Ungváry Krisztián
Megjegyzések
Nagy-Csere Áron recenziójához
A recenzáltnak általában nem feladata a műveikről
írottakról vitatkozni. El kell fogadnia, ha hiányosságaira felhívják a
figyelmet, és el kell fogadnia azt is, ha kritikusa véleménye az övétől gyökeresen
eltér. Egy tudományos munka ismertetése azonban bizonyos szabályokat követ:
először ismertetni kell a kérdés tudományos irodalmát, és ennek kontextusában
kell elhelyezni a recenzálandó szöveget. Illendő, hogy ennek kapcsán
általánosságban is tárgyalásra kerüljön, hogy az adott tudományos téma hogyan
és mennyiben érdekes, mi a történeti jelentősége. Ez után jön a mű tárgyalása.
Nagy-Csere Áron azonban más
módszert követett.[*]
Feleslegesnek tartotta annak ismertetését, hogy az általunk vizsgált kérdésről,
az állambiztonság működéséről 2008 előtt született-e egyáltalán monografikus
jellegű munka, illetve hogy ahhoz képest ami erről korábban megjelent (pl.
Kiszely Gábor: Állambiztonság című
kötete) a recenzált mű mennyiben új, jobb vagy rosszabb, több vagy kevesebb.
Mindez azért elfogadhatatlan, mert ennek tisztázása nélkül etikátlan és
tudományos szempontból megtévesztő a recenzió, függetlenül annak tartalmától.
Etikátlan azért, mert a szerzőket olyan abszolút mérce elé állítja, amelyet
referencia hiányában ők nem ismerhetnek, megtévesztő azért, mert az olvasó
semmi információt sem kap arról, hogy a munka az adott társadalmi és tudományos
diskurzusban hol helyezkedik el.
Előrebocsátom, tisztában vagyok
azzal, hogy Tabajdi Gáborral közösen írt kötetünkben sok vitatni való akad.
Hálás vagyok mindenkinek, aki ezekre rámutat. Nem fogadom el, ha valaki
tudományos köntösbe öltöztetve, de valójában a tudományos eszköztárat felrúgva
lejáratja munkánkat.
Nagy-Csere Áron eltekint a
részletes elemzéstől. A kötet második részében szereplő 17 esettanulmányt
„novellának” nevezi, majd kettőről kijelenti, hogy azok szépirodalmi alkotások,
és ezért elemzésében nem kompetens. A maradék tizenötről sem ír semmit, az
elemzést azzal intézi el, hogy a tanulmányok egy részét napi- és hetilapokban
már megjelentettük.
Ez a beállítás rosszindulatú.
Recenzensnek először is bizonyítania kellene, hogy mire alapozza azt az
állítását, hogy az esettanulmányok nem történeti munkák. Az ugyanis eléggé ad hominem érvelés, hogy azért nem elemzi
őket, mert nem azok, amikor a recenzió feladata épp annak kimutatása volna,
hogy miért nem azok. Rosszindulatú az a beállítás is, hogy a tanulmányok „egy
része” korábban már megjelent a sajtóban. Mintha ebből az következne, hogy
ezért (sem) képviselnek tudományos értéket! Valójában a tanulmányok közül
hétnek erősen rövidített verziója jelent meg. A kötetben megjelent szövegek egy
kivétellel legalább kétszer olyan hosszúak, mint korábbi változatuk. Nem menti
fel tehát recenzenst semmi az alól, hogy ezekkel a szövegekkel mint
tudományosan vizsgálandó produktumokkal nézzen szembe.
Nagy-Csere Áron jogosan
kritizálja, hogy kötetünknek három alcíme is van – a címadást pontosabban
kellett volna megoldani. Méltánytalan azonban, hogy ennek ürügyén a
múltfeltárást mint olyat fikciónak nevezi. Még méltánytalanabb, hogy egy
alapadatokat feltáró monográfián társadalomtörténeti és szovjetológiai
kutatásokat kér számon.
Hozzá kell tennem: a
legméltánytalanabb hogy ezt éppen az ÁBTL egyik alkalmazottja teszi, akinek
tudnia kellene, hogy munkahelyét a magyar kormány elvileg a múltfeltárás
céljából hozta létre. Tudnia kellene azt is, hogy az állambiztonsági vezetők
életrajzainak és az állambiztonság szervezet- és intézménytörténetének megírása
elsősorban az ÁBTL feladata lett volna. Nem én tehetek arról, hogy ezt a
feladatot a levéltár rendkívül hiányosan végezte el. Cseh Gergő 1999-ben
megjelent tanulmánya óta ebben a tárgyban érdemi publikáció nem született.
Ez a méltánytalanság csúcsosodik
ki abban, hogy Nagy-Csere Áron kijelenti: „múlt” nem létezik, legfeljebb
interpretációk vannak. Pontosan tudnia kellene, hogy ezen interpretációkhoz
mégiscsak szükségesek volnának bizonyos alapadatok. Bár abból ítélve, hogy én
voltam az első, aki a fogyatéki anyagot kutatta, és az ÁBTL évekig még azt sem
tartotta szükségesnek, hogy Harangozó Szilveszter személyi anyagát
szerepeltesse katalógusában, arra kellene következtetnem, hogy nemcsak ő
gondolja úgy, hogy a történelmi alapadatok ismerete csak zavaró tényező, hanem
azok is, akik miatt az ÁBTL katalógusa olyan, amilyen. Azt pedig egyenesen
botrányosnak tartom, hogy az ÁBTL egyik alkalmazottja a „felejtés fontosságát”
emeli ki a pártállami múlt feldolgozása kapcsán. Nem ad azonban választ arra a
kérdésre, hogy akkor mi legyen az információs kárpótlással? Milyen adatokra
támaszkodjon a korszak oktatása?
A recenzensnek azt is tudnia
kellene, hogy a tárgyalt munka milyen erőtérben mozog. Nagy-Csere Áron szerint
azzal, hogy munkánk az „Elhallgatott múlt” címet viseli, saját szerepünket is
megkonstruáljuk, heroikus küzdelemnek ábrázolva azt. Tehát Nagy-Csere Áron
szerint az állambiztonsági anyagokhoz történő hozzáférés és a nyilvánosságra
hozatal tökéletesen rendezett, ezzel kapcsolatos küzdelmekre nincs szükség? Ha
ez a véleménye, akkor meg kellene indokolnia, miért tévesek a 2003. évi III.
törvényt érő kritikák, miért járnak tévúton azok, akik a pártállami besúgók
neveinek nyilvánosságra hozatalát is követelik? Meg kellene magyaráznia, miért
tartja igazságosnak, hogy pl. a volt rádióelnök és külügyminiszter átlátszó
jogi csűrés-csavarás alapján mosatja tisztára magát? Miért tartja tét
nélkülinek azokat a pereket, amelyeket volt besúgók történészekkel szemben
indítanak? Állításából ugyanis ez következik.
Nagy-Csere Áron több bekezdésen
keresztül élcelődik azon, hogy munkánk „intertextuális” jellege miatt
posztmodern mű. Ennek kapcsán példának két bekezdés idézőjelek nélkül történt
átvételét is említi. Hálás vagyok, hogy ezt felvetette, mert így módom van
annak elmondására, amit magamtól ebben az ügyben nem írtam volna le, mivel nem
akartam teregetni a szennyest.
Könyvünk születésében az ÁBTL-nek
nemcsak azért van döntő szerepe, mert nagyrészt az itt található dokumentumokat
dolgoztuk fel. 2006-ig nem állt szándékomban állambiztonsági monográfiát írni.
A lengyel IPN [Nemzeti Emlékezet Intézete] vezetője, dr. Pawel Machewicz ekkor
kért arra, hogy írjunk egy kb. 50–70 oldalas összefoglalót a magyar
állambiztonságról egy tervezett kézikönyv számára. Panaszkodott, hogy ezt a
feladatot eredetileg Gyarmati György több mint egy éve elvállalta, de a
határidő lejárta után többszöri kérésre sem adta le a szöveget, sőt a hozzá ez
ügyben intézett mailekre nem is válaszolt. Belátva, hogy ez a helyzet nemcsak
az ÁBTL-re hanem a magyar tudományra nézve is igen kellemetlen, Gáborral ketten
elvállaltuk, hogy három hónap alatt, a tanulmányokra alapozva írunk egy
összefoglalót. A munka embertelen tempót követelt meg, különös tekintettel
arra, hogy mindkettőnknek főállásban mást kellett csinálni. Így fordulhatott
elő, hogy a kérdéses szöveget Gábor átemelte közös anyagunkba, a hozzá tartozó
lábjegyzetet azonban elfelejtette. Mindez nem menti, de magyarázza azt, hogy
miért történt meg egy szöveg hivatkozás nélküli átvétele – hangsúlyoznom kell
azonban hogy ez az egyetlen ilyen eset.
Egy kollégától elvárható, hogy
kritikai állításait alátámassza. Nagy-Csere Áron szerint a kötetben
meglehetősen gyakori a helyesírási, nyelvhelyességi és stilisztikai hiba. Ha
így van, miért nem mondja meg, hogy mihez képest gyakori? Miért nem hoz
példákat? Nyilvánvaló, hogy egy 30 ív terjedelmű anyagban vannak ilyenek, de
nem mindegy, hogy minden második vagy minden huszadik oldalon. Annál is inkább
indokolt volna Nagy-Csere Árontól a pontosság, mert velünk szemben gyökeresen
más mércét alkalmaz. A PRO „zsidó származású” vezetői kapcsán azt kéri számon,
hogy erről mi alapján teszünk állításokat, amikor a kérdést empirikusan még
senki sem kutatta. Ebben egyébként nincs igaza, mert Ritter László a CEU-n
igenis kutatta a PRO vezetők életrajzát ebből a szempontból, de ez mindegy,
mivel a kötetben a PRO vezetők életrajzát külön nem tárgyaljuk. Megadjuk több
PRO-tag életrajzát és azoknál szerepel az, hogy az illetőt zsidó származása
miatt 1945 előtt üldöztetés érte. Ezt Nagy-Csere kritizálja azzal, hogy nem
adunk meg pontos számokat és százalékokat. Ő azonban miért nem jár el ugyanúgy,
amikor hibáink mennyiségén élcelődik? Szemben a PRO kérdésével, amely
deklaráltan nem tárgya a kötetnek, a recenzens alapfeladata volna a hibák
kapcsán egzakt megállapításokat tenni…
Nagy-Csere Áron tesz egy kitérőt a
származás kapcsán szerinte „korántsem megbízható adatok” ügyében, de nem árulja
el, hogy milyen adatokat miért tart megbízhatatlannak. Külön foglalkozik a
zsidó származás kérdésével, ami szerinte különböző szempontoktól függ, de mi
ezekről szót sem ejtünk. Holott a helyzet egyszerű: mi csak azzal
foglalkoztunk, hogy ki az, akit származása miatt üldöztetés ért. Magának az
üldöztetésnek a ténye (munkaszolgálat, koncentrációs tábor, meggyilkolt rokonok
stb.) tagadhatatlan és nem kell különösebb társadalomtörténeti felkészültség, hogy
belássuk, hogy ezek a rasszista alapon motivált üldöztetések az emberek
világképére meghatározóak voltak. Annyiban biztos, hogy tudatosították bennük,
miért üldözik őket. Ettől persze mindenki adhatott erre ilyen vagy olyan
válaszokat, beléphetett a PRO-ba, vagy lehetett cionista, esetleg mindkettő,
lehetett antikommunista, kivándorolhatott Izraelbe, menekülhetett vegyes házasságba
vagy újra folytathatta azt az életet, amelyet az üldöztetés megszakított.
Könyvünkben mi ezekből csak egy, létszámában deklaráltan elenyésző csoporttal,
az elsővel foglalkoztunk. Miért kellett volna a többivel is, amikor az
vizsgálatunknak nem tárgya? Ennek kapcsán Nagy-Csere Áron a szerinte
„didaktikus” Szabó István: A napfény íze című filmet hozza fel, de nem teszi
egyértelművé hogy mit akar ezzel bizonyítani. A filmet a magyar sajtóban erős
kritika fogadta (pl. György Péter: Sorsválasztók. ÉS, 2000. február 11.), másrészt kötetünk éppen nem az „ávós zsidó”
narratíváját erősíti, hiszen rámutat arra, hogy (1) bár a kezdeti állományban
magasan felülreprezentáltak a származásuk miatt üldözöttek, de az ő számuk az
összes túlélőhöz képest rendkívül csekély; (2) áldozataik között származási
alapon nem válogattak; (3) túlnyomó többségüket 1946-tól több hullámban
elbocsátották és a „népi káderek” beáramlásával arányuk az ÁVH-ban jelentősen
csökkent; (4) 1950-től „zsidó kispolgári káder” címszó alatt ők is üldözötté
váltak. Ezek után azt írni rólunk, hogy mi „nem is vagyunk kíváncsiak” arra
hogy az érintettek milyen származásúnak tartották magukat, hamisítás.
[*] Nagy-Csere Áron: A múltfeltárók esete a posztmodernnel.
Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián könyvéről. Betekintő, 2008/2. www.betekinto.hu/Default.aspx?cikkId=88