Vissza

MARÓTI ANDOR

A NÉPMŰVELÉSTŐL AZ ANDRAGÓGIÁIG. A NÉPMŰVELÉSI

SZAKKÉPZÉST MEGHATÁROZÓ SZEMLÉLET ÁTALAKULÁS

Jelen tanulmányomban nem az egyes intézmények és tanszékek történetét ismertetem, erre a rövid idejű konferencia előadás amúgy sem adna lehetőséget, hanem azokat az esemé-nyeket említem meg, amelyek véleményem szerint az elmúlt fél évszázadban képzésünk sorsát befolyásolták.

Amikor 50 évvel ezelőtt Durkó Mátyás elindította népművelési szemináriumát a Debreceni Egyetem Bölcsészeti Karán, és nem sokkal később a Népművelési Intézet Oktatási Osztálya megkezdte a felsőfokú népművelési szakképzés tervezését, általános volt a meggyőződés, hogy a népművelés feladata a kultúra széleskörű terjesztése és a művelődési alkalmak hozzáférhetővé tétele a társadalom egészében. Bár ez a gondolat a társadalom egészére ható, iskolán kívüli művelődés szervezését jelentette, különös hangsúlyt helyezett a hátrányos helyzetű rétegek felvilágosítására és műveltségi hiányaik pótlására. S minthogy a “nép” fogalmával akkor a parasztságot azonosították, a népművelést is elsősorban a falu felemelésének hitték. Ebből következett, hogy sokan küldetésnek tekintették, olyan tevékenységnek, amelyben az értelmiség áldozatot vállaló tagjai felkeresik a tanyákon és a falvakban élőket, a városok munkásszállásain lakókat, hogy őket a kultúra értékeivel ismertessék meg. Bármennyire is teljessé akart válni ez az elhatározás, más vonatkozásban mégis korlátozott maradt. Csupán a szellemi kultúrát népszerűsítette, az életmóddal összefüggő kulturáltság problémáival általában nem foglalkozott.

A felsőoktatásban megjelenő népművelési tanterv is a szellemi kultúrán belül igyekezett széleskörű műveltséget adni. Arra hivatkozva, hogy ha a népművelők mások műveltségét akarják fejleszteni, akkor nekik is művelteknek kell lenniük. Ezért a különböző tudományágakról és művészeti területekről a középiskolát meghaladó szinten kell tájékozódniuk. Csakhogy ez kiváltotta a polihisztorság vádját. Utalva arra, hogy az időhiány miatt egyik területen sem lehet alaposabb tudást adni, a felületes tájékozódásnak pedig nincs képző értéke. Az elaprózódást valóban nehéz volt elkerülni, már csak azért is, mert tervezés közben egyre több szakterületről alakult ki az a vélemény, hogy az általános műveltségből ki nem hagyható. S még ott is, ahol remélni lehetett, hogy van lehetőség a rokonterületek összevonására, hamar kiderült, hogy ez a remény illuzórikus. A budapesti bölcsészkar tervében például helyet kapott a "Korunk természettudományos világképe" c. tárgy, és az előadására a Természettudományi Kar professzorait kértük fel. Ők azonban csak a saját szűkebb szakterületük előadására vállalkoztak, így a komplexnek tervezett tárgy öt résztárgyra oszlott szét. Mintha a gimnáziumok folytatása lenne, szakmai profil nélkül.

A képzés gyakorlati része a művelődési házak és a könyvtárak munkáját ismertette, majd a tudományos ismeretterjesztést és a műkedvelő művészeti mozgalmat tárgyalta. Hamarosan nyilvánvaló lett azonban, hogy ehhez közvetlenül semmilyen elmélet sem kapcsolható. A pedagógiából még kölcsönözhetők voltak bizonyos nevelési célok és elvek, de ezek egyrészt túlzottan általánosak voltak, másrészt, amikor a módszertannal konkrétabbá válhattak volna, érezhető lett, hogy az iskolai oktatáshoz illeszkedő pedagógia a népművelés gyakorlatát nem tudja segíteni. Meg kellett tehát nézni, hogy külföldön ebben a vonatkozásban mi történik. Elkezdtük keresni és fordítani az idegen nyelvű szövegeket, amelyek azonban zömében már nem a népművelésről, hanem a felnőttoktatásról szóltak, bár ezekből az is kiderült, hogy itt a népművelés átalakulásáról van szó. Ahogy Bogdan Suchodolski, a varsói egyetem tanára írta: a kultúra terjesztésével foglalkozó népművelésnek tudomásul kellett vennie, hogy egyes társadalmi osztályok szolgálata helyett az egyén szolgálatába kell szegődnie, azok tanítására vállalkozva, akik szükségét érezték annak, hogy felnőtt korukban is tanuljanak. Ezért már a 60-as évek közepén népműveléselmélet helyett a felnőttnevelés és oktatás elméletét tanítottuk. Ennek bizonyítéka volt a Durkó Mátyással közösen írott egyetemi jegyzetünk, a Népművelés-elmélet, amely csak címében őrizte a régebbi fogalmat, valójában már nem arról szólt.

A váltást képzésünk elméleti részében meg lehetett ugyan csinálni, de ezzel eltávolodtunk attól a gyakorlattól, amelyhez a szak alapjában véve kötődött. Az ellentmondás feloldása lehetetlennek látszott. Már csak azért is, mert egyre erősebben jelentkezett a követelmény, hogy bizonyítsuk képzésünk tudományos megalapozottságát. Főleg az egyetemeken szembe kerültünk azzal a véleménnyel, hogy szakunk nem való a felsőoktatásba. Nem egyszer hallottuk, hogy a népművelőket elég lenne tanfolyamokon kiképezni, hiszen a munkájuk csak szervező munka.

Úgy látszott, mintha a népművelésben dolgozók sem gondolnák másképp. Ők az egyetemektől és a főiskoláktól a hatékony gyakorlat módját várták, és természetesen az ott szerezhető végzettséggel nagyobb társadalmi elismerést is. Az elméletet pedig jórészt feleslegesnek tartották. Ezt az igényt a művelődéspolitika irányítói is elfogadták, mert az elmélet helyébe a politikai elkötelezettséget szerették volna állíttatni. Már csak azért is, mert hamar kiderült, a népműveléshez kapcsolható elmélet részben Nyugat-Európából és Észak-Amerikából, részben pedig olyan “szocialista” országokból vehető át, mint Csehszlovákia, Lengyelország és Jugoszlávia, amelyeket nem egyszer ért az ideológiai-politikai revizionizmus vádja. Nem véletlen, hogy amikor 1965-ben Debrecenbe hívták össze az országos népművelési tanácskozást, a művelődéspolitika vezetői elmarasztaló bírálatot mondtak a népművelő-képzés “elméletieskedő” egyetemi oktatóiról. Szegény Durkó Mátyást közvetlenül érintette ez a bírálat, mert felszólalásában arról beszélt, hogy a tömeghatású rendezvények helyett a gyakorlatot differenciálni kell az emberek szükségletei és érdekei szerint, nem feledkezve meg az eltérő irányok integrálásáról sem. A művelődéspolitika egyik vezetője erre gúnyosan jegyezte meg, egyesek azt hiszik, ha differenciálnak és integrálnak, akkor tudományosak lesznek.

Ebből akkor nem derült ki, az illető felismerte-e, hogy a differenciálás igénye a korábbi évek dogmatikus felfogását támadja, amely szerint mindenkinek ugyanazt a világnézetet és kultúrát kell adni, vagy csak az háborította fel, hogy a változtatás szükségességét ezúttal nem a felső vezetés fogalmazta meg, hanem a gyakorlatot kívülről néző egyetemi oktató. Noha az újítást a tanácskozás előtt a megjelentek között jó néhányan helyeselték, a hozzászólók között senki sem akadt az elméletileg indokolt változtatás védelmében. Így feltételezni lehetett, hogy a népművelés gyakorlatában dolgozók sem rokonszenveznek a változtatással. Ezt igazolta, hogy az akkor divatos fogalomként emlegetett “kis csoportos munka” elterjedt ugyan, de a lényegétől megfosztva. A lényege az lett volna, hogy a népművelés programjain résztvevők aktív szerepet töltsenek be, vitázzanak egymással, és együttműködve fejlesszék műveltségüket. Ehelyett sokan úgy fogták fel a “kis csoportok” szervezését, többé nem kell arra törekedni, hogy sokan vegyenek részt egy-egy programon, elég, ha azokon néhány ember jelenik meg, s hallgatja meg, amit neki mondanak.

Bár ekkor egyre gyakrabban került a politikai szövegekbe “a demokratizmus fejlesztése”, ám ez csupán a központilag meghatározott célok helyeslését és gyakorlati megvalósítását jelentette, és nem az “alulról jövő” kezdeményezések támogatását. Ez megmutatkozott a népművelésben is. Amikor a 80-as években Vercseg Ilona és munkaközössége felmérést készített a népművelők szerepfelfogásáról, a megkérdezetteknek csaknem fele (48,6%-a) nyilatkozott úgy, munkájuk célja, hogy megfeleljenek “az irányítás aktuális elvárásainak”. “Az alulról jövő kezdeményezések felkarolását” és “a társadalmi cselekvés beavatkozás lehetőségeinek keresését” mindössze 2,9% vállalta. Pedig ekkor már megtörtént a népművelés fogalmának a közművelődéssel való felváltása, amit 1974-ben párthatározat, 1976-ban törvény szentesített. Sokan mégsem láttak benne mást, mint névcserét, holott e két fogalom egészen más szemléletet jelentett. Az eltérést még 1947-ben Karácsony Sándor fogalmazta meg találóan: “A népművelésben más műveli a népet, a szabad művelődésben a nép magamagát műveli, ahogy igénye és kedve tartja”. Igaz, ő szabadművelődésről és nem közművelődésről beszélt, de ha valaki figyelmesen olvasta el az 1976-os törvény országgyűlési előterjesztésekor mondott miniszteri beszédet, észrevehette volna a csaknem teljes egyezést Karácsony Sándor korábbi felfogásával, bár az ő neve ekkor el sem hangzott. Nem értettem, hogyan vállalhatta a szemléletváltást javasló ezt az érvelést, hiszen teljesen eltért az akkor általánosan elfogadott szemlélettől. Csak sokkal később tudtam meg, hogy a miniszter beszédét Biró Zoltán fogalmazta meg, aki a minisztérium irodalmi osztályának volt a vezetője, s aki korábbi egyetemi népművelés-szakos felkészültségének köszönhetően jól ismerhette a szabadművelődés hagyományát.

A 70-es évek válaszút elé állították a népművelést: át tud-e térni a közművelődés fogalmával jelzett változásra, tehát a “művelés” helyett a “művelődést” állítja központjába, vagy megmarad a kulturális rendezvények szervezésénél és a művelődési házakra korlátozódó gyakorlatnál. Az első változat a népművelési szakképzésben azt jelentette, hogy a művelődést a társadalmi lét egészében kell értelmezni, az ember és kultúra viszonyában, ezért művelődéstörténeti, művelődésfilozófiai, szociológiai, pszichológiai és felnőttképzési alapozással kell szólni róla. Mi ezt választottuk, és ez lehetővé tette, hogy teljesen új tantervet alkalmazzunk, amit a minisztérium is jóváhagyott, s amelyet szemléletében a tanárképző főiskolák is átvettek. Ez az új tanterv növelte a szak tekintélyét. Amikor a debreceni egyetemen a képzés önálló tanszéki rangot kapott, majd a budapesti bölcsészkaron ugyanezt javasolta a minisztériumnak az Egyetemi Tanács, ráadásul Művelődéstudományi Tanszék elnevezéssel, úgy látszott, a képzésünk más szakokkal egyenrangúan véglegesen beilleszkedik a felsőfokú oktatás rendjébe. Mégsem így történt. A budapesti egyetem javaslatára a minisztérium évekig nem válaszolt, majd úgy döntött, hogy a javaslattól eltérően Művelődéstörténeti Tanszéket kell alapítani, s a Közművelődési Szakcsoportot ez alá kell besorolni önállótlan egységként. Ez önmagában még nem lett volna baj, de a Művelődéstörténeti Tanszék ekkor kinevezett vezetője munkáját azzal kezdte, hogy javasolta a népművelési szak megszüntetését. Bár ez akkor nem következett be, mert az illető rövidesen egy Irodalomtörténeti Tanszék vezetését pályázta meg, s a Művelődéstörténeti Tanszék helyébe lépő, új vezetője már egyáltalán nem foglalkozott szakunk felszámolásával. Az önálló tanszéki rang minisztériumi elutasítása azonban az ELTE Bölcsészkarán hozzájárult felvételi keretszámaink fokozatos csökkentéséhez, majd végül a 90-es évek közepén szakképzésünk megszüntetéséhez.

A szakkal szemben erősödő bizalmatlanság jele volt a ’70-es évek végén született minisztériumi döntés, amely megváltoztatta a korábbi képzési rendeletet. Az még előírta, hogy valamennyi főfoglalkozású népművelési munkakörhöz egyetemi vagy főiskolai népművelési szakképzettség szükséges. A módosítás viszont kimondta, hogy bármilyen felsőfokú szakképzettség elfogadható, legfeljebb egy rövid tanfolyammal egészítendő ki a népművelési tudnivalókról. Tehát a 4-5 éves szakmai tanulmányok helyett a más szakon végzettek néhány hetes kiegészítő képzése is elég. Ez a rendelet kimondatlanul is sugallta, hogy nincs szükség népművelési szakképzésre, mert annak nincs olyan értéke, amely a gyakorlatban nélkülözhetetlen lenne. A képzésünkben tanítók ezt nagyon sérelmesnek tartották, úgy vélték, akik így döntöttek, nem ismerik szakunk tartalmát és eredményeit.

Egy érdekes esemény jól érzékeltette szakunk téves megítélését. Ezekben az években történt, hogy felajánlottam a rádió és a televízió vezetőinek, az egyetem népművelés-szakán indítsunk közösen specializációt rádiós és televíziós szakemberek képzésére, úgy hogy itt az ő szakembereik tanítsanak. Javaslatomat azzal az indoklással utasították el, hogy nekik bármilyen felsőfokú végzettségű jelentkező megfelel, mert egy mezőgazdasági műsort a mezőgazdász tudja jól szerkeszteni, a gazdasági műsort a közgazdász, az irodalmit a magyar-szakon végzett. És amit a rádió vagy a televízió műsorairól tudni kell, azt a gyakorlatban el tudják sajátítani. Népművelőre tehát nincs szükségük, mert nincsenek ilyen jellegű műsoraik.

Hasonló eset játszódott le a 80-as évek elején, amikor Vitányi Iván azt javasolta, az egyetemeken közös alappal indítsák a múzeumi, a könyvtári és a népművelési szakokat, majd speciális irányokban ágazzanak el egymástól. A javaslat megvitatására az ELTE Bölcsészkarán összehívott megbeszélésen a múzeumi szakok vezetői felháborodottan utasították el ezt a kezdeményezést. Azzal érveltek, hogy a múzeumok nem népművelési intézmények, dolgozóik tudományos munkát végeznek, s a felkészítésükhöz szükség van az önálló, ötéves képzésre. Ugyanezt mondta el a könyvtár-szak akkori vezetője is, hangoztatva, hogy a könyvtárosok feladata a könyvállomány tudományos feldolgozása és az értékes kiadványok megőrzése. Nyilván az országos nagy könyvtárakra gondolt, s nem a közművelődésiekre, mégis eszembe jutott, ezek szerint az olvasók feleslegesek a könyvtárakban, vagy a kiszolgálásukhoz alacsonyabb képzettségű, szakképzetlen könyvtárosok is elegendőek? És a múzeumokban sem több a látogatókkal való foglalkozás, mint a tájékoztató szövegeket tartalmazó kiadványok eladása és a tárlatvezetés meghallgatását lehetővé tevő magnetofon-készülékek kölcsönzése? Tény, hogy az együttműködés nem jött létre a rokonszakok között, és érezhető volt az előítélet, amely szerint a népművelés nem értelmiségi foglalkozás. Pedig Vitányi javaslata a bevezető képzésben nem is népművelési tudnivalókat ajánlott, hanem kultúraelméleti, művelődésszociológiai stúdiumokat. Az a tény azonban, hogy az elit-szakok szerves kapcsolatba kerülhetnek a lenézett népművelési tanulmányokkal, önmagában sértőnek látszott.

Ezekben az években kezdett eltűnni az elmélet és a gyakorlat közti szakadék, ha nem is mindenütt, de egyes kísérleti kezdeményezésekben, főként az Országos Közművelődési Központ kezdeményezésére. Itt most csak felsorolható, mi indult el ennek érdekében. Az Általános Művelődési Központok az iskolai oktatás és az iskolán kívüli művelődés együttműködését célozták, a Nyitott Művelődési Házak előtér-kísérletei a programoktól függetlenül is adható művelődés érdekében szervezték meg a szolgáltatásaikat, közérdekű információk adásával, bizonyos eszközök szabad használatával és a kötetlen beszélgetés színtereivel. A szocio-kulturális animáció francia példa alapján akarta fokozni az önképzési célú csoportos öntevékenységet, a közösségszervezés angol-amerikai minták átvételével kezdeményezte az egyes településeken a lakosság aktív részvételét a helyi infrastruktúra fejlesztésében. Debrecenben és Hajdú-Bihar megyében két évig működtek finn mintára önképző csoportok, és beszámolóik tanúsították, hogy az intenzív művelődésnek nálunk is megvan a lehetősége. S hogy a magyar hagyományok közt is volt újjáéleszthető gyakorlat, azt bizonyították az újjáéledő népfőiskolák, valamint azok a nagyszerű kezdeményezések, amelyek a köznapi szükségletekre épített kínálattal tették életképesebbé a művelődési házakat. Ez utóbbiakról kitűnő interjú-kötet számolt be a 80-as évek első felében “Közelítések” címmel. Az egyik nógrádi községben például a művelődési ház újonnan kinevezett vezetője úgy kezdte meg a munkáját, hogy a házat építeni akaróknak vetítettképes előadást szervezett, és itt építész-mérnökök mutatták be, hogy külföldön (pl. Hollandiában) milyen tetszetős családi házak épülnek, majd felajánlották, ha valaki választ ezekből, ők vállalják annak megtervezését. A művelődési ház ezután burkoló anyagokból és bútorokból rendezett kiállítást, bemutatva, hogy milyen lehetőségek közül lehet választani. Az építkezők tájékoztatást kaptak a környék kisiparosainak elérhetőségéről. S hogy az ízléses lakberendezés lehetőségeit is megismerjék, a művelődési ház vezetője lakberendezési lapokat rendelt a könyvtár számára, még külföldieket is. Ezeknek olyan sikere volt, hogy a cikkek jobb megértése érdekében nyelvtanfolyamot lehetett indítani. Persze, mindez eltért a művelődési házak szokványos szolgáltatásaitól. Volt azonban egy jelentős értéke: segített az embereknek abban, hogy az életük kulturáltabb legyen. Egy másik példa: az egyik dunántúli kisvárosban az új művelődési központ vezetője felajánlotta intézményét egy-egy hétre a város üzemeinek, hogy mutassák be ott, mit is csinálnak, és maguk szervezzék meg a programjaikat. E kezdeményezésnek olyan nagy sikere volt, hogy sokan kapcsolódtak be a rendezés munkájába, és tömegek látogatták ezeket az eseményeket. Az ilyen példák is mutatták, ha a mindennapi lét kultúrájában gondolkodik valaki, és a résztvevőket nem passzív jelenlevőként, hanem aktív közreműködőként akarja megnyerni, akkor szokatlanul nagy érdeklődést és társadalmi segítséget kaphat. Sajnos, az ilyen kezdeményezések csak kevéssé tudtak hazai gyakorlatunkban elterjedni, még akkor is, amikor a népművelést művelődésszervezésnek kezdték nevezni. Feltehetően azért, mert a névcserét sokan úgy értelmezték, látványos, szórakoztató programokat kell szervezni a szabadidő kitöltésére, amelyeken persze kérdéses, hogy mennyiben járulnak hozzá a műveltségi szint emeléséhez.

Az utóbbi évek azután váratlan fordulatot hoztak képzésünk életébe. Amikor a magyarországi felsőoktatás egészében igazodni volt kénytelen az európai országok felsőoktatási rendszeréhez, meg kellett nézni, hogy szakunk milyen elnevezéssel kerülhet összhangba más országok szakképzési kínálatával. Népművelési-szak sehol sem volt, közművelődési még úgy sem, mert az első fogalmát másutt is ismerték ugyan, a közművelődést azonban Magyarországon kívül sehol sem. A művelődésszervezés ugyancsak hazai találmánynak bizonyult, s végül egyedül a felnőttoktatás talált rokonságra külföldön, ráadásul “andragógiai” elnevezésével együtt. Úgy hogy ez lett szakunk új neve, ami persze nem volt ismeretlen nálunk, hiszen a korábbi tantervekben fő tantárgyként már régóta jelen volt. Most azonban a szak egészét átfogó rangot kapott, és így eljutott oda, amit Durkó Mátyás már régen szeretett volna megvalósítani, amikor a népművelési ismereteket andragógiaként tanította. A népművelés és a felnőttoktatás persze nem azonos, még ha fel is fedezhető köztük rokonság. Ez az összefüggés nálunk sokáig nem volt feltárható, mert a felnőttoktatás fogalmát az iskolák esti és levelező tagozata használta, a felnőttképzést a munkaerő-piaci tanfolyami oktatás. Ám a közelmúltig egyik sem érezte, hogy szüksége lenne andragógiai felkészültségre. Ennek oka szerintem az volt, hogy csak az ismertetendő tartalom volt számukra a lényeges, ahhoz kellett érteni, az elsajátítás hatékonyságának javításához nem. Egyelőre kérdéses, a jövőben történik-e ebben a vonatkozásban változás, és elismerik-e szakunkat sajátjuknak. Ez alighanem rajtunk is múlik. Egyrészt bizonyítanunk kell, hogy át lehetne térni arra a gyakorlatra, amelyben a tanulás folyamatának alakulása a központi probléma. A váltást indokolja, hogy egyre bizonyosabb, a tudást már nem egyszerűen az ismeretek gyűjtésével lehet megszerezni, hanem kapcsolataik felismerésével, a bennük rejlő ellentmondások felfedezésével. Vagyis problémaérzékeny gondolkodásra van szükség, ami a jelenségek leegyszerűsítésével, az ellentétek merev szembeállításával nem alakul ki. A gondolkodásmód alakítása ma különösen a társadalomra vonatkozó ismeretekben lenne időszerű, mert nélküle a közélet demokratizmusa nem lehet életképes. Emellett föltehető, hogy az andragógia tanításának empirikus vizsgálatokra kellene épülnie, olyan vizsgálatokra, amelyek nem csak a részvétel és a motiváció adatait összesítik, hanem az elsajátítás folyamatának elemzésére is vállalkoznak. Úgy gondolom, ez előttünk álló feladat, érthető, ha még hiányoljuk. De ha mellőzzük, nem jutunk túl azon, hogy elmélkedünk a felnőttkori tanulás fontosságáról, bizonygatjuk az egész életen át tartó tanulás jelentőségét, anélkül, hogy érdemben hozzájárulnánk a felnőttoktatás és felnőttképzés eredményességéhez. Talán nem túlzok, amikor azt mondom, ha Durkó Mátyás közöttünk lehetne, alighanem ő is ezt ajánlaná.