Saint-Amand–Montrond

A 320 egyesületet számláló 12 400 lakosú Cher megyei város polgármestere az egyesületekről.

Saint-Amand, földrajzi helyzeténél fogva, a távoli nagy városok gyűrűjében egy kis főváros szerepét játssza. Itt kell megtalálnunk az élethez szükséges dolgokat, méghozzá a jó élethez szükségeseket. Ezért van annyi egyesület. 320-at számoltam össze! Köztük operett-társulat, jó hírnevű modern jazztánc-iskola, állandó színjátszó társulat, zenekar... Törekszünk arra, hogy legyen önálló kulturális életünk. Az új előadóterem, a városka méretéhez képest elég merész lépés volt, de mi a minőségre törekszünk. Az Aranyváros terme a helyi egyesületek rendelkezésére áll, és a profi előadásokat is jó feltételekkel fogadhatja be.

Semmi nem lehetséges ma egy városban előzetes összehangolás nélkül. Ezért néha bizonyos terveket elhalasztunk az eltérő irányban haladó érdekek miatt.

Az egyesületek igényesek. Szükségük van helyiségekre, animátorokra, finanszírozásra. A támogatás mértéke körülbelül 2 millió frank, nem számolva azokat az ani-mátorokat, akiket mi fizetünk. A sport esetében ez az összeg 9 millió.

Az egyesületi vezetőkkel szemben pedagógusként viselkedem. Megmondom nekik, hogy soha nem nyirbálom meg a szabadságukat, de ennek a szabadságnak az ellenpontja a felelősség. Amikor valaki véleményt nyilvánít, nyilvánosan cselekszik. Mérlegelnie kell a szavait. Ez nincs mindig jelen a vezetők fejében, amikor a nagy lelkesedésben mindent akarnak, és azonnal.

Én a valós együttműködés híve vagyok. Megegyezünk a kitűzendő célokban, a végrehajtás ütemezésében. Tizennyolc éve vagyok polgármester ebben a városban, és mindenki tudja, hogy ha valamire a szavamat adom, akkor az úgy is lesz, nagyjából a megbeszélt határidőknek megfelelően. De az is kell, hogy az egyesület felelős partnerként viselkedjen. Elég gyakran ez így is van.

Az egyesületek száma nagy, és az egyesületek sokfélék, de biztosan mindig hiányzik nekik még valami.

A sport terén elképesztő számú sportág képviselteti magát, és már nem a felszerelések többoldalú felhasználásánál, hanem a szakosodásánál tartunk. Így például 1980 óta van itt dojo. Azelőtt a judo alkalmával megelégedtünk egy szőnyeggel, amit a tornateremben leraktak. Van egy tánctermünk; van biciklipark, mert Saint-Amandban erős a kerékpározás hagyománya: jelenleg négy vagy öt francia bajnokunk is van!

Létrehoztunk egy biciklis-iskolát és egy “Reménységek” csapatot, amely egész Franciaországból fogad fiatalokat. A városnak van miért pedáloznia! Úgy találom, a koncepció kidolgozása pillanatától arra kell törekedni, hogy a teljes felszereltség megvalósuljon.

Erősen hiszem, hogy a sport az előrejutás egyik útja lehet. És ugyanakkor a gazdasági fejlődés egyik tényezője is.

Az olyan kis medencékben, mint amilyen a mienk is, ahol nem alapítanak naponta új vállalkozást, meg kell találni azokat az eszközöket, amelyek segítségével a szolgáltatások, mint például a vendéglátás, szállodaipar fejleszthetőek – a sport és a kultúra erősítése ilyen.

Montrondi Színház

A Mesnier karosszériaműhelyben működő színtársulat neve ma már a műhely tulajdonosának nevét viseli. Az egyesület elnöke és a rendező mutatják be a helyet.

Ahogy egy műhelybe, ugyanúgy ide is egy kis alagsori ajtón át lehet bejutni az utcáról. Az udvar színes foltokban pompázik, és elvezet ahhoz a helyiséghez, amelyik a szerelőműhely volt, mielőtt színház lett belőle. A 100 férőhelyes terem egyforma arányban van felosztva a színpad és a közönség széksorai között, mint ahogy ezen a szenvedélyen a színészek és a nézők meg kell, hogy osztozzanak, az egyik sem lehet meg a másik nélkül. Az udvar egyik sarkában találjuk a recepciót. A közösségi terem egyszerre titkársági szoba, konyha és étkező. A készülő nyúlpörkölt illata lengi be a helyiséget.

Kezdetben az egyesületet Montrondi Színháznak neveztük. Egy csapat amatőr színjátszó voltunk csupán, akik a környező báltermekben próbálnak. És akkor megérkezett körünkbe ennek a helyiségnek a tulajdonosa. A társulat éppen helyet keresett magának. A dolog elkezdődött.

Fokozatosan átalakítottuk ezt a helyet előadóteremmé. Nevét az utolsó itt működő karosszéria-lakatosról, Mesnier úrról kapta.

Az egyesület elsődleges céljának azt neveztük meg, hogy: színjátszóműhely kialakítása amatőrök számára. Apránként továbbfejlődtünk, de a kezdeti vállalást nem módosítottuk. Az első idők csapatához újabb “karosszériások” csapódtak. Önkéntesek működtetik az egészet. A re-pertoárunkat profi módon alakítottuk ki, a fogadókapacitást is, majd kiterjesztettük tevékenységünket a profi tár-sulatok helyszíneire is.

Nem olyan régóta van nálunk egy “ifjúsági állást” betöltő dolgozó, ő az egyetlen fizetett alkalmazott. Az egész tevékenység, még a konyhában is, önkéntesek munkájával zajlik, ami a társaságnak egy erős “fesztiválozó” színezetet ad.

A demokrácia iránti elkötelezettségünk miatt egy tagnak ugyanakkora a súlya, mint egy felelős vezetőnek. Ugyanakkor a részt vállalás és a motivációk nem azonosak. Egy közel ötven főből álló csoport nem lehet homogén.

A gyökerek, a Karosszériaműhely története meghatározza elképzeléseinket. Egy csapat haver együtt csinálta az egész átalakítást. Közben az az igazság, hogy a profizmus irányába fejlődünk, mind a színházi előadás, mind a helyszín, mind az előadások befogadása terén. A megyei közgyűlés és a minisztérium olyan mértékben támogatnak, hogy nem engedhetjük meg magunknak a kontárkodást. Kötelességünk megszervezni magunkat, analitikus könyvelést vezetni... A szakma kérdése egy szép napon biztosan fel fog vetődni. A csoport szintjén is, de az egyes résztvevők, az egyén szintjén is. Mi egy komoly munkába fogtunk bele, a profi színészképzéshez elég közel álló képzési programot dolgoztunk ki. Néhányan érzik a késztetést, hogy még messzebb menjenek...

Tizenkét évi fennállás után van egy 500 fős hűséges közönségünk, akik a barátainkká váltak. A programok látogatottsága általában 85 százalékos.

A Montrondi Színház kezdetei óta minden előadást elvittünk turnézni. De a környéken kevés társulatnak van saját terme. Sőt, gyakorlatilag az egyetlenek vagyunk, ami annyit jelent, hogy részünkről nagyobb a kínálat, mint a kereslet. A Drac (Kulturális Ügyek Regionális Igazgatósága – a ford.) mostanában kezd érdeklődni a kis termek iránt, mert egy színház felépítése nagyon sokba kerül.

Nekünk az a fontos, hogy megkapjunk minden olyan eszközt, amely lehetővé teszi, hogy művészi tevékenységünket szabadon folytathassuk. A politikusokkal együtt dolgozunk, ők is megértették már, hogy nem lehet elkerülni a kulturális tevékenységeket.

Ma megtörténik velünk az, hogy visszautasítunk egy teljesen új előadótermet. Nem kizárt, hogy egy napon elmenjünk játszani az Aranyvárosba (ez az új, belvárosi előadóterem). Ez része az előre látható közeledésnek. De ragaszkodunk ahhoz, hogy megtartsuk a saját helyszínünket, identitásunkat, a kalandunkat.