←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Révész Sándor

Egyenes út

“Az én álláspontomat az igazság igazolja. Csak mások másmilyen álláspontjához kell külső magyarázat. Életrajzi, lélektani, szociológiai. Aki az én nézeteim sajátosságaihoz keresi életem sajátosságait, az nem az igazság, hanem az igazság kikerülésének útját járja, mert abból indul ki, hogy az életemből és nem az igazságból következik, amit gondolok. Mintha az én álláspontom szorulna magyarázatra, s nem éppen az övé. Aki bele akar bújni az életembe és ki akarja preparálni annak logikáját, azért teszi ezt, mert idegen tőlem, mert kívül áll, mert elzárkózik igazságom belátásának lehetőségétől. Az igazságom helyett akarja megérteni az életemet, tehát nem fog megérteni semmit. Nem látja életem jelenségei mögött életem lényegét.”

Így kell ezt gondolnia Balczó Andrásnak is, másoknak is, akiknek életét nézeteiktől távol állók értelmezik. Bizonyára így gondolnám magam is, ha kutatni való élet terhe lenne rajtam. E gondolat gondolata hozta rám az írásgörcsöt jegyzeteim halma fölött. Rá kellett jönnöm, azért nem tudok Balczó Andrásról írni, mert úgy próbálnék, hogy ne egyszerűsödjön le a hozzá való viszonyom őfelőle nézve sem. Márpedig úgy nem lehet. Csak a viszontárnyalás reménye nélkül árnyalhatok. Nagyon nehezemre esik belelátszódni az értetlen értelmezők körébe, amelybe pedig bele kell látszódnom az első értelmező szótól, amit leírok, hiszen nem csupán ellentétes, de egymásban súlyos veszélyt látó nézetközösséghez tartozunk. Amit egyikünk éltető igazságnak, azt tartja másikunk pusztító hazugságnak.

Ez a mostani távolság különös viszonyban van azzal a hajdani közelséggel, amit 1977 késő tavaszán a Puskin mozi lázadó sötétjében éreztünk a Küldetés vetítése alatt. Hozzá és egymáshoz. A filmet a képmagnó áthozza a jelenbe, a Puskin mozi sötétjét átvilágítja az idő. És a távolság fényében is azt kell mondanom, hogy a Küldetés Balczója akkor is közel van hozzám, ha a MIÉP Balczója távol. Abban még nincs semmi különös, hogy a múlt közelijéből a jelen idegene lesz vagy fordítva – ezer változatban átéljük ezt. Csakhogy a Küldetés közeli Balczója és a MIÉP távoli Balczója között logikus kapcsolat van. Nem mondhatjuk, hogy a MIÉP Balczójában semmi sincs a Küldetéséből, nem mondhatjuk, hogy kicserélt ember, hogy a MIÉP Balczója kimutatja a Küldetés Balczójának foga fehérjét, közelségünkben a félreértést.

Csak azt mondhatjuk, hogy egy életútnak többféle logikus folytatása lehetséges, s a logikus lehetőségek nagyon messze vezethetnek egymástól.

Még csak nem is tekervényes az az út, ami a Küldetéstől a MIÉP-ig vezet. Túlságosan is egyenes.

És legrosszabb az egyenes út. Az egyenes út a kizárás útja. Az elágazások kizárásának útja. Az igazság útját lépésről lépésre kételyek, kérdések és ellentmondások keresztezik, s az igazság minden kereszteződésnél bonyolódni kezd. Csak a kereszteződéseket lezáró, a kérdéseket kizáró csend őrizheti meg az igazság egyenességét és egyszerűségét. Az egyenes és egyszerű igazság hordozói ezért a kérdéstelenek gyülekezetének rétoraiként hordozzák az igazságot, és képtelenné válnak a párbeszédre.

A kizárás egyetlen igazolása az utak szintkülönbsége. A földi léten túli igazság és a földi lét kérdései között egyoldalú a viszony. Ugyanaz a hit, amely választ talál az isten igazságában emberi kérdésekre, érvényteleníti az isteni igazság emberi megkérdőjelezését. Érdemes tehát a megkérdőjelezhetetlen földön túli igazságba emelni megkérdőjelezhető földi igazságainkat is, ha féltjük őket az elgörbüléstől és elbonyolódástól.

*

Balczó András szigorú, antiliberális, vallásos nevelés által lett istentagadóvá: “Édesapám pap volt, így természetesen szigorú, vallásos nevelést kaptam. (…) A szigorúság azonban bennem inkább ellenszenvet szült, semmint megtérést. Az volt a meggyőződésem, hogy aki ilyen szigorú, az nem lehet az Isten. Ugyanis én az istenimádatot valami boldogságérzetnek, valami nagy-nagy örömérzésnek képzeltem el, és miután ezt nemigen tapasztaltam, abban az időszakban kimondottan istentagadónak tartottam magam.” (Dávid Sándor: Balczó, 210–211. o.)

A papcsalád proletár szegénysége a diploma felé irányító értelmiségi normával kapcsolódott össze. Balczó András iskolai pályafutásában pedig az apai szigor ellenében, saját jogon szerzett hátrány összemosódott az apa foglalkozásából eredő politikai hátránnyal – az igazságos hátrány az igazságtalannal.

A szegénység mélységéből; a szigor, a terhes normák, a meg nem felelés nyomása alól, az összekeveredett értékelési szemponttok ködéből az öttusa mutat kikapaszkodási lehetőséget. Idegen és kétes értékelési normák helyett az értékelés egyértelműségének lehetőségét. A saját erő és akarat befektetésének és igazságos értékesítésének lehetőségét. A Küldetés szerint Balczó számára az öttusában ez volt a legfontosabb.

Érettségi után fölkerül Pestre, első öttusaversenyei után néhány héttel kitör a forradalom. Vívódik, elmenjen-e. Marad. A Puskin moziban a forradalom után huszonegy – ezelőtt huszonkét – évvel a film vége felé mélyen a szemünkbe nézett, és belénk szorította a levegőt. “– Velünk 56-ban nem csak az történt meg, hogy leérettségiztünk. – Hanem? – Hanem… Eléggé megritkultunk. Aztán hirtelen megértettük, hogy elég nehéz a világban rátalálni arra, amit keresgél az ember, arra a tiszta útra, mert nincsenek egyértelmű jelzőtáblák. És még lőnek is imitt-amott.” Nem mondta, amit nem mondhatott, nem mondta azt sem, hogy őt is elvihette volna a megritkulás – amit mondott, azt is alig hittük el akkori fülünknek. Az egyetlen egyértelmű állítás az egyértelműség hiányának állítása volt. Másfél évtizeddel később lett 56-os állapotunk egyértelmű, “amelyben a jó természetes. 1956 őszén Budapesten ilyenek voltunk százezerszám. Nem becsületesnek lenni – fel sem vetődött.” (Balczó András: A sikerről. Magyar Fórum, 1991. december 5.)

A következő másfél évtized három szálat sodor össze.

Az egyik: a mérhető és minden mérce szerint egyedülálló teljesítmény; a másik: a sikeres sportoló magánéletének profán világa; a harmadik: a könyvek és gondolkodók közé merült magányos kontempláció.

Nemigen van sportág, amely többet követel művelőjétől, mint az öttusa, és nincs senki, aki ezt a sportágat Balczónál eredményesebben művelte volna. Balczó rendkívüli futótehetség volt. A pályáját közelről követők egybehangzó tanúsága szerint azonban az ő egyedülállósága mögött nem az adottságok és nem a versenyzői erények, nem a tudást optimálisan hasznosító versenyző lelkialkat, hanem a munkabefektetés mennyiségének és minőségének egyedülállósága állt. Hanem a legtöbb, legkeményebb és legkreatívabb fölkészülési munkára alkalmas személyiség ereje. Balczó a “mindenséggel mérd magad” öttusázója volt. Az életből a legnagyobb részt ő fektette bele az öttusába, ő költötte a legkevesebb időt az öttusán kívüli életre és jövőre. Az ő élete volt leginkább “single issue” élet. Ő öttusázott legtudatosabban nem csak a szó szakmai, hanem eszmei és etikai értelmében is. Leonidászként nyert és vesztett: “megcselekedtem, amit megkövetelt az öttusa”.

*

Balczó nagyon rövid idő alatt teszi meg az utat a világ élvonaláig, s a bujtosi szegénységtől a társadalom elitjéig. Az 59-es világbajnokságon már csak a nagy Novikov előzi meg, és ekkor már maga irányítja a fölkészülését. 60-ban először esélyese az olimpiának, először nyer helyette egy másik magyar, és kialakul determinista sportfilozófiája, amelyet Zsolt Róbert a következőképpen foglal össze: “Nem azzal kell kimenni a versenyre, hogy győzzön az ember, hanem azzal, hogy a maximumot nyújtsa. A legtöbbet, amire képes. És készüljön úgy a versenyre, hogy utólag ne lehessen lelkiismeret-furdalása, ne találhasson hibát önmagában. Ha mindez megtörténik, akkor el lehet viselni a vereséget, hiszen nyugodt a lelke.”

Ne hasson rá, ami nem rajta múlik, ne múljon rajta, ami múlhat. A következő tizenkét évben Balczó igyekszik bent tartani magát a determinista nyugalomnak ebben a lélekállapotában. Ez is része annak, amit az eredményért megtehet. A külvilággal összekötő és élete külső eredményességét igazoló eredmény tiszta és objektív mércéjénél fontosabbá válik egy tisztább, a külső tényezőktől és a fátum beavatkozásától megtisztított belső eredmény, az önmagával folytatott egyszemélyes felkészülési verseny eredménye. Annál, hogy mit ér el, fontosabbá válik, hogy mit bír ki. Mit bír ki és mit bír kitalálni a felkészülés folyamatában. Balczó általában már az önmagával vívott belső verseny győzteseként indul a külső versenyen, ez adja a nyugalmát a győzelemhez és a vereséghez. A győzelem akarása a felkészülésben erősít, a versenyen bénít. Balczó nagy győzelmi sorozata akkor kezdődött, amikor a felkészülés lezárásával megszabadította magát a győzelem imperatívuszától, és átadta magát a végzet hatalmának, amely idővel és különböző fokozatokon keresztül Isten hatalmává alakult át. A győzelemsorozat jelentése ahhoz közelít, hogy Isten mindent megtesz azért, aki maga is megtesz mindent.

Az első közelítő lépés az apa halálához kapcsolódik. Az apa, akivel Balczó félelmeit, idegenségét, istentagadását nem számolta el, 1962 júliusában, viszonylag fiatalon és váratlanul meghal. Balczó élete egyik döntő pillanataként idézi föl mindig azt a pillanatot, amikor közölték vele a halálhírt. “Talán akkor kezdtem el igazán gondolkozni élet és halál dolgain, akkor kezdtem el értelmet keresni mindenben. És az évek során egészen determinista lettem. József Attilát olvastam: »…Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát, s így mindenik determinált.« És ebben az eleve elrendeltségben bizonyos nyugalmat találtam és találok ma is.” (Dávid Sándor i. m., 206. o.) Az eleve elrendeltséghez ebben a hetvenes évek elején lezajlott beszélgetésben még József Attila materialista determinizmusa kapcsolódik. És Spinoza fejtegetései (i. m., 207. o.), amelyekben a szabadság, miként majd Marxnál, felismert szükségszerűségként jelenik meg. Újabb interjúkban és előadásokban ennek a halálesetnek a döbbenete már az Isten létezésére való rádöbbenésként idéződik föl: “…a döbbenetnek a lényege nem az volt: jé, az apám meghalt, pedig csak 55 éves volt, és szinte teljesen egészséges; hanem az, hogy én addig azt hittem, hogy Isten nem létezik, és hogyan lehetett éveken keresztül ekkora félreértésben élni. (…) Bennem ez volt az első nagy fordulat, ami az Istenhez, illetve Jézushoz való viszonyomat illeti.” (Nagy Imre interjúja Balczó Andrással, Miskolci rádió, 1998. december 10.) Negyedszázaddal ezelőtt, amikor Dávid rákérdez, hogy milyen viszonyban van a Balczó által hivatkozott “inkább biológiai” determinizmus az istenhittel, Balczó a “mozdulatlan mozgatóra” vonatkozó vallásilag meghatározatlan általános tételezéssel válaszol. Akkori válasza Spinoza vallás- és Biblia-tagadásával összefér, tételes keresztény/keresztyén vallással nem: “Ma körülbelül ott tartok, ahol az emberek nagy többsége. Amikor az idő és a tér végtelenségére gondolok, és arra, hogy a tudomány ennek titkát jószerivel soha nem fogja tudni kikutatni… nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy lenni kell valami irányítónak… Valaminek, ami ezt a rendszert mozgatja. Végül is ezt minek nevezzük, vagy miben találjuk meg, az más kérdés. Mint ahogy más kérdés a hit, és megint más a vallás. Mert ami a vallást illeti, nem járok templomba, de érdekelnek ezek a problémák.” (Dávid Sándor i. m., 211. o.) Ekkor ő még az Istennel bizonytalan viszonyban lévő többségben, és nem – mint később – az istenvesztett többséggel szembeni kisebbségben határozza meg a helyét.

Nyilvánvalóan másképp értelmeződik egy több évtizedes folyamat kezdete a folyamat végén, mint a közepén.

Az erőfeszítéshez az erőforrás abban a gondolatban volt, hogy ami rajtam múlik, nem válhat értelmetlenné attól, ami nem múlik rajtam. Az erőfeszítés eredményét nem a pillanat értelmetlen véletlene, hanem örök és értelmes szükségszerűség határozza meg. Balczó világnézetének története e szükségszerűség föltöltődése tételes és történeti vallási – s abból levezetett politikai tartalommal. Ez a feltöltődés akkor történik majd meg, amikor az erőfeszítés apolitikus és világi célja és mércéje, az öttusa kihullik Balczó életéből.

*

A munka magánya, a kontempláció magánya, a családi környezet karakterét meghatározó apa halála, az első családalapítási kísérlet félbemaradása, az öttusán kívüli világi törekvések hiánya nemigen hagyott Balczó számára más társas teret, mint az élsportoló társak közös magánéletének profán világát. Ennek a világnak a középpontjában a legyőzhetetlen csapat (Balczó, Török, Móna), a világi kalandok (többek között – ahogy a Küldetésben halljuk: “a kevésbé időigényes nők”) és a sztársportolók státusával együtt járó akkori lehetőségek hasznosítása állt. Ez a profán világ, amelyből Balczó ki is lógott, s amelybe be is illeszkedett, az erkölcsi bizonytalanság, a külső-belső megítélés bizonytalanságának világa volt. Szabad volt, ami nem volt szabad. Mégsem volt szabad, ami szabad volt. Az elnézés és az elítélés lehetősége közötti bizonytalanság töltötte ki ezt a teret, s ebben a bizonytalanságban bizonyára bizonytalanabbul mozgott egy erre készületlen vidéki fiú, mint csapattársai, a profán nagyvárosban és nagyvilágban otthonos fiskálisok, a “doktor urak”.

Ez a profán világ a magányos munka és a világi eredmény között álló fátum részévé vált. 1959-ben a harrisburgi világbajnokságról hazatérőben a csapat New Yorkban engedély nélkül elbolyongott. Ferdinándyt, akinek rokona volt, bolyongani vitte őket, eltiltották örökre, Török Ferencet egy évre – tehát a római olimpiától is –, Balczó kisebb büntetéssel megúszta. 1963 végén Móna és Balczó nagy tételben órákat csempésztek, Romániában lefogták őket. Fél évig az elnézés hatálya alatt érezhették magukat, azután a tokiói olimpia előtt néhány héttel eltiltották őket. Az olimpiát – az előző olimpiáról eltiltott – Török Ferenc nyerte. A csapat, amelybe az eltiltások után Török Ferenc testvére is belefért, bronzérmes lett. Nem lehet azt mondani, hogy Török Balczó eltiltása nélkül biztosan nem nyert volna, hiszen az előző évi világbajnokságon szoros versenyben lett mögötte második, a pályafutása során néhányszor le is győzte, a következő olimpián pedig olyasvalaki előzte meg Balczót, aki máskor soha – de azért Balczó éppen eléggé esélyes volt ahhoz, hogy eltiltását az olimpiai győzelemtől való eltiltásként élhesse meg. Az eltiltás leghosszabb veretlenségi sorozatát vágta ketté. Az eltiltása előtt már egy éve veretlen volt, s az újrakezdés után is egy évig veretlen maradt. Tizenhét versenyt nyert egymás után, ezek közül maradt ki a legnagyobb. Balczó nem érezhette magát ártatlannak, de áldozatnak mégis.

Megfosztották élete egyik legfontosabb, s akkor mindenképpen legfontosabbnak tűnő lehetőségétől, ugyanakkor mégsem érezhette magát kivételezetlennek, kiváltképp nem olyannak, aki a kivételezettséget visszautasítja vagy legalábbis nem számít rá. A büntetőjogi felelősségre vonás így is elmaradt, és kis híján az eltiltás is. Éppen ezért a büntetés nem önmagában és nem szükségszerűen következett a bűnből, hanem valamilyen beavatkozás hatására, amelyet az időzítésből következtethetőleg nem erkölcsi elvek, hanem egyéb érdekek motiváltak. Az ilyen beavatkozásokról a dolog természeténél fogva nincsenek biztos információk, de vannak a bizonyosság erejével ható feltételezések. Ilyen feltételezések nyilván elsősorban a (súlyosan) érintettekben alakulnak ki, ezek – összefüggések képzésére alkalmas – későbbi események hatására, a cui prodestből kiinduló tépelődések nyomán átalakulhatnak vagy megszilárdulhatnak – és kimondatlanul is hathatnak.

Balczó megnyerte az összes világbajnokságot a tokiói és mexikói olimpia között. A mexikói olimpiára minden addiginál többet készült, és mégis vesztett. 62 óta először előzték meg világversenyen, és ekkor is olyan csekély különbséggel, amely döntővé tett minden körülményt, amelyre Balczó környezete hathatott, és hátrányosan is hatott: a magaslatra való elutazás időpontja, a tengerszintre való néhány napos visszatérés elutasítása, a fehérjekészítmény, amely iszonyú gyomorrontást okozott stb.

63-től 67-ig Balczó és a csapat együtt verhetetlen, azután vagy az egyik győz, vagy a másik, vagy egyik se. A csapat érzelmi egysége és veretlenségi sorozata egy időben törik meg. A törésvonal Balczó és a két ügyvéd között húzódik. Az érzelmi folyamatot az olimpia előtt háromnegyed évvel alakítja tárgyi vitává egy levél, amelyben Wille Grut, a nemzetközi szövetség (Balczóhoz nagyon közel álló, ît szinte fiaként szeretî) elnöke, Balczó és Móna véleményét kéri arról, hogy csökkentsék-e esetleg a futás távját vagy pontértékét a magaslatra való tekintettel. A futás Balczó legjobb, Török leggyengébb száma. Móna véletlenül fedezi fel a levelet. Balczó azzal védekezik, hogy nem foglalkozott a levéllel, nem tudta, mi áll benne, nem rágta át magát az angol szövegen, nem tulajdonított neki jelentőséget. Török ezt nem hiszi: “Az olimpia érdekében te mindenre képes vagy, még ilyen becstelen dolgot is megengedsz magadnak.” (Dávid, 156. o.) Balczó azt a gyanúsítást kapja vissza, amivel Törököt illették azok, akik a Tokió előtti eltiltás mögött őt sejtették, s akikhez Balczó nem csatlakozott. A jóhiszeműség viszonzatlansága mellett Balczót mindenképpen nyomaszthatta, hogy noha ekkor már – a baráti viszony múltán – kettejük mentalitását, etikáját bizonyára nem érezte egyenértékűnek, mégis támadhatóvá vált olyan hiba miatt, amely kettejük eredményét befolyásolhatta, és ráadásul a szándéktalanságot sem tudta életszerűen valószínűtleníteni. A belső etikai fölényérzet fordított külső látszattal párosult.

Mindennek azért van különös jelentősége, mert ebből a profán közegből nő majd ki a dörzsöltek, másodszándékúak, istentelenek és nemzettelenek egyetemes ellenségképe, s ennek az ellenségképzésnek a hevületében benne lehet e közegben való szereplésének kétértelműsége is.

*

A mexikói olimpia volt Balczó sztoicizmusának legkeményebb próbája, amelynek szemtanúk szerint kiválóan megfelelt. A vereséget úgy viselte, ahogy filozófiája szerint viselnie kellett.

A 69-es budapesti világbajnokság az olimpia ellenpontja volt. Balczó az olimpia után leeresztett. 60 óta először az országos bajnokságon is megelőzték. Naplója szerint: “Minimális felkészüléssel álltam a világbajnokság rajtjához. Egész évben nem volt kedvem edzeni, nem tudtam magam rávenni az előző évit akár csak megközelítő munkára sem. Arra számítottam, hogy az első hat között szép csendesen bent leszek, és azzal minden rendben lesz.” (Dávid, 184. o.) Ez a számítás hibás volt, mert kimaradt belőle a nép. Hiányoztak a nyugodt vereség külső feltételei. Balczó hazai győzelme nemzeti ügy lett. Ő pedig az első napon szembesül ezzel a ténnyel, amikor akkora és olyan közönséggel találkozik, amekkorával és amilyennel addig soha. “Szinte félelmetes volt hallanom azt a szurkolást, azt az aggódást, ami a lovaglásomat kísérte.” (I. m., 187. o.) Félelmetes volt értelmezni ezt az élményt: létezik egy nemzeti közakarat, amely róla szól, az ő győzelméről szól, s amelyben halálosan komolyan vétetik az, amit ő nem vett olyan komolyan. Éppen ő nem tudott erről a nemzeti közakaratról, éppen ő nem volt a részese, éppen ő nem számolt vele, hogy élete első hazai világversenyére a legmagasabb és nem az addigi legalacsonyabb motivációs szinten kell felkészülnie a nemzet gyermekének. Most lelepleződik majd a nemzet előtt, kiderül, hogy lelkiismeretlen és rossz gyermeke hazájának. A fölkészülés tökéletlensége és a nemzet jelenléte fölfordította Balczó bevált sportlélektani gyakorlatát. “Az eminens diák érezhet így, ilyen mérhetetlen lelkiismeret-furdalás vizsga előtt, amikor egyszer, egyetlenegyszer nem készült, és nincsen már visszaút… meg kell érnie azt a szégyent, hogy megbukik.” (Uo.) A fátum a három technikai számban lakozik. Ezekben tökéletes felkészülés után is el lehet bukni, és tökéletlen felkészülés után is kifuthat a siker. De a fizikai számokban elérkezik az igazság pillanata. Vagy a csodáé: “most majd kiderül, hogy vannak-e csodák az életben” – mondja Balczó nővérének a pisztolylövés napján (Dávid, 186–187. o.). Az utolsó napon Balczó nem a fizikai igazság, hanem a nemzeti közakarat igazságának pillanatát, a csoda létezésének pillanatát élte át. Élete leggyengébb felkészülése után élete legjobbját futotta, s a táv utolsó szakaszában ezrek futottak vele együtt a pesthidegkúti domboldalon. Ez a magyar sporttörténet egyik leghíresebb pillanata.

Ez Balczó és a “nemzeti gondolat” találkozásának pillanata. Benne van a bűntudat, a siker és a csoda. Talán nem mellékes tény: ez az első pillanat, amelyet már a doktor urak nélkül él át az öttusa trónján.

Akkor “ette bele magát” a gondolat, hogy nem magáért fut – mondja hét évvel később a Küldetésben a pesthidegkúti domboldalon. Ekkor lett az öttusa az egyéni önmegvalósítás eszközéből a közösségi küldetés eszközévé. Ezután már Balczó nemzeti intézmény. A Küldetésben utal rá, hogy “jobb körökben” ezt téves tudatnak nevezik, a “dörzsöltek” társasága ezért megmosolyogja őt.

De akárki mosolyog is, ez nem az akkori hivatalosság ellenséges mosolya. Balczó az akkori hivatalos nyilvánosságban is nemzeti intézmény volt: “A már valósággal nemzeti intézménynek számító versenyző úgy érezhette magát, mintha otthon, mondjuk Pesthidegkúton futna” – írta a Népszabadság 1972. szeptember 1-jén a müncheni győzelem után. Két héttel később a Parlamentben ő köszönhette meg a kitüntetést a kitüntetett olimpikonok nevében, ő fejezhette ki a kitüntetettek örömét, hogy örömöt szerezhettek azoknak, akik bíztak bennük, és méltón képviselhették a Magyar Népköztársaságot (Népsport, 1972. szeptember 16.).

A Küldetés idején a győzelem értelmezése már szorosan összekötődött a nemzeti igazság kérdésével. Balczó Adyt idézi: mi magyarok vertnek születtünk, nem verőnek; ha ő választhatna, ki győzzön, az indiánokat választaná, olyan szörnyű a sorsuk, annyit ütötték őket – s utánuk mi következünk.

Münchenben az olimpia ellenséges fátuma is feléje hajlik. Mexikóban azon a pályabírón múlott az aranya, aki a lovaglásban rávert egy plusz verőhibát, Münchenben pedig azon a bírón fordult meg a sorsa, aki a lövészetben elengedett neki egy olyan hibát, amelyért kizárhatták volna, ha a bíró biztos a dolgában. Itt is a mérhető igazság egyértelműségét kihívó kérdés keletkezett – a legnagyobb öttusázó pályájának csúcspontján és végpontján. Hiszen Balczó valóban a legjobb volt a számok objektív mértéke szerint. Nem kisebb, hanem nagyobb különbséggel nyerhetett volna, ha nem követi el azt a hibát, amelyet mindenki úgy – persze szabálytalanul – próbált, de amelyet nem mindenki tudott volna úgy korrigálni, ahogy ő. Nem Balczó az első, aki ilyesmit megúszott, de nem is ő lett volna az első, akit ilyenért kizárnak. Nem lehet ellentétes az objektív igazsággal az, hogy î gyîzött, hiszen valóban î volt a legjobb, de azt sem mondhatnánk az objektív igazsággal ellentétesnek, ha kizárták volna őt. A sors választott az objektív igazságok között. Mindenesetre ezentúl együtt kell élnie azzal a tudattal, hogy élete legnagyobb eredményét nem feddhetetlenül érte el, és errîl mindenki tud.

*

A versenyzői pályafutás lezárásának történetét két valamelyest eltérő változatban ismerjük. Balczó 1973 kora tavaszán a naplója, a Biblia, József Attila, Spinoza és Moldova Negyven prédikátorának társaságában elvonul egy kis erdészházba, hogy eldöntse: hogyan tovább. Folytassa-e a versenyzést vagy sem, elmenjen-e edzősködni külföldre vagy sem.

A film szerint azzal a döntéssel tért meg a pilisi manrézából, hogy nem versenyez tovább, és nem is megy el itthonról. A döntő pillanat az volt, amikor elérkezett Moldova – frissen megjelent – Negyven prédikátorának kétszázhuszonnegyedik oldalán Tinkovitz prédikátor halálához. Tinkovitz jött a legmélyebbről, a legszegényebben a hitükért üldözöttek közé, és ő volt az egyetlen, aki nem fogadta el idegen földön, idegen kézből – a szabad és erős nyugatiak kezéből – a szabadságot. Halála után a nyakában lógó dobozkából előkerül életének jeligéje: “Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, hitemet megtartottam. Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád majd nekem az Úr, amaz igaz bíró.”

Balczónak itt, ahogy a filmben mondja, eleredt a könnye, és folyt, mint lyukas vödörből a víz. Azt is mondja, hogy a visszavonulással szembenézve attól félt leginkább, hogy elsikkad életéből a mérhetőség – és mi jön azután, miféle “állat állapot”. Erre a félelemre válaszolt Tinkovitz prédikátoron keresztül amaz igaz bíró.

Dávid Sándor könyvében azt olvassuk, hogy Balczó valamikor a pilisi manréza után még azzal kereste fel a szerzőt a szerkesztőségben, hogy úgy döntött: folytatja a versenyzést. (Tinkovitzról ott nem esik szó.) Csak valamivel később, de még a versenyidény kezdete előtt telefonált, hogy mégis abbahagyja. (Dávid, 244–247. o.)

Balczó alighanem jóváhagyta Dávid leírását, hiszen ez jelent meg a könyv második, 1975-ös kiadásában is, viszont 1976-ban ő mégis másképp meséli. A két változat nem föltétlenül zárja ki egymást, hiszen a pilisi katarzistól a szerkesztőségi beszélgetésig éppúgy megváltozhatott az elhatározása, mint a szerkesztőségi beszélgetéstől a telefonhívásig. Mindennek csak annyi a jelentősége, hogy egy nehéz döntési folyamat egyik fordulópontja egyetlenné és sorsszerűvé vált, s így kötődött amaz igaz bíró megjelenéséhez – úgylehet, Balczó emlékezetében is. Ismét véglegessé és egyértelművé vált valami, ami nem volt az.

A külföldi ajánlatok elutasításában nincs különbség a könyvbéli és a filmbéli változat között. A döntés motiválásában viszont már van. A könyvben Balczó személyes tényezők mérlegelése alapján jelenti ki, hogy nem tudna hosszabb ideig Magyarországtól távol élni (i. m., 28–29., 244–245. o.). Ebben a mérlegelésben a profánabb szempontok mellett ott van a közös sorshoz való kötődés, a gyökerek sérülésének félelme is, de hiányzik belőle a társadalmi motívum és a prédikátorhoz kötött etikai imperatívusz. A filmben viszont már ez áll a középpontban: a “bujtosi kódis büszkeség”, hogy “nem mész te, Bandi, gazdagékhoz házitanítónak, mert elpártolnak tőled, akik veled futottak”.

*

1973–1976: a családi, szakmai és társadalmi szerepre való felkészülés átmeneti szakasza. Balczó nem sokkal az olimpia után másodszor is megházasodik, egy elkötelezett keresztény családból származó, erős hitű – szintén élsportoló – leányt vesz feleségül. A házasságból később kétévenként összesen tizenkét gyermek születik, de az első csak a házasság negyedik évében. Balczó csak ennek az átmeneti periódusnak a vége felé, harmincnyolc évesen lesz apa.

Már az 1973-as döntések is azt mutatják, hogy Balczó olyan mondanivalót érez magában, amelyet nem másban, mint az öttusában, nem máshol, mint a hazájában, és nem másképp, mint az öttusasport szakmai vezetőjeként érvényesíthet és fogadtathat el. Megszerzi az öttusaedzői képesítést, és aktívan várakozik.

“1973-ban abbahagytam a versenyzést. Úgy gondoltam, hogy néhány év után a szövetségi kapitány tisztségét fogom betölteni. Ez, úgy gondolom, minden objektív mutató alapján egy normál elvárás volt a részemről.” (Magyar Rádió, 1989. szeptember 13., megjelent: Sport Plusz, 1989. szeptember 23.)

Várakozás közben mondanivalója egy saját etikai törvényei szerint élő társadalmi sziget képzetévé alakul; a társadalmi nyilvánosság pedig, amiben megnyilvánul, a közönségtalálkozók helyi nyilvánosságától az ország közvéleményét felkavaró film nyilvánosságáig szélesedik. Nincs más sportoló, akinek életében a közönségtalálkozók olyan nagy szerepet játszanának, mint Balczóéban 1972-től kezdve. Ezek a találkozók nem egy élsportoló élménybeszámolói, hanem egy sportteljesítménye által hitelesített közgondolkodó megnyilvánulásai. Ezeken a találkozókon érezte föloldódni társadalmi és társasági magányát; ezeken verbalizálódott a “nemzeti intézmény” és nemzet kapcsolata. Eddig csak hangjuk, érzelmeik, lábaik, tenyereik voltak azoknak, akikért és akikkel futott, s akikről néhány évvel azelőtt még nem is igen tudta, hogy értük fut. Most problémáik, tapasztalataik, nézeteik lettek.

A várakozási idő 76 végéig tartott, mert az olimpia utáni évre tervezték a váltást a válogatott élén. Balczó számított a poszt egyik várományosának, de fölöttébb bizonytalan várományosának, mert függőben maradt, hogy teljesítik-e a televízió nyilvánossága előtt is megfogalmazott feltételeit. Nem személyes igényekről volt szó, hanem részben az öttusasport nemzetközi versenyképességének fenntartásához szükséges tárgyi feltételekről, részben pedig egy sportfunkcionárius távozásáról. Azon a poszton, amelynek betöltőjével a szövetségi kapitánynak szorosan együtt kell működnie, olyan káder ült, aki Balczó szemében azt a rossz szellemet testesítette meg, amelyet az öttusából ki akart űzni.

Az új szövetségi kapitány Török Ferenc lett. Balczó Török Ferenccel és Pünkösti Árpáddal ellentétben nem az általa megfogalmazott feltételeknek tulajdonítja, hogy nem őt kérték fel szövetségi kapitánynak, hanem az Úr, az igaz bíró melletti kiállásának. A feltételek között Balczó később csak a tárgyiakat említi, amelyeket néhány évvel később teljesítettek, viszont döntő jelentőséget tulajdonít annak, hogy a Küldetés forgatásának első napján, 1976. június 23-án a MÁV Kórházban, amikor első gyermeke születését várta, ki merte mondani a nyilvánosság előtt, hogy az ő életét Isten rendezi el. “…tudtam, hogy ha én ezt kimondom, akkor a további sportvezetői vagy edzői pályafutásomnak vége.” (Nagy Imre interjúja Balczó Andrással, Miskolci rádió, 1998. december 10.) “…akkortájt ha valakiről kiderült, hogy hisz Istenben, és azt ki is meri jelenteni, kiszorították őt.” (Békehírnök, 1998. december 20.)

Ezekkel a feltételezésekkel csak feltételezést lehet szembeállítani, hiszen a hallomások és nyilatkozatok esetlegesek és kétesek, a valóságos okokat a döntéshozók nem írták le, esetleg meg sem fogalmazták, esetleg még magukban sem tudatosították egészen. Annak alapján, amit a szerző a korszak természetéről tudni vél, mindkét feltételezés fölszíni.

A Küldetésből tudjuk, hogyan gondolkodik Balczó ekkoriban az öttusáról, és ez a gondolkodásmód teljes mértékben rendszeridegen. Azt nem tudjuk, hogy a szövetségi kapitány kiválasztásakor ismerték-e a döntéshozók a készülő film egynémely részletét – például a MÁV kórházi jelenetet –, de ez nem is nagyon érdekes. Balczó gondolatmenetei kiérleltek, nem a pillanat rögtönzései, éppen elegen hallhatták tőle ahhoz, hogy a döntéshozók tisztában legyenek velük. A Küldetésben Balczó kifejti, hogy az öttusa a hetvenes években döglődik, mégpedig társadalmi okokból: azt is a hazugság és a hamisság összekötő erejéből táplálkozó maffiaszellem öli meg. Az ország is és az öttusa is akkor lenne újra nagy eredményekre képes, ha a teljesítmények megítélésében az igazságosság érvényesülne. Igaz, hogy a szabadsághiányra épülő zsarolással, például a közemberektîl megtagadott utazási lehetőségekkel is ki lehet hajszolni eredményeket, de ez aljasság, visszaélés az emberi szabadságvággyal. Az igazságos megítélést országosan bevezetni nem lehetséges, mert túl sok embert kellene kirúgni, de az öttusában, éppen mivel kevés embert érint, meg lehetne próbálni. Az öttusa tiszta légkörű sziget lehetne a mérgezett levegőjű társadalomban. Ez az öttusának rangot adna, erőt adna, és csodát eredményezne. “Az ország kisagyában” pedig benne lenne, hogy az öttusáért másképp kell szurkolni, mert ott nem a számítók, nem a “másodszándékúak” gyülekeznek, hanem az igazsághoz szokott és az igazsághoz ragaszkodó emberek, “jó erkölcsű, elsőszándékú fiatalok”, “s a másodszándékú lavírozók szétspriccelnének még a környékről is”. Török Ferenc kinevezése Balczó számára azt jelentette, hogy az öttusában éppen az ellenkezője történik annak, aminek történnie kellene, hogy az öttusa a “másodszándékúak” kezébe kerül. A – vívás szaknyelvébîl kiemelt – “másodszándékú” jelzőt Balczó a róla szóló könyvben Török Ferenc jellemzésére használta: “Erős egyéniség, és mindig lehet tudni, hogy az adott helyzetben mit fog csinálni – csak azt nem, hogy miért. Mert mindig mindent második szándékkal csinál, arra mérget lehet venni.” (I. m., 129. o.)

Nyíltan vallásos, de lojális emberek, még Balczónál sokkal kevésbé híresek is lehettek sportvezetők, de akik azzal kandidáltak, hogy a rájuk bízott területen ellenpróbával bebizonyítják, hogy a rendszer működésképtelen, mert a velejéig romlott, azok nem lehettek olyan távol az Istentől, hogy megtűrjék őket.

Balczó egy rendszeridegen modell – a rendszeridegen tisztesség – laboratóriumának javasolja az öttusát. Ebben az elképzelésben van egy föloldatlan belső és külső dilemma. A belső dilemma az, hogy miként párosítható a teljesítményelv elsődlegessége az anyagi érdekek másodlagosságával. Ez a dilemma Balczó Andrásnál a világi teljesítmény – maga az öttusa – értékvesztésével oldódik majd föl a nyolcvanas években, és ez határozza meg utóbb a rendszerváltáshoz való viszonyát is.

A külső dilemma a cselekvési lehetőségekhez kötődik. Balczótól az elképzeléseivel kapcsolatban azt kérdezte valaki, hogy képzeli bevezetni a részleges balkézszabályt egy olyan országban, ahol a jobbkézszabály van érvényben. Balczó szerint ez cinikus érvelés. Azok beszélnek így, akikben megszakadt a hit. Valóban beszélnek így hiteszakadt, cinikus emberek, de beszélnek így realisták is, akikben csak az utópizmus szakadt meg – minthogy a kérdés valóságos, és nem lehet azt a kérdező minősítésével megválaszolni. Balczó ezzel a minősítéssel megkerüli a realizmus és a cinizmus elhatárolásának problémáját, és ezzel megkerüli a tisztességes és tisztességtelen kételkedők elhatárolásának problémáját is. Eltűnnek az egyetértők és az ellenségek közötti közbülső kategóriák, beolvadnak az ellenségek közé, és ezzel az arányok is eltolódnak – a világ képe sokkal ellenségesebbé válik.

Így tolódik át például az Öttusa Szövetség egész elnöksége a teljesítményelv ellenségeinek táborába, mikor Balczó egyedül marad azzal a javaslatával, hogy az olimpiai öttusacsapat harmadik embere minden egyéb megfontolástól függetlenül az legyen, aki a válogató versenyeken többször előzi meg a másikat. Holott Balczó elkötelezett hívei között is voltak olyanok, akik úgy gondolták, hogy ha a szóba jövő jelöltek között nincs igazán meggyőző különbség, akkor nem kellene megbontani az előző évben világbajnokságot nyert csapatot. Balczó azzal, hogy nem a rendszer ellenfeleként, hanem Isten híveként számolja el a mellőzését, lecsökkenti a mellőzés súlyát, viszont megnöveli annak a pillanatnak a súlyát, amelyben beállt Isten nyilvános híveinek táborába. Később gyakran hivatkozik erre a pillanatra, mint amire Isten is hivatkozik: Te vállaltál engem, én is vállaltalak Téged.

A hatalom – a Kádár-korszak természetének megfelelően – a botrány elkerülésére törekedett. A botrány elkerülhetetlen akkor is, ha Balczó a maga elképzeléseivel előtérbe kerül, s akkor is, ha félreállítják. Sok mindent kipróbáltak annak érdekében, hogy Balczót rangjának megfelelő, vagy legalábbis nem kínosan alacsony pozícióban hatástalanítsák. Szívesen berakták volna például díszpintynek a nemzetközi szövetség kalickájába, de Balczó nem asszisztált ezekhez a próbálkozásokhoz, mert nem érdekelték azok az előnyök, amelyek a fölkínált látszatokkal együtt jártak, s az sem, hogy mit tehetne ahelyett, ami a lényegi teendője volna.

A korszak akkori és mai apologétái (pl. a Küldetést glosszában támadó Árkus József vagy újabban Pünkösti Árpád – lásd Népszabadság, 1996. november 16.) úgy állítják be ezt a dolgot, hogy a hatalom mindent megtett Balczóért és Balczónak, amit az adott feltételek mellett megtehetett, de Balczó életidegen követelésekkel állt elő, a szövetségi kapitányi poszton kívül nem elégedett meg semmivel. Balczót a rendszer nem üldözte, hanem kényeztette, és mindent megkapott vagy megkaphatott volna, ami a rendszer logikáján belül lehetséges volt. Önmagát marginalizálta, hogy üldözöttnek tűnjék. És így tovább.

Balczó valóban törekedett arra, hogy a helyzete a hatalom számára kínos legyen, hogy “rászáradjon a lelkiismeretükre”. Nem kívánt rész lenni egy rossznak tartott egészben. Az egyesületénél számára fenntartott parkoló állást azonnal elhagyta, amint eldőlt a szövetségi kapitány személye, visszautasította a sok-sok számára felajánlott “tüneti kezelői állást”, s a Nemzeti Lovardában dolgozott az öttusára szánt lovak belovaglójaként, alacsony beosztású személyek beosztottjaként, “mert ott látható volt, hogy valami nem stimmel”. Balczó választása demonstráció volt, de nem önmagától idegen demonstráció, mert a versenyekhez vagy a lovakhoz kötődő testi munka sokkal közelebb állt hozzá, mint egy látszatvezetői szinekúra. A rendszer apologétáinak igazuk van abban, hogy amit Balczó nem akart tudomásul venni, az a rendszer természetéhez képest természetes, csupán az tűnik el ebben a megközelítésben, hogy a rendszer természete természetellenes, s Balczó “természetellenes” intranzigenciája éppen ezt a természetellenességet emeli ki. Ez az intranzigencia a rendszer jövőjéhez képest destruktív, az ország jövőjéhez képest konstruktív.

Másrészt viszont: a film a nézőt abban a hitben hagyja, hogy a hatalom teljesen érdektelen a magyar sporttörténelem egyik legnagyobb alakjának élete iránt. Senkit nem érdekel a sorsa, senkit nem érdekel, hogy az öttusában “nincs helyzete”, amikor a szövetségi kapitányt kiválasztották, őt meg sem kérdezték. Munkakönyve a zsebében, állást keres. Holott a hatalomnak éppoly fontos lett volna, hogy legyen neki valamilyen helyzete, mint az, hogy ne legyen domináns helyzete. Éppen azért nem kérdezték most, hogy lenne-e kapitány, mert kérdezték sokáig, és ismerték a válaszait. S mert erről már nem volt mit kérdezni, kérdezték, lenne-e Török primátusa alatt másodhegedűs. A hatalomnak sokkal jobban tetszett volna, ha Balczó nem tartja a munkakönyvét a zsebében vagy más kínos helyeken.

*

Balczó egy évtizedig vár arra, hogy szövetségi kapitány legyen. 1976 végéig a margón belül várja, hogy a döntés aktuálissá váljon, a következő hét évben a margón kívül várja, hogy a döntés megváltozzék. Balczó éppen a film születése idején húzódott ki a margóra, a film ezt tette nyilvánossá, és ennek megerősítésére késztette a hatalmat.

A Küldetést 1977. május 26-án mutatják be, a Puskin mozi nézőterét hat héten át zsúfolásig megtölti a lelkesen tapsoló, helyenként könnyező közönség. A Küldetésnek hatalmas és szenvedélyes visszhangja támad az országban és a médiában. A nagy lapokban és a rádióban a filmet támadó és támogató nézetek egyaránt helyet kapnak. Árkus József a párt központi napilapjában a Küldetés kapcsán a filmrendezők közötti rendcsinálást szorgalmazza. Július első napjaiban, egymást követő napokon a rádió két népszerű műsorában foglalkoznak a Küldetéssel. Balczó és Kósa a 168 órában válaszolhat Árkus és mások vádjaira. A műsorvezető, Mester Ákos leszögezi, hogy igenis helyes volt bemutatni a filmet, a kritikusok kritizálhatják azt, de a személyeskedés nem helyettesíti a kritikát.

Előző nap a Gondolat-jelben már másodszor esik szó a filmről. Sükösd Mihály nem ellenséges, de téves és ellentmondásos nézetként utasítja el Balczó úgymond leválását a cselekvő közösségről, egyúttal azonban az Árkus-féle támadásokat is méltatlannak minősíti. Kepes András műsorvezető arról beszél, hogy emlékezete szerint ők a rádióban még soha nem kaptak annyi heves, szenvedélyes levelet és telefont, mint a Küldetéssel foglalkozó első műsor után. A film a személyes sérelmek, kudarcok, keserűségek tömegét robbantotta ki az emberekből. Kepes is határozottan leszögezi, hogy szükség van az ilyen filmekre és az ilyen vitákra.

A tájékozott műsorvezetők nyilván tudták, hogy azokban a napokban dől el a film sorsa.

Úgy dőlt el, hogy a filmet a tiltás és a tűrés határvonalára állították. Nem tiltották be, de – miután már kilencszázezer néző látta – kitépték a filmforgalmazásból, a továbbiakban csak a mozihálózaton kívül, egyedi(leg engedélyezett) vetítéseken, ankétokon mutathatták be. Balczó is, Kósa is a tűrés és a tiltás határvonalára került, együtt várták éveken keresztül, hogy a szakmájukban magyar közönség előtt valóságos lehetőséghez jussanak. Ezen a határvonalon járták az országot együtt éveken át a filmmel, több száz ankéton vettek részt. Járhattak volna a Föld túlsó felén is, Balczónak csapatot, Kósának kommersz forgatókönyvet ajánlottak Észak-Amerikából. Maradtak. Pünkösti cikke szerint “az ankétokra utazó, munkanélküli bajnokot a rendőrség vegzálta”. Az OTSH, az Öttusaszövetség ellenlépések lehetőségét kereste. Mást nem találtak: 1978-ban kihagyták a sportág legnagyobbját a Magyar Öttusaszövetség elnökségéből.

1976 és 1978 között elfogyott a remény, hogy Balczó népszerűsége, “nemzeti intézménysége”, tudása és az öttusasikerekre való politikai igény elég lesz ahhoz, hogy a rendszerrel való többé-kevésbé békés együttélés keretében megkapja a speciális különlét, ellenlét lehetőségét. Azért fogyott el, mert nem csak Balczó, hanem a hatalom is tudta, hogy ez az ellenlét a békés együttélés keretében is, a szembenállás manifesztálása nélkül is, direkt politizálás nélkül is fertőz.

1978 után már csak az a remény élt, hogy a választott kudarc átneveli majd a hatalmat, hogy a hatalom rá fog kényszerülni a manifesztált szembenállás igazságának elismerésére. Hogy a “másodszándék” törvényszerű kudarca után – a hatalom szándékától függetlenül – nem marad más, mint az első.

Balczó még nem adta föl ezt a reményt, amikor először megjelenik az ellenzék különböző szárnyait reprezentáló aláírók között. 82 januárjában a lengyel segélyfelhívást írja alá tizedmagával, novemberben pedig az erdélyi szamizdat folyóirat, az Ellenpontok csapatának letartóztatása ellen tiltakozik.

*

A szövetségi kapitányság reményét akkor temette el, amikor a magyar öttusa a nyolcvanas évek elején ismét emelkedő pályára állt.

Ekkorra Balczó Andrásban is elhal az öttusa megváltásának feladattudata. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy miután igazságának nélkülözhetetlensége itt nem igazolódott, igazsága igazolásának feladattudata eloldódott az öttusától, és azzal együtt az objektív mérhetőségtől, amely addig legfontosabb szempontjai közé tartozott.

Miként a versenyzői pálya lezárásának, az eloldódás pillanatának leírására is van két változat, s a későbbi ebben az esetben is spirituálisabb a korábbinál. Az 1989-es rádióinterjúban Balczó a következőképpen meséli el ezt a pillanatot: “83 ősze előtt valaki nekem azt mondja, hogy Bandikám, te legyél a szövetségnek a szakmai irányítója, valószínű három nap, három éjjel nem aludtam volna az örömtől. De akkor, 83 nyarán, őszén, egyszer olvastam egy újságot, Népsportot, láttam benne egy öttusáról szóló cikket, továbblapoztam, és amikor továbblapoztam, akkor esett le a tantusz, hogy életemben ilyen még nem fordult elő, hogy öttusáról szóló cikket ne olvassak el, továbblapozzak. Éreztem, hogy már az energiáim elmúltak erre a feladatra. És tudtam, hogy most már nem lenne szabad elvállalnom ezt a feladatot, mivel bennem, aki dirigál, energiával nem finanszírozza ezt a feladatot.” (Magyar Rádió, 1989. szeptember 13., megjelent: Sport Plusz, 1989. szeptember 23.)

A másik leírás: “1983. szeptember 13-án délután fél három tájban otthon ültem, s egyszer csak valami nagyon nagy derű öntött el, s az a felismerés, hogy életem hátralévő részében az öttusával nem kívánok foglalkozni semmilyen szinten. Nem az agyammal jöttem rá erre, hanem valami felszabadító átfordulás történt bennem: nem kell tovább várnod, mert nem ezt az utat szántam neked.” (Békehírnök, 1998. december 20.)

Ha valóban egy döntő pillanat volt, s nem az emlékezet vagy az emlékező szándéka vonja össze a döntéshez vezető pillanatokat egy pillanattá, akkor összeköthetnénk az első leírásban szereplő cikket a második leírásban szereplő időponttal. Ez azonban nem olyan egyszerű. Szeptember 13-a keddre esett, a Népsport keddenként nem jelent meg. A hétfői lapszámban nem esett szó öttusáról. Ha Balczó ezen a délutánon utólag nézett át néhány összegyűlt lapszámot, akkor a szeptember 8-i számban láthatott és lapozhatott át öttusáról szóló cikket. Ezt Pilhál György írta, s a címe, amire ráeshetett Balczó tekintete, mielőtt továbblapozott volna, “A »warendorfiak« dicsérete”. Abban az évben Warendorfban volt a világbajnokság. A cikk arról szól, hogy az országos bajnokság utólag is igazolta a VB-csapat összeállítását, hiszen a VB után szabadságolt válogatottak még leeresztett állapotukban is egészen magas pontszámmal verték a mezőnyt, ami azt igazolja, hogy valóban ők a legjobbak, remek alapokkal rendelkeznek, és kiváló munka folyik a válogatottban. A cikkben Török Ferenc szövetségi kapitány is nyilatkozik arról, hogy miként próbál tisztább légkört teremteni a sportágban.

Az öttusacsapat ekkor ezüst korszakában jár. 82-től 86-ig minden évben világbajnoki ezüstérmet szerez (84-ben az olimpia bojkottja miatt természetesen nem szerez semmit). Már alakul az aranycsapat, amely a 80-as évek második felében, Török Ferenc szövetségi kapitányságának utolsó periódusában majdnem mindent megnyer, amit lehet.

Balczó ekkor már nyilván látta, hiszen kinek lett volna erre nála jobb szeme, hogy a magyar öttusa nem a hanyatlás jeleit mutatja, tehát alkalmatlan a “másodszándékúak” romboló hatásának demonstrálására, s az ő 1976-os mellőzése sem ítélhető el már a teljesítményelv alapján. Balczó a Küldetésben azt mondta, hogy az öttusa “döglődése” “törvényszerűen következik abból a légkörből, amiben az öttusa él.” Most vagy azt kellene mondani, hogy a légkör a helyette választottakkal is alapvetően megváltozott, vagy azt, hogy a föltételezett törvényszerűség nem létezik. De mást is lehet mondani vagy gondolni, hiszen Balczó – más értelemben – a Küldetésben is nyitva hagyta a rossz motivációjú siker lehetőségét. Ott a szabadsághiánnyal való visszaélés lehetőségére utalt, de bizonyára más lehetőségek is vannak. Balczó a nyolcvanas évek aranycsapatának sikerét nyilván nem tartotta a tiszta erkölcs diadalának, s nyilván nem minősíthette nyilvánosan erkölcsileg kétes értékű sikernek sem, akár ezt gondolta róla, akár nem.

A 89-es rádióinterjúban az öttusa gyógyulását röviden elintézi azzal, hogy biztosították a tárgyi feltételeket, és nem szól arról, hogy nem a tárgyi jellegű feltételek választották el őt a kapitányságtól és a kapitányválasztóktól. Amikor a riporter – húsz évvel a híres pesthidegkúti futás és néhány nappal a húsz évvel azelőttihez hasonló hangulatú, második budapesti öttusa-világbajnokság után, amelyen a magyarok mindent megnyertek, amit lehetett – rákérdez, hogy mit szól az elmúlt időszak nagy öttusasikereihez Balczó, kitér a válaszadás elől.

Ezután mindenesetre valami “nehezen kommunikálható” ambivalencia határozza meg Balczónak a sikerhez való viszonyát. Ez az ambivalencia a kilencvenes évek elején tör majd a felszínre abban a sikerről szóló cikkben, amely először tudatosította a közvéleményben, hogy hol helyezkedik el Balczó a rendszerváltás utáni politikai színképben.

1983-ban nem egyszerűen az öttusa, hanem az önértékű világi törekvés, a világi öncél hull ki Balczó életéből. Ezentúl az élet minden mozzanatát – nem csupán végső soron, de közvetlenül – az Istentől megszabott feladat minősíti. Ez a feladat pedig Balczó számára ekkortól kizárólag verbális jellegű. A Küldetés Balczója is úgy gondolta, hogy Isten akarata szerint üzenetet közvetít, hogy Isten helyezte el benne azt az üzenetet, amelyet a víz színén lebegő palackként hordoz, míg lebegő állapotából végtére majd egyszer partot ér. Akkor azonban az üzenetnek még olyan világi tevékenység, világi ügy volt (lett volna) a közvetítő közege, amelynek önmagában is jelentőséget tulajdonított. A Küldetés vége felé, amikor arról esik szó, hogy mi is az öttusa haszna, Balczó azt mondja: az öttusa olyan, mint a fák között a jegenye. Nincs belőle haszon, mégis sajnálta az egész ország, amikor Tihanyban oktalanul kipusztítottak egy jegenyesort. Az öttusa is ilyen, mindenki sajnálná, mindenkinek fájna, ha elpusztítanák.

A 89-es interjújában úgy látja, “mintha Isten azt mondta volna, hogy »Bandika, teleaggattam a nyakadat aranyérmekkel, te már tudod, hogy ezek semmit sem érnek. De elmész azokhoz, akikhez küldelek, akik azt hiszik, hogy ezek az aranyérmek érnek valamit, és elmondod nekik, hogy ki vagyok én, ki a fiam, és mit tettem veled.« Nagyon nagy lehetőség, nagyon nagy megtiszteltetés, és ez óriási lehetőség volt.” (Magyar Rádió, 1989. szeptember 13., megjelent: Sport Plusz, 1989. szeptember 23.)

Kétségtelen, hogy Balczó egyenes úton, a következetesedés útján jutott el odáig, hogy az abszolút értékhez képest minden egyéb érték jelentéktelen. Az is kétségtelen, hogy ezen az úton elhagyta azokat az ügyeket, amelyek összekötötték, összeköthették azokkal, akik nem kötődnek az Úrhoz és fiához, tehát a kereszténység Istenéhez. Mert “Isten nem engedi, hogy bárki vagy bármi más boldogítsa az embert őrajta kívül”. Nincs többé olyasmi, ami az Istenben vagy az Isten fiában nem hívők számára is jegenye lehetne…

*

Balczó 1983 és 1989 közötti éveiről keveset tudunk. A dokumentumkötetek őrzik a nevét néhány további aláírási íven, aláír Bős ügyében, aláírja 87 szeptemberében a radikális reformokat szorgalmazó százak nyilatkozatát az országgyűlési képviselőkhöz, és ott van a lakitelki találkozó résztvevői között. Amilyen intenzív ekkor a jelenléte az ankétok, találkozók személyes nyilvánosságában, annyira hiányzik a média nyilvánosságából. A média világával szembeni ellenszenve bizonyára már a Küldetéshez kapcsolódó támadások idején megalapozódott, de ezekben az években mélyült el igazán.

A hatalom a médián keresztül is azt akarta elérni Balczónál, amit a sportapparátusokon keresztül. Úgy legyen jelen, hogy ne legyen jelen – hiszen a “nemzeti intézmény” hiánya is, autentikus jelenléte is a hivatalos, szocialista Magyarország ellen szól (szólna). A cél az volt, hogy Balczó rendszeresen szólaljon meg, de ne mondja azt, vagy ne ragaszkodjon annak közléséhez, amit a legfontosabbnak tart, amiről az ankétok személyes kommunikációja szól. Miután pártállami viszonyok között a riportalany kiváltképp kiszolgáltatott, Balczónak néhány keserű tapasztalat után rá kellett jönnie, hogy csak úgy tudja megakadályozni jelenléte látszatának megteremtését, ha teljes egészében tartózkodik a médiában való megszólalástól.

Amikor 1989-ben először szólalhat meg a rádió egyenes adásában cenzúrázhatatlanul, így tekint vissza erre a döntésére: “…amit én szerettem volna közölni, azt nem közölhettem. Abból azt kivette volna a tömegtájékoztatás, amire neki szüksége lett volna. Ebben én nem voltam partner. (…) Iszapbirkózásnak tartom azt, amikor valakinek kivagdossák a gondolatait, és az ember annak kedvéért, hogy mégiscsak megjelenjen, annak kedvéért hajlandó a lekoszolt, megrabolt hányadát a nyilvánosság elé hozni. Úgy gondoltam, hogy egy idő után a tömegtájékoztatási eszközöknek a nyilatkozatom megadásával több alkalmat nem adok. És néhány évvel ezelőtt leálltam vele, nem adtam. De még a közelmúltban is előfordult, hogy… a Népsportnak az újságírója kijött és… Megkérdezte, hogy vagy, mint vagy. Elmondtam, hogy hogy vagyok, mint vagyok, de újságcikket nem akarom, hogy írjon, azért, mert nem akarja leírni azt, amit én közlendőnek tartok. Hát mi az, amit te közlendőnek tartasz? Elmondtam neki azt a nagyon egyszerű két-három mondatot, és azt mondtam, ha ezt leírja, akkor eléje és utána is írhat, amit akar. (…) megjelent a cikk, és az volt benne, hogy nem volt nálam jegyzet, és nem tudom pontosan, mit mondott. Leírta, de valami olyasfélét, amit én soha ki nem ejtettem a számon, és értetlenkedett azon, hogy én miért nem vagyok hajlandó nyilatkozni, holott elmondtam neki. …valahogy azt tapasztaltam, hogy amit más kimondhat, ugyanazt én nem mondhatom ki.” (Magyar Rádió, 1989. szeptember 13., megjelent: Sport Plusz, 1989. szeptember 23.)

Abból, hogy a hatalom Balczó helyét a tűrés és a tiltás határvonalán jelölte ki, az következett, hogy a kis nyilvánosság helyi köreiben megnyilvánulhatott, a nagy nyilvánosságban nem.

Az ankétok százain tapasztalt személyes kommunikációs sikernek és a médiában tapasztalt kommunikációs blokádnak a kontrasztja, a nemzet részecskéivel való szóértés élményének és a nemzet egészéhez való szólás lehetetlenségének a kontrasztja vezette Balczót ahhoz a képhez, hogy az ország életét egy nemzeten kívüli erő uralja, ami a népet szétdarabolja, megakadályozza a részek kommunikációját, s ezáltal az egységként való fellépésüket.

Hívő emberek alapvetően kétféleképpen értékelhették a rendszerváltást. Igenlőleg: azon az alapon, hogy a világi értékek viszonylagosak ugyan, de viszonylagosságukban is igen különbözőek, és ezért minőségi különbséget lehet tenni két rendszer között akkor is, ha mindkettőt világi értékek uralják. Tagadólag: azon az alapon, hogy lényeges különbség csak az Úr szavát követő, illetve a világi értékektől meghatározott társadalmak között van, ez utóbbiak azonos lényegűek, és ez az azonos lényeg az istentagadás. A rendszerváltás elismerése e lényeg tagadásával azonos.

Az igenlők közé azok tartozhatnak, akik a Jó és a Rossz pólusai között, folyamatos mérővonalon próbálják elhelyezni a világ elemeit. Akik ezeket az elemeket a két pólus köré rendezik, csak tagadók lehetnek. Miként Balczó is. Bizonyára gyakoribb a viszonylagosságot elutasító, poláris szemléletre való hajlam azok körében, akik valamilyen megszállottságot feltételező teljesítménnyel szereztek nevet és helyet a világban. Ennek a hajlamnak az érvényesülését támogatta a Kádár-korszak sajátos világa is, amelyben a megalkuvás olyan jellemzően és olyan tömegesen keresett igazolást az “így még mindig jobb” viszonylagosságában. Ennek a tapasztalatnak egyik lehetséges visszahatása az, hogy a megalkuvás elutasítása egybeolvad a viszonylagosság elutasításával.

Balczó András ezzel a rádióinterjúval lépett be a magyar politikai nyilvánosságba – a nemzeti kerekasztalnál született megállapodás aláírása előtt néhány nappal. Talán valamivel előbb is beléphetett volna. A szűkebb nyilvánosságba a lakitelki találkozón vagy az azt követő budapesti fórumokon, ahol nyilván kapott volna szót, ha kér; a tágabb nyilvánosságba legkésőbb 88 őszén, a Hitel megjelenése után. De mindenesetre 1989 szeptemberében kapott lehetőséget először arra, hogy a legtágabb nyilvánosság előtt fejtse ki véleményét. A Magyar Rádió Lelátó című műsorában készült vele egy egyórás interjú, amelyre már eddig is sokat hivatkoztunk, s amelynek súlypontjait itt fel kell idéznünk.

Balczó világlátásának alakulásában alighanem döntő szerepe volt annak a kettősségnek, amelyet az ankétok százain tapasztalt: hogy akik közel vannak hozzá – távol vannak tőle. Az emberek könnyen közel kerülnek hozzá, nyitottak feléje, szívesen megosztják vele problémáikat, közösséget éreznek vele, de távol van, és távol marad tőlük az az életstratégia, intranzigencia és istenközpontúság, amit ő képvisel: “…ezeken a beszélgetéseken az emberek elárulták magukat néhány órai beszélgetés után. (…) Valahogy nyilatkoztak, valahogy szóltak, valahogy kérdeztek, valahogy véleményeztek, és volt az a helyzet, az az alaphelyzet, amelyben én voltam, ahogy megítéltem a világot. A kettő egybevetéséből arra jöttem rá, hogy nagyon nagy baj van. Ezt tudtam már korábban is. De hogy az ország ennyire szétlapult volna gondolkodásában, hogy ennyire hunyász lét lett volna ennek az országnak az alaphelyzete, ezt nem gondoltam. …nagy többségében az volt a javaslatuk, hogy fogjam be a számat, hogy álljak be a sorba.”

A számára legfontosabb közösség a számára legfontosabb vezérelvektől nyilván csak úgy lehet idegen, ha idegenek elidegenítik.

Az önmagától és Istentől elidegenített nemzet az őslakók közösségeként jelenik meg. Ez nagyon tudatos szóhasználat, az interjúban háromszor is előkerül a kilenc és félmillió “őslakó”.

A tömegtájékoztatási eszközök idegenítik el és szakítják darabjaira ezt a közösséget, azok akadályozzák meg a közösség belső kommunikációját, mint ahogy őt is ezek akadályozták meg abban, hogy ne csupán e közösség részeivel, hanem egészével kommunikáljon. “Ez a tömegtájékoztatási offenzíva olyan volt, mint egy mélyütés a nemzetnek, olyan volt, mint egy hírzárlat, egy cenzúra. Megszakadt az összeköttetés a nemzet egésze között, itt van kilenc és félmillió őslakó, ennek megszakadt az összeköttetése önmagával.” Az őslakó médiát birtokló ellentétének kibenlétére a következő megfogalmazás utal: “Mindenesetre azt nyilvánvalónak tekintem, hogy látom, hogy megtörtént a tömegtájékoztatási eszközöknek a gettósítása. Ez nem tett jót ennek a kilenc és félmillió őslakónak, hogy leborotválódott a lényéről az összeköttetés lehetősége.”

Noha már ez a megfogalmazás is elég egyértelmű – elszáll a levegőben. Balczónak ennél (is) egyértelműbben kell majd fogalmaznia ahhoz, hogy a nyilvánosság előtt (is) elérje őt az antiszemitizmus vádja.

Az idézet folytatása szerint: “Ezen lehet, hogy nem is lehet változtatni, mert egész máshogy vannak az erőviszonyok, egyetlen lehetőség van”, mint ahogy elesett gazdasági állapotunkon csak egy Marshall-segély, elesett szellemi állapotunkon is csak egy szellemi Marshall-segély változtatna. Isten Marshall-segélye. “Isten Marshall-segélye az ember irányába, az ember felé Jézus. Ez egy titok, de az, hogy az Istenhez hogy juthat el az ember, kétezer évvel ezelőtt eldőlt. Úgy néz ki, hogy nem hajlandó másképpen az emberrel szóba állni… ha valaki őhozzá nem folyamodik, nincs megoldás.” Ha az Isten csak Jézuson keresztül áll szóba az emberrel, az azt jelenti, hogy az Isten izraelitával nem áll szóba, az izraelita számára éppúgy nincs megoldás, mint a hindu vagy az ateista számára. A kötelező jézusi közvetítés éppúgy többször és éppoly hangsúlyosan jelenik meg, mint az őslakó fogalma.

Balczó végső helyzetmeghatározásában az interjú végére a média feletti uralom a nemzet feletti uralommá általánosodik: “a mi helyzetünk lecsontozva vagy leegyszerűsítve az, hogy itt van körülbelül kilenc és félmillió őslakó, amely Isten nélkül él. Isten nélkül élő emberen és tömegen tud uralkodni egy olyan vezetés és olyan hatalomgyakorlás, amelynek ugyancsak nincsen köze az Istenhez.” Az őslakók kívül állnak a vezetésen, a vezetők kívül állnak az őslakosságon. Az őslakók azért lettek istentelenek, mert megfosztották őket az Istentől, a vezetők pedig azért fosztották meg őket, mert eleve istentelenek. Miután az őslakó nép és a hatalom gondolkodásmódja közelebb áll egymáshoz, mint hősünkéhez, aki az egyikhez magát nagyon közel, a másiktól magát nagyon távol érzi, olyan különbséget kell tenni köztük, ami a gondolkodásmódhoz képest mélyebbnek, eredendőbbnek tételezhető. Ez a különbség már csak természeti lehet, csak abban állhat, hogy az egyik természete szerint, a másik természete ellenére gondolkodik úgy, ahogy, ezért van jelentősége az őslakó-ságnak, vagyis a származásnak.

Az ellenségkép ilyetén alakulása során az élettapasztalatok tömegéből nyilván azok emelkednek ki, amelyek ennek erősítésére szolgálnak. Például a helyette kapitánnyá választott egykori barát és csapattárs származása, annak a sportfunkcionáriusnak a származása, aki Balczó számára az öttusa rossz szellemét megjelenítette, s akinek távoznia kellett volna ahhoz, hogy Balczó kapitány lehessen, illetve azon sajtómunkások némelyikének származása, akikbe Balczó a médiával vívott harcai során beleütközött. Ezzel a folyamattal párhuzamosan határozódott meg az egykor, mint láttuk, nagyon általános és felekezetileg teljességgel meghatározatlan Isten-képzet a kereszténység antijudaista hagyománya szerint, amely szemben áll azzal a felfogással, mely szerint “a zsidók zsidó mivoltukban is részesülhetnek abból, amit a keresztények hitük szerint Jézustól kaptak”, hiszen az Ószövetség továbbra is érvényes, és Jézus nem azért jött, hogy felbontsa azt. (Nyíri Tamás)

A magyar istentelenség kerete a világ istentelensége. Éppen erről szól az a két-három mondat, amiről, mint fentebb idéztük, Balczó azt mondta a Népsport újságírójának, hogy ha azt leírja, bármit írhat eléje és mögéje: “Mint mikor két strici elkezd kártyázni, az egyik az Egyesült Államok, a másik a Szovjetunió. Az egyik veszít, ez esetben a Szovjetunió. Nincs mivel fizetnie, és az egyik a szajhájával fizet, ez Magyarország, mert az ország szajha lett.”

Ez többek között azt is jelenti, hogy – lévén szó morálisan azonos értékű rendszerekről – az új rendszer, az új “strici” verbális normáihoz, illemszabályaihoz alkalmazkodni éppúgy nem érték, ellenkezőleg, éppúgy megalkuvás, mint a régi rendszer esetében volt. Annak a lelki nyugalomnak, békének, derűnek, amelyre Balczó ebben az interjúban is hivatkozik, éppen a világi normáktól való szabadság az alapja. Nem kell félni annak kimondásától, amit a Jézustól távoli normagyártók itt a Földön botrányosnak minősítenek, sőt éppen neki, a Jézus által felszabadított, a Jézus által nyakába aggatott aranyakkal hitelesített embernek kell kimondania azt is, amit mások épp e normák miatt nem mernek. A világi botránkozás csak megerősíti őt abban, amit kimondott.

Az “őslakókra”, a “gettósításra” való hivatkozások vállalása a későbbi még egyértelműbb hivatkozásokkal együtt azzal a vállalással lesz egylényegű, amire mindig visszautal: a sorsát elrendező Isten nyilvános vállalásával a Küldetés Kórház jelenetében.

A vállalt állításokkal szemben támasztott bármiféle politikai, történeti és elméleti ellenérv Jézussal szembeállított érvként esik figyelmen kívül.

Az – akkor nyolcgyerekes – család helyzetéről a betelefonáló hallgatók kérdései nyomán annyit tudunk meg, hogy egy 150 négyzetméteres házban élnek, ami a családfő szerint bőven elég, és anyagi gondjai nincsenek. Hogy mitől nincsenek, arról szórványos információk alapján csak annyit tudunk, hogy Balczó a filmankétok nyilván nem túl magas tiszteletdíjai mellett a kétkezi munkájával – asztalosmunkával – is keresett pénzt, a ház építésében, mint általában, barátok is segítettek, a telekhez alkalmi áron jutott hozzá. És nyilván értékesült valahogy az – a mai világverő sportolókéhoz képest nagyon szerény – tőke is, ami a sportolói pályafutása alatt különböző formában felgyűlt.

Mindebből számunkra csak annyi érdekes, hogy az anyagi gondok hiánya nem a jómód igényeihez képest értendő, és Balczó választásai egzisztenciális szempontból hitelesek, amennyiben valóságos lemondást jelentenek arról a gazdagságról, amelyhez Balczó az általa elutasított pályákon akár külföldön, akár belföldön, akár szakmai munkával, akár a hatalom kegyéből, akár a sportolói pályafutása során gyakorolt kereskedelmi tranzakciók folytatásával elérhetett volna.

Mielőtt továbbmennénk, meg kell még jegyeznünk, hogy a rádióinterjú egyórás szövegében van egy a későbbi szövegekhez képest feltűnő hiány: nem esik szó a népességfogyás, a gyerekvállalás, az abortusz kérdéséről.

*

A magyar sajtó az utolsó pillanatig vonakodott attól, hogy tudomásul vegye Balczó elhelyezkedését a Magyar Köztársaság politikai és szellemi színképében. A Reform például még 1991. november 14-én is úgy tudósít Balczó egy közel négyórás fellépéséről, mintha ott semmilyen “normabontó” állítás nem hangzott volna el, holott ez fölöttébb valószínűtlen, hiszen Balczó kifejezetten hivatásának és feladatának tekinti, hogy ezeket az állításokat a rendelkezésére álló alkalmakkor megfogalmazza. Annál is inkább, mert ekkor ismét cenzúra hatálya alatt érezheti magát. Egy cikke, amelyet eredetileg a Magyar Nemzet Mécsvilág rovatába rendeltek tőle, ekkor már egy ideje szerkesztőségről szerkesztőségre hányódik. Végül a Magyar Fórumban köt ki, és ott december 5-én meg is jelenik. Ezzel a közléssel Balczó és a Magyar Fórum – majd a Magyar Fórum által reprezentált, önállósult politikai irányzat és szervezet – mintegy egymáshoz rendelődik.

A cikk címe: A sikerről. Mondandója az, hogy az ember, a társadalom sikere, szabadsága és megnyugvása az, ha kiszabadul a célmeghatározás, a sikervágy, a személyes ambíció, a győzni akarás rabságából, “felfedezi a minden tervek készítőjét”, képessé válik arra, hogy mindennek a meghatározását, elrendezését rábízza – “szabaddá válik önmagától, az utolsó nagy kolonctól… Ez a siker.” A személyiség, az egyediség jelentéktelenségének, érdektelenségének felismerése. Így értendő Balczó leggyakrabban hivatkozott jézusi mondata: “Aki megtartja az ő életét, elveszíti azt, aki elveszíti az életét énérettem, megtalálja azt.” Az embernek semmit nem kell kitalálni – milyen legyen a társadalma, az élete, a jövője, a céljai. Csak rá kell bíznia magát arra, aki ezt jobban tudja, és ennek a bizalomnak a biztonságában és derűjében kell élnie: “De mi tele vagyunk önálló ötlettel. Úgy érezzük, hogyha Isten helyébe lennénk, két-három hét alatt gatyába ráznánk az egész világot. Így azután nem tud velünk mit kezdeni. (…) Neki nem ötletekre van szüksége, abból ő jobban áll.”

Csak föl kell fedezni, meg kell szólítani azt, akit követni lehet. És attól kezdve minden egyszerű és természetes. Magától adódik, hogy mit kell tenni, hogy mi helyes. “Nem kell erőlködni, tilos erőlködni. Csak lazán! Bátorság–gyávaság kérdése nem is vetődik fel. Ez egy harmadik körülmény, amelyben a jó természetes.” Magyarország számára az az egyetlen megoldás, ha milliók ilyen lelkiállapotba kerülnek.

A cikk szerint 56 őszén “ilyenek voltunk százezerszám. Nem becsületesnek lenni – fel sem vetődött.” Ez akkor volt, amikor Balczóban is felvetődött a kérdés – elmenni vagy maradni. Már idéztük, hogy Balczó másfél évtizeddel azelőtt még emlékezett rá, hogy ekkor jöttek rá százezrek, milliók, milyen nehéz megtalálni az igaz utat. Tegyük hozzá: talán azok számára volt a legnehezebb, akikben a diktatúra elfogadása, Kádár és az orosz megszállás elfogadása – fel sem vetődött.

Ahhoz, hogy a jó természetességéhez visszataláljon, “a nyájnak pásztorokra lenne szüksége. Az elmúlt évtizedekben leváltották a látó embereket, vagy felszólították őket: »Ha használni akarsz a nyájnak, hunyd be a szemed, és ígérd meg, hogy nem mondod ki a legfontosabbat!«”

Balczó nem mondhat semmi kézzelfoghatót arról, mit tegyen és milyen legyen az ország, mert a mondandója éppen az, hogy ezt nem nekünk kell megmondani.

Mondhat viszont kézzelfoghatót arról, hogy ma milyen és miért olyan. Mond is, nem is. Van konkrét vádlott, elvont vád, és nincs vádirat. Ez a cikknek az a része, ami a közemlékezetben leginkább megragadt – érthetően, hiszen ezt már valóban csak antiszemiták minősíthetik nem antiszemitának:

“A faji alapon elkülönült zsidó kisebbség – hitetlenségünkre méltán alapozva – úgy megoldotta a magyar kérdést, hogy le a kalappal. Önvédelmi harcaikban lassan a mi nemzetünk pusztul. A legyőzetést szimbolizálni kellene. Ahogy József Attiláról, Bajcsy-Zsilinszky Endréről csak ülő szobrot engedtek készíteni annak idején, az Aradi Vértanúkról mai napig semmit. Úgy a jószándékú magyar szenátoroknak vásárolhatnának száz-kétszáz fehér botot. A becsületes zsidó hányad pedig – Jézus hatalma híján – képtelen megakadályozni véreit sátáni játszmáikban. Nem tudják, hogy a »hazugságnak és gyilkosságnak atyja« – akitől eredményesnek tűnő eszközeik miatt elszakadni nem szándékoznak – őket, a választott népet tartja elsősorban elpusztítandónak. Úgy járnak, mint az a stopos, aki a reá vadászó gyilkos kocsijába kéredzkedik be.”

Miután a jó társadalom, a jó nemzet krisztusi lényegű, a rossznak értelemszerűen antikrisztusinak kell lennie. Balczó – leírásának minden ismérve szerint – sokakkal együtt az aposztázia, a nagy elpártolás, a keresztény hit tömeges elhagyásának korával azonosítja a jelent, ami Pál apostol tanítása – a Thesszalonikiekhez írott második levele – szerint az álságos csodákat művelő Antikrisztus imádásával jár együtt, s közvetlenül megelőzi Jézus második eljövetelét, a világ végét, ami az elpártoltak, az elámítottak borzalmas halálának napja lesz.

Balczó írásaiban felsejlik az Antikrisztus követőinek hierarchiája a sátáni játszmákban vezető szerepet játszó, nem vallásos – ezért csak “fajilag elkülönültként” meghatározható – zsidóktól, a vallástól nem, de Jézustól elszakadt, s ezért sátáni véreikkel szemben tehetetlen, “becsületes zsidó hányadon keresztül” az aposztáziába belerántott keresztényekig.

A zsidók szerepének effajta értelmezése ellentétes ugyan a keresztény/keresztyén egyházak mai hivatalos álláspontjával, de kétségtelenül régi, erős hagyománya és mai tábora is van, s ez a hatás összegződik azzal a nácizmusban kulmináló, de jóval szélesebb körre kiterjedő felfogással, amely a liberális kapitalizmust és a bolsevizmust egylényegűnek és egyaránt zsidó lényegűnek tekinti.

Az előzőekből elég logikusan következik, hogy Balczó ehhez a felfogáshoz kerül közel. Ezzel az elméleti konstrukcióval tárgyszerűen foglalkozni akkor is nehéz, ha konkrét hivatkozások, nevek, esetek, arányszámok stb. kapcsolódnak hozzá, Balczónál viszont ezek hiányoznak, csupán az emlékezet elleni bűnökre említődnek szimbolikus példák. (Azok is inkább önmaguk ellen szólnak, hiszen sokkal logikusabb lenne azzal vádolni a “fajilag elkülönült zsidókat”, hogy a világháború után azért emelték olyan magasra József Attila kultuszát, s azért állítottak neki nagyon is álló szobrot Budapesten – a zsidó Beck Andrásét – már 1952-ben, mert a népiekkel folytatott vitában, ahogy azt Németh László is fölpanaszolja, “a zsidók szekerét tolta”. Bajcsy-Zsilinszky példájával még kevésbé érdemes foglalkozni, mert Balczó 92-ben még akkor sem ismerhette volna a szobor valóságos történetét, ha akarta volna.)

*

A fönt idézett szöveg az ország akkori kormánytöbbségében sem volt szalonképtelen. 92 nyarán az MDF reprezentatív lakitelki rendezvényén, az úgynevezett Nemzeti Antológián Balczó többek között Antall József miniszterelnök és Für Lajos hadügyminiszter társaságában lépett fel, ő volt a hét felkért előadó egyike.

Az önmagát liberálisnak, mi több, a magyarországi liberalizmus mértékadójának tekintő Antall József némán tűrte, hogy szónoktársa leárulózza és kitagadja a hitből őt (is) – mondván: “Aki a »liberális« fedőnév alatt sompolygókban reménykedik, az vagy vak, vagy maga is áruló. A »liberalizmus« kifejezés ma az istentagadás fedőneve. Ezek közül a varázslók közül az MDF-nek is sikerült jó néhányat integrálnia.” (Magyar Fórum, 1992. július 16.)

Balczó lesújtóan nyilatkozik az MDF-ről mint pártról, egyáltalán az MDF párt mivoltáról és – név nélkül – a “korábbi hűbérúrral” paktáló pártelnökről, s beszéde végén nyomatékosan javasolja Lezsák Sándornak, hogy őszre, az első lakitelki találkozó évfordulójára “csak azt a 158 embert hívja meg “ötéves érettségi találkozóra, aki ott volt az első alkalommal”. Ennek a kizárólagosságnak az éle természetesen Antall ellen irányul, de a kizárás jelen voltakat is érinthet, hiszen az előző évben megjelent Lakitelki jegyzőkönyv 181 résztvevőről tud. A két szám közötti különbségre a felszólalásnak az a mondata adhat magyarázatot, amely szerint “naiv utópisták voltunk mind, kivéve azokat, akik antiszemita bélyegzővel a zsebükben érkeztek a sátorba Pestről”. Lehetséges, hogy Balczó már levonta őket az összmennyiségből. Pozsgay Imre a cikk eleje szerint nem lehet a levontak között, hiszen: “Repesett a szívünk, mert Pozsgay Imre vállalta a programadó beszédet, és szólt méltóképpen a többiekkel együtt.” A cikk közepe szerint viszont az istentagadó terrorpártiak sorából sem lehet őt levonni, hiszen egyszerű párttagság esetén sincs ilyen levonási lehetőség, akkor hogy lenne egy pártvezető, Aczél egykori híve és protezséje, az MSZP 90-es kampányának frontembere esetében: “A parlament 61 százalékát olyanok teszik ki, akik az előző évtizedekben nem lázadtak fel a pártnak titulált terrorszervezet »párt« elnevezése ellen, de belépésükkel tételes istentagadást vállaltak.”

És “ez a parlament fog szavazni az abortuszkérdésről”. Itt jut el Balczó ahhoz a témakörhöz, amely az elkövetkező időszakban közéleti fellépéseinek középpontjában áll majd.

Balczó Lakitelken az ország külföldi adósságát is számba vette. Azt mondta, hogy rabszolgatartóink “jobbnak láttak a számlánkra írni vagy 20 milliárd dollárt – amelyből egyébként tetszőleges mennyiséget tudnak nyomtatni –, s amelyből pribékjeiken keresztül mindenkinek jutott, csak azoknak nem, akiktől most könyörtelenül visszaveszik.” Balczó természetesen nem azért vállalkozik ilyen állításokra, mert ne tudná fölfogni, ha fontosnak tartaná, hogy a pénzkibocsátás miként kapcsolódik egy gazdasági rendszer más elemeihez a gazdaság logikája szerint, hanem azért, mert nagyon egyértelműen jelezni akarja, hogy az ő meggyőződése szerint ilyen logika nincs. A piac és a világgazdaság nem valóságosan létező dolgok, csupán “a világot kézben tartó gonosz erők” fedőnevei. Nem közgazdasági feltevésként, hanem hittételként kell érteni azt, hogy annyi dollárt nyomtatnak, amennyit akarnak. Nem az Egyesült Államok jegybankjáról van itt szó, hanem Mefisztóról, aki valóban annyi aranyat varázsol elő és varázsol el a nép megtévesztésére, amennyit akar.

És ennek a fordítottja is igaz. A jólét forrása nem racionális gazdasági tevékenység, hanem a Jézus útján járó nép életében megjelenő áldások sorozata. Mert hiszen nem csak Mefisztó, hanem az Isten fia is annyi dollárt nyomtat, amennyit akar.

A lakitelki rendezvény után Balczót beválasztják a Magyarok Világszövetségének elnökségébe. Ez a megtiszteltetés, ez a tisztség fontos volt számára, könnyek között válik meg tőle néhány hónap múltán, de megválik. Az Országgyűlés december 17-én elfogadja az abortusztörvényt. “Két nappal a parlamenti katasztrófa után, december 19-én üléseztünk. Elnökünket, Csoóri Sándort arra kértem, hogy fogalmazzuk meg és tegyük közzé az új abortusztörvény miatti megdöbbenésünket és felháborodásunkat. Kérésem teljesítését nem tartotta időszerűnek, és a hozzászólók is képtelen ellenérveket soroltak fel. Végül is javaslatomat az elnökség elvetette, mivel a jelenlévők közül csak két ember… támogatta. Azt hittem rosszul látok.” (Gyilkosságszabályozás, Magyar Fórum, 1993. január 14.)

Balczó tehát, akárcsak 75-ben, ismét magára marad egy elnökségben, de most már nem olyanban, amely a társadalom általános erőviszonyait tükrözi, hanem olyanban, amelyet a magyar közélet felé eső feléről – vagy inkább a széléről – válogattak.

Az Országgyűlés és az MVSZ elnökségének próbatétele az abortusz ügyében ismét lecsökkentette azok arányát, akik a sátáni erőkkel szemben állnak, de azokét is, akik megtévesztett, jámbor vakokként, és nem tudatos bűnösökként járnak a sátán útján. Most már a tömeggyilkosság tudatos pártfogói azok is, akik korábban fehér botot érdemlő, tévelygő “szenátorok” vagy “szélhámos profi rendezők által leégetett amatőr színészek” voltak. A különbség most már nem a megtévesztők és a megtévesztettek, hanem a lefizetők és a lefizetettek, a lelkeket fölvásárlók és a lelküket eladók között van: “Az igennel szavazó, a tartózkodó, a távol maradó csőcselék vajon mennyiért bocsátotta áruba a lelkét? …1 kg magzathús vajon hány dollárra jön ki?”

Balczó tudomása szerint a jelen volt képviselők 73 százaléka szavazott igennel, 19 százaléka tartózkodott, és 104-en hiányoztak – tehát nagyjából húsz képviselőből tizenkilenc csőcseléknek minősül. (Ezek az adatok némileg eltérnek a valóságtól, mert a jelenlévők 15 százaléka szavazott nemmel, és 12 százaléka tartózkodott, de ennek nincs különösebb jelentősége.)

A cikk közepe felé előkerülnek a “lantosok”, akik “egymás között… kuncogva mondják: »Dicséretes önpusztítás. De meg kell értsék. Kell a hely, jövünk keletről.«”

(Balczónak ezt a cikkét a hívők okulására a Szent István-bazilikában is hosszú időre közszemlére tették, még a 94-es választási kampány idején is ott szerénykedett a Kereszténydemokrata Néppárt választási plakátja mellett.)

A keletről jövőket a jobbszéli sajtón kívül azóta sem látta senki, de aki bezáródott a nyilvánosságnak ebbe a sávjába, annak a valóságát e sáv tényállításai képezik. Ellenőrző hírforrásokat és adatforrásokat nem használ, mert nem lép az ellenségtől megszállt területre. A tényszerű igazság sem lehet máshol, mint ahol az ő elvi igazsága megjelenhet. Balczó cikke fölött például Stolmár Aladár írása helyezkedik el, mely szerint a 67-től 73-ig Moszkvában tanult mérnökhöz 1972-ben, amikor megszervezte a tudományos kommunizmus szemináriumának bojkottját, “a KGB Rajk Lacikát küldte át egy másik moszkvai egyetemről, hogy engem »finoman« lebeszéljen. Nem sikerült neki.” Annál is kevésbé, mert Rajk Lacika ebben az évben a budapesti egyetemet fejezte be, budapesti tervezőintézetekben dolgozott, és soha semmiféle moszkvai egyetemre nem járt. Továbbá: “Egy ideig Marjai József volt a nagykövet, akinek a megjelenését nem tudtuk röhögés nélkül elviselni.” Annál is kevésbé, mert Marjai 67 és 73 között sok minden volt, de moszkvai nagykövet nem, moszkvai nagykövetként csak a 76 és 78 közötti évjáratok röhöghettek rajta.

Ez a jelentéktelen példa csak emlékeztetőül szolgál arra a különbségre és kapcsolatra, ami a Stolmár Aladárok és Balczó Andrások között fennáll. Stolmárnak tudatos hazudozónak kell lennie, hiszen ő élt Moszkvában akkor, amikor Rajk és Marjai nem. Balczónak viszont nem kell annak lennie, és ez fontos különbség. A Stolmárok azonban azért formálhatják tényállításaikat a tényektől szabadon, mert a Balczók szemében a nyilvánosság megosztása végletes, és végletes bizalmatlanságuk következményeként végletes bizalommal szolgáltatják ki magukat a Stolmároknak – és szolgáltatják viszont a tőlük kapott tényállítások ideológiai tükörképét. A balekság és az aljasság sajátos szimbiózisa alakul ki ebben a cserefolyamatban.

*

1993. február 18-án a Magyar Út Körök első országos értekezletén Balczó András azt javasolja, hogy a mozgalom alapszabálya szögezze le, hogy szabadkőműves páholy tagjai, tételes istentagadók és homoszexuálisok nem tartozhatnak a mozgalomhoz. Olyan mozgalomra van szükség, amely kizárja a “ha akarom, vemhes, ha akarom, nem” liberalizmusát. Egy hónappal ezelőtt Balczó a Gyilkosságszabályozás című cikkét egy szabadkőműves költő (Ady Endre) soraival nyitotta és zárta.

Néhány hónappal később megalakult a MIÉP, amelyet Balczó tőle telhetőleg azóta is támogat.

1995 októberében, amikor a MIÉP felhívásban szólította fel a lakosságot a nemzetrontó kormány elleni lázadásra, Balczó is tagja volt annak a háromtagú küldöttségnek, amely a MIÉP 12 pontját bevitte a Rádióba.

1997 februárjában a Magyar Megújulási Mozgalom hat aláírója között szerepel. A mozgalom célja az volt, hogy választási egységre kényszerítse a MIÉP-et, az FKGP-t, a KDNP-t és az MDF-et az “istentagadó, bolsevik, liberális kormány” leváltása érdekében.

98-ban részt vett a kampányban, amely bejuttatta a pártot, s annak képviselőjeként az ő öccsét is az Országgyűlésbe.

Hatvanadik születésnapján a Magyar Fórum riportere szerint “a Hősök terén egybegyűlt tömeg kedvenceként köszöntötte” a MIÉP Szent István-napi ünnepségén. Balczó úgy érzi, élete új útján is eljutott a nemzeti intézmény státusába: “A nemzetnek volt már pacsirtája és csótánya, egy ideje pedig azt mondják, hogy van Bandikája. Kivételes alkalom ez a hatvanadik születésnap, még soha nem volt alkalmam ilyen nagy családi körben ünnepelni. (…) Úgy néznek rám, mint egy rendkívüli lehetőségek előtt álló emberre, és nekem választ kell találnom a feltett kérdésekre.” Az össznemzetinek látott megbecsülésre az össznemzeti nyitottság szándékával és – a korábbi furiosókat ellensúlyozó – calmatóval válaszol a születésnapi interjú: “…nekem minden magyarral közös ügyem van, politikai hovatartozástól függetlenül. Ma reggel, amikor felcsaptam a Bibliát, mellbe vágott néhány sor: »Az angyal mondja Péternek, senkit ne tartsatok tisztátalannak. Jézus nem az igazakhoz jött, hanem a bűnösökhöz.« (…) A liberálisok tudják rólam, hogy részt vettem a MIÉP kampányában, és ezért gyakran nacionalistának neveznek. Most mégis sorra megtisztelnek szóban és írásban. Ez is arra figyelmeztet, hogy nekem külön feladatom van a különböző lelki alkatú és gondolkodású közösségek összehangolásában. A különböző csoportok között mégis léteznek véglegesen el nem vágható kötelékek.” (Nekem minden magyarral közös ügyem van. Kubinyi Tamás interjúja Balczó Andrással. Magyar Fórum, 1998. augusztus 27.)

Bár a közös ügy tételezése föltehetőleg nem vonatkozik ezen esszé liberális szerzőjére, mert semmi nem utal arra, hogy megváltoztak volna Balczó nézetei a magyarság határairól és a zsidók “faji elkülönüléséről”, de azért ő is megérti azokat a liberálisokat, akik “sorra megtisztelik” Balczót, noha egyébiránt szóba sem állnak olyanokkal, akik az ő nézeteihez hasonlókat vallanak, és hozzá hasonlóan fogalmaznak. Sokan szeretnének valahogy eltekinteni ezektől a nézetektîl, valahogy úgy tenni, mintha nem lennének, vagy nem azt jelentenék, amit jelentenek. Többekkel beszéltem, akiknek az életében Balczó fontos szerepet játszott, nyomon követik sorsát, nem közömbös számukra, hogy mi van vele, de az itt idézett szövegeket és részben a szerepvállalásairól szóló információkat is távol tartották maguktól. Igyekeznek megmaradni a félinformáltság állapotában: hallottam róla, hogy mondott a Bandi mindenféle butaságot, de… És a “de” után általában reális állítások következnek. Akár Balczó régi, akár állandó erényeiről szólnak, akár mindarról, amit vele szemben elkövettek, akár a hatalmi ambícióktól, anyagi érdekektől való távolságáról. Ez a “de” a szerző számára is fontos, hiszen éppen annak a kérdésnek a nyomában ballagott el idáig, hogy mi vezette Balczót oda, ahová alantasabb érdekek és motívumok is vezetnek.

*

Hit a hittől függetlenül nem ítélhető meg és nem kérhető számon. Ezek szerint egy liberális demokrata nem is ítélheti el – ő a legkevésbé – közérdekre, morálra vagy történelmi veszélyekre hivatkozva annak vallását és hirdetését, hogy a jelenlegi világ az Antikrisztus uralma alatt áll, Jézus ellenségeinek összeesküvése és sátáni játszmái irányítják, és hogy ezekben a játszmákban a Biblia kiválasztott népének főszerepe van. Ha szabad nem csak jogilag, de etikailag is hinni és nem hinni Istenben, ha szabad hinni és nem hinni Jézusban, ha szabad emberi műként, hitetlenül is értelmezni a Bibliát, akkor hogyne lenne szabad ily módon értelmezni és ily módon hinni.

Ez az elítélhetetlenség azonban csak elvi jelentőségű, mert elvileg is csak addig tart, amíg általános és elvont, tehát politikai, társadalmi, közéleti szempontból irreleváns formában jelenik meg, és nem következik belőle semmi.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a társadalomban működni kezd, tényállítások és tárgyszerű következtetések tapadnak hozzá, és hirdetői ezeken keresztül kapcsolódnak a különböző hitű és hitetlenségű embereket közösen érintő ügyekhez.

Ha valaki különböző tárgyszerű állításokat kapcsol a hitéhez – bizonyítékként vagy követelményként –, akkor vállalja azt, hogy e tárgyszerű állítások esetleges ellentmondásai hitének ellentmondásaira utalnak majd. Tehát a hit megítélésének – tárgyszerűsítése mértékében – külső és a megítélők hitétől független alapja is lesz.

Balczó nem keresi azokat az alkalmakat, amelyek ezen ellentmondások feltárására és feloldására szolgálhatnának. A 89-es interjú előkészítése során – ahogy ez magából az interjúból is kiderül – arra törekedett, hogy inkább monológszerűen nyilvánulhasson meg, a riporter ne szakítsa meg őt, ha nem muszáj, ne szóljon közbe, amíg fenntartott kézzel jelez, hogy nem szeretné, és ne bombázza őt “mélyütésekkel”, ami a jámbor és Balczóhoz mint bálványhoz közeledő riporter esetében csak annyit jelenthetett, hogy ne tegye fel neki azokat a kézenfekvő kérdéseket, amelyekre nem szeretne válaszolni.

Balczó azóta sem jelent meg olyan tömegkommunikációs helyzetekben, amelyekben előre kiszűrhetetlen kérdésekkel, ellenvetésekkel, az övéit keresztező tényállításokkal találkozhatott volna. Holott erre az elmúlt évtizedben nyilván sok lehetőség adódott volna egyenes adásokban is.

Amiről Balczó beszélni szeretne, arról nagyon szeretne, amiről nem szeretne, arról nagyon nem szeretne. Ez utóbbiak közé tartozik életének – mai szemével nézve – “bűnös” szakasza. Holott a mondanivalójába beleillene a “dörzsöltek bűnös” világából való kitérés tanúságtétele. Talán azért is csúszott előre a jézusi megoldás felismerése több mint egy évtizeddel 1962-ig, hogy kiessen életének előző szakaszából az az időszak, amelyről egy ilyen tanúságtételben beszélni lehet.

Ennek talán az lehet az oka, hogy Balczó hazugnak és igazságtalannak érezné belevallania magát a dörzsöltségnek abba a világába, amelyet ma már a Sátán világának lát, de lehetetlennek látja azt is, hogy kimesélje magát belőle. Nyilván úgy érzi, hogy ez a világ idegen volt tőle akkor is, amikor benne volt, de benne volt akkor is, ha idegen volt tőle. Ezt a helyzetet bizony nem lehet másképp leírni, csak a “ha akarom, benne volt, ha akarom, nem”, “ha akarom, vemhes, ha akarom, nem” liberalizmusával, amelyet viszont ki szeretne zárni a világból és a nemzet kommunikációjából.

Ha valóban kizárható lenne a “ha akarom, vemhes, ha akarom, nem liberalizmusa”, ha valóban létezne az az egyenes út, amelyen Balczó járni vél, akkor olyan egyedül járna azon, hogy a köz szempontjából nem is lenne érdekes, hogy merre jár. A “ha akarom, vemhes, ha akarom, nem liberalizmusa” bizony együtt jár életének fontosabb szellemi és közéleti útitársaival.

Itt vannak életének legfontosabb, leggyakrabban idézett költői, a szabad kőműves, polgári radikális Ady és a “tételes istentagadó” József Attila. Ha vannak költők a magyar irodalomban, akiknek Istenhez való viszonya “ha akarom, vemhes, ha akarom, nem”, akkor ők azok, akiknek istenvágyáról is, istentagadásáról is versek sora tanúskodik. Nem lehet annál kevésbé egyértelműen viszonyulni Istenhez, mint ahogy ők viszonyultak.

Moldova Györgyöt, kinek Negyven prédikátorához Balczó életének útmutató katarzisa kötődik, műveinek és állásfoglalásainak túlnyomó többsége – az ávósoktól a “népieket” büntető irodalompolitikusokon keresztül a vízügyesekig – azokhoz kapcsolja, akiket Balczó a Sátán erőiként ismer.

A pilisi erdészház másik vendégének, Baruch Spinozának Balczó logikája szerint azok közé kell tartoznia, akik a zsidók számára éppen nem Jézus felé, hanem ellenkező irányba, a vallási szabadgondolkodáson és a “teremtő természet” képzetén keresztül az ateizmus és a “faji elkülönülés” felé törnek utat.

Föntebb már említettük Pozsgayt azok közül, akik Balczónál pozitív hősök, noha a pártba való “belépésükkel tételes istentagadást vállaltak”. De hát ugyanezt vállalta Kósa Ferenc is, aki fölvette és közreadta Isten felvállalásának kórházi pillanatát, aki nélkül ő nem jelenthette volna az ország közvéleményének azt, amit jelentett, aki együtt járta vele az országot mellőztetése éveiben, akinek a filmjét Balczó ma is vállalja, és találkozóira magával viszi, s aki nem csak a “tételes istentagadás” régi pártjában tévelygett, de benne volt abban a “csőcselékben” is, amely az abortusztörvényt megszavazta, és képviselte az “istentagadó, bolsevik, liberális kormányt” is, amely ellen Balczó a “nemzeti erőket” 97-ben összefogni hívta.

“A Minisztertanács 1956-ban jelentős határozatot hozott, amellyel biztosította a nem kívánt terhesség megszakításának lehetőségét. Sajtónkban azonban – sajnálatos módon – szaporodnak a hangok a törvényes abortusz eddigi gyakorlata ellen.” Így kezdődik az a tiltakozó levél, amelyet Csurka István 1973-ban másfél ezer másik aláíróval együtt az abortusz megszigorítására készülő képviselőknek írt.

A MIÉP-ben és közelében tevékenykedő kommunikátorok, akik a nemzeti légvédelmet alkotnák a Balczó által emlegetett tömegkommunikációs szőnyegbombázás ellen, Győri Bélától Lakatos Pálon keresztül Sugár Andrásig és Chrudinák Alajosig kevés kivétellel a szőnyegbombázó alakulatokból igazoltak át – nem múltjuk megtagadása, hanem letagadása által.

Mindez a szerző számára nagyon is vigasztaló. Azt jelenti: senki sem mondhatja, még ha nagyon mondja és nagyon hiszi is, hogy nem lehet egyszerre az Isten világában és az istentelenség világában élni; hogy senkinek az élete nem lehet egyszerre áldott és áldatlan, hogy áldatlan életek munkáján nem lehet áldás. Ha nem lehetne, Balczó sem láthatná az áldás gyümölcseit áldatlannak látott fákon. Bármit gondol is áldottságról és áldatlanságról, amíg nem válik ki a földi világ közösségeiből, nem élhet e kettő keveréke nélkül.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk