Nagy-Csere Áron
A múltfeltárók esete a posztmodernnel
Tabajdi Gábor és Ungváry
Krisztián könyvéről
Tabajdi Gábor–Ungváry
Krisztián: Elhallgatott múlt. A pártállam
és a belügy. A politikai rendőrség működése Magyarországon. 1956-1990.
1956-os Intézet–Corvina, Budapest, 2008. 515.
Tabajdi Gábor és Ungváry
Krisztián közös kötetének bemutatóján mind az ’56-os Intézet, mind a Corvina
Kiadó vezetője „korszakos jelentőségű” munka megszületéséről beszélt, ezzel
szemben a művet a recenzens részletességével ismertető Romsics
Ignác professzor szokatlanul kemény hangú bírálattal élt a szerzők irányában.
Az ellentétes előjelű értékelések felkeltették érdeklődésemet, s még aznap izgalommal vegyes kíváncsisággal vettem kézbe a kötetet,
hogy megtudjam, valóban „korszakos” mű született-e.
A könyv címadása már
önmagában is elemzésre érdemes, ugyanis a szerzők – biztos, ami biztos – négy
címet is adtak munkájuknak, de az is elképzelhető, hogy nem akarták veszni hagyni a sok jó ötletet. Ezek közül legnagyobb
betűkkel az Elhallgatott múlt
szerepel a borítón, amiből arra következtetek, hogy minden bizonnyal ez a
főcím. A főcím ugyanakkor számos kérdést vet fel bennem: A múltat elhallgatták?
Kik? A befejezett idejű melléknévi igenév arra utal, hogy most már nem
hallgatják el? Ha már nem hallgatják el, akkor most végre megismerhetjük a
TELJES MÚLTAT? Vagy ha még mindig elhallgatják, akkor vajon miről írnak a
szerzők félezer oldalas könyvet? A talán túl sokat ígérő főcímhez képest az
alcímek már valamivel több segítséget nyújtanak a tájékozódásban. Azonban a könyv elolvasása után némi hiányérzet támadt bennem az
alcímekkel kapcsolatban is, hiszen az első alcím (A pártállam és a belügy) csak meglehetősen leszűkítve tárgya a
kötetnek (a pártállamot ugyanis érdemben nem vizsgálja, míg a belügyi szervek
közül csak a Politikai Nyomozó Főosztályra és a III. Főcsoportfőnökségre
fókuszál), a második alcímben (A
politikai rendőrség működése Magyarországon) ígértekkel szemben pedig nem
foglalkozik behatóan a politikai rendőrség működésével. A borítón
szereplő negyedik alcím (1956-1990)
mérete mindhárom korábbi címtől eltérő, ezért aztán indokolt különállónak
tekinteni. Hogy ez esetben melyik címre is vonatkozik a megadott
időintervallum, csak sejtéseink lehetnek.
A főcímből – és
persze a szövegben szinte oldalanként visszatérő „múltfeltáró”[1]
igényből is – arra következtetek, hogy a szerzőpárost talán még nem
fertőzte meg a történészek régi nyavalyája: az episztemológiai
szkepszis. Eszerint ugyanis a „múltat” nagy valószínűséggel sem feltárni, sem
elhallgatni nem lehet, de minden bizonnyal szembenézni sem lehet vele. Egész
egyszerűen azért, mert a „múlt” elmúlt. Legfeljebb történészi interpretációkat
(vagyis történelmet) konstruálhatunk „a múlt nyomaiból”. A „múlttal való
szembenézés” – helyesebben: emlékezés – közéletben is elterjedt erkölcsi
parancsa ugyanakkor igencsak megkérdőjelezhető norma, hiszen a „plasztikus erő”
fogalmának kifejtése során már Friedrich Nietzsche is
hangsúlyozta a felejtés fontosságát A történelem hasznáról
és káráról című (valóban) korszakos munkájában. Nyilvánvaló tehát, hogy a
figyelemfelkeltő főcím Ungváry Krisztián azon évek
óta tartó küzdelmére utal, melyet az állambiztonsági iratok „megismerése”
érdekében folytat, s egyben fel is menti a szerzőket a számonkérés
alól. Hiszen a cím ismeretében az olvasó joggal gondolhatja, hogy ami
hiányzik a szövegből, azt valakik „elhallgatták” a „múltfeltárók” előtt, a
„megismerés” nehézségeinek, az „elhallgatók” erejének és hatalmának hangsúlyozásával pedig a szerzők egyidejűleg saját
szerepüket is megkonstruálják, heroikus küzdelemként ábrázolva azt.
A recenzens és
valószínűleg a leendő olvasók dolgát igencsak megnehezíti, kezeit alaposan
megdolgoztatja az 1418 végjegyzet, hiszen félpercenként kell a kötet végére
lapoznia annak, aki háttér-információkra vagy a „valósághatást” erősítő
referenciákra vágyik. Még szerencse, hogy a könyv kemény kötésben jelent meg,
mert egy alapos olvasó valószínűleg csak egyszer tudná elolvasni a paperback
kiadást. Nádas Péter „tartalmi és stilisztikai észrevételei” ellenére a
szövegben sajnos meglehetősen gyakori a helyesírási, nyelvhelyességi és
stilisztikai hiba. Ugyanakkor könnyen lehet, hogy Esterházy Péter szintén
tanácsokkal látta el a szerzőket, hiszen a figyelmes olvasó akár hivatkozás
nélküli – még a bibliográfiából is kimaradó – vendégszövegre is bukkanhat. (20.)[2]
Amennyiben az intertextualitás módszerét –
amit a tudomány berkeiben többnyire még ma is plágiumnak bélyegeznek –
szándékosan alkalmazza a szerzőpáros, őszinte örömmel köszöntöm a – formailag
mindenképpen – első magyar posztmodern történeti munka megjelenését!
A „név nélküli
társszerzők” beemelése mellett már a szerzőség homályban hagyása, egyúttal
jelentőségének megkérdőjelezése is a posztmodern hatására utal. A Bevezetésben (figyelem: megint
Esterházy) ugyanis az olvasó ígéretet kap arra, hogy a tartalomjegyzékből
kiderül, ki melyik fejezetet írta, ám az ígéret – pár oldal visszalapozását
követően – fricskának bizonyul. (Bár azok, akik konvencionális módon az
elejétől a vége felé, oldalról oldalra haladva kezdik olvasni a könyvet, s
közben figyelmesen végigböngészik a tartalomjegyzéket, valószínűleg nem
lepődnek meg.) A szerzők mindezek mellett több részt
is „közösen írtak”. Ez az alkotási folyamat talán ugyanúgy zajlott, mint Konrád
György és Szelényi Iván klasszikus műve esetében: „Én
elkezdtem egy mondatot, ő folytatta vagy ő kezdte el
és én folytattam.”[3]
Formabontó módon a
könyv második fele egyáltalán nem kapcsolódik szervesen a kötet első feléhez, s
a Bevezetés sem ad instrukciót e
szövegek recepciójára vonatkozóan. Egymáshoz sem kapcsolódó, a könyv hátlapján
„esettanulmánynak” nevezett novellák (szám szerint 17) ezek, melyek egy részét
a szerzők napi- és hetilapokban már korábban megjelentették. (Itt tehát már
saját szövegek veszik át a vendégszövegek helyét, ami akár kvázi intratextualitásként is értelmezhető.) A
címek itt is nagyon ígéretesek (a legjobb talán Az „Ámor Háza” és a Szignalizáció,
luxusbordély, fegyverkereskedelem és az elhárítás), mivel azonban
társadalomtörténészként kompetenciám nem terjed ki szépirodalmi alkotások
elemzésére, ezért ezekkel az írásokkal recenziómban nem foglalkozom.
A könyv posztmodern
elemei felett érzett örömömet sajnos beárnyékolták a kötet történeti elemzésre
vállalkozó részei, de könnyen lehet, hogy csak nem ismertem fel a komolynak
ható felszín alatt megbúvó játékos iróniát. A levéltárakban végzett „több éves
munka” (12.) mellett talán nem ártott volna a szerzőpárosnak néhány napot a
nemzetközi szakirodalom forgatásával is eltöltenie, a három oldalas
bibliográfia mennyisége és minősége ugyanis nincs arányban a munka hatalmas
terjedelmével. A szovjetológiai
kutatások eredményeit teljesen mellőző szerzők kritikátlanul, mindenfajta
magyarázat vagy elemzés nélkül veszik át a „totális ellenőrzés” és a „totális
diktatúra” – a szocialista rendszerek leírása céljából még a hidegháború
kezdetén konstruált – fogalmát, miközben még az ötvenes és hatvanas évek
totalitarizmuselméleteire (pedig Hannah Arendt alapműve magyarul is elérhető) sem hivatkoznak,
nemhogy az ezeket megkérdőjelező revizionista iskola (főként Sheila Fitzpatrick) és a posztrevizionisták (elsősorban Stephen
Kotkin) angol, valamint az Alltagsgeschichte irányzatának – NDK-val foglalkozó – német nyelvű irodalmára. Nem meglepő
ezek után, hogy a szerzők néhány oldalban intézik el „a sztálinista modell” és
„a kádári modell” vizsgálatát (17–21.), amiből kiindulva aztán az
állambiztonság és a pártállam kapcsolatát – a könyv tulajdonképpeni tárgyát[4] –
magyarázzák.
A
társadalomtörténeti ismeretek hiányosságait mutatja, hogy a bibliográfiában
mindössze egyetlen releváns társadalomtörténeti munka szerepel,[5]
ám láthatóan ez sem hagyott mély nyomokat a szerzőkben, amit többek
között az is bizonyít, hogy még a címét sem sikerült pontosan leírni. A szerzők
ezzel erősítik azt a posztmodern munkákkal szemben gyakran megfogalmazott
vádat, miszerint azok nem veszik komolyan a forrásaikra való hivatkozást. A
kötet mindemellett hemzseg az általánosításoktól, leegyszerűsítésektől és
sztereotípiáktól, ami persze arra is utalhat, hogy Tabajdi
és Ungváry az episztemológiai
szkepszis jegyében már leszámolt a (hagyományos és a társadalomtudományos)
történetírás objektivitás- és valóságigényével. Kiváló példa erre, amikor a
szerzők mindenfajta hivatkozás nélkül kijelentik, hogy a PRO állománya
„(főként) zsidó származású munkaszolgálatosokból verbuválódott.” (18.) Nem
állítom, hogy ez a köztudatban toposszá vált elgondolás elképzelhetetlen
interpretáció, de tudomásom szerint eddig még senki sem végzett ezzel
kapcsolatban empirikus kutatásokat. Fontos itt feltenni azt a nem
elhanyagolható jelentőségű kérdést: Kit tekintenek egyáltalán a szerzők „zsidó
származásúnak”? A zsidó vallási elvek, a nürnbergi törvények, vagy a magyar
zsidótörvények alapján határozzák meg a „zsidóság” kritériumait? Ezzel
kapcsolatos korabeli statisztikák nem állnak rendelkezésre, az „érintett”
személyek többségét pedig már valószínűleg nem lehet
megkérdezni arról, milyen származásúnak tartják magukat. (Persze lehet, hogy
erre a szerzők – „a történész mondja meg, ki voltál” elvét vallva – nem is
kíváncsiak.) Egyébiránt felettébb kérdéses, milyen magyarázó erővel bír a
„származás” „megállapítása”, s mennyire határozza meg az egyén identitását. Ez
a megközelítés a haláltáborból/munkaszolgálatból visszatérő, bosszúra szomjazó
zsidó ávós narratíváját erősíti, aminek megértéséhez
azonban nem szükséges történeti szövegeket olvasni, elég csupán megnézni Szabó
István didaktikus filmjét, A napfény ízét.
A szerzők a
meglehetősen sematikus vezetői életrajzok adataiból kiindulva árnyaltnak
egyáltalán nem nevezhető társadalomtörténeti és statisztikai elemzésekbe
bocsátkoznak. Akár a társadalomtörténet teljes félreértésének, végletes
leegyszerűsítésének is tekinthető az Egy
átlagos III/III-as vezető életútja címet viselő
rövid, összegzésnek szánt epizód (96.), de a fent említett posztmodern elemek
ismeretében hajlok arra, hogy ez esetben inkább a fikció és valóság, irodalom
és történelem határainak Hayden White-ból
táplálkozó tudatos elmosásáról lehet szó. Az „összegzést” csonkítatlanul
idézem, a kulcsfontosságú részeket kurziváltam. Az utolsó mondatot külön is az
olvasó figyelmébe ajánlom: „1932-ben, egy délkelet-magyarországi kistelepülésen
született szegény sorban (ma lenne 76 éves). Alapfokú iskolai
tanulmányai elvégzése után alkalmi vagy segédmunkát végzett illetve kétkezi
szakmát tanult. Alacsony szocio-ökonómiai státuszából a kiemelkedést az
állampárt (az MDP, illetve MSZMP) mobilitási csatornái biztosították számára. A
hadseregből, pártiskoláról vagy az illetékes KISZ/pártszervek ajánlásával
munkahelyéről került az állambiztonsági szolgálatokhoz, az 1956-os forradalom
leverése után, átlagosan 1958-ban.
(Az ÁVH-sokat leszámítva átlagosan 1962-ben!) 15-18
év szakmai munkája során sikeresen alkalmazkodott a változó politikai
igényekhez, a ’megrendelők’ irányelveihez. A rendszer iránti hűségét aktív
pártmunkásként is bizonyította, ezzel egyszersmind szert tett olyan
kapcsolatokra is, amelyek az MSZMP-ben is segítették előmenetelét. A hatvanas
évek végétől várható karrierjét már káderutánpótlási és iskoláztatási tervekben
rögzítették. Hiányos általános és szakmai műveltségét folyamatos tanulással
igyekezett pótolni. Majd szakmai sikerek, egy-egy állambiztonsági részterület
megfelelő kezelése után került a III/III. vezető pozíciójába. Kinevezését
nyugdíjazásig (olykor késleltetett nyugállományba helyezéséig) megtartotta.
Munkássága során szerzett 12 kitüntetéssel, 13 jutalom emlékét őrizve, az
átlagosnál magasabb, de nem kiemelkedő nyugdíjjal vonult vissza szolgálati évei
alatt megszerzett szolid, ámde az 1970-es évek óta fel nem újított budai
otthonába.” Maró gúnyú, szarkasztikus paródiája ez a társadalomtörténetnek.
A származásra vonatkozó
adatokat a szerzők a hivatalos elvárásoknak megfelelni akaró önéletrajzok
esetében is legtöbbször referenciaként kezelik, s az ezekben szereplő,
korántsem megbízható információkat az életút „rekonstruálásához” is
felhasználják. Ugyanakkor a vezetői életrajzok szövegeinek létrehozásakor Tabajdi és Ungváry továbbra is
irodalom és történelem posztmodern indíttatású egybejátszását kísérlik meg. A fikció és valóság határainak elmosására irányuló törekvést
alátámasztó két legjellemzőbb példa Pap János és Kucsera
László pályaképe: „Hatalmának demonstrálásaképp egy esetben a műemlékvédelmi
felügyelőség szeme láttára robbantott fel egy templomot, anélkül hogy erre
engedélyt kért volna.” (102.) A mondatot magyarázó jegyzet a következő: „Bár a
történet verifikálhatósága kérdéses, ennek ellenére illik Pap személyiségéhez.”
(450., 287. végjegyzet); „Háy Gyula 1956. október
6-án az Irodalmi Újságban „Miért nem
szeretem Kucsera elvtársat” címmel örökítette meg
a felfuvalkodott pártkáder típusát (többek közt ezért a cikkéért Háy 1957-ben hétéves börtönbüntetést kapott.) Bár Háy fiktív figuráról írt, könnyen lehetséges,[6]
hogy ezt róla, a közismert sztálinista bürokratáról mintázta.” (73.) A fenti
példák alapján kijelenthető, hogy a szerzők – a címben sugalltakkal ellentétben
– már bevallottan nem hisznek „a múlt valóságának megismerésében”, s egyfajta
imaginárius álláspontra helyezkednek.
Egyet kell értenem a
recenzió elején általam idézett kijelentéssel, miszerint Tabajdi
Gábor és Ungváry Krisztián könyve korszakos alkotás,
hiszen narrációjában posztmodern fogások egész sorát
alkalmazó tudományos munka még nem született magyar nyelven. Ezen az sem
változtat, ha esetleg kiderül, hogy a szerzők nem tudatosan, hanem ösztönösen,
netán véletlenül alkalmazták a posztmodern eszköztárát, hiszen egy mű
elkészültével „a szerző meghal”, nincs hatalma többé a szöveg felett, amelyet
az olvasó szabadon értelmezhet.
[1] Tanulságos lenne megszámolni, hányszor szerepel a szövegben a „múltfeltárás” és a „múlttal való szembenézés” kifejezés, ám ez a munka a recenzensnél kitartóbb filológusra vár.
[2] Vö.: Krahulcsán Zsolt–Müller Rolf: A másképp gondolkodók – állambiztonsági szemszögből. Rubicon, 2002/6–7. 74–78. (A szóban fogó szöveg a 74. oldalon található.) A szám utánnyomásban újra megjelent: Rubicon, 2007/1.
[3] Konrád György–Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Gondolat, Budapest, 1989. 318.
[4] Vö. első alcím: A pártállam és a belügy.
[5] Majtényi György: A tudomány lajtorjája. „Társadalmi mobilitás” és „új értelmiség” Magyarországon a II. világháború után. Gondolat–MOL, Budapest, 2005.
[6] Kiemelés – N-CSÁ.