Vissza

AZ AMATŐR MŰVÉSZETI SZAKÁGAK HELYZETE

 

Bábjáték

A bábjáték, amely hajdan az egyik “sikerágazata” volt az amatőr művészeteknek, mára elveszítette régi vonzerejét, noha értékeit, pedagógiai fontosságát, a művészeti nevelésben betöltött személyiségformáló hatását minden szakember elismeri.

Örömmel kell üdvözölnünk ugyan a legtöbb jó nevű bábszínház “profivá” válását, de ezzel egyúttal az ágazat húzóereje, élcsapata is eltűnt. A rendszerváltás után azoknak a csoportoknak, amelyeknek képességei és eredményei jók voltak – a hivatásos bábszínházzá válás mellett alternatíva volt a “családi bábozás”, a kisebb bábos szabadcsapattá válás is, és megjelentek az egy-kétszemélyes bábszínházak is.

A közművelődési színtereken korábban nagy intenzitással működő csoportok helyett a művészeti iskolák színjáték tagozata nyújt bábos ismereteket, tesz lehetővé specializációt. A pedagógiai főiskolákon önállóan már alig foglalkoznak vele – kivétel talán az óvodapedagógusi szak, ahol még nyújtanak némi bábos ismeretet –, a drámapedagógiai képzésen belül viszont szerencsére egyre intenzívebben kerül előtérbe újra a báb. Jótékonyan hat, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is indulnak már bábos képzések, s a hivatásossá vált bábszínházak mindegyike tart fenn stúdiót, folytat valamiféle képzési tevékenységet.

Az amatőr bábcsoportok száma ennek ellenére csökkenő tendenciát mutat, noha vannak megyék – pl. Hajdú-Bihar vagy Somogy – ahol még mindig van 10-15 bemutatkozásra is vállalkozó csoport. Többnyire gyermek bábosokról van szó, de elszórtan találunk felnőttekből álló csoportokat is.

A Magyar Bábjátékos Egyesületen kívül kisebb egyesületek is működnek, így például a már emlegetett Hajdú-Bihari Szín-Báb Egyesület; ők sokat tesznek a képzések érdekében – és nyári táborukat is a bábos ismeretek terjesztése végett szervezik.

Felmenő rendszerű versenyt csak a gyermek bábosoknak szerveznek – Egerben. A művészeti iskolák csoportjai eljutnak ide is, bár megvannak a külön szervezésű bemutató-sorozataik is.

Nemzetközi bábos színtereken az UNIMA szervezésében jelennek meg csoportok, jellemzően csak a hivatásosok, határmenti együttműködések (testvérvárosi és személyes kapcsolatok révén) keretében az amatőrök is.

Feladatok:

A terület egyértelműen a hanyatlás jegyeit mutatja. Ám értékes volta miatt mindenképpen meg kell fogalmaznunk a megmentése érdekében tehető feladatokat;

– a közművelődési színtereken helyet biztosítani a tevékenységnek

– szorgalmaznunk kell a képzéseket (akkreditált és szabad formákban egyaránt)

– a főiskolákon a bábos ismeretek oktatásának erősítését

– segíteni a meglévő bemutatkozási lehetőségek továbbélését.

Összeállította: Tóth Zsuzsanna

 

Színjátszás

Az amatőrök színjátszását több rétegben kell vizsgálnunk, hiszen egyik legfontosabb jellemzője, hogy korosztályokon átívelő, s felismerhetők más csoport-specifikus különbségek is. (A névhasználattal most nem foglalkozunk, hiszen általános és elfogadott egyezmény nem létezik. A csoportok “nemhivatás-os”-nak, “amatőr színjátszó csoport”-nak, “műkedvelő”-nek egyaránt titulálják magukat, egyesek előszeretettel használják az alternatív, illetve a független jelzőt is. (A jogi személyiséggé alakultak “színházi társulás”-nak, vagy csak egyszerűen “színház”-nak nevezik magukat.)

A legnagyobb számban az általános iskolai korosztályban találunk színjátszókat, hiszen gyakorlatilag minden iskolában, néhol több csoport is működik. A felmenő rendszerű versenyen azonban lényegesen kevesebben méretik meg magukat, s kissé csökkenő tendenciával. A 2005-ös Weöres Sándor Gyermekszínjátszó Találkozó 19 megyei helyszínén közel 400 csoport jelent meg. Ők a legjobbak – és a legaktívabbak. Ám míg a megyei megmérettetésekre 22-25 csoport megy el, a működő, és alkalmi (helyi) megmérettetéseket vállaló csoportok száma ennek közel három-négyszerese. A legtöbb most már a művészeti iskolákban működik, a művelődési házak fenntartásában egyre kevesebb – noha a működés és a bemutatók színtere sok esetben még mindig a művelődési intézmény. A pedagógusok (csoportvezetők) képzését a Magyar Drámapedagógiai Társaság vállalta fel – inkább csak drámapedagógiai, s csak újabban színjátszó rendezői ismeretek oktatásával. Ugyancsak ők oldják meg – többnyire – a terület kiadványozását, kb. 50 %-osan kielégítve az igényeket. A gyerekszínjátszó produkciók esztétikai színvonala lényeges különbségeket, ám a tendencia örvendetes és igényes emelkedést mutat, noha a tevékenységnek ebben a korban még kifejezetten a személyiségformáló ereje a legnagyobb.

A középiskolai korosztály még jelentős aktivitást mutat, ám az általános iskolásokhoz képest szerényebb adatokkal (kb. Itt sokkal több a “lappangó”, vagyis a fesztiválon meg nem mutatkozók száma, ugyanakkor a legizgalmasabb előadások ebben a korosztályban születnek nagy számmal. A művészeti iskolák színjátszás tagozatain a képzés is egyre igényesebb. Felmenő rendszerű találkozójukat az Országos Diákszínjátszó Egyesület, illetve a Szakmai Középiskolások Kultúrájáért Egyesület szervezi, de több megyei találkozón és a Dunántúl nagy seregszemléjén, a kétévente megrendezésre kerülő, összművészeti Helikoni Ünnepségeken van lehetőségük a megmutatkozásra (ez utóbbin a színjátszó csoportok igen magas száma jellemző).

A gimnázium befejezése után sok csoport szeretne együtt maradni, de nem mindig találnak maguknak helyet, fesztivált, ahová csatlakozhatnának, így egy-két év küzdelem után felhagynak a tevékenységgel. Ifjúsági csoport épp ezért szinte nem is létezik (vagy csak igen kevés, inkább pályaorientáltan).

Az egyetemeken, főiskolákon kevés színjátszó csoport van. Ellentétben a hetvenes-nyolcvanas évek fénykorával ma szórványosan lelünk csak színjátszókat – központi segítséget az egyetemtől csak egy-két esetben kapnak, létük nem szorgalmazott. Fesztiváljukat többen is kezdeményezik, már bejáratottnak tekinthetjük a pécsi Janus Egyetemi Színpad által szervezettet. Az ezen megjelenő csoportok száma alkalmanként 10 körül van. Előadásaik változó színvonalat mutatnak – a vezető ambícióitól és képzettségétől függően. A legjobb produkciók állandó műhelyekben születnek, ezekből igen kevés van. Nem ismerik egymás munkáját, mint ahogy kevés az információ problémáikról is. Civil szerveződésük éppen most igyekszik aktiválni működését. (Főiskolások és Egyetemisták Színházi Társulása, még nem nevezhetjük országosnak.)

A felnőtt korosztályban van egy nagy szakadék, a huszon- és harmincéves színjátszók szinte teljesen eltűnnek. A családalapítás gondjai, az egzisztencia megteremtése után fordulnak újra vissza a színjátszáshoz. A vegyes korosztályú csoportok elsősorban a közepes nagyságú településeken (nagyközség, kisváros) működnek, évente egy-egy előadást alkotva. Országos civil szerveződésük most ment át jelentős átalakuláson; új neve Magyar Szín-Játékos Szövetség – régebben Szabad Színjátszásért Egyesületnek hívták.

Újabban – az elmúlt öt évben – erőteljesen megszaporodott a nyugdíjas színjátszók száma, akik népdalkörökből, nyugdíjas klubokból “nőtték ki” magukat. Repertoárjukon a legkülönbözőbb műfajokkal találkozhatunk, a humoros jelenetektől, dramatikus népszokásoktól (itt átfedés mutatkozik a hagyományőrző tevékenységgel) az “egész estés” darabokig. Színvonaluk nagy amplitúdókat mutat, esztétikailag inkább gyenge az átlag.

Az ifjúsági és felnőtt csoportokat más rendszer szerint is besorolhatjuk: vannak speciális kategóriák; falusi színjátszó találkozó – a falun (kistelepülésen) élő és/vagy a falu közönségének játszók részére; zenés színházak találkozója – a különféle zenés formációk, musical, szórakoztató zenés, vagy éppen operett előadások számára. Kamaradarabok fesztiválja – a kis létszámú, kis térigényű produkcióknak; vidám művek fesztiválja – az igényes humorral foglalkozók számára; magyar művek fesztiválja – értelemszerűen a magyar darabok kedvéért; utcaszínházi fesztivál, mozgásszínházi fesztiválok stb.… A rendezvények száma elég nagy: megyei, regionális, országos, nemzeti (határainkon túl élő magyarok jelenlétével) és nemzetközi fesztivál, találkozó egyaránt akad közöttük. A legtöbb lehetőséget ad arra, hogy minősítést kérjenek a csoportok, ezt az országos civil szervezet állítja ki.

Érdekes skálát képeznek a csoportok működésük kereteit nézve is: az iskolai színjátszást nem számítva beszélhetünk teljesen amatőr csoportokról, akik képzetlen (a színházért lelkesedő) vezetőkel dolgoznak, folyamatosan dolgozó, évente egy előadást létrehozó csoportokról – itt a vezető többnyire képzett (legalábbis ismeretekkel rendelkező) személy. A felnőtt csoportok kisebb része műhelymunkák során, céltudatosan dolgozik – többnyire ők azok, akik az igényes produkciók készítése felé haladnak, de színvonaluk a fluktuáció következtében erőteljesen változó. Vannak csoportok, amelyek megcélozzák a folyamatos színházi működést – az alternativitás felé haladnak, pályázati pénzekből tartják fenn magukat, de a csoporttagok többsége munka mellett végzi a tevékenységet. Több ilyen csoport saját településén “a színház” – működésükhöz feladat-ellátási kötelezettségvállalás mellett az önkormányzatok is adnak támogatást. Egy-két esetben az alternatív és az amatőr színházak fesztiváljain is megjelennek, mindkét oldalra pályáznak.

A csoportok léte rendkívül személyiségfüggő – lelkes ember szinte akárhol létre tud hozni színjátszó csoportot; a fenntartásukhoz támogatókat szerezni, a megfelelő próbafeltételeket biztosítani már sokkal nehezebb. És akkor még nem beszéltünk az időigényességéről – amit a játszók sokszor csak nagy áldozatokkal tudnak vállalni. A működés színtere szinte kizárólagosan a művelődési intézmény, a támogató már korántsem egyértelmű. Ahol önálló jogi személlyé alakul a csoport, valamivel több esély akad a pályázatok révén biztosítani a fennmaradási költségeket. (Jelmez, díszlet, utazások…)

A csoportok legnagyobb élménye a találkozás – amely egyúttal a továbbképzés egy fajtája is. Az eseményen túl a szakmai beszélgetések, a közös műhelymunkák számítanak sokat, tapasztalatcserét jelentenek, sokszor pótolják a képzést magát. Ezek nélkül a tevékenység könnyen belterjessé és sorvadóvá válik.

Teendők:

színjátszó rendezői képzések szorgalmazása

– a kiadványozás bővítése, az anyagok hozzáférhetővé tétele

– új anyagok íratása (dramatizált anyagok, szerkesztett műsorok, elméleti útmutatók stb.)

– szakmai táborok, továbbképzések szervezése rendezők és színjátszók számára, a meglévők támogatása

– fesztiválrendszer életben tartása, bemutatkozási alkalmak teremtése

– a minősítési rendszer további pontosítása

– a külföldi megjelenések támogatására; a fesztiválokra történő utaztatásra forrásokat találni

– a folyamatos működést segíteni (próbaterem-bérlet vagy fenntartás, eszközök, ruhák, kották, a vezető szerény díjazása stb.);

– a helyi fellépések mellett a tájolásokra lehetőséget teremteni (vagyis arra, hogy a csoportok kilépjenek a saját településükről)

Összeállította: Tóth Zsuzsanna

Versmondás

A magyar kultúrának sajátos szegmensét adja a versmondó emberek nagyszámú tábora. Az életünkben, az óvodától nyugdíjas korig különleges helyet foglal el a vers – még akkor is, ha természetesen itt is érezhetők a változások.

A legfontosabb változás talán az, hogy a versmondók korán létrejött civil szervezettsége mellett erős az iskolai, helyi, városi, megyei – és az országos intézmények által kezdeményezett rendezvény is; mondhatni sok a versmondó verseny. Sajátságos helyzet, hogy ugyanakkor kialakult egy kb. 100 főből álló “élcsapat”, akik versenyről-versenyre járnak., miközben a folyamatosan verset mondók számát 10 ezer főre becsülhetjük. A településszerkezetet tekintve eloszlásuk egyenletes, hiszen elsősorban iskolákhoz – és vonzó személyiségű magyartanárokhoz kapcsolódva dolgoznak.

A versmondókat két országos szervezet, a Magyar Versmondók Egyesülete – két nagy, és hatékonyan dolgozó regionális egyesülettel, valamint a Magyar Versmondásért Alapítvány mozgatja. Előbbinek dinamikus honlapja, rendkívül igényes folyóirata van (Versmondó), de utóbbi is rendelkezik honlappal, és megfelelő kapcsolatrendszerrel, hogy több rendezvény és szakmai tábor “gazdája” legyen.

Több országos rendezvényt kezdeményez és támogat szakmai munkájával a Magyar Művelődési Intézet is, általában együttműködve a civilekkel. Az országos nagyrendezvények száma évi 5-8-ra tehető, de a regionális és megyei rendezvényekkel együtt megközelíti az 50-et, az ennél kisebb volumenű rendezvényekből pedig szinte minden településre jut. Az országos versenyeken a környező országok magyar nyelvű versmondói rendszeresen részt vesznek. (Visszafelé a dolog kevésbé működik, inkább csak a szakembereink vesznek részt kinti versenyeken zsűrorként, táborokban szakmai vezetőként.)

A szakmai táborokban történik a versmondók felkészítése – ezekből lényegesen többre volna szükség. Ugyancsak égetően szükséges lenne a felkészítő tanárok képzését megoldani – hiszen a versmondást gyakorlatilag nem oktatják, és magát a versmondást sem szorgalmazzák a pedagógiai főiskolákon (sem).

A versmondás természetéből következően individuális tevékenység, ám igazán hatékonyan műhelyekben, tapasztalatcseréken lehet fejlődni. A legtöbb versenyen kiváló szakemberekből álló zsűri segít a résztvevőknek, látja el őket hasznos tanácsokkal.

A közművelődési színtereken gyakorta megjelenik a versmondás – műhelyszerűen, vagy különböző művészeti oktatási formákban. (A művészeti iskolákban nem önállóan, hanem a színjátszás tanszak keretein belül foglalkoznak vele.)

A tevékenység finanszírozása viszonylag kevés pénzből – és a résztvevők nagy áldozatvállalásával – megoldható. Az országos szervezetek pályázatokból tartják fenn magukat és segítik a versmondókat információkkal (honlap, folyóirat, szórványosan kiadványok…), illetve a rendezvények szervezésével, támogatásával.

Feladatok:

– szorgalmazni kellene akkreditált vagy más formában (lásd valahai működési engedélyek) a versmondó rendezők képzését

– segíteni, támogatni a tehetséggondozó táborok megrendezését

– forrásokat találni a folyóirat és más kiadványok finanszírozására

Összeállította: Tóth Zsuzsanna