Vissza

FRANCZ VILMOS

HAJSZÁLGYÖKEREK A TÁRSADALMI TALAJBAN. SZÉLESKÖRŰ

INTÉZMÉNYI KAPCSOLATOK

Az iskolán kívüli felnőttoktatás az 1970-es évektől új reneszánszát kezdte élni. Gazdag e jelek példatára. Hajlamos vagyok e folyamatba sorolni a népművelőképző főiskolák, egyetemek, közöttük a “durkológia” azon törekvéseit is, hogy hallgatóit ne csak az intézet falain belül képezze szakemberré, hanem képzésükbe minél több szálon kapcsolja be társadalmi környezetüket, az ott működő intézményeket, gazdasági, igazgatási, egészségügyi és egyéb szervezeteket, amelyek az emberrel munkát biztosító és művelő, egészségóvó, regeneráló, stb. szerepben foglalkoznak.

Kézenfekvő módszere volt ennek a szervezett üzem-, intézménylátogatásokon túl a szakmai gyakorlatok kihelyezése társadalmi környezetbe: iskolába, könyvtárba, múzeumba, művelődési otthon jellegű intézménybe, termelő üzembe, igazgatási stb. közintézménybe, alkotói műhelybe. Erre már a felsőoktatással kapcsolatos jogi háttér és szakpublikációk sora is késztetett. A korábbi magyar szakmai képzés, szakmai továbbképzés meg elégséges példatárat is mutathatott ehhez.

Felismerték, hogy a felnőttképzés társadalmasítását a fel-nőttképzők képzésének társadalmasításával hasznos kezdeni, hogy leendő munkájukra példát már a pályára készülve láthassanak, és begyakorolhassák magukat ebbe a holnap népművelői, hogy e folyamatban esetleg andragógusokká is válhassanak, amennyiben a majdani munkaköri szerepük ezt megengedi számukra, vagy éppenséggel majd erre készteti őket.

A hallgatói gyakorlatok külső színterekre helyezésének alapvető motivációi között volt egyéb megfontolás és felismerés is.

A tanszékvezető (dr. Durkó Mátyás) Karácsony Sándor népművelői szemléletéből kisarjadó törekvése: a képzés gyakorlati részét az emberi élet közvetlen terein, a tanokat élőben kell kipróbálni, és feltölteni is az ott gyűjthető tapasztalatokból kell. Sőt, feltöltődni közvetlenül, szinte azonnal életre kelő haszonnal csakis ott lehet.

Vagy Németh László felismerésének elfogadása: “Ahol források vannak… a tanárnak nem lehet más dolga, mint a tanulót a forrásokra vinni.”

Praktikusabb okok egész sora kívánkozik még ide. Pl. olyan, hogy a közművelődés szolgálatait megtervezni csak akkor lehet igazán, ha megismerjük a “fogyasztókör” (a célpopuláció=la-kossági célréteg) információ igényét, tudás- és regenerációs szükségleteit, az azok feltárására, rendezésére, kiszolgálására hivatott intézmények objektív és szubjektív adottságait, az ezeket szinten tartó, netán fejlesztő anyagi háttereinek jellemzőit, az e tárgykörökben nélkülözhetetlen adminisztrációs tennivalóit, ezek statikus és dinamikus rendszerét, taxatív jellemzőit.

Felismerték, hogy a munka tervezéséhez, hatékony végrehajtásához tudni kell a képzés- nevelés, a népművelés megvalósításában résztvevők közötti szereposztást (a szerepek statikus strukturálódását), e szerepek kiterjedésének mennyiségi mutatóit, mint a végrehajtás feltételrendszerét: irányszámait, ezek strukturálódását (a taxatív struktúra jellemzőit), nem kevésbé pedig azt, hogy a képzést-nevelést, közművelést végző egységek között mi, milyen munkakapcsolat rendszerben (dinamikus struktúrában) valósul meg egymás munkáját segítve, kiegészítve, netán pótolva.

Ezeket pedig nem elégséges statisztikai jelentésekből, a belőlük fakadó, hozzájuk tapadó szakmai írásokból (cikkekből, tanulmányokból), tanácskozások előadásaiból, tömegkommunikációs tudósításokból megismerni. Konkrét (nem elvont) megismerésük csakis a végrehajtási helyeken rájuk irányuló kutatásokban, a bennük való effektív részvétel útján lehetséges megfelelő szinten.

Jellemző volt ekkor még, hogy az effajta társadalmi mélyre-nézést csakis hivatásos kutatási intézmények, vagy a felsőoktatási intézmények szociológia tárgyban képzett, de legalább olvasott oktatói az erre nyitott hallgatóik bevonásával tudták csak elvégezni. A helyileg elérhető és viszonylag olcsóbb megoldás ez az utóbbi volt. Márpedig – akkor úgy tartottuk – szocialista társadalomban nemcsak a képzést-nevelést, de a közművelődést is pontosan kell tervezni célközösséghez szabva, tartalma, kapcsolatrendszere, eszközrendszere, anyagi háttere, adminisztrálása szempontjából egyaránt. A tervezés kellékeit, azok működését pedig leginkább társadalmi színtereiken lehet igazán megismerni.

Természetesen elnagyolva az indokok külső körét, a fentiekhez hasonló megfontolásokból vonta szakemberképző programjába társadalmi környezetének oktatási célra hasznosítható elemeit e tanszék is.

Volt egy konkrét belső oka is erre: az intézményen belüli státusz és szakemberhiány. Ez okból hívott oktatói és gyakorlatvezetői szerepre is külsősöket társintézményektől, módszertani irányító intézményektől, igazgatási stb. szervektől munkaszerződéssel, vagy megbízási jogviszonyban; többek között engem is. (Durkó, 1995:160-161)

Amikor elméleti anyagot tanítottunk, mint én: A népművelő munka gyakorlati jellemzői, A felnőttoktatás rendszere, A közművelődés és a felnőttoktatás intézményrendszere, Intézményi tervezés tárgycsoportokban a tanszéki ún. hálózattervben, ill. a hozzá kapcsolódó – a gyakorlati ember nyelvén szólva – tantárgy tervben előírtakat közvetítettük a magunk képzettségi, olvasottsági, pedagógiai, gyakorlati jártasságunk, retorikai képességünk szintjén. Mi sem természetesebb!

Viszont amikor a szakmánk gyakorlati ismeretei, munkánkból fakadó tapasztalatai volt a tárgy, pl. szemináriumokon, olyan szakmai mélységekbe vihettük a tanítványainkat, élményt nyújtva, amelyekre az elméleti oktatók csak esetlegesen voltak képesek. Érthető. Hiszen a tényleg népművelői pályára készülő hallgatót elsősorban a szakma gyakorlati ismeretanyaga, szerkezeti elemei, azok működési mechanizmusa, lehetséges kapcsolatrendszere, a munkánk metodikája érdekelte. És csak ezt követően mindennek az elméleti, tudományos háttere.

Nem mi, oktatók vallottuk ezt, hanem maguk a hallgatók. A mai napig hallok ilyen tartalmú megfogalmazásokat volt tanítványaimtól – legyenek bár a közművelődés oktatói terein vezető elméleti emberek ma: tőletek tanultuk meg a szakma csínját-bínját, a lehetséges mozgásformákat, a tényleges elvárásokat.

E tapasztalataik tényleges alapja pedig az lehetett, hogy mi nem a szakma elméleti hátterétől indítottunk a gyakorlat irányába. Hanem fordítva járattuk, jártuk be az utat velük. Munkánk gyakorlatától indultunk annak elméleti mélységei irányába.

(Én, mert fő feladatom az ismeretterjesztés, a közművelődési felnőttképzés, nevelés szakmai irányítása, sok részterületének operatív szervezése, elemzése, eredményeinek népszerűsítése volt főhivatású állásomban (a Debreceni és Hajdú-Bihar Megyei Művelődési Központban, a később “Kölcsey” néven nevezett intézményben), leginkább ennek tereit, elméleti vonatkozásait igyekeztem közel hozni tanítványaimhoz. 1971-1974 között a Tanítóképző Főiskola népművelésszakosainak gyakorlatvezetőjeként, népművelés-kutatás tárgyú speciál kollégiumuk vezetőjeként, 1979-1981 között a KLTE B.K. népművelőképző tanszéke – valamilyen tanári szak társításában népművelő szakos hallgatóinak óraadó és szemináriumvezető tanáraként, majd 1991-1992 másfél tanévében népművelési gyakorlatvezető tanáraként, ismeretterjesztési speciálkollégiumot vezető tanárként dolgoztam együtt népművelés szakot végző, illetve a közművelődés terein mozgó hallgatókkal. Mindkét speciálkollégiumhoz kapcsolódtak más felsőoktatási intézmény (KLTE, DOTE, DATE, Ybl Építőipari Főiskola) népművelési kutatásban résztvevő, illetve ismeretterjesztő munkára készülő más szakos hallgatói is. Élvezet volt velük dolgozni.)

Ekkor már rendelet kötelezte a felsőfokú oktatási intézmények hallgatóit, hogy szakterületük ismeretterjesztő szakembereivé képeztessék magukat, mi “Kölcseysek”, a TIT-tel karöltve a fenti stúdiumokba is beágyazva végeztük el e képző feladatot az érintett felsőfokú oktatási intézmények szakembereinek bevonásával, de az ő intézményi keretükön kívül készült és realizált tematikával.

A hallgatók az intézeti (tanszéki) Hálótervben (képzési programjukban) számukra gyakorlati jegyért kötelezőként előírt gyakorlatukat gyakorlatvezető tanáruk (jelen esetben személyem) irányításával, ellenőrzése alatt végezték.

S a gyakorlataik? Témakörüket, munkaformáikat, eszközrendszerüket, színtereiket, érintett célpopulációikat tekintve nagyon változatosak voltak. A kutatási programokban való részvétel kivételével maguk választhatták meg a témájukat, az annak megfelelő célközönséget, a művelet helyszínét, eszközrendszerét, módszerét, (módszertárát). Elvégezték az alkalom propaganda feladatait. Megszervezték a gyakorlat kivitelezését, anyagi támogatójával egyetemben. És elvégezték annak valamennyi adminisztrációs műveletét előtte és utána egyaránt. Azaz a gyakorlatban teljes körű szabadságot élveztek, teljes körű felelősséget vállaltak, és valósítottak meg. Igazi alkotó (tervező, szervező, végrehajtó, elemző) szerep volt ez a számukra. Katartikus élmény, ha jól, ha kevésbé jól sikerült is a gyakorlat. S milyen intézményi, szervezeti körben tevékenykedtek e közben?

Mint: a Hajdú-Bihar Megyei Könyvtár, a Déri Múzeum a Debreceni Irodalmi Múzeum, a Református Kollégium Nagykönyvtára, a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, a Kölcsey Művelődési Központ, a Debreceni Zenei Könyvtár, a Hortobágyi Nemzeti Park, a Debreceni Állatkert, a Kodály Kórus, a Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Kör Debrecenben, Hortobágyon, a Pásztor Múzeum, a Nagykereki Bocskai Várkastély, erődfalaink Hajdúszoboszlón, Hajdúdorogon, a Csörsz-árok feltárt részei a halápi erdő részben, Bánkon az Erdei Bemutató Ház, mint az emlékházaink: Balmazújvároson Veres Péteré, Bakonszegen Bessenyei Györgyé, Álmosdon Kölcsey Ferencé, Biharnagy-bajomban Szűcs Sándoré, vagy Tiszacsegén a Zsellérház, templomromjaink Fancsikán, a gúti erdőben, Zeleméren vagy Herpályon, hajdú-házaink Hajdúböszörmény Skanzenében. Aztán oktatási intézményeink egész sora, általános iskolák, a középiskolák jelesebbjei. A gyakorlati programok ezen létesítmények bemutatását történeti, művelődéstörténeti, építészeti, és mai funkciójuk szempontjából végezték el leginkább, vagy önállóan, vagy a bennük zajló rendezvény-sorozathoz kötődve! Bemutattak üzemi termelési környezeteket, technológiai folyamatokat, pl. az MGM-ben, a Biogalban, a MEDICOR-ban, a MÁV Debreceni Járműjavítóban, szolgáltató rendszereket, mint pl. a Debreceni Kisipari Szövetkezet, vagy a Háziipari Szövetkezet volt, egy-egy alkotó művész műhelyét: pl. mint a képzőművész Bíró Lajos, Józsa János, Szilágyi Elek, a fotóművész Máthé András, Vencsellei István, Hapák József, a népművész fekete kerámiás Fazekas István már hajdúszoboszlói telepén, vagy ifj. Fazekas Lajos Nádudvaron, Császi Ferenc, Galántfy András fafaragó Hajdúszoboszlón, a szőttes készítő dr. Papp Lászlóné Debrecenben, a derecskei Erdei Sándor szűrszabó, Kathy László a debreceni szíjgyártó, Újvárosi Imre bőrdíszműves vagy Kerékgyártó Sándor a debreceni mézeskalácsos műhelye volt.

Több tanuló csak tudományági, vagy más elméleti témakör (történelem, művelődéstörténet, természettudományos és műszaki eredmények, irodalom, írók, művészek, esetleg azok egy-egy tematikus körének) bemutatására vállalkozott. Ezeket a tanulókat tervező, előkészítő, eszközbeszerző munkájuk során a gyakorlatukat befogadó intézmény dolgozói segítették. Pl. a Kölcsey Művelődési Központban leginkább a Felnőttnevelési Stúdió médiatárosai dr. Vikárné Kéry Judit, ill. az elektrotechnikai csoport munkatársai Csízi Endre irányítása vagy éppen aktív közreműködése mellett.

A népművelőjelölt gyakorlati bemutatója igen változatos volt a helyszínek, a kommunikációs alkalmak műfaja, megjelenési (kivitelezési) formája, eszközrendszere, metodikája, célközönsége (hallgatói, látogatói, versenyzői stb.) szempontjából egyaránt.

A termelő üzem, a szolgáltató ipar vállalatainak, ezek egységeinek az alkotó művészeknek, művészeti csoportoknak, közösségeknek a bemutatása – szinte magától értetődően – saját környezetükben zajlott. Bár termelő üzem vagy kereskedelmi egység, alkotó művész termékeinek, alkotásainak bemutatására gyakorta külső közintézmény (művelődési ház, iskola, könyvtár, ifjúsági klub stb.) biztosított helyet.

Gyakorlataik formaskálája, és ebből adódóan metodikája is igencsak tág volt. Pl. sorozatban fordult elő: rendhagyó tanóra, előadás, kamara kiállítás, szemléltetett ismeretterjesztő előadás, közönség-, művésztalálkozó, kisebb tematikus szellemi vetélkedő, szereposztásban imitált író-olvasó találkozó, termék vagy intézmény bemutató és a hozzá társuló szakmai megbeszélés, esetleg vita. Ezeket többször sajtó kritika egészítette ki a hallgató által érintett intézmény (egyetem, főiskola) belső lapjában, néha a Hajdú-Bihar megyei Naplóban, vagy az esemény által érintett más helyi lapban. Előfordult, hogy népművelési, ill. pedagógiai szaklap, a Népművelés ill. a Köznevelés közölt írást a hallgatói gyakorlat alkalmáról. Emlékezetem szerint ez a két eset nevezetes személyiséget jubileuma alkalmából ünneplő ill. történelmi évforduló eseménysorának része volt.

A gyakorlattal kapcsolatos népművelői teendők teljes körét a hallgató látta el. Önállósága csak azokon a helyeken (pontokon) csorbult, amely résztennivaló ellátására ő nem bizonyult elégségesnek, vagy főleg terjedelmi okokból meghaladta az elvégzendő részfeladat az ő kapacitását. Ilyen esetekben viszont elsősorban a hallgató társai segítségét kérhette hiánypótló munkaerőként. És csak ha ez sem volt elég, vagy anyagi fedezetre volt szüksége, akkor fordulhatott segítségért a gyakorlati alkalmat fogadó, netán igénylő ilyen is előfordult (!) – intézmény, (szerv) munkatársaihoz.

Ez az önállóságot elváró gyakorlatvezetői idea, általában meg tudott valósulni. Érdekes módon: a tanítványaim nagyobb része számára presztízskérdés volt, hogy tudnak-e önállóan végére járni a feladatuknak.

Tervezetük teljes didaktikai körét leírták, majd a kivitelezése előtt bemutatták véleményezésre. A művelet ezen szakaszában csak nagyon indokoltnak látszó esetekben avatkoztam bele a hallgatói elképzelésekbe. Jobbnak tapasztaltam, ha – természetesen még a közönségük előtti megjelenésüket megelőzően – maguktól jönnek rá a bakijaikra. Ez esetekben nagyobb volt a korrekciós készségük, s a társaiktól is céltudatosabban kértek segítséget. Természetesen az effektív munka indításához szükséges alapinformációt mindig jó időben megadtam a számukra. A saját véleményem soha sem állítottam a tanítványaim elé tézisként. Megelégedtem azzal, ha azokat megfontolandóként felismerték. Nem vártam el, hogy elfogadják, de azt keményen, hogy a döntéseikért a megvalósítás során tudják vállalni a felelősséget; s ha tévedtek, legyen erejük elismerni. E pedagógiai (beszélgető) módszerrel mindig sikerült a gyakorlatukat jó hangulatban elvégeztetni velük, elvégezniük. Gyakorlatuk befejezésére szinte minden esetben kiváló szakmai kapcsolat alakulhatott (alakult) ki közöttük és a munkájukat befogadó intézmény, szervezet érintett munkatársai között. Munkájuk egyik hivatalos véleményezője (leginkább írásban) mindig a fogadó intézmény reszortos dolgozója volt. A másik én. Én az értékelést csoport keretben, igazi munkamegbeszélésen végeztem el mindig, amikor ennek meg tudtuk teremteni a módját. Bevált. Az önértékelés hajlamát is jó irányba fejlesztette e módszer.

Mint minden közművelődési alkalmat, a hallgatói gyakorlat alkalmát is dokumentálnia kellett a bemutató népművelő jelöltnek, munkanaplóban, ha lehetett a helyet adó intézményében, ha ez nem volt lehetséges, rövid, de minden lényeget érintő írásbeli önértékelés formájában.[1]

A fenti ismeretterjesztő rendezvény jellegű formától teljesen eltérő szakmai gyakorlati mód volt a főiskolai, egyetemi hallgatók bekapcsolása kutatásokba, ill. a közművelődési kísérleteink operatív végrehajtásába. Bár e munkaváltozatokban való adatgyűjtő, adatfeldolgozó, netán szerzői részvételért kis mértékű tiszteletdíjat is fizettünk a társuló tanítványainknak.

Az effajta feladatokba a Debreceni Tanítóképző népművelő könyvtáros szak hallgatóit kapcsoltuk először 1972-ben, majd újra 1973-ban. Első alkalommal a derecskei járás hat településének iskoláiban és közművelődési intézményeiben vizsgáltuk kutató programunkkal, hogy a két intézményrendszer mit végez közösen a települések általános és középiskolásainak nevelése, művelése érdekében, ezt hogyan fogadják a tanulók, az együtt munkálkodásról hogyan vélekednek a pedagógusok ill. a közművelődés helyi intézményeinek szakemberei (könyvtárosok, népművelők, moziüzemi vezetők), a társadalmi élet helyi vezetői.  (Francz, 1975)

Abban az időben végeztük e munkát, amikor olyan eszmék kaptak szárnyra, mint: “Nem az a művelt, aki sok mindent tud, hanem, aki sok minden iránt érdeklődik, és a szerzett benyomásokból világot tud magában kialakítani, amely viszonylag jól tükrözi a valóságot.” (Benedek, 1971: 83) “Művelt a sok iránt érdeklődő. Művelt a valóságot jól, helyesen visszatükröző ember.” (Zsolnai, 1971:5)

Ugye mennyire aktuális nézetek ezek ma is? Sőt még inkább aktuálisak!

A hallgatókat egyetemek, főiskolák közti speciális kollégium keretében készítettük fel az adatfelvevő, és adatfeldolgozó munkára. Ez a munkahelyi művelődés tárgyú speciálkollégium népművelő, pedagógus, agrármérnök, építészmérnök és orvosi pályára készülőket toborzott eredménnyel. Az itt szerzett kutatási ismereteik technikai, technológiai részét tudták alkalmazni adaptálva ebben a kutatási programban is. Majd az adatfelvételre, feldolgozásra ténylegesen vállalkozókat az időszakra jellemző kisebb tiszteletdíjakkal fizettük. A felkészítés is, a bérezésük is a TIT Hajdú-Bihar Megyei Szervezetén keresztül történt. A felkészítő és a kutatást elvégző munkacsoportnak a KLTE Bölcsészettudományi Karának a Felnőttnevelési és Közművelődési, a Szociológiai, a Pedagógiai Tanszékéről, a TIT érintett szakosztályaiból voltak tagjai.

E speciál kollégium tagjait elsősorban nem e kutatói program munkálataira készítettük fel, hanem általában a munkahelyi közművelődés tervezésének, szervezésének, lebonyolításának teendőire – amennyire ez egy ilyen (végeredményben tanfolyami) keretben elvégezhető volt. A munkahelyi nevelés empirikus vizsgálatának kérdésköreit éppen csak felvázolhattuk.

1979/80 fordulóján dr. Keresztesné dr. Várhelyi Ilona doktori értekezése alapján a Népművelési Intézet Művelődési Otthon Osztályának anyagi támogatásával kezdett a “Kölcsey” a finn tanulóköri képzési forma Hajdú-Bihar megyei adaptálásához. Ebben a “durkológiának” az eszmei háttér szerep jutott, és elsősorban a tanszékvezető folyamatos figyelme által és volt oktató, kutató kollégája Várhelyi Ilonának a szakmai (konzulensi) jelenlétével. A hallgatók e munkafolyamatban tanszéki megbízásuk alapján leginkább megfigyelőként, és a megfigyelések leírt változatainak tanszékre juttatásával, a kísérletek egy-egy elemének minősítésével kapcsolódtak. Részben a megbeszélésen hallottak és ez alapján mondhatta dr. Durkó Mátyás a második kísérleti évet záró megbeszélésen többek között, hogy: “…egyike az utóbbi évtized legjelentősebb közművelődési kísérleteinek ez az önművelő (tanulóköri) forma. … A folytatása természetesen kívánatos, újabb környezetekben is.” (Francz – Keresztesné, 1981:118)

1984 nyarának, őszének fordulóján a cigányok és művelődési jellemzőik megyei vizsgálatába kezdett a KLTE B.K. Felnőttnevelési és Közművelődési Tanszékének oktatóiból, a TIT Megyei Szervezetének Módszertani Bizottságából, a Magyar Népművelők Egyesülete Hajdú-Bihar Megyei Szervezetének tagjaiból szerveződött alkalmi munkaközösség. Az adatfelvételt (dokumentum-vizsgálat, kérdőíves adatfelvétel, interjúkészítés, megfigyelés) módszerével most is egyetemi és főiskolai hallgatókkal végeztettük. E munkát is tanulmánykötetben zártuk. A szerzők között ott vannak a tanszék akkori tanáraiból is hárman. (Francz et al. 1986)

A Hajdú-Bihar Megyei és Debreceni Művelődési Ház (1975-től Központ, 1978-tól “Kölcsey”) szakmai irányításával, operatív lebonyolításában több országos, sőt Európa hírű iskolai, munkahelyi nevelési programot valósított meg megyénk egész területén. Ilyen volt a “Debreceni Kaleidoszkóp”, amely helyismeretszerző programba vont normál korú, általános és középiskolásokat, szakmunkás tanulókat Debrecenben, adaptálás után Balmazújvároson és Hajdúszoboszlón, a “Korunk valósága”, amely a megye termelő, szolgáltató iparágaiban (a kis- és nagyipar) munkahelyein toborozta résztvevőit, a “Mezőgazdaság szocialista kultúrája” az állami gazdaságok, mezőgazdasági termelő szövetkezetek dolgozói körében hatott, a “Közszolgálatban” a közalkalmazottakat vonta programjába: a nem orvosi munkakörben dolgozó egészségügyieket, gyógyszerészeket, közigazgatási, postai apparátusok nem vezető beosztású tagjait.

E programok éves tematikáiban témaajánlóként vett részt az egyetemi hallgatók felkészültebb, érdeklődőbb része szaktanáraik vezetésével. Más társaik a nevező dolgozókat felkészítő, számonkérő programjainkban az üzemi (munkahelyi), a közművelődési intézmények (művelődési otthon jellegűek, könyvtárak, múzeumi részlegek, TIT szakosztályok) asszisztenseiként egy-egy témafelelős munkatársunk irányításával végezték a rábízott feladatokat.

Adatfelvevőként, adatfeldolgozóként is jelen volt az egyetemi és főiskolai hallgatók közül igen sok vagy gyakorlati feladataként, vagy szintén kis tiszteletdíjas szellemi diákmunka keretében a programokkal (“művelődési mozgalmainkkal”) kapcsolatos véleménykutatásainkban 1972-ben, 1973-ban, 1975-ben, 1983-ban, 1985-86-ban. Témafelelős munkatársaink irányították e munkálataikat. Ők szerették az effajta foglalkoztatásukat. Nekünk pedig nagy szükségünk volt az ő operatív segítségükre. Minden ilyen hallgatókat foglalkoztató alkalommal, közös munkában, oldalunkon szerezték meg a népművelői munkában nélkülözhetetlen gyakorlati képességüket. Ezeknél is komolyabb hallgatói gyakorlatnak bizonyult 1983-ban, majd 1986-ban elvégzett átfogó munkahelyi művelődés kutatásunkba kapcsolásuk.

1983/84 fordulóján a megye összesen 61 nagy-, közép- és kisvállalatában azt vizsgáltuk, hogy melyek a munkahelyi nevelés jellemzői.

Milyen belső és külső szervek között oszlik meg és milyen arányban a munkahelyi nevelés feladata. (Tehát a nevelő munkának a statikus és a taxatív strukturálódását.)

A kutatás leírása, eredményei, figyelmeztetései önálló kötetben kerültek a munkahelyi nevelést tervezők, szervezők kezébe. (Francz – Oborzil, 1984)

1986-ban az előbb vizsgált 61 üzem 27,8%-ban, 17 üzemben azt tártuk fel, hogy milyen irányú, tartalmú, módszerű, mértékű a megvalósításban résztvevő egységek munkakapcsolata a tervezés, a végrehajtás során és az eredmények, hiányok értékelésében. (Tehát a nevelőmunkában tapasztalható dinamikus struktúrát.) Az utóbbi alkalommal már csak a szakmai és politikai továbbképzésben ill. a politikai nevelésben jellemző szereposztás végrehajtásában tapasztalt dinamizmust vizsgáltuk. Kapacitás hiányában nem nézhettük meg az egyéb nevelési és közművelődési tartalmak területére jellemző dinamikus strukturálódást (munkakapcsolatokat és működésüket).

E vázolt kutatásainkra a szakmának akkortájban azért volt szüksége, mert a központi adatfeltárás, és a belőlük a kezünk ügyébe kikerült információtömeg nem volt elégséges a munkahelyi nevelés programjainak tervezéséhez.

Egyetemi hallgatóink elsősorban az elméleti oktatóik buzdítása alapján oktatási programjuk által kötelezőként előírva kapcsolódtak az effajta külső gyakorlati munkába. Többen a szociális gondjaik enyhítése céljából is. Viszont az önszántukból való társulás sem volt ritka, főleg azok esetében, akik komoly felkészülő munkára akarták eltölteni a tanulmányi idejüket. Általában hiszem, de sokuk életútját ismerve tudom, hogy ma is a pályán vannak. Sok esetben, komoly pozíciókban. Ezért, és a szakma melletti mai helytállásukért kalapemelés jár nekik is.

 

Felhasznált irodalom

Benedek István (1971): Lélektől lélekig. Gondolat Könyvkiadó, Budapest

Durkó Mátyás (1995): Az andragógiai képzés alakulása a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. (Művelődéstudományi sorozat 2.) KVALITÁS, Debrecen

Francz Vilmos (1975): A közművelődés az iskolai oktató-nevelő munkában. (Az iskolai munka időszerű kérdései sorozat 9. sz.) H-B. Megyei Tanács VB. Pedagógus Továbbfejlesztési Intézete, Debrecen

Francz Vilmos – Keresztesné Várhelyi Ilona (1981): Tanulókör változatok a Hajdúságban – Számvetés… Népművelési Intézet Művelődési Otthon Osztálya; Kölcsey Ferenc Művelődési Központ Felnőttnevelési Stúdiója; Budapest–Debrecen

Francz Vilmos – Oborzil Dezsőné Kincses Magdolna (1984): A munkahelyi nevelés statikus struktúrája – Segédlet a munkahelyi neveléssel foglalkozóknak. Kölcsey Művelődési Központ Felnőttnevelési Stúdiója, Debrecen

[Francz Vilmos] et al. (1986): CIGÁNYOK – MŰVELŐ-DÉSÜK – Tanulmányok Hajdú-Bihar megyéből. (A szerzők között dr. Arany Erzsébet, dr. Boros Sándor képviselte a korabeli tanszéket.); Debrecen

Zsolnai József (1971) Köznevelés, 12. szám

 



[1] Hajdú-Bihar Megyei Levéltár XXVI. 925.: A/11. XXII/17.; D/1. VII/; 7/2. I/5.; K/4. III.1.; K/4. VI.3.; K/4., VI/7.; Y/1. I/2. Durkó, I/3. Francz