Vissza

 

 

“40 éves a Kis Jankó Bori Országos Hímzőpályázat” című kiállítás

Mezőkövesd, 2003. július 12 október 19.

1962 szeptemberében a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Tanács V. B. Művelődési osztálya, a Háziipari és Népi Iparművészeti Szövetkezetek Országos Szövetsége, a Népi Iparművészeti Tanács és a Népművelési Intézet – Mezőkövesd országos hírű mintázó és hímző asszonyának  emlékére – “Kis Jankó Bori országos hímzőpályázatot” hirdetett, melyből első alkalommal 1963. augusztus 20-án nyílt kiállítás Mezőkövesden, a Művelődési Központban.

A rendezvény névadójaként Kis Jankó Borira (1876-1954) esett a választás, hiszen az ő alkotó tehetségét valamennyi mezőkövesdi íróasszony elismerte, s méltán kapta meg elsőként 1953-ban az akkor létrehozott “Népművészet Mestere” kitüntetést.

A rendező szervek ugyan az idők során némi átalakuláson mentek át, de fő kiírói a pályázatnak ma is a hajdani Népi Iparművészeti Tanács jogutódja, a Magyar Művelődési Intézet Népi Iparművészeti Titkársága (1992-től) és a mezőkövesdi Közösségi Ház.

A pályázat és kiállítás megrendezésére eleinte évente, később kétévente, majd 1988 óta háromévente került sor, eddig 23 alkalommal. A 23. pályázat 2001-ben volt, a 24.-et 2004-ben hirdetjük meg.

 

Ez a rendezvény az elmúlt évtizedek során komoly rangot vívott ki magának nemcsak városi-intézményi, hanem országos, sőt nyugodtan mondhatjuk, hogy nemzetközi szinten is, s a hímzők legrangosabb országos megmérettetésévé vált.

A pályázat célja mindig a magyar népi hímzések és viseletek hagyományainak megőrzése és továbbfejlesztése, a régebbi, ke-vésbé ismert stílusok felkutatása és feldolgozása, továbbá olyan népi iparművészeti hímzések készítése, amelyek mind művészeti, mind használati érték szempontjából megfelelnek a kor követelményeinek.

A kiállításokon azok a pályamunkák kerültek mindenkor kiállításra, amelyek megfeleltek ezeknek a kritériumoknak, valamint azoknak a szempontoknak, melyeket az évtizedek tapasztalata során a NIT Bíráló Bizottságában tevékenykedő szakemberek dolgoztak ki, s noha az adott kor igénye eredményezett is változásokat – hiszen a népi iparművészet, mint minden művészeti ág nem statikus, hanem folyamatosan alakul, változik –, alapjaiban napjainkban is érvényesek.

Alappillére mindig hármas: a hagyomány, a funkció és az alkalmazott technika, a kivitel, s ehhez minden korban ragaszkodni kell. Különösen egy ilyen rangos országos pályázaton, ahol a kiállításra kerülő tárgyaknak valóban hibátlannak kell lennie, hiszen az mindenki számára mintául szolgál, ezek jelölik ki a következő évekre a követendő irányt. Ráadásul az a tárgy, ami itt kiállításra kerül, egyúttal zsűriszámot is kap, ami szerzői jogi védelmet von maga után. Tehát a mércét mindenképp magasra kell tenni. Hiszen a hímzésekre is érvényes lehet Kodály Zoltán megállapítása a dalokról: “Száz jól megválasztott dal életre szóló kincs lehet. Ösztönző útravaló a magyarság és műveltség nagy értékei felé. Száz rossz dal pedig butító teher, útilapu a magyartalanság, a hamis értékek világába is.”

 

Ezért kell a zsűrinek minden pályázaton, minden tárgynál feltenni a következő kérdéseket: az adott hímzés köthető-e valamely népi hímzéstípushoz? Megfelel-e a képviselt stílus szerkesztési, színezési és egyéb szabályainak? Milyen az alapanyag? Milyen a kompozíció? A kivitelezés nem hagy-e kívánnivalót maga után? Tudott-e az alkotó egyéni ízt, stílust bevinni munkájába úgy, hogy azzal nem borította fel a hímzéstípus alapvető követelményeit? Tudott-e a hagyomány megőrzése mellett valami újat, ma is használhatót adni?

Hisz a hagyományhoz való ragaszkodás alapvető a magyar népi iparművészetben. Ahogy Kodály Zoltán írja a Magyar Népzene című könyvében: “A hagyomány külső formái változhatnak, de a lényege ugyanaz marad, míg él a nép, melynek lelkét kifejezi.” De a tétel fordítva is igaz: addig él egy nép, amíg hagyományait el nem dobja, sőt a megváltozott körülmények között újra használja. S ez különösen globalizálódó világunkban rendkívül fontos, amikor mindent ellep az olcsó tömegkultúra. Ezért is van nagy szerepe ennek a pályázatnak, amely 4 évtized után is él, és remélhetőleg sokáig élni fog. Hiszen ha egy kiállításon végignézünk, láthatjuk, hogy a magyar hímzőkultúra – mely a kultúrának szerves része – minden nehézség, gátló körülmény ellenére is él. Örömet szerez ma is, és ott van a helye az új évezredben is. A mindenkori alkotók kezében olyan kincs van, amelyet mind az itthoniakkal, mind a külföldiekkel meg kell ismertetnünk, erre szolgál ez a fórum. Biztos vagyok benne, hogy aki a Kis Jankó Bori kiállításokat meglátogatja, az a magyar ember alkotó tehetségéből kap csodálatos ízelítőt, amely minden nehézség ellenére is mindig képes megújulni és maradandó értékeket létrehozni. Éppen a kultúra és a teremtő erő az, amiben maradandót tehetünk le az Európai Unió asztalára is. Nagy néprajztudósunk, Györffy István 1939-ben papírra vetett szavait ma is igaznak érzem:

“Valami alacsonyrendűség érzése vett erőt rajtunk. Nem becsüljük azt, ami a miénk. Kapva-kapunk mindenen, ami idegen, ami európai. Pedig Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai műveltség nyújt, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gazdagítottuk az európai művelődést! Európa az egyéniséget keresi bennünk, nem a tanulékonyságot.”

A Kis Jankó Bori pályázatokon számos egyéniség (közülük sajnos, már nagyon sokan nincsenek közöttünk) alkotott maradandó értékeket. Ennek illusztrálására rendeztük meg a kiállítást. Ahogy az egyes pályázatokon, itt is jól lemérhetők a népi iparművészetben, így a hímzésekben is jelentkező tendenciák, korszakok, ízlésváltozások.  Többségük azonban máig maradandó érték.

A kiállított tárgyakat a kezdetektől fogva a Népi Iparművészeti Tanács vásárolta meg a Kis Jankó Bori pályázatok díjazott alkotásaiból. A többi szakág reprezentánsaival együtt ezekből az alkotásokból jött létre közel 10 ezer darabos gyűjteménye, mely 1990 óta Népi Iparművészeti Múzeum néven országos  szakmúzeumként működik, s jelenleg a Magyar Művelődési Intézet birtokában van. A kiállítás anyagát az említett intézmény bocsátotta rendelkezésre.

A válogatás táji elrendezésben mutatja be a különböző stílusokat, hímzéstípusokat, technikákat, műfajokat. Többségében ma is funkcionáló lakástextíliák láthatók, hiszen a pályázatokon is mindig ezek vannak túlsúlyban, de kiállításra kerültek szép számmal az öltözetek is, melyek az 1980-as években élték virágkorukat (de ma is hordhatók lennének). A nagytájakon belül (Észak-Magyarország, Dunántúl, Alföld) a legtöbb kistájhoz kötődő hímzőstílus képviselteti magát a kiállításon, Mezőkövesdtől Baranyáig, Nógrádtól Dél-Alföldig.

Mezőkövesd, lévén a székhelye mindegyik rendezvénynek, most is hangsúlyos szerep jutott a matyó hímzéseknek. Sajnos, mindegyikük korábbi pályázaton szerepelt, hiszen – mint a 23., 2001-es megmérettetésen kiderült (ahol nem került kiállításra egy mezőkövesdi hímzés sem) –, a matyó hímzés válságos helyzetbe került. Ez nem először fordult elő a matyó hímzés története során, annak ellenére, hogy ez a páratlan kincs tette Mezőkövesdet világhírűvé. A kereskedelemben elszaporodtak a ha-mis értékek, eltűnt a kontroll, de hál’istennek, az utolsó pályázat óta eltelt két évben sok minden megmozdult Mezőkövesden, több területen komoly előrelépés történt.

Ezen a kiállításon sok matyó hímzést szerető mezőkövesdi asszony láthatja, mi mindent tudtak eleik. Olyan szépségei láthatók itt a matyó hímzések gazdag tárházának, melyek követendő példák, és méltóak a továbbörökítésre. Kívánom, hogy 2004-ben a 24. pályázaton újra örvendhessünk a megújult matyó hímzéseknek!

A tárlaton természetesen nem csak a legszebb hímzéseknek szenteltünk figyelmet. Hímzésekkel, rajzokkal, egyéb tárgyakkal és dokumentumokkal tisztelegtünk Kis Jankó Bori emléke előtt. Fényképekkel, plakátokkal, meghívókkal, újságcikkekkel villantottuk fel 40 év 23 pályázatának legemlékezetesebb pillanatait.

 

A tárlatot, melyet 2003. október 19-ig lehet megtekinteni a mezőkövesdi Közösségi Házban, minden, a hímzést, a magyar népi iparművészetet és a magyar kultúrát szerető ember számára készítettük! Sok tanulsággal szolgál. Sokan vagyunk még a XXI. század elején is, akik magunkénak érezzük Kodály Zoltán következő szavait is: “Mi azt mondjuk a népnek: amit tudsz, nagy érték, az ősök hagyománya, a magad lelke igaz kifejezése. Olyan érték, hogy mi műveltek is tőled tanuljuk el, mert már elfedtük idegen szellemi javak utáni kalandozásainkban. Becsüld meg, mert ha többre akarsz menni, csak erre építhetsz!” (A zene mindenkié Bp. 1954)

A kiállítás ösztönözni kíván, hogy minél többen építsenek az itt felsorakoztatott értékekre.

Barsi Hajna