mozgalom, MSI, majd 1994-től Nemzeti Szövetség). Beppével közös ismerősök hoztak össze a feleségemet és engem, mondván, hogy ő biztosan válaszolni tud arra, amivel korábban már két “specializált” ügyvédnél is hiába kereskedtünk, nevezetesen hogy mi, kelet-európaiak, ilyen és ilyen vízumaink birtokában, vajon törvényesen dolgozunk-e Olaszországban. Újdonsült ismerősünkről, az első pillanatra ijesztően szigorúnak és szarkasztikusnak ható, nagyon pontosan fogalmazó, fantáziátlan hivatalnoki eleganciával öltözködő, sápadt, alacsony, száraz negyvenes férfiról hamar kiderült, hogy Délről származik, meglehetősen művelt, és valamelyik állami hatóság ellenőrzési osztályán dolgozik (“a rendőrlélek mindig erős volt bennem”, mondta már jóval később, egy felszabadultabb pillanatában), és – az olasz közigazgatásban ez ritkaság – valóban szakértője a munkájának. Meghallgatta a kérdésünket, majd időt kért. Egy hét múlva újra találkoztunk. Őszintén sajnálja, mondta, de úgy látja, hogy minden rendben van. Az is kiderült, hogy származási – kelet-európai és egyéb – “szépségfoltjaink” egyáltalán nem érdeklik. Az alkotmányban, a jogrendben és az állam működésében mutatkozó joghézagok, amelyek nekünk is menedéket adnak, annál inkább. Tőlünk idegen, de érdekes és elfogadható volt az indulata és álláspontja. Összebarátkoztunk. Mindezt egy másik nyugat-európai országban élve, egy francia, osztrák, svájci, német vagy holland új- vagy szélsőjobboldali szavazóval kapcsolatban valószínűleg nem tudnánk elmondani. Az már nem lenne művelt, nem országa szegényebb, elmaradottabb, hanem ellenkezőleg, gazdagabb vidékeiről származna, nem az államigazgatásban, hanem a kis és közepes magánszektorban dolgozna, és – főleg – utálná bennünk a befurakodót és a másságot. Emiatt azután nem beszélgetnénk, és természetesen össze sem barátkoznánk. Ez persze nem jelenti, hogy Beppével ne lennének függőben lévő, nagyon komoly problémáink.

Olasz életrajz

Az olasz újfasiszta jobboldal a Nemzeti Szövetség közelmúltbeli megalakításáig nem annyira a jelennel, mint inkább a múlttal viaskodott. Fő állítása az volt, hogy a nemzet és az emberek és családok több mint húszéves (1922–1945) történetét nem lehet – mint azt a liberális Benedetto Croce sugallta – egyszerűen zárójelbe tenni: a fasiszta periódus a maga céljaival, értékeivel és tanulságaival együtt része az ország – és minden olasz – “életrajzának”. A mai jobboldal legfiatalabb publicistái néha szemforgató kajánsággal vagy műveletlen naivitással konstatálják, hogy még a legjelentősebb antifasisztáknak is megvoltak a maguk elfogadó évei.1 És valóban. “E sorok írója, olvashatjuk ezzel kapcsolatban Alberto Arbasino baloldali írónál, már életkoránál fogva is mentes volt a “hozsannázó szolgaiságtól és gyáva gyalázkodástól”, hiszen tizenöt éves korában ért véget a háború. De azért mindenre jól emlékszik. Szülei és rokonai a század első éveiben születtek. Tizenéves diákként érte őket a fasizmus. Mindegyikük értelmiségi, katona vagy pap lett, vagyis nem hivatalnok vagy tanár, hogy fel kellett volna esküdniük a rendszerre. De az egyetemen azért ők is felvették, mint mindenki más, a fasiszta tagkönyvet. Majd automatikusan meg is újították, mert olyan országban, amit egy vallás és egy párt uralt, és a Király–Duce–Pápa hármasa hivatalosan mindig együtt szerepelt, a kívülállás olyan lett volna, mint a keresztelő vagy a nemzeti egység megtagadása (…) A fasiszta rendszer iránti lelkesedés Kelet-Afrika megszállásával (1935) tetőzött, amikor végre Olaszország is egy szintre került az annyira csodált európai hatalmakkal. (…) Az emberek üdvözölték a kultúra, az építészet és irodalom eredményeit, a nagylelkű akadémiákat és biennálékat, a bőségesen osztogatott díjakat és a kiváló mozit a maga nagyon népszerű és mélységesen honi sztárjaival.”2

A közös életrajz első nagy törését a háború, a kudarcok és áldozatok, a német szövetségesek arroganciája, Mussolini fennhéjázó színjátékának lelepleződése, a faji törvények következményei okozták. Sokan lélekben elfordultak a fasizmustól, passzivitásba vonultak, és kivártak. Mások – egy elenyésző kisebbség – az aktív antifasizmust választották. Megint mások kitartottak Mussolini, de egyben országuk, királyuk és hadseregük mellett. A második törést a szövetségesek szicíliai partraszállása, gyors előrenyomulása, Mussolini lemondatása (1943. július 25.), a semlegesség bejelentése (szeptember 8.), az országban jelen lévő német hadsereg szövetségesből megszállóvá válása, Mussolini megszöktetése és a németek által létrehozott észak-olaszországi fasiszta bábállam, a Szociális Köztársaság megalakulása okozta. Egyesek szemében szeptember 8-a a háború és a fasiszta kaland végét, a helyes szövetségesek megtalálását, mások számára az egységes nemzet és a nemzettudat halálát (több történész szerint ekkor került ki a “Patria” szó az olaszok aktív szótárából), megint mások számára a fasiszta ideálok gyáva elárulását jelentette, és nagyjából mindenki számára az olasz politikai osztály tehetségtelenségét igazolta (a kiugrás módja miatt). Ekkor vette kezdetét a fegyveres ellenállás, a németek elleni partizánharc és a “köztársaságiakkal” szembeni polgárháború. Az egyik oldalra a demokratikus, katolikus, liberális, szocialista vagy kommunista ideálokért küzdők kerültek. A másikra azok, akik a biztos vereséggel járó, de a végsőkig kitartás reménytelen és heroikus étoszával, az “áruló” nemzet bűneiért vezeklő elvakult odaadással, a kiugrást végrehajtók – de már korábban, Mussolini által is – cserbenhagyott ideálok (“baloldali” szociális politika, antikapitalizmus, burzsoáellenesség) védelmezőinek gesztusával, a több mint két évtizedes olasz múlt következetes vállalóinak öngyilkos elszántságával folytatták harcukat.3 A világháború után hosszú évtizedekig ők voltak a főbűnösök: “A görögök évente két-két megvetésre szánt férfi terhére rótták az egész közösség az évi szégyenfoltjait, és a városban körbevezetve előbb kiközösítették, majd megölték őket”, olvashatjuk a polgárháborús, majd azt követő korszak fasiszta életérzéséről szóló legjobb irodalmi mű mottójában.4 De a legutóbbi években megfordult a világ, és az egyéni vállalás tragikus – egyesek szerint megtévedt, mások szerint tiszteletre méltó – önzetlenségét ma már szinte senki sem vitatja el “Salo” fiatal önkénteseitől és halottjaitól.5 Életútjuk – életrajzuk –, halljuk, bármelyik olaszé lehetett volna, hisz valamilyen mértékben mindegyikük értette és osztotta a másik fél értékeit, a választás gyakran az egyes családokat is átszelte, és leginkább véletleneken múlott. Olaszországban mára eluralkodott az értékek önzetlen vállalásának mindent egybemosó és megszépítő, a Vállalást, az idealizmust önmagában tisztelő és a hit heroizmusát a vállalt értékek tartalmától függetlenítő mítosza.

Újfasizmus

Az Olasz Szociális Mozgalom éppen a mussolinista örökség képviseletének és életben tartásának igényével született meg 1946-ban, közvetlenül a háború után, számára meglehetősen kedvezőtlen politikai közegben, Európa első és majdnem negyven éven át vezetőnek bizonyuló újfasiszta pártjaként. Kezdettől fogva országos pártként tudott fellépni – jelentős társadalmi bázissal Délen, és nagy nehézségek árán Északon –, és parlamenti szavazatainak aránya 1953 után csak kétszer süllyedt 5 százalék alá (1972-ben 8,7 százalék volt). Rövid időn belül magához vonzotta a fasizmusra és a monarchiára nosztalgiával gondoló társadalmi rétegeket, Északon a szociális fasizmus követőit, Délen a korporatizmus maradék híveit, a szélsőségesen antikommunista és antiliberális elemek egy részét, és azokat, akik csak fenntartásokkal fogadták el a parlamenti demokráciát. Azok pártja lett, akik “idegenné váltak, mégpedig nem egyszerűen a vereség miatt, hanem azért, mert ellehetetlenült egy módja annak, ahogy az emberek olasznak érezhetik magukat”.6 Radikalizmusa, heroizmusa és romantikus időszerűtlensége miatt a párt különösen a fiatalok között volt közkedvelt. Mindeközben rendszerellenes páriapárt is volt, amit a széles tömegek alig ismertek, a média többnyire csak ironikusan emlegetett, és amelynek a fennmaradás érdekében előbb-utóbb szembe kellett néznie a működő demokrácia valóságával. “A talány, kedves elvbarátaim, az, hogyan lehetünk fasiszták a demokráciában – mondta 1956-ban Giorgio Almirante, a párt főtitkára. – Magányos kívülállók vagyunk, és ez megtiszteltetés, de egyszersmind félelmetes nehézség is a demokrácia és a háború utáni Olaszország számára. Ezért voltunk bátrak, amikor 1946-ban vállaltuk, hogy részévé válunk ennek a demokráciának.”7

S valóban, a negyvenes évek végétől az újfasiszták léte sajátos biztosítéka volt az olasz politikai rendszernek. Az Olasz Köztársaság az ellenállásban meg- vagy újjáalakult antifasiszta erők hatpárti szövetségével – köztük a kommunisták nagyon jelentős részvételével – született meg, 1948-tól azonban ez a szövetség veszélyes bomlásnak indult. A nagyjából azonos szavazói erőt képviselő kereszténydemokrata és kommunista pártok feltétlenül megőrzendő – alapvetően a jaltai világrend korlátai miatti – politikai egyensúlya csak a pragmatikus hatalmi kiegyezések és a közös és össznépi ellenállás mítoszában megfogalmazott demokratikus minimum stabilizálása esetén maradhatott fenn. Ehhez mindenkinek jól jött a Szociális Mozgalom léte és radikalizmusa, amely a fasiszta veszélyt és az antifasiszta éberség és összefogás szükségességét bizonyította.

Az előbbi idézetben demokratikus részvételként Almirante persze nem erről a mumusszerepről (Ernst Nolte kifejezésével: “Screckbild”) beszélt. Sokkal inkább a nosztalgikus ideálok és a pragmatizmus, vagy – másképpen fogalmazva – a párt bázisa és vezetése közötti konfliktusról. Egyrészt az antikapitalizmusnak, a nemzeti kohéziónak, a korporativista eszméknek, a morális politikának és az állam tekintélyelvi szerepének, másrészt a modern olasz és európai politikai rendszerbe való beilleszkedésnek és a hatalmi ambíciók követelményeinek ellentmondásáról, ami a kezdetektől mindmáig végigkíséri az olasz szélsőjobb történetét. A súlypont inkább a második lehetőség, a parlamentáris liberalizmus felé tolódott. A párt eredeti Amerika-ellenességével felhagyva magáévá tette az atlanti politikát, elfogadta a piacgazdaság gondolatrendszerét, és rendszerellenességét visszafogva gyakran vált a kereszténydemokraták többségen kívüli szövetségesévé, és bátran elutasított minden xenofóbiát és rasszizmust, és fokozatosan megindult a jobboldali konzervativizmus felé vezető úton.

Az igazi fordulatot 1992, az olasz politikai rendszer hirtelen jött látványos válsága hozta. A “tiszta kezek” vizsgálatai nyomán kirobbant korrupciós botrány valamennyi politikai pártot megrázta, többségük végleg széthullott (például a negyven éven át kormányon lévő kereszténydemokraták, és Craxi szocialistái), és mindez jelentősen megemelte az addig hatalmon – és ezért a korrumpálódás lehetőségén – kívül rekedt Szociális Mozgalom ázsióját. Ugyanekkor – és a római politikai elit lelepleződésétől nem függetlenül – vette kezdetét a Padánia (Észak-Olaszország) elszakadását hirdető Északi Liga sikersorozata, ami viszont aktualitást adott az újfasiszták nemzetközpontú-nemzetvédő egységet hangoztató jelszavainak. Francesco Cossiga államelnök az olasz kormányok ingatagságát, valamint a pártok elvtelen összefonódását és paktumait támadó provokatív kijelentéseivel tekintélyelvi támogatást adott a szélsőjobboldal régi követelésének, az alkotmány központi hatalmat megerősítő és személyiségekre koncentráló – tulajdonképpen gaullista irányú – átalakításának. A rendőri és igazságügyi szerveket teljesen felkészületlenül ért albán menekültáradat nyomán nagyobb figyelem került az MSI régóta hangoztatott javaslataira az ellenőrzött bevándorlási politika kialakításáról. S végezetül, 1993 végén, a római polgármesteri választások előtt a jobbközép új pártjának, a Forza Italiának megalakítója és vezére, Silvio Berlusconi kijelentette, hogy Gianfranco Fini és Francesco Rutelli, vagyis az újfasiszták (ekkor már posztfasisztáknak nevezték magukat) és a baloldal jelöltje közül ő egyértelműen az elsőt támogatja. Ezzel egy csapásra véget vetett a szélsőjobb sok évtizedes politikai kirekesztettségének. S valóban, az 1994-es választásokon Finiék 13,5 százalékot kaptak, minek következtében a jobbközép második pártjaként öt minisztert és 12 államtitkárt küldhettek a kormányba.

Ősfasizmus?

A “poszt” mindig gyanús. Valóban igazi-e egy posztfasiszta vagy kommunista párt demokratikus fordulata? Hol kell keresnünk a tényleges változás jeleit, és hol rejtőzködhetnek a folytonosságok? A jelszavak viszonylag könnyen kicserélhetők. De követik-e őket a mentalitások? A problémát leghatásosabban Umberto Eco vetette fel “Ősfasizmus” című cikkében.8 Eco szerint a programok és ideológiák változhatnak, de mindegyik mögött vannak bizonyos gondolkodási logikák, rutinok, érzések, ösztönök és szokások, amelyek tartósabbak a kimondott szónál. “Csak egy nácizmus volt – írja Eco. – Franco szuperkatolikus falangizmusát nem nevezhetjük nácizmusnak, ami alapvetően pogány, politeista és keresztényellenes volt. A fasiszta játék [a szónak a nyelvi játékokra vagy magatartási mintákra utaló értelmében – P. Gy.] azonban több formát is felölthet, miközben a játék neve mit sem változik.” Ennek megfelelően a fasizmus nem véletlenül lett általánosan használatos kifejezés: “ha egy fasiszta rezsimet megfosztunk egy vagy több jellemzőjétől, ettől még megmaradhat fasisztának”. Ezek után felsorol tizennégy olyan sajátosságot (pl. a tradíció kultusza, a modernség elutasítása, irracionalizmus, az aktivitás az aktivitásért, a kritikai szellemtől való idegenkedés, a különbözőtől való félelem stb.), amelyek ezt az emberiségben – annak egy részében – mindig megtalálható örök attitűdöt, az “Ősfasizmust” jellemzik.

Nem tudjuk, létezik-e ilyen îsfasizmus. De az “ötlet” két kérdést mindenképpen felvet. Egyrészt, elég elmélyült és radikális volt-e az újfasiszta Szociális Mozgalom posztfasiszta, jobboldali konzervatív Nemzeti Szövetséggé való átalakulása? Gianfranco Fini mindent megtett, ami az arculat átfestéséhez kötelező: elzarándokolt Auschwitzba és a Fosse Ardeatinéhez, a náci megtorlások legfontosabb olaszországi emlékhelyére; mindenütt bocsánatot kért, ahol kellett és lehetet; visszavonta pártja korábbi revíziós kijelentéseit az isztriai volt olasz területekkel és tulajdonokkal kapcsolatban; felvette a kapcsolatokat a fejlett világ konzervatív pártjaival (a párt átalakuló kongresszusán még az izraeli Likud küldöttsége is jelen volt); élesen elhatárolta magát a neonáci mozgalmaktól csakúgy, mint Le Pen és Haider xenofób politikájától. Még ezeknél is fontosabb, hogy elfogadták a demokráciát mint módszert és mint a szabadság, pluralizmus és tolerancia értékeinek együttesét; elítélték a totalitarizmus politikai rendszerét és társadalmi és kulturális megjelenési formáit (rasszizmus, antiszemitizmus, idegengyűlölet); megtagadták a fasizmust, és elismerték az antifasizmus szerepét és jelentőségét az olasz demokrácia helyreállításában. Ugyanakkor azoknak is igazuk lehet, akik óvatosságra intenek, mert szerintük Fiuggi (az 1995. januári átalakuló kongresszus) nem jelentett átélt, megszenvedett törést a pártvezetés, a tagság és a gondolkodásmódok folytonosságában: az antiszemitizmust, xenofóbiát és totalitarizmust könnyű volt elítélni, hiszen az MSI soha nem volt rasszista párt, és az egypártrendszer hívei is rég elenyésző kisebbségben voltak. A demokratikus értékek elfogadása és a fasizmus megtagadása azonban kidolgozatlan, felületes maradt. A kongresszusi dokumentum nem tárgyalta alaposan a tekintélyelvi mentalitást, a sovinizmust, a moralizmust, a hierarchia és személyiség kultuszát, mindazt, amiről tulajdonképpen Eco beszél, és ami az újfasisztákat valóban megkülönböztette a demokratikus polgári pártoktól. Az elfogadott program nehezen összeegyeztethető eszmék és elemek kidolgozatlan egyvelege. Nyilvánvaló ellentmondás van például az Államba vetett hit és az individualista piaci elvek, a pluralizmus elfogadása és a nyílt társadalmi konfliktusoktól való félelem, a liberális politika és az “olaszok pártjának” meghirdetése stb. között. Ami az egészet összetartja, az néhány jelszó, mint a rend, a biztonság, a nemzeti érzés fontossága, a család stb. Mindez már nem fasizmus, csak konzervatív kispolgári mentalitás. Ősfasizmus? Talán. De érdemes óvatosnak lennünk a mentalitásokból levonható – melyekről végül is nem sokat tudunk – politikai következtetésekkel.

A másik kérdés, hogy a Nemzeti Szövetséggel az olaszok végleg letudhatják-e az újfasiszta radikalizmust. Ez egyáltalán nem biztos. Amennyiben a többi nyugati országban a nyolcvanas évek elejétől sorra megalakuló és erőre kapó új jobboldali mozgalmak – amelyek át is vették az olasz újfasizmustól az európai szélsőjobbon betöltött vezető szerepét – valóságos és tartós társadalmi törésekre utalnak, akkor várható, hogy ezek előbb-utóbb Olaszországban is megjelennek. A generációs problémák sem elhanyagolhatók. Példa erre 68 környéke, amikor a mind pragmatikusabbá váló és az idealista vonalat háttérbe szorító Szociális Mozgalom nem tudta többé megtartani és neutralizálni radikalizálódó, sőt a terrorizmus felé tekintő fiataljait. Az is kérdés, hogy egy jobbközép pólus részeként a Nemzeti Szövetség még mindig elég karakteresen jobboldali tud-e maradni amúgy is zúgolódó, de a politikai sikerek miatt egyelőre visszafogott bázisa számára. A sikersorozat esetleges megszakadása vagy további liberalizálódás esetén a konzervatív, nosztalgikus, antikapitalista, Amerika-ellenes és nacionalista rétegek könnyen új képviselőket kereshetnek maguknak.

Egy mítosz széthullása

Az olasz új-, majd posztfasiszták története és jelene első pillantásra kevesebb izgalmat tartogat, mint a nyugat-európai új szélsőjobboldali pártok hirtelen térnyerése. Ez azonban csak nagyon felületes látszat. Valójában az olaszok egész politikai rendszere, identitása – mítoszai és nyelvezete – radikális átalakulásban vannak. Számunkra, kelet-európaiak számára külön érdekesség, hogy a változások éppen a fasizmus és antifasizmus fogalmai körül forognak. A Nemzeti Szövetség alapító elvi nyilatkozatában elítélte a fasizmust, és elismerte – ez volt a hatalmi játékba való beengedés feltétele és ára – az antifasizmus történelmi szerepét. De a demokrácia helyreállítása után és tartós stabilitása idején már az antifasizmust is meghaladottnak és elfelejthetőnek tartotta. Az új ideológiai-politikai stratégiában a fasizmus, kommunizmus, sőt a 45 után létrejött és a nyolcvanas évekre elvtelenné és korrupttá váló egész pártrendszer is a “totalitarizmus” kategóriája alá került. A meghirdetett cél egy olyan múltkép és -értékrend lett, amelyben az egész nemzet magára ismer, és amelyben nincsen többé belső ellenségek vagy akiket a hatalomból eleve kizártak.

A művelet fő akadálya és célpontja az Olasz Köztársaság majdnem ötven évig uralkodó “születési mítosza”, az Ellenállás. Az a történelmi esemény és értékrendszer, amelyből a politikai és társadalmi rendszer alapelvei, morális, politikai és alkotmányos legitimációja származtak. A történet szerint az olaszokra kényszerített fasiszta diktatúrát a nép húsz év után egy igazi forradalmi felkeléssel rázta le magáról; a harcban vállvetve harcoló legkülönfélébb demokratikus erők között a kommunisták szerepe kihagyhatatlan és döntő jelentőségű volt; az antifasiszta Ellenállás győzelmének folytatása és eredménye az 1947-es új köztársasági alkotmány, és az olasz demokrácia. A mítoszon azonban az évtizedek múlásával fokozatosan sokasodtak a repedések. Kezdődött a kereszténydemokraták “emancipációs” törekvéseivel, melynek során saját harci szerepüket és érdemeiket hangsúlyozták a kommunisták mellett és ellenében. Folytatódott a hatvanas-hetvenes évek balos mozgalmaival, amelyek az eszmék elárulását, a háború adta forradalmi lehetőségek elszalasztását vetették az OKP szemére. A nyolcvanas években előtérbe került a liberális – nem kommunista és nem is katolikus – antifasizmus szerepe. Mind erősebbek lettek azok a hangok, amelyek szerint az Ellenállás nem csak dicsőséges nemzeti felkelés és nemzeti felszabadító harc, hanem polgárháború is volt. Sőt hogy elsősorban az volt.

Az igazi szellemi áttörést, mítosz- és taburombolást azonban a fasiszta korszak történésze, Renzo De Felice végezte el. Kutatásainak mögöttes indítékai között nyilvánvalóan döntő szerepe volt a baloldali antifasiszta értelmiségi körök kulturális és morális hegemóniája elleni ösztönös tiltakozásnak. “A kulturális monopólium dzsungelében óvatosan kell mozogni”, írta a tényleges nehézségekre utalva, amelyek az egyetemeken, kulturális intézményekben vagy kiadókban azokra vártak, akik nem tettek folyamatosan hitet a baloldali vagy katolikus antifasizmus mellett. De Felice hatvanas évek elejétől folyatott historiográfiai “felszabadító harca” azonban fokozatosan áttört – írjuk nyugodtan idézőjel nélkül! – a kulturális monopóliumok falán. Nagyon alaposan dokumentált tételei szerint Mussolini fasiszta rendszere nagyon széles nemzeti konszenzusnak örvendett; a fasizmust igazi ideálok, az új ember és új közösség célkitűzései fűtötték: bizonyos szempontból forradalom volt, a francia forradalom folytatása; az ellenállás egyáltalán nem volt tömegmozgalom; katonai szempontból az ellenállás jelentéktelen volt; a kommunisták osztály-együttműködési politikája csak Sztálin taktikája volt; Togliattiék elárulták a nemzetet, ki akarták szolgáltatni egy idegen hatalomnak, a Szovjetuniónak; a kommunisták gyakran terrorista módszereket alkalmaztak az ellenség és a lakosság ellen; a kommunista fegyveresek számos esetben mészároltak le nem kommunista partizánokat stb.

De Felice munkái és interjúi óriási visszhangra találtak: egyesekre felszabadító hatással voltak, másokban félelmeket keltettek. Az aggodalmaknak volt és van is alapjuk: a múltra fátylat borító, fasizmust és kommunizmust nem csak egyaránt, hanem egyformán elítélő és eközben – ennek melléktermékeként – a fasizmust és antifasizmust is összecsomagoló és kidobó hadművelet nem vezet-e teljes relativizmushoz, demokratikus iránymutatóink összezavarásához és a múlt zombijaival szembeni védtelenséghez? Tényleg nem lehet úgy feltárni az antifasiszta kultúra torzításait, klikkes és monopolista jellemzőit, és elítélni a kommunizmust, hogy eközben az antifasizmust is megmentjük? A demokrácia megalapozásához és védelméhez elegendő-e az egyéni Vállalás korábban említett mítosza? Lehet-e – vagy nem kell-e – az antifasizmust immáron a konkrét eseményekről és résztvevőkről leválasztva és függetlenítve a demokrácia örök érvényű alapvetésévé elfogadni? Ilyenekről szoktunk vitatkozni Beppével, valaha új-, de ma már posztfasiszta barátommal. Következtetéseinket azonban nem mondom el, mert e kérdések megválaszolása nem borozói beszélgetések, és még csak nem is egy újságíró feladata.

Jegyzetek

1 Norberto Bobbiót az antifasizmus egyik vezető alakját is kikezdték volna, és a támadások élét és értelmét csak az vette el, hogy korai ingadozásaiból maga az érdekelt sem csinált soha titkot. Ugyanez az általános és bevallott történet áll az Olaszországban nevelkedő Vásárhelyi Miklósra is, aki szintén nem úszta meg az ambiciózus jobboldali publicisták fölösleges és buta rosszmájúságát (lásd Schmidt Mária: Bocsánatos és halálos bűnök. Magyar Nemzet, 1999. július 3.)

2 Alberto Arbasino: Fascismo e antifascismo storico. La Repubblica, 1999. november 23.

3 Lásd erről Marco Tarchi: Esuli in Patria (A haza

száműzöttei). Parma, 1995, Ugo Guanda Editore.

4 Carlo Mazzantini: A cercar la bella morte (A szép halált keresve). Milano, 1986, Mondadori.

5 Szemben Pasolini Salo című emlékezetes filmjével, amely a hetvenes évek első felében született, és egy egészen más intellektuális és politikai légkört tükröz.

6 Tarchi: i. m., 28. o.

7 Lásd Gian Enrico Rusconi: Resistenza e postfascismo. Milano, 1995, 195. o.

8 Umberto Eco: Ur-Fascism. The New York Review of Books, 1995. június.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk