BEKE PÁL  
Részlet a szerző Méltóságkereső című önéletrajz- és szak-matörténetéből, amit 2001-ben az epl kiadó adott közre magyar és francia nyelven.

H A L O T T A I M

A sok árnyék közül, aki kísér és segít, nem idézem meg az erdélyi szülőfalujában, Nagygalambfalván még a könyv elején megidézett “előidők” során eltemetett Apámat, aki amúgy is a szememből néz mindenkire. Nem idézem legkisebb húgát, Erzsike nénémet, aki viszont Apám szemével nézett rám, s akit e szöveghalom írásának kezdetekor temettünk az általam csak a családi legendáriumból ismert apai ősök mellé. Nem idézem meg Márti nővéremet, akihez éppen felnőttem, amikor autóbalesetben meghalt, és Erzsi húgomat, akitől ugyan még megpróbáltam Calgaryban elbúcsúzni, de már csak tétován kaszáló kezét foghattam kórházi ágyán. Időközben teljesen megárvultam, mert Anyám is elköltözött. Velük változatlanul együtt vagyok még akkor is, ha kérdéseimre nem hallom válaszukat.

Nem idézem meg a már emlegetett szombathelyi tanáromat, dr. Kiss Gyulát és Majtényi Károly szobrászművész-rajztanárt, aki bár nem tanított, de mégis egyedül ő tehet arról, hogy abba az iskolába fölvettek. Az újságírással való korai kacérkodásomat nem titkoló életrajzocskám és felvételi dolgozatom alapján, közepes érettségim és bizonyára valóban pökhendi magatartásom ellenére ismeretlenül vállalt értem felelősséget, mert szüksége volt egy jó tollú hallgatóra az általa gondozott Jelentkezünk című főiskolai folyóirathoz. Már az első napokban kiemelt a gólyák közül, és karonfogva keringett velem föl-alá Szombathelyen, a Perint partján és az azóta átalakult Kiskar utcában, és kérlelt, hogy ne hozzak szégyent rá. Igyekeztem megfelelni kérésének.

Szavaim éppen úgy az övék, mint kisdiák-korom felejt-hetetlen tanáráé. Kovács Ferenc azzal örvendeztetett évtizedekig, hogy felnőttként barátjának mondhattam magam. Fefe bá' bizonyára újra motorozik a túlvilági utakon, hiszen csak hamvai vannak özvegyénél az általa tervezett dobozban, a még általa ráírt “Itt nyugszik a / Kovács Fefe / elvitte a / fészkes fene” körirat alatt. Nem idézem a '80-as évek közepén Aradról mégis Budapestre menekült újságíró-és színjátszó-rendező barátomat, akit a temetőben én, körünkben viszont Balipap Feri búcsúztatott: Lépeget, mintha hóbaírt rozmaringnovellán, / a Hargitán fenyőkről szakadt csipkén járna, / ígéret arcú nők kísérik, biztatja ringó táncra / őket maga előtt, homlokán / közben átsugárzik a Nap / jön Délről, Aradról, / derűsebb eget is fordítana jókedvűen fölénk / Znorovszky Attila / aztán csak / átlép a halálba. Nem idézem meg a mindegyiküknél korábban megszeretett, még az elemi osztályokból való, és valóban festőművésszé vált Pethő Attilát, akivel együtt bújócskáztunk a szovjet katonák elől az akkor még meglévő Kossuth híd vasszerkezetén '56 november 4-ét követően, amikor a kijárási tilalom ellenére Budáról Pestre hazalopództunk. Ügyesen csináltuk, ami nem csoda, hiszen sok szovjet par-tizánfilmet láttunk korábban közösen az iskolai énekkari próbák kínja helyett. Ha a felhők emberalakot formáznak fölöttem, tudom, hogy ő hülyéskedik szórakoztatásomra, és a sok sárgát és vereset is bizonyára ő keveri rájuk.

Egyáltalán nem akarom megidézni azokat, akik rosszat tettek velem, és bár még bizonyára élnek, számomra halottak. Kevés van belőlük (bár ezekből egy is elég), és ró-luk szólván Kiss Gyuszi tanácsát fogadtam meg, aki mély-hűteni, hibernálni javasolta az ilyenekkel való további kapcsolatot. Annak idején példákat mondott és mintát mutatott, hogyan kell csinálni ezt. Üzenem neki, hogy nekem is sikerült.

Az alábbiakban tehát csak azoktól búcsúzom, akik cselekvő részesei voltak az e lapokon megidézett időknek. Nem hiányuk, haláluk, koruk, esetleg névsor szerint, ha-nem hogy mikor segítettek megszervezni, megoldani és értelmezni az akkor még közösen érzékelt helyzetet s világot. Azoktól búcsúzom, akik nélkül nem sikerült volna mindez úgy, ahogyan alakult, és akiknek cselekedete, magatartása hatott rám, belém épült, és immár sajátom, hasonlóan, mint családom, tanáraim vagy barátom szava.

Kígyós Sándor

Még a már megidézett “előidők” legelején történt, hogy valaki késő este megzörgette akkor még pécsi lakásunk földszinti erkélyajtaját. Bosszankodva keltem fel, és miközben elhúztam a függönyt, kikiáltottam:

– Ki az?

– Kígyós – mondta valaki.

– Mit akar?

– Beszélgetni.

– Miért, kit keres?

– Téged – válaszolta.

Kinéztem. Egy ismeretlen arc nézett vissza rám. Nem sok kedvem volt ismerkedni, megkérdeztem tehát újra, és ha már volt képe letegezni, én is visszasértegettem:

– Miért, ki vagy?

– Mondtam már, hogy Kígyós – méltatlankodott.

– És kit keresel?

– Te vagy a Beke? – kérdezett vissza.

– Én hát!

– Akkor megtaláltalak.

– Örvendek – mondtam neki – És mit akarsz?

– Azt nem tudom.

– Akkor minek zavarsz?

– Mert felbátorítottak – mondta pimaszul.

– Kicsoda mit csinált?

– A Csöpi mondta, hogy keresselek meg.

– Ilyenkor? – kérdeztem (volna), de ez esetben már nem volt vitás, hogy ajtót kell nyissak. Bíró Erzsi (a Csöpi) fölöttem végzett Szombathelyen, és ha valaki reá hivatkozik, az bár udvariatlan a kései idő miatt, de attól még nyilván jóbarát. Intettem hát neki, hogy kerüljön a kapu felé.

Így ismertem meg Kígyós Sanyit. Helyesebben úgy, hogy még az előszobában állva eldarálta, hogy friss, Debrecenben végzett népművelőként a szomszéd Pécsváradra kerül majd művelődési házat igazgatni, holnap reggel oda kell mennie, de a vonata több órát késett, ezért érkezett éppen most, ám persze fogalma sincs, hogy ott majd mi lesz a ten-nivaló, és hátha én mondanék erről valamit neki annál is inkább, mert alföldi lévén errefelé senkit sem ismer, de szakmai gyakorlata Szegeden volt, mert odavalósi Kati (később kiderült, hogy a felesége, bár persze feltételezte, hogy én ezt magamtól is tudom), ott gyakornokoskodva hallott rólam, és persze biztatták, hogy csak jöjjön hozzám és keressen meg, mert én majd hátországot jelenthetek neki, hát ezért jött, ám ha már itt van, nincs-e valami in-nivalóm, mert átfázott ott az ablak alatt, egyébként enni is csak reggel evett, de nem annyira éhes, mint amennyire szomjas, arról nem beszélve, hogy nincs hol aludnia.

Mire végigmondta, megkedveltük egymást. Ez így is maradt mindaddig, amíg élt.

Pécsváradi évei alatt néha összefutottunk (jobbára úgy, hogy meglátogattam, és beszéltünk a világ, a szakma meg a svábok dolgairól az egyik szakköri szobában berendezett első szálláshelyükön), tanúja lehettem így szobrászkodása kezdeteinek is. Egy természet-faragta követ állított egyszer hol így, hol úgy elém, és azt kerestük, hogy melyikünk mit lát bele. Később egy másikba már egy kicsit beleigazított. Aztán egyre több kő gyűlt köré. Alakíthatóságuk megbabonázta. Különös izgalmat jelentett számára, hogy beléjük lágy formát véshet, s hogy ezzel a köveket mintha ide–oda hajtogatta volna. (Már érett szobrász korában kerültünk el Dombóvárra, ahol a szálloda, Makovecz fiatalkori zsengéje télikertjében egy gömbökből rakott kőplasztikára lelt. Erről a vízköpőről szólván jól megjáratta csípős nyelvét az építészen, és aztán bizonyára elfelejtette az egészet. Ez abból tudható, hogy bizony nem volt résen, amikor Imre náluk egyik este porcukrot kért. Sanyi csodálkozva kérdezte, hogy minek? Makovecz a könyvespolc szélén sorjázó, kőből hajtogatott kisplasztikákra mutatott: “hát ezekhez a hájastésztákhoz”. Sokáig néma csend borult ránk, és bizony kockázatos volt később társaságában fölemlegetni a történteket, mert válogatott disznóságokkal illette az erről kacarászót.)

Megkerestem a villányi kőfejtőben is, ahol alapítója volt a tavasztól őszig működő művésztelepnek. Ez a mára idegenforgalmi látványosság többek között az ő hasábot szétfeszíteni akaró gömbjének is helyet ad. Hamvas Béla ír valahol (talán a wales-i Stonehenge fogalmunk-sincs, mikori építményei kapcsán?) a kövekről úgy, hogy azok a súlyuktól nyomorítva önmagukba süllyednek; talán éppen ezért próbálta kiszabadítani némelyiket természetszabta börtönükből. Az ég felé állítva, vagy éppen a szélbe fordítva, mint a Hajdúszoboszlón poszthumusz felavatottat. A szelídgesztenyés Mecsek-oldalba fölhúzott műterme mindmáig őrzi keze nyomát, utolsó munkáit, eszközeit. Ennek kertjében, reá emlékezve gyűlnek össze a későbbi tanár-barát (de korántsem baráttanár) Újvári Jenő hívására közös tanítványaik. Első találkozásunkhoz képest egy bő évtized múltával ugyanis elhagyta a pécsváradi kultúrházat, és a pécsi egyetemre került tanítani. Onnan temették.

Engem életem aztán elhajtott Pécsről a Józsefvárosba, majd el az ottani művelődési házból is, és csak akkor szö-vődött össze újból sorsunk, amikor a Népművelési Intézetbe kerülvén szabadcsapatokat szerveztünk a művelődési otthoni munka megújítására. Ez a szándékunk még pécs-váradi munkahelyén találta, ám körünkben maradt akkor is, amikor – tán éppen abban az időben – egyetemi tanársegéd lett. Úgy vándorolt az esztétikából a népművelésbe, a rádióstúdiókból a kőfejtőbe, a zenéből a tanítványok kö-zé, hogy mindenhol ugyanolyan maradt: harsány, jókedvű, nyílt eszű, a nyers fogalmazásig őszinte ember. A fafejűségtől haragra gerjedt, és bizony mi többiek gurultunk a nevetéstől, miközben ő a leglehetetlenebb érvekből szőtt sűrű hálót az illető köré a “hátaztánaztán” és a “hátakkor-akkor” szavakkal bőven tűzdelve, néha már a változatosság miatt is “aztánhátakkort” vagy “akkorhát-aztánt” mondva, végső érvként pedig a “már hogyne lenne így, amikor úgy van” dorongjával megsemmisítve őt, majd felnevetett, hátbaverte, és elfelejtette az egészet. Külön gyönyörűség volt számára, ha valaki komolyan vette ekkori szövegeit, mert folytathatta a blablát még egy darabig, szerintem leginkább azért, mert a faragásra-hajlításra váró kövek nem mindig reagálták mondandóját (legfeljebb rádőltek), az egyetemen komolyan illett viselkedni, és így külön ajándék volt-lehetett régről ismerős társaságunk, ahol elengedhette magát. Külön ajándék lett számára Amerigo Tot barátsága is, mert a mester római műhelyébe végül ösztöndíjasként mégis elkerült. Mesélte, hogy (mint feltételeztük), a hírneves szobrásszal végigbolondozta valamennyi estéjét, nem egyszer szaxofonos utcai zenészként úgy, hogy a mester kalapozta össze a borravalót. Innen való az a történet, hogy Amerigo Tot valamilyen asszonysággal hosszan szemezve végül fölírta saját telefonszámát a kávéházi asztal sarkára, majd letörve a tenyerével a noteszlapként használt márványlapot, átpasszolta azt a kiválasztott hölgynek. Megjegyzem, hogy ezt mindig irigykedve mesélte. Ezért-e vagy sem, haláláig csak leharapta a söröskupakokat.

A '70-es évek végén, a '80-as esztendők elején az ország jeles népművelőiből szervezett szabadcsapataink, majd az abból visszamaradt szakmai kollégium körében vajúdtuk ki magunkból a művelődési otthoni tevékenységújítás elveit és gyakorlatát, és mindennek akadályait, határait és korlátait. Kígyós Sanyi szobrászkodása és egyetemi tanárkodása ellenére folyamatosan a körünkben maradt. Friss esze, példái, briliáns gondolkodása sokszor tisztázta összegabalyodott gondolatainkat. A művelődési otthon és a népművelők mirevalóságának együttes körülbeszélésében tulajdonképpen megközelítettük a később település- és közösségfejlesztésként megnevezetett szakma tartalmát, elveit és eljárásmódjait még akkor is, ha még nem tudtuk hogyan hívni azt. A Börzsöny turistaházai, majd később, és éveken át a Makovecz-tervezte Hoffmann kunyhó adta alkalmanként két-három naposra szervezett beszélgetéseink menedékét. Szomorúan tapasztaltuk – éppen Kígyós Sanyi hagyatékát keresve – hogy mindebből leírva semmi sincs. Még egy fénykép sem készült. A Rádió archívuma azonban őrzi talán hangját; néhány éven keresztül ő (is) kommentálta a jeles újságíró, Széll Júlia “válogatott perceit”. Erről mesélte később önmagán csúfolódva az időnként ott vele együtt közreműködő Koncz Gábor, hogy míg ő napokon át készült arra, hogy az előző hónap legérdekesebb rádióműsoraiból válogatott összeállítást kommentálva majd bölcseket mondjon, Kígyós csak odahajolt a mikrofonhoz, és egyszerű, humánus mondatokat rögtönzött bármire.

Amíg budapesti kórházban volt, többször is meglátogattam, ám akkor gyógyultan hazautazott. Botor, bár elég természetes módon azt gondoltam, hogy az energiával és szellemmel teli Kígyós Sanyi esetében nem is lehet másképpen. Talán ezért is álltunk körülötte kétségbeesve a pécsi klinikán, amikor utoljára járatta végig rajtunk a sze-mét. Balipap Feri bizonyára szerette volna kizökkenteni elesett állapotából, amikor megmutatta neki az aznapi megyei újságot Aczél György dombóvári, nála megesett műv.ház-látogatásáról. Ha jól emlékszem, az ekkori nagyúr az ő Mecsek-oldali műtermébe is ment volna (ettől a látogatástól Sanyi leginkább az odavezető dűlőút aszfaltozását remélte), dehát már nem mehetett. “Ki ez? – nézett a fényképre Sanyi. – Ki ez? Meg tud engem gyógyítani?”

Sajnos más sem tudta.

Temetése és pécsi gyászmiséje után a Nádor Kávéházban gyűltünk össze fázósan, nagyon magunkra hagyatva. Makovecz neki is töltött egy pohárnyi bort, és az asztalfőhöz állította. Talán nem csak ettől van, hogy azóta is velünk tart, és a rá jellemző pimasz módon nem öregszik hozzánk hasonlóan. Egyre őszebb fejjel, egyre szarkalábasabb szemmel őrizzük hát az ő kedves, hozzánk képest folyton fiatalodó arcát, és egyre fáradtabb szívvel bámuljuk töretlenül sziporkázó egyéniségét mindaddig, amíg élünk.

Mi, az itthagyottak, emlékezetére díjat alapítottunk. Minden évben egyszer valakit, akit hozzá hasonlatosnak és méltónak látunk, megvendégelünk (manapság már szinte mindig Koncz Gábor sajátos kultúrházában, a Magyar Kultúra Alapítvány budavári épületében) és egy még régen, Kováts Flóri művelődésiközpont-igazgató korában nyomtatott emléklapot adunk számára, meg még egy kis pénzt saját zsebünkből. Így lett díjazottunk a már emlegetett Róka Gyula siójuti tanító, Tóth János zalaszentlászlói faluház-vezető, az azóta Kígyós Sanyi társaságába költözött Nyers Sándorné, Magdi dombóvári népművelő, Hargitai Lajos sárbogárdi laptulajdonos, Bucz Hunor színházi rendező, Pörös Béla szociális munkás, Simon László asztalos, bútorgyártó kisiparos, Kovalcsik József művelődéstörténész, Máté Lajos színházi rendező és a Szélkiáltó együttes. Nem állítom, hogy minden évben ugyanakkor sikerült átadnunk Kígyós-díjunkat, de közös lelkiismeret furdal mindannyiunkat egészen addig, amíg ebben nem sikerül utolérni magunkat.

Akkori megállapodásunk szerint ezt a díjat mindaddig, amíg közülünk valaki él (tehát van, aki korán elhunyt barátunkra a mi fejünkkel emlékezhet) ki kell osztani. Kárörvendve mosolyogtunk annak idején a leendő legutolsón, mert bár túlél minket, de neki egymagában kell megszerveznie azt, amit ma közösen csinálunk, és egymaga kell kiperkálja azt a pénzt is, amely egyelőre mindannyiunk zsebéből megy. Ám Istennek hála, hogy azóta még mindannyian együtt vagyunk.

Szentpéteri Zoltán

énekes-gitáros fiatalemberként végzős népművelő volt, amikor az egyetemen óraadó kollegám, Lipp Márta felfedezte őt. Hogy mit mesélt neki az akkor bontakozó, később “nyitott ház” néven szakmai közismertségre kerülő szándékainkról, azt nem tudom, arra azonban emlékszem, hogy egyszer megjelent egy nyakigláb fiatalemberrel, aki minderről még többet akart tudni, majd azt is közölte, hogy szívesen dolgozna velünk, nálunk. A '70-es évek vége azonban még javában a marxizmus-szenilizmus ideje volt, értve ez utóbbin azt, hogy csak meghatározott idő eltelte után kerülhetett valaki országos alkalmazásra, és csak agg korában vezető posztra. Már az is forradalmi ered-ménynek számított, egyidejűleg a rendszer akkor még fel nem ismert hajszálrepedéseinek egyikét jelentette, hogy főnökeimtől ígéretet kaptam: ha ez a gyerek egy esztendőt valahol talpas népművelőként dolgozik, azt követően már beszélhetünk alkalmazásáról. Így került el a Csepel-királyerdei Rideg Sándor Művelődési Házba (ám arra már nem emlékszem, hogy azért éppen oda, mert abba a művelődési otthonba szándékoztuk telepíteni akkor még “előtér”-kísérletünket, vagy éppen azért települt ez a kísérlet oda, mert ő ott dolgozott. Ha még élne, ő bizonyosan tudná). Sikerült tehát velünk dolgoznia, és aztán sikerült nálunk is, mert egy év elmúltával valóban intézeti kollegánk lehetett.

A korábban megidézett “előidők” leírása során művelődési otthoni tevékenységújításként összefoglalt, de ott nem részletezett szakmai fejlesztőmunkát először csak “előtérkísérletként”, később “nyitott házként” emlegettük – Szentpéteri Zoli ezeknek lett cselekvő részese, kipróbálója, és gyakorlati megvalósítója.
(
SZENTPÉTERI Zoltán, Nyitott ház Királyerdőn (Egy kísérlet részletei), 4.: Eszközharmónia, Népművelés, 1978/11, 16-17. old., u.ő, Nyitott ház Királyerdőn (Egy kísérlet részletei), 6.: Játék, Népművelés, 1979/2, 32-34. old., ill. Művelődési otthoni műhelyszekrények, szerk. u.ő, Bp., 1982, Múzsák Közművelődési Kiadó, 72 old. (A közösségi művelődés terei).
Már készen kapta abbéli kételyeinket, hogy vajon a kultúrház mennyire mindenki művelődési otthona, ám már része lett abban, hogy minél többeké legyen. Tagadhatatlanul bosszantott bennünket (s aztán eléggé vehemensen őt is), hogy ez a nép-művelők közül csak keveseket érdekelt. Bosszantott bennünket (és aztán őt is) az intézmények megcsontosodott tevékenységstruktúrája éppen úgy, mint az, hogy az intéz-mények ajánlata az emberek mindennapi életétől, ügyeitől és állapotától függetlenedett, azzal nem érintkezett. Hogy a népművelők csak valamiféle vélt, sematizált igény kielégítésére törekedtek, és többségük ezen túl semmi másra. Bosszantott bennünket (és klubokba járó zenészként persze őt is), hogy a kultúrházak szinte mindenütt csak alkalmi lehetőségeket biztosítottak; legjobb esetben is csak művelődési folyamatokat: tanfolyamokat, szakköröket szerveztek. Hogy pusztán a műkedvelést kiszerelő intézménnyé váltak. Ahol nézegetni, beszélgetni, találkozgatni és fecserészni nincs hol, amelyik nem fórum (akkor divatos szavunkkal nem agóra tehát). Hogy különösen nem fóruma a helyi ügyeknek, problémáknak, megoldásra váró kérdéseknek. Amelyekről noha mindenki tud, de senki nem beszél. Bosszantott bennünket (és aktív népművelőként különösen őt), hogy az intézmények tevékenységajánlata mindig a tavalyin, és így tulajdonképpen az ötvenes évek mintáján épül. Nincs mód arra, hogy a helybéliek igénye, óhaja határozza meg programjait. Nincs lehetőség arra sem, hogy az intézmény tevékenysége a helyi gondok, problémák oldását segítse, hogy az emberek fölmerülő kérdéseire válaszoljon.

Mai eszem szerint is zseniális volt az a technika, amit ennek oldására (egy pályázat ötletéből, Varga Tamás és Zoli aktív közreműködésével) kitaláltunk: a királyerdei művelődési ház előterébe mozgó-gördülő műhelyszekrényeket helyeztünk el. A Dexion-Salgó fémvázból épített (mi annak idején – bizonyára divatból – úgy hívtuk, hogy “konténereket”) kigördítették, és egymás közelébe állították. A szabó-varró, a bőrműves, a játékokat, a hangstúdiót és fonotékát tartalmazó, a kertműveléssel, a lakásfelújítással, a lakberendezéssel vagy másokkal foglalkozó konténerek minden olyan esetben előkerültek a raktárakból, amikor színházi műsor vagy valamilyen más rendezvény nem foglalta el az intézmény amúgy üres előcsarnokát. Kihajtották a műhelyszekrény négy oldalán ugyancsak kihajtható lábakra támaszkodó asztallapjait. Kitették rá a varrógépet, vagy a műhelyszekrény jellege szerinti más szerszámokat (miközben minden, az adott munkához szükséges könyv, folyóirat, szabásminta, növénykatalógus vagy egyéb szakanyag a konténerek polcain rendelkezésre állt az általunk készített, úgynevezett “tematikus” oktatóanyagokkal együtt). Felkapcsolták az olvasólámpákat, és már készen is volt a sokféle tevékenységlehetőséggel berendezett tér. Úgy gondoltuk ugyanis, hogy a szabadon használható, mintegy a “kirakatba” tett lehetőségeket olyanok is használják majd, akiket az éppen szervezett szakkörök nem aktivizálnak; segítségével arra is rá lehet jönni, hogy az intézmény mit szervezzen és mit ajánljon az eddigi szokványok helyett. Azt is gondoltuk, hogy az így terített tevékenységek jó alkalmat teremtenek a különféle műhelyeket használók összeismerkedésére, barátkozására. És esetleg arra is, hogy belőlük valamiféle szervezett társaság összejöjjön.
( MÁTRAHÁZI Zsuzsa, Nyitott ház, Magyar Nemzet, 1982. október 29., 1. old.)
Ekként várták tehát Csepel-Királyerdő művelődési otthonába (majd később másutt is) kora délelőttől késő estig az érdeklődő kuncsaftokat. Csudák csudájára tömegesen jöttek. Ha valamelyik műhelyszekrénynél már sokan voltak, vagy már előjegyzéseket kellett felvenni használatához, akkor abból a tevékenységfajtából a művelődési otthon külön szakkört vagy műhelyt szervezett. Fotelok és asztalkák is kerültek melléjük az előtérbe, és újságok azokba a már elfeledett kávéházi nádkeretekbe, amelyeket emlékeink alapján csináltattunk. Gördülő kézikönyvtár is került oda összefoglaló művekkel, lexikonokkal, kézikönyvekkel. És egyebekkel: budapesti és vidéki telefonkönyvekkel, ilyen-olyan címjegyzékekkel, különféle kulturális ajánlatokkal, aktuális továbbtanulási lehetőségekkel, munkaalkalmakkal, albérleti címekkel. Ahhoz képest, hogy aztán ki mit keresett, bővült a választék.

És mindezek mellett persze ott volt Zoli segítő animátorként, beszélgetőpartnerként, válaszadóként, sok esetben csak fülként. Mert bizony nagyon sokan voltak azok, akik semmi mást nem akartak, mint kibeszélni magukat valakinek. Akkor még nem volt ifjúsági információs és tanácsadó iroda (bár gyanítom, hogy annak forrása is itt keresendő) és nem voltak szociális munkások, és nem volt mentálhigiénés tevékenykedés sem. Ám az animátor sem volt értelmezhető a korabeli népművelői munkakörök között. Nem volt értelmezhető szakmám akkori állapotában az sem, hogy éppen Zoli különféle műhelymunkákkal kapcsolatos segítségnyújtásainak ismeretségéből, a mások által vele kezdeményezett, vagy éppen az általa szervezett spontán beszélgetések eredményeképp különféle rövidebb és hosszabb életű klubok alakultak.
(Egyesületté nem szervezhettük őket, hiszen ilyen szervezeteket (ilyen egyszerű, mondhatnám hétköznapi célra) a '80-as évek elején nem lehetett alakítani. Akkor még mi magunk sem gondoltunk a tudatosodás és önállóság ekkora autonomiájára; megjegyzem, hogy a résztvevők, az érintettek még kevésbé. Gondolkodásunk viszonylag gyors alakulását viszont éppen az jelzi, hogy kicsit később már igen; Siómaros és a többiek, az-tán a faluházépítők és mások általunk szorgal-mazott egyesületeit királyerdei "nyitott házas" intézményújító kísérletünktől csak néhány év választja el.)
Ezeknek ugyancsak a művelődési otthon adott teret-fedelet
. Azzal szemben tehát, hogy mindezidáig az intézmény mondta meg, hogy mit ajánl, hogy mit lehet benne csinálni, s hogy miben vehetnek részt az emberek, a szakma történetében először az emberek felkeltett érdeklődése szabályozta ezt.

Mindezt ő próbálta. És hogy ez mennyire így volt, az is bizonyította, hogy amikor egy év múlva munkahelye már valóban nálunk, a Népművelési Intézetben lett, a Királyerdőn felpörgött munka lelassult, majd stagnált. Az embereket a műhelyszekrényekkel aktivizáló technika nem volt önműködő. Hátterében mindig szükség volt a segítő közreműködésre, az emberi szóra, nevezzük nevén: arra az animátori magatartású népművelőre, akit Zoli testesített meg szakmám történelmében legelőször. Rá azonban már a hasonló “előtérkísérletek” magyarnándori, dombóvári, zalaegerszegi, Debrecen-csapókerti, jászszentlászlói telepítésénél volt szükségünk. És másutt is, ahol a művelődési otthoni tevékenységújítást ha nem is konténerekkel, hanem “csak” helyi információs munkával, az intézményi előterek-előcsarnokok berendezésével és barátságos kialakításával, az előtérben alkalmazott animációs munkatárssal akarták próbálni.

A legelső pécsi falukonferencián még együtt lehettünk. A falufejlesztés elkötelezettjeinek akkori bűvös szókapcsolata a települések népességmegtartó-képessége volt, amely azóta sem veszítette aktualitását. Különösen, hogy Szentpéteri Zoltán rövid felszólalásában azt szellemesen a képességmegtartó népességre fordította saját szakmánk célja és kívánalma szerint. Bizonyos, hogy sok feladat várt volna rá még ebben is.

Szrogh György

építész nekrológjára az előző oldalak fogalmazásakor akadtam rá a Magyar Nemzetben. Bár nagyon rövid volt az az idő (talán egy esztendő), amit életéből a '80-as évek elején nekünk ajándékozott, de az “előidők” felelevenítésével asztalom köré gyűlt ő is sokan másokkal együtt, s így aztán végképp nem gondoltam, hogy távozóban van. Nem tehetem meg, hogy nem szólok át neki egy istenhozzáddal még akkor is, ha vele kapcsolatos emlékeim nem mérhetőek fontos, szép műveihez: a piszkéstetői csillagvizsgálóhoz, Salgótarján városközpontjának beépítési tervéhez és az oda tervezett művelődési központhoz, a Budapest körszállóhoz. Annál is inkább, mert amiben az “előidők” során összehozott bennünket a sors, az végül meg sem épülhetett. Ez a nézsai faluház is besorolt megvalósulatlan tervei közé. Nem került rossz társaságba, mert abban a bugyorban van Szrogh Gyuri bátyám Kakas és Tyúk vendéglőpárosa is, és nem ott, ahová elképzelte, az M 7-es út velencei-tavi emelkedőjének két szemben lévő oldalánál. Amióta tudom, hogy azoknak ott lenne a helyük, arra járva kukorékolni szoktam emléküknek.

Faluházépítő akciónk során hozott vele össze jó sorsom. Akkor, amikor Varga Tamással és Makovecz Imrével közösen elhatároztuk, hogy kiváló hazai építészek közreműködésével mintát teremtünk ebből az általunk elképzelt közösségi épülettípusból. Mintát olyan értelemben, hogy az épületet nem mindenáron újként képzeljük el, hanem a helyben meglévő épületadottságok bővítésével vagy átépítésével (már csak azért, hogy megvalósíthatóak legyenek!), és mintát abban, hogy alaprajzuk a helyi igényekre figyelmes legyen. Nem pusztán a “kultúra” házait akartuk létrehozni, hanem a szabad, kötetlen összejövetelek, a találkozások színhelyét is. Így szinte mindig belekerült valamilyen vendéglátóhely. Az egyéb helyi intézményi hiányok pótlására is alkalmasnak kellett lennie; így általában könyvtár, mozi, öregek napközije, melegítőkonyha, panzió került alapterületükbe. Mintát akartunk mutatni olyan értelemben is, hogy az építészek mellé népművelőket állítottunk a funkciók, a lehetséges kapcsolatok, a hiányok, a szükségletek feltárására. Az ő feladatuk volt az üzemelés beindításának megtervezése és segítése. Általunk kitalált kívánalom volt az is, hogy a faluház a helyben elérhető anyagokból épüljön olyan technológiával, amely a helyi kivitelezést lehetővé teszi (megjegyzem, hogy ugyancsak abból a megfontolásból, hogy megvalósulhasson). Hozzávetőleg ennyi lett az akcióba bevontakkal közösen kidolgozott alapelv, amelyet követően az építészek elindultak kiválasztott népművelő párjukkal a saját útjukra. Én vele ettől kezdve Nézsára.

Sokat tárgyaltunk a helyi tanács és a téesz vezetőivel, a párttitkárral, az iskolaigazgatóval, a tanárokkal, a tanácstagokkal, és sokat tekeregtünk a faluban mi magunk is. Szóba elegyedtünk az emberekkel itt-ott; az utcán, a boltokban, a kocsmákban. Mindenféléről beszélgettünk velük. Szokásaikat, ünnepnapjaik módját, a családok nagyságát kérdeztük, a még élő hagyományokat kerestük. S mert volt rá időnk, körbejártuk a környező településeket is, hogy alaprajzi és díszítőmotívumokra leljünk. S hogy rájöjjünk arra, hogy miként kell szolgálnia a leendő épületnek a kistáj központjának mondható Nézsa környékbeli falvait. Ücsörögtünk a falubeli kocsmák elé kitett bádogasztalok mellett az akkor divatos jaffa-szörpök társaságában, majszoltuk az éppen kapható, a tegnapról visszamaradt szendvicseket vagy pogácsát, és sok mindenről fecsegtünk.

Fecsegtünk? – inkább ő mesélt. Salgótarján városközpontjának kitalálásáról (amikor minden szükséges eszközzel és minden földi jóval ellátva bezárták őket, a tervezőket egy hegyi üdülőbe, és csak akkor mehettek haza, amikor átadták a beépítési koncepciót) – és amelyet aztán vélhetően első titkári döntéssel később persze félretettek. Mindenféle építménnyel jól besűrítették az általuk szabadon hagyott domboldalakat. Mesélt külföldi útjainak tapasztalatairól (és én ekkor hallottam tőle az osztatlanul tanítás angliai pedagógiai kísérleteiről). Mesélt az elvetélt építészeti tervekről, pontosabban a tervek tudatos művi vetéltetésének bevett gyakorlatáról. Arról, hogy ennek végterméke aztán nem más, mint a vég nélküli megaláztatásba belefáradt, és immár mindenre kapható építész. Aki így önmaga árnyékává vált. Minden parancs és utasítás szolgalelkű megvalósítójává. Ez nem csoda, magyarázta, hanem eredmény, hiszen ez a cél! Ha ilyen summázatig jutott, felkiáltott, mindkét karját az égre tárta. Azok a kocsmai beszélgetőtársaink, akik mellé leültünk fecserészni, persze már nem értettek mindebből egy mukkot sem. Egy idő után általában odébbálltak, és távolabbról méregettek mindkettőnket. Híre került, hogy tulajdonképpen cirkuszosok vagyunk, és vándorcirkuszunk fellépési helyeit, no meg a betanítható állatokat keressük – hogy ez melyik pihent agyú részegesnek jutott eszébe, azt nem tudom. Úgy derült ki, hogy valaki ránkkérdezett egyszer, és közben kutyáját és lovát ajánlotta. Egyikünk sem tagadta a dolgot. Alkudozni kezdtünk, és jókedvűen vigyorogtunk az egészen, amikor aztán beültünk Renault-jába. Toleráns, érdeklődő, pajkos, jó humorú, és a mindenféle korabeli bornírtság ellenére független, az elveihez ragaszkodó, de azt dobra nem verő értelmiségit ismertem meg benne. Azt, aki bár alkalmazkodni képes, mert azt muszáj, ám ez csak a legszükségesebb felületeken történik, mert legbelül egyébként mindig önmaga marad a mérce.

Hogy mennyire, az aztán Salgótarjánban jól látszott. Bizonyára a nézsai tervek miatt jártunk a megyeszékhely hivatalaiban. Miután én szakmám miatt bejáratos voltam a kultúrházakba, arra kért, hogy nézzük meg az általa tervezett művelődési központot. Már vagy évtizede nem látta. Kicsiny Miklós, azóta már ugyancsak az égi vadászmezőkön járó, és remélem, hogy régi drága jókedvét ott változatlanul megtartó igazgató-barátom társaságában jártuk be az épületet. Ő az együtt eltöltött óra miatt fölbátorodva, a főlépcső fordulójánál egyszer csak megkérdezte, hogy miért olyan alacsonyra tervezte a pihenő fölötti tartószerkezetet?

– Alacsonyra? – nézett föl rá Szrogh Gyuri bátyám – már miért lenne ez alacsony? Hiszen ha kinyújtom a karom, akkor sem érem el!

– Igen, igen – mentegetődzött Miklós – én viszont beverem a fejem.

– Az nem normális – mondta ő.

– Hát nem – szégyellte el magát hatalmasra nőtt barátom.

Az általa rajzolt nézsai tervekből végül nem épült meg semmi. Gyuri bátyám a vezetők hezitálását nehezen bírta, pontosabban nem viselte el. Zseniális megoldására – hogy ugyanis egy, a falu központjában lévő magtár és egy közeli istálló összekötésével épüljék fel a faluház – egyenes választ soha nem kapott. A helyiek talán mégis új épületre, díszesebbre, mutatósabbra gondoltak? – már nem tudom. Hiszen ha így gondolták, nem volt miből megépítsék! Végül az egészet megunta, otthagyott csapotpapot. Az általa kitalált beépítés ötletét átadta kollegájának, Reimholcz Péternek. Én is ővele dolgoztam tovább, és aztán ő fejezte be ezt a munkát Gyuri bátyánk alapelvei szerint. Neki is csak úgy sikerült, hogy a helybéliek által lebontani gondolt magtárat műemlékké nyilváníttatta. Ettől aztán a hozzáépítés vált némiképp bonyolulttá. De így legalább megmaradt. S hogy tornateremként mindmáig ott van, az Szrogh György érdeme is.

Tancsik József

várongi termelőszövetkezeti elnököt (később, '85-től elöljárót majd '90-től polgármestert, legvégül jobbára elfeledett nyugdíjast) bizonyára előbb ismertem meg a Mai telepesek, majd a Békeidő című filmek hőseként, (Vitézy László filmjei. A Mai telepesek c. dokumentumfilm (1977) Tancsik József falumentési akcióját ismerteti, amelynek során nincstelen, jobbára tisztántúli családokat telepített a meg-üresedett várongi házakba; a Békeidő c. játékfilm (1979) ennek, és egyéb várongi állapotoknak dokumentarista feldolgozása, amelyben Tancsik József személyét egy szomszédos település ugyancsak téesz-elnöke játszotta.) mint személyesen. Balipap Feri vitt el hozzá még az "előidők" során, a '80-as évek első harmadában. Az általa igazgatott új művelődési ház Dombóvárott a várongiak pénzéből is készült, úgy érezte tehát, hogy ha már a helybéliek segítették intézményének fölépültét, kötelessége szolgálni őket. Jogosnak érezte ezt Tancsik maga is, aki tudta, hogy ezért megrendeléseket adhat a dombóvári népművelőknek. Tán ennek révén barátkoztak össze, és külön ajándékként én is megismerkedhettem vele.

Korábban már idéztem azokat a győzelmeket, amelyeket Tancsik József aratott a '70-es és '80-as évek centralizációs gyakorlatán azzal, hogy semmi áron nem engedte faluját betagosítani. Megtartotta a község termelőszövetkezetét, gyakorlatilag a falu határát a helybeliek kezében. Azt így nem szánthatta be valamilyen féljárásnyi, távoli központú, és a falujától idegen érdeket képviselő nagygazdaság. A tanácsot ugyan elvihették, de azt követően a szövetkezet vette át a gazda szerepét. Amikor érzékelte, hogy Várong népessége fogy, mert a mozgékonyabb emberek elköltöznek, a szövetkezettel fölvásároltatta a megürült portákat. Azokba az ország más részéről munkaerőt telepített, így tartva életben az általa elkezdett falumentő folyamatokat. Bevezette a vizet, a friss hús miatt “szúróházat” időtöltésül halastóként használható “jóléti tavat” csinált. A falusi boltba hűtőpultot vásárolva lehetővé tette a felvágottak árusítását (az akkor még létező megyei “hústanács” ugyanis éppen annak hiányára hivatkozva nem vette fel Várongot a hentesáruval “ellátható” települések listájára). “Parasztok Háza” néven megújította és a téesz üzemeltetésébe vette a korábban romos művelődési otthont. Továbbképző házat telepített, falusi turizmusban gondolkodott. Micsoda győzelmek voltak ezek az említett játékfilmben megénekelt hőstettek annak idején! – s mennyire eljelentéktelenedtek mára, amikor végre már nem ideológiák, hanem a szükség és a lehetőség szabályozza mindennapjainkat!

Éppen az ő példáján láthattam, hogy miként foszlik szét az új, a más körülmények között a korábbi időkhöz honosodott tapasztalat. A mindenható Pártbizottság híján már fabatkát sem ért az a gyakorlat (melyet egyébként tőle tanultam, és az ő mintáján magam is alkalmaztam), hogy ha hívatták, nem ment. De amikor nem hívták, megjelent, hogy tudassa: él, cselekszik, megvan, számolni kell vele. Ám amikor újra hívatták (vélhetően valami parancs meghallgatására) újból nem ment, mert – mint mondogatta – csak igazgassák az elvtársak a megyénél maga–magukat. Ügyintézéseiben sem az alávetettektől megszokott sémát követte; nem engedélyt kért, hogy valamit megszervezzen, kialakítson, létrehozzon. Annak szükségességéről előbb elvi állásfoglalást kért valamilyen illetékes fővárosi főhivataltól, amelyről tudta, hogy amúgy is a hivatalos ideológia szerint válaszol majd. Csak a helyeslő válasz birtokában kezdte a konkrét ügyintézést. Amikor a megyei döntnökök, akik a pimasz előzményt persze fel sem tételezték, és kapásból megtiltották szándékát, azonnal előkapta a jól őrzött, és addig titokban tartott főhivatali levelet. Ennek meglobogtatásával fogcsikorgatott és kényszerű bólintást kapott a megvalósításra. Gondolom, hogy legszívesebben egy pohár vízbe fojtották volna ilyenkor.

'90 után azonban az ideológiákat szétfújta a szél, és a pénz világa érkezett. A kiismert gondolkodású elvtársak másképpen kezdtek gondolkodni. Megóvott termelőszövetkezetét a jogszabály egy kalap alá vette az óriásbirtokokkal. Kárpótlási jegyek lettek, és nyomukban nepperek, akik fölvásárolták azokat a bamba tájékozatlanoktól. Bonyolult pályázatoknak kellett megfelelni, hogy külön pénzhez jusson a település, és ügyesen és időben kellett megírni azt, hogy a sok rászoruló között előnyt élvezzen valaki. A kapcsolat változatlanul fontos maradt (mint tudjuk, a mai napig az), ám kapcsolatokkal korábban sem dicsekedhetett, hiszen addigi eredményeit is leginkább saját gondolkodásának és magatartásának köszönhette. Immár senkit sem hatott meg pusztán a megmaradással való érvelés, hiszen Tancsik Jóskát utolérte a kor, és immár mindegyik település megmaradni akart. Tétován állt ebben a megváltozott világban, és egyre kevésbé értette, hogy a vemhes tehén miért nem jó dolog, s hogy miért adnak pénzt azért, hogy levágják, és egy állattal kevesebb legyen? Hiszen a nincset nem lehet sem megenni, sem eladni már! Számára későn érkezett az országos rendszerváltozás, merthogy Várongon már a '70-es években, és éppen őmiatta már megtörtént! Nemcsak azért, mert idős, egyre betegebb korában találta. Azért is, mert alternatívákat kereső esze járásáról kiderült, hogy az bár nem pártállami mintára, de nem is az új, a harácsoló kapitalizmus szerint forog. Ő (is) egy olyan harmadik lehetőséget keres és remél, amelynek (még mindig) nincs itt az ideje.

Amikor a '80-as évek derekán egy tapasztalatcsere során néhány hozzá hasonló gazdával Limousin felé közeledtünk, szinte egész úton hallgatott. A Lajtát elhagyva csak nézte a tájat, az erdőket, a földeket, az utak szélét, az aszfaltozott dűlőutakat, a tanyákat, a mezőkön dolgozó gépeket, a terménytárolókat, a fölhalmozott tűzifát, Európa takaros rendjét. Egy szót sem szólt. Limousin határához közeledve aztán egy parkolóban megálltunk. A tetőről dom-bok hosszú sora látszott éppen úgy, mint Tolna határában, Várong körül, csak éppen messzebbre lehetett látnunk; mohazöld legelőkre, a dombhátakon is átfutó gömbfa-ke-rítésekre, amelyek a láthatár széléig fölszabdalták a tájat. Mindenütt aranybarna, hatalmas testű szarvasmarhák le-geltek. Láthatóan kinek-kinek saját gazdasága az a bekerített harminc-negyven hektár, amelynek mindegyikét érintette valamilyen út, s mindenütt állt valamiféle fedett fé-szer a száradó téli takarmánynak. Némelyiken kicsi traktorok pöfögtek, itt-ott falvak bújtak a völgyekbe, farmok álltak szétszórva. A táj fölött béke és csend honolt, a mun-ka, a biztonság, a rendezettség, a jólét áradt képünkbe.

Sokáig hallgattunk. Bizonyára mindenki a hazai állapotokhoz mérte éppen, amit eddig, és amit itt látott. Tancsik is csak nézte, bámulta, fordult erre-arra. Amikor

visszaültünk az autóba, nagysokára megszólalt:

– Most már értem.

– Mit? – kérdeztem tőle.

– Hogy miért akarnak győzni itt a kommunisták.

– Miért? – értetlenkedtem.

– Hát nem látod? Nem láttad?

– Mit kéne lássak, mondd?

– Hogy mennyi mindent lehetne itt elvenni. Zsebre rakni. “Végképp eltörölni.”

Odakint aztán ugyanazt láttuk, ami itthon is lehetett volna, ha nem kényszerítettek volna ránk eszement kényszerpályákat a birodalom helytartói: takaros magángazdaságokat, egyszerű gépek sokaságát, a vágómarhák értékesítésének kézbentartása érdekében alakított egyesületet. A csoportunkat fogadó parasztgazdák családjainál polgári jólétet, nemzedékek együttélését. A falusi élet megtartott perspektíváját. Az önellátás magas fokát biogázzal, patakokra telepített áramfejlesztővel, napelemekkel, a mozgásra működő közvilágítással. Szegény Tancsik Jóskának ezzel szemben az azért való háborúzás jutott, hogy parizert vehessenek a várongiak, hogy csapból folyhasson az iható víz, s hogy helyben, a falu határában legyen téesz-tagjai-nak munkahelye.

Csoda, hogy belefáradt?

Paul Blin
(BLIN, Paul, Egy barátság motívumai, Parola, 1994/4, 12-13. old. )

normandiai barátunkról már több helyütt volt szó. Illő azonban, hogy ne csak érintőlegesen emlegessem. Talán föl sem sorolható, hogy rajtam, és rajtunk kívül még hány magyarnak jelentette először, vagy éppen egyedül ő Franciaországot s a franciákat. Mindazt együttesen, amit Batsányi János óta az ottani táj, a nép és a szellem számunkra jelent. Ő ajándékozta nekünk az örökzöld Normandiát, de a csudálatos Languedoc-Roussillont is, hiszen az ő révén lehetett barátunk Bernard Kohler. Igy tulajdonképpen Provence illata is tőle van, hiszen Bernardék családi barátnőjét, az Avignon mellett tanítóskodó France Heraud-ot sem ismerhettem volna meg nélküle. Bretagne-ba is ő vitt el minket. Az ő révén kerülhettünk el Limousin-ba, ahol Edmond Gody és szüleinek vendégszeretetét élvezhettük többször is, nem beszélve a vele bejárt, és bizony alaposan “megkóstolt” Burgundiáról. Miatta van, hogy Párizsba mintha hazamennénk. Otthoniasságunkat bizonyítja az is, hogy többször elkerültük, és csak autójának piros hátsó lámpáját üldöztem a Periferique-en keresztül, ahogy mentünk haza Pont-Audamer-be.

Az ifjúsági szabadidőközpontként működő Clos Nor-mand volt ismeretségünk első éveiben otthonunk, és azóta is folyamatosan a Mimi/Jean-Philippe Vermont házaspár közeli villája, és Luois Pigache városközponti labirintusa (akivel a vasárnapi misékről jövet betértünk hol ezekhez, hol azokhoz fecsegni, no meg valamiféle aperóra, kihez mire, míg felesége, Colette telefonon utolérve haza nem rendelt mindkettőnket ebédelni). No meg látogatásaink kezdetén a magyar szó hallatán az esti sötétben az ablak alatt pityergő, a Vajdaságból odavetődött Gizi háza, amelyet aztán Paulék vásároltak meg azt követően, hogy ő (nekünk való későbbi tolmácskodása révén) megismerhette férjét, az optikus Jeant. A Paul révén megismert és megszeretett Luois egyik veje, Alain Samsun sokáig a két ország közötti kétharmad-úton lévő Phalsbourg ifjúsági szálláshelyét vezette. A vele való barátság okán gyakran szálltunk meg ott. Ezért alakult meg nála '92 tavaszán a Települési Gyermekönkormányzatokat Segítők Egyesülete, hiszen tetőt adott fölénk addig, amíg mikrobuszunkat éppen az ő segítségével javították.

Tán nem illő, hogy először sokfelé való jártasságomat emlegetem róla szólván, ám nem bánom, hogy mégis ezekkel tolakodtam legelőre. Az első ajándék tőle valóban az volt, hogy otthont teremtett számunkra odakünn, miközben egyébként ő is otthonra lelt Magyarországon. Gondoltam is, hogy magyarított nevén, Blinos Palin szólítom ezeken a lapokon, amellyel zseniális nyelvérzékével itthon maga-magát hívta, s ahogy többször is bemutatkozott. Dehát mégsem lehet mindent elbolondozni úgy, mint ahogyan ő tette! – nem beszélve arról, hogy igazi átváltozóművész-ként a legkomolyabb emberré vált pillanatok alatt, miközben mások, vagy akár én magam is még csak nevetőizma-inkat rendeztük nyugalmi állapotba.

Bár szórványos francia barátságokra előtte és őt követően is szert tettem, Paul múlhatatlan érdeme, hogy számomra (és mint említettem, még sokan másoknak is) ár-nyalt keresztmetszetet adott erről az idegen országról. Ki-bújtatott tehát abból a zárványból, amibe az elvtársi birodalom önző rosszindulata zárt. Lett tehát mihez hasonlítani egyéni sorsunkat éppen úgy, mint szakmánk állapotát, és persze itthoni világunk minden ágát-bogát.

Nem minden esetben jutottunk vele sokra. Hiába láttuk Paul segédletével és vezetésével Le Havre-ban a már csak időlegesen használt Malraux-féle művelődési központok egyikét (Niemeyer brazil építész konstrukcióját), ha az erről és társairól szóló ottani szakmai fejtegetések eredmé-nyeit nem hasznosíthattuk itthon. Nálunk ugyanis éppen akkor épültek alapvetően a kivagyiság miatt a nagy műve-lődési épületkomplexusok Szombathelytől Debrecenig. Ha – mint javasolni merészeltük! – helyettük valóban 6-8 klubház épült volna szerteszét ezekben a városokban, nem lenne évtizedes gond fenntartásuk. Lenne hol mű-ködniök a városrészek különféle kulturális (és bizonyára nem csak civil) szervezeteinek. A tömeges kultúrafogyasztás templomai, lám, e tájon is jobbára feleslegesek lettek, miközben azért a lélektől-lélekig működő intézményecskék is létrejöttek. Magyarországon azonban nem volt al-ternatíva.

Nem jutottunk sokra a munkanélküliség kezelésére látott sokféle ottani találmánnyal sem, mert hát hol volt akkor még nálunk valódi munkanélküliség? – amikor az-tán lett, és a francia példából konferenciasorozatot csinál-tunk, a már megalakult munkaügyi hivatalosság kezelt le amatőrként bennünket. Nem sikerült a művelődési otthonok társadalmiasítását sem honosítani, mert azt meg a szakma hazai dolgozói vélték érdeksérelmüknek. Ám azt hiszem, hogy a hazai pétanque-szövetségen meglátszik ke-ze nyoma (és Szalóky Károly szervezőmunkája). Segítségével talált Zalaszentlászló, Csurgó, és (az általa megismert fécampi Patrice Blondin révén, tehát már áttételesen) Put-nok francia testvértelepülést. És még mennyi minden más-hoz volt köze ismeretségünk és barátságunk másfél évtizedében, még ma is képtelenségnek tűnő haláláig!
(Dr. BALIPAP Ferenc, Rapszódia a mi francia barátunkért, Parola, 1997/4, 2. old.)

Elsősorban ahhoz tehát, hogy segítségével a francia polgárokhoz, a francia értelmiségiekhez és a francia szakmabeliekhez mérhettük magunkat, viszonyainkat, lehetőségeinket, terveinket és szándékainkat. Megismerhettük, felfoghattuk és a magunk számára lefordíthattuk a nálunk akkor még csak lekapitalistázott odakinti világot (és ebben sok minden olyasmit, ami még mindig nem érkezett el hozzánk). A változatlanul pékmesterként dolgozó polgármestert, aki nem röstellt előre köszönni a járókelőknek (tulajdonképpen választóinak). A három heti munkát je-lentő megrendelését boldog örömmel mesélő fékbebét-gyárost. A munkanélküli utcagyerekekből alakított szörfkészítő szövetkezetet. Az azonos tevékenységek segítésére alakított két vagy akár három civil szervezet gyakorlatát. Azt, hogy felelős szakmai vezetőként milyen természetességgel nyargalt ő maga oda-vissza a tavaszi-nyári-őszi programokra Magyarországra érkező fiatalok autóbuszával, mert sofőrre nekik nem telt. És bizony köze lett ahhoz, hogy megláthassuk, milyen rövid úton rúgnak ki valakit (történetesen őt) valamelyik választást követően, s azt, hogy ugyanez lazán megtörténhet (mint ahogy megtörtént) egyidejűleg feleségével is. Ám azt ugyancsak megtapasztalhattuk, hogy milyen nagyfokú baráti szolidaritás mentette Pault azonnal új állásba, és láthattuk azt is, hogy az ottani iskolarendszer rugalmassága miatt Marianne miként folytatta felnőttként szinte azonnal tanulását hajdani egyetemén úgy, hogy aztán állást találjon. Mint ahogyan talált is.

Bizonyára a vele való barátság, a gyakori együttlétek és a belőle fakadó kapcsolatok folyamatos építése-gondozása miatt vetették szememre, hogy frankofóniában szenvedek, ami persze marhaság. Neki sem volt semmi baja akkor, amikor saját viszonyai alternatívájaként Magyarországra ho-nosodott, amikor ötvenedik születésnapjára Zalaszentgró-ton vettek présházat ajándékként gyermekei, vagy amiért még e sorok írásakor is (és már ezt megelőzően öt-hat éve) itt dolgozik két nagyobb fia. Tévedés ne essék: világpolgár sem volt a szó elmúlt századfordulós vagy mai, amerikás értelmében. Ízig-vérig francia volt Paul, bár amikor egy este Hajóson a vele ideutazók egyike provanszál, másika bröton, harmadika elzászi, negyedike szavojai dalra fakadt, ő normann énekbe fogott. Hogy miként bújtak vissza az ősök az egynyelvűvé faragott ország polgáraiba a pár pohár bort, vagy az idegen földet érzékelvén, azt pontosan nem tudom, de jelenlétüket velük együtt éreztem. S érzékeltem sajátos büszkeségük mellett az egymás iránti kölcsönös tiszteletet is. Egy kicsit irigyeltem mindannyiukat ezért.

Miatta nincsenek félelmeim Európától. Tőle láttam, hogy Európának esze ágában sincs bedarálni (avagy hogy divatosabban szóljak: integrálni, vagy éppen globalizálni) minket bárhová vagy bármivé, hiszen Európa is sokféle, ezerszínű, a megőrzött és megtartani akart hagyományok, kultúrák egymásba ölelkező és szétválaszthatatlan halmaza. Éppen ez adja báját, különösségét és erejét, és remélem, hogy ez az ítéletnapig így marad. Talán ebben és emiatt különbözik minden más rendszertől. Azon túl tehát, hogy Paul élvezte tört magyar beszédét, és őszinte örömet szerzett neki, ha egy pincér magyarnak vélve őt társalgásba kezdett vele (különösen a borokról, mert abban nagyon otthon volt), szerintem azért is beszélt annyit nyelvünkön, hogy oldja önmagunk építette sáncainkat, hogy beszabadítson maguk közé mindannyiunkat. Igen, nem máshová, hanem Európába.

Az előbb “ízig-vérig franciának” mondtam, de persze tudom, hogy mert alapvetően az ő ismeretségei mentén laktam és laktuk be Franciaországot, azok, akikkel a majd' két évtized alatt találkoztam, mind hozzá hasonlatosak voltak. Lehet, hogy vannak másféle franciák? – bizonyára. Az e sorok közé bújtatott magyarok is fölöttébb hasonlatosak egymáshoz, miközben persze jól tudom, hogy másféle gondolkodású és habitusú emberek is élnek itthon körülöttünk. Bolondság tehát ez az “ízig-vérig” szókapcsolat, és inkább európainak mondanám. Mint ahogy miatta lassan talán magunkat is.