Takács Tibor
Az igazi élet nagy
kaland…
Tavaszy Sándor
találkozása Horthy Miklóssal és az Államvédelmi Hatósággal
A történetírásban a legutóbbi időkig (sőt ma is) uralkodó
centrisztikus látásmód következtében mintha a hús-vér emberek eltűntek volna a
történelemből. A hagyományos, nemzeti legitimációs funkciót betöltő történetírás
szinte kizárólag hősöket (vagy antihősöket) teremtett, míg a
társadalomtudományos történetírásban ezeket a struktúrák és társadalmi funkciók
váltották fel. Éppen ezért, ez utóbbi irányzattal szemben bontakoztak ki azok a
törekvések, amelyek azt a célt tűzték ki, „hogy vissza kell adni az egyéneknek
saját történelmüket, és meg kell törni azt a diskurzust, amely a kulisszák
mögött a tudományosság látszatával folyik, de valójában elkendőzi a kortársak
szempontjait, életérzéseit”.[1]
Hasonló kritikákat lehet
megfogalmazni a hagyományos politikatörténettel szemben is, amely kimondva vagy
kimondatlanul az „emlékezésre méltó” személyek és események számbavételét
tekinti feladatának. Így kerülnek ki a „nagy” elbeszélésekből a „kisemberek”, a
grandiózus csatajelentekből a közlegények – a paloták építtetőit ismerjük, az
építőit nem… Az efféle szemlélettel szemben fogalmazta meg kritikáját Lukács
János magyar-amerikai történész: „Emlékezésre méltó! Micsoda badarság! Mintha a
történész arra volna képesítve, hogy megmondja a közönséges földi halandóknak,
mire érdemes emlékezni; mintha holmi őskövületek gyanánt felcímkézhetné vagy
hitelesíthetné a személyeket és eseményeket. Van olyan, aki személy, és külön
olyan, aki történelmi személy? Minden esemény történelmi esemény; minden forrás
történelmi forrás; minden személyiség történelmi személyiség.” Vagyis, szól
Lukács következése, „a történésznek mindenféle emberekkel és mindenféle
eseményekkel foglalkoznia kell.”[2]
Könyvek tucatjai foglalkoznak hazánk
második világháborús szerepével, a háborús időszak politika-, diplomácia- vagy
hadtörténetével, a hadba lépéstől az elvetélt kiugrási kísérleten át az ország
nagy részének pusztulásáig, ám ezekben a történetekben szinte kizárólag „nagy”
személyiségek, politikusok, katonatisztek, diplomaták jelennek meg. Közismert
például, hogy 1944. október 15-én a rádióban beolvasták Horthy Miklós kormányzónak Magyarország háborúból való
kilépését bejelentő proklamációját. De tudjuk-e, hogy ki olvasta be a kiáltványt? A „nagy” történet szempontjából persze
csak a beolvasás ténye érdekes, beolvasója nem.[3]
Pedig az illető – Tavaszy Sándor – későbbi életét ha nem is determinálta, de
nagyban befolyásolta az az egyszerű tény, hogy a kérdéses időben ő állt a
mikrofon előtt.
Tavaszy Sándor 1919-ben született
Sepsiszentgyörgyön. A család – lévén apja állami tisztviselő – nem sokkal
később repatriált. Tavaszy gimnáziumi tanulmányait követően a pesti egyetem
bölcsészkarára iratkozott be. Rövid ideig Hadik Béla gróf seregélyesi
kastélyában volt házitanító, majd 1943 tavaszától a Magyar Rádióhoz került
bemondónak. Itt dolgozott 1944 decemberéig. 1945-ben nem igazolták, így állását
elvesztette. Több hónapi munkanélküliség után előbb az Actio Catholica majd a
budapesti amerikai nagykövetség tisztviselője lett. 1950 tavaszán került az
Anód Áramirányító Gyárba műszaki rajzolónak.[4]
Mindez elég volt ahhoz, hogy Tavaszy
Sándor ekkor már évek óta az államvédelmi szervek látókörében legyen. A nyilvántartó
kartonján szereplő adatok szerint a rá vonatkozó anyagokat az amerikai követség
magyar alkalmazottairól vezetett objektum-dossziéban (10-10.572/1950, irattári
száma O-7692) és az O-119 számú dossziéban helyezték el. A nyilvántartásba
vétel alapja az volt, hogy az Actio Catholica és a budapesti amerikai követség
alkalmazottjaként dolgozott.[5]
A dossziéjában[6]
található környezettanulmányokban valamint adatkérő lapokon olyan adatok is
szerepeltek, hogy Tavaszy fiatal korában huzamosabb ideig Angliában élt, és a
felszabadulás előtt „saját állítása szerint” állítólag az angol hírszerzésnek
dolgozott. Sajnos, az adatok forrásaként megjelölt O-657 számú dosszié (a
fentebb említett objektum-dossziékhoz hasonlóan) nincs meg, így nem lehet
tudni, milyen dokumentumok igazolták ez utóbbi állításokat.
A fentiek szerint tehát évek óta
gyűjtöttek anyagot Tavaszy Sándorról, ám a megfigyelésére vonatkozó iratok csak
1950–1951-ből maradtak fenn. 1950 novemberében és 1951 szeptemberében
környezettanulmányt készítettek róla, ezekben kiemelték széleskörű polgári
műveltségét, politikai passzivitását, amelyet egyértelműen rendszerellenes
beállítottságának tulajdonítottak.[7]
1951 nyarán egykori Actio Catholica-beli munkatársától kértek róla jellemzést.[8] Azt
nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy Tavaszyt már eleve beszervezési
céllal tanulmányozták és tartóztatták le, ám feltehetően igen, ugyanis
semmilyen konkrét bűncselekmény elkövetésével nem vádolták. A beszervezési
nyilatkozatában ugyan szerepel, hogy a katonai behívóparancsnak nem tett eleget
(a dossziéjában meg is található a katonai behívójegy,[9]
és az őrizetbe vételéről készített jelentésben is a „Behívott” fedőnéven
szerepel), ám a beszervezéséről készített – alább közölt – jelentés szerint 1951.
szeptember 11-én azért vették őrizetbe, mert a „fasiszta” Rádió bemondója volt,
és a nyilas uralom alatt Horthy megbízásából különleges feladatokat látott el.
A kihallgatása során azonban rögtön kiderült, hogy az ezeket igazoló okmányokat
Tavaszy maga hamisította 1945-ben, azért, hogy ezzel igazolja magát.
Az itt közölt iratok Tavaszy
Sándor beszervezésével kapcsolatban keletkeztek, így elsősorban az ÁVH
hálózatépítő tevékenységéről tájékoztatnak. Az ÁVH – minden bizonnyal – azért
tartotta célszerűnek Tavaszy beszervezését, mert ismeretségi körének
köszönhetően széleskörű hírszerző lehetőségekkel rendelkezett a rendszer
ellenségeinek tekintett személyek körében. Az ávós módszerek megismerése
szempontjából különösen figyelemre érdemes a Tavaszy letartóztatásáról
készített, az alábbiakban közölt megfigyelési jegyzőkönyv. A letartóztatása
után kihallgatták,[10]
és még ezen a napon önéletrajzot írattak vele. A beszervezési nyilatkozat, illetve
a Péter Gábornak történő felajánlkozás szeptember 12-én íródott, vagyis az
államvédelmi beosztottak tíz nap alatt tudták rávenni Tavaszy Sándort, hogy
együttműködjön a Hatósággal. Erről a tíz napról, a beszervezés tulajdonképpeni folyamatáról,
a jelölt „megdolgozásáról” nem maradtak fenn iratok, csupán annyi bizonyos,
hogy az egészet úgy irányították, hogy a jelölt „önként” ajánlja fel
szolgálatait. Hogy valójában nem önkéntes volt a felajánlkozás, mutatja az is,
hogy a „Petrovics” fedőnevet kapott Tavaszyt pressziós alapon beszervezett
ügynökként kezelték, és mint ilyet árulás veszélye miatt a tartótisztjével való
találkozó előtt, alatt és után megfigyelték.[11]
A közölt dokumentumok azonban korántsem
csak a beszervezés folyamatáról informálnak, hanem Tavaszy személyéről is sokat
elárulnak. Az önéletrajzát olvasva azonnal szembetűnik az írás gondos
megfogalmazása, már-már irodalmi jellege. Ismerve Tavaszy műveltségét és
későbbi irodalmi, műfordítói tevékenységét, ezen egyáltalán nem csodálkozhatunk.
A szöveg megformáltsága más aspektusból, elbeszélt azonosságként is lényeges. Az
önéletrajz, mint a saját élettörténet narratív konstrukciója ugyanis biztosítja
az Én újraalkotását, ezáltal fontos identifikációs szerepet tölt be.[12] Sőt,
McAdams szerint „az identitás maga az élettörténet, amelyet az emberek a késői
serdülőkorban kezdenek tudatosan vagy tudattalanul megkonstruálni. Mint ilyen,
az identitás közvetlenül a történetekhez tartozó terminológia alapján érthető
meg.” Vagyis az identitásnak az a „jó” formája, amely koherens és konzisztens
történetben nyilvánul meg.[13]
Tavaszy – önéletrajzának formája
alapján – koherens identitással rendelkezett, hiszen letartóztatása után nem
sokkal, az ÁVH foglyaként jól összeszedett és megszerkesztett élettörténetet
tudott írni. Ennek szövegét persze nagyban befolyásolta, hogy azt az
államvédelem őrizetében, annak parancsára írta. Ez azonban távolról sem jelent
valami speciális értelmezési problémát, hiszen – miként Kónya Anikó Halbwachs
nyomán kifejtette – leggyakrabban olyankor emlékezünk, amikor mások erre
ösztönöznek.[14] Az
önéletrajzi emlékezés ugyanis minden esetben intra- és interperszonális
kontextusba ágyazott folyamat, amit társas, kulturális és történeti keretek
határoznak meg.[15] Következésképpen,
az önéletrajzok olyan szociális konstrukciók, amelyek „a sokféle elbeszélői
lehetőség függvényében, a helyi feltételek fényében teremtődnek meg.”[16]
A fentebb elmondottak azt is
jelentik, hogy az én-rendszer nem statikus és állandó, hanem a szituációtól
függően viszonylagos és változékony: a konkrét társadalmi kontextushoz igazodva
mindig az éppen releváns identitáselemek aktualizálódnak.[17] A
narratív azonosság helyzetkonstruált volta azonnal szembetűnővé válik,
amennyiben a letartóztatásban írt élettörténetét összevetjük Tavaszy másik önéletrajzával,
amelyet 1956 nyarán, teljesen más körülmények között íratott vele az államvédelem.
Noha a megformáltság ebben az esetben is mutatja írójának literátus
műveltségét, szövege mégsem hordozza azt a koherenciát, amely a jóval hosszabb
1951-es változat sajátja. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy – miután a cél
Tavaszy minél jobb elhelyezkedése volt – kihagyatták vele életének
„kompromittáló” szakaszait, így az arisztokrata családnál való
házitanítóskodást, valamint a Rádiónál, az Actio Catholicánál és az amerikai
követségen betöltött állásait. Ezeket a lyukakat azután különböző betegségekkel
kellett kitölteni, ami nem sikerült tökéletesen. Jó pontot jelentett például,
hogy 1944-ben nem távozott Nyugatra (ezt át is vették a korábbi önéletírásból),
azt azonban nehéz volt megmagyarázni, hogy kik és miért akartak kiürítő vonatra
kényszeríteni egy évek óta ágyban fekvő beteg embert.
Feltehetően az önéletrajz
megíratásával összefüggésben az 1945-ös igazolással kapcsolatos hamisításairól
külön is beszámoltatták. Ez utóbbihoz kapcsolódva közlöm a Tavaszy által
hamisított Horthy-féle testamentumot, amely sokat elmond arról, hogy
szerzőjében milyen kép élhetett a kormányzóról. Úgy tűnik, mintha Tavaszy nem
csak Horthy személyével kívánta igazolni saját tevékenységét (ami – így utólag
– nem nagy helyzetfelismerésről árulkodik), hanem tulajdonképpen Horthyt is
tisztázni igyekszik. Így enyhén szólva mulatságos, ahogy a „testamentum”
szövegéből az olvasható ki, hogy a kormányzó csak a rászegezett fegyverek
hatására fogadta el a terület-visszacsatolásokat. A szöveg mindenesetre
szórakoztató olvasmány, míg hamisításainak a puszta ténye azt mutatja, hogy – a
kalandregényekhez egyébként igencsak vonzódó – Tavaszytól nem volt idegen a
kalandregények hőseire jellemző, szinte pimasz vakmerőség. Már a nyilas uralom
alatt is Beregfy Károly honvédelmi miniszter aláírását hamisítva próbálta meg
elkerülni, hogy katonaszökevényként elhurcolják. Ekkor még sikerrel járt, a
Horthy-féle hamisítások azonban nem segítettek rajta: amivel egy rendőrjárőrt
meg tudott téveszteni, egy Ortutay Gyulát már nem.
A közölt dokumentumok többsége nem
a szó szoros értelmében vett „forrás”. A hagyományos forráskritika valószínűleg
azonnal eldobná, mint hamisítványokat vagy kitalációkat, mondván, alig
szerepelnek bennük a történész számára hasznosítható tények. Véleményem szerint
azonban egyrészről már önmagának a hamisítás tényének óriási jelentősége van:
egy olyan túlélési stratégiára utal, amellyel egy ember (egy „kisember”, bár
Tavaszy inkább középtermetű volt) igyekezett a körülményeken úrrá lenni.
Másrészről az eredeti kontextusából kiszakított szövegeket pusztán szórakoztató
olvasmányként is olvashatjuk. Nemcsak a Horthy-féle testamentumra vagy a szinte
teljes egészében fikcionális elemekből építkező 1956-os életrajzra gondolok,
hanem az 1951-es szövegre is. Ugyanis – bár az autobiográfiákban „a megtörtént
eseményekre való hivatkozás általában valamiféleképpen kötődik a személyes
megéltség hitelesítő funkciójához” – az irodalmi alkotásként avagy
„önéletrajzként való olvasás mindig döntés vagy konvenció kérdése, amit részben
kulturálisan meghatározott kódok irányítanak, részben pedig az olvasó személyes
döntésén múlnak.”[18]
Az alábbi dokumentumok irodalmi szövegként való olvasatát megkönnyíti, hogy
szerzőjük az ötvenes évektől kezdve műfordítóként, elsősorban a latin-amerikai
irodalom tolmácsolójaként vált ismertté a magyar irodalmi életben.
A dokumentumok közlésével azt
szeretném illusztrálni, hogy egy ember nemcsak passzív elszenvedője a
körülményeknek, hanem döntéseivel maga is alakítója azoknak. Ilyen döntésként
lehet értelmezni a hálózati munka elvállalását is. Tavaszy Sándor –
kisebb-nagyobb megszakításokkal – két évtizedig kapcsolatban maradt a politikai
rendőrséggel. Előbb egyházi vonalon és a színészek körében foglalkoztatták,
majd ipari, 1956 augusztusától pedig közlekedési területen alkalmazták az ekkor
már a Magyar Államvasutaknál dolgozó „Petrovics”-ot. A több nyelven beszélő,
széles körű műveltséggel rendelkező Tavaszynak a MÁV-on belül nem igazán tudtak
a képességeinek megfelelő munkát adni, így a személyében rejlő hírszerző
potenciált a szerv nem tudta kihasználni, éppen ezért 1962-ben kizárták a
hálózatból.[19]
1967-ben reaktiválták a kiterjedt külföldi ismeretségi körrel bíró
„Petrovicsot”, akit a szerv áthelyeztetett az IBUSZ-hoz, azzal a perspektivikus
céllal, hogy kis idő múlva annak római képviselőjévé neveztetik ki. Erre
azonban nem került sor, így az operatív lehetőségekkel nem rendelkező ügynökkel
1970-ben megszakították a kapcsolatot, majd két év múlva végleg kizárták a
hálózatból.[20]
Ez a nem túlságosan egyedi hálózati
„karrier” azt mutatja, hogy az államvédelem majd az állambiztonság nem tudott
megfelelően élni „Petrovics” képességeiből adódó lehetőségekkel. Ez a szerv
számára mindenképpen kudarcot jelentett, már csak azért is, mert Tavaszy
Sándornak végül a politikai rendőrségtől függetlenül, korábban szerzett
tudásának és műveltségének köszönhetően sikerült megtalálnia azt a területet,
ahol megfelelően ki tudta bontakoztatni képességeit, és nyelvtudását
kamatoztatva műfordítóként vált ismertté. Ráadásul saját élete is művészeti
alkotássá, ha nem is egy szöveges, de mozgóképes történet részévé vált:
haláláról, elmúlásáról Dettre Gábor forgatott 5 órás dokumentumfilmet „…Halott lepke száll tova…” címmel.[21]
A dokumentumokat a mai
helyesírásnak megfelelően közlöm, az elírásokat, helyesírási hibákat
javítottam, csak az államvédelmi írásbeliségre jellemző „tipikus” írásmódokat
hagytam meg eredetiben. A közölt iratok elvesztették a minősítésüket.
Dokumentumok
1. Jelentés Tavaszy
Sándor letartóztatásáról, 1951. szeptember 11.
III/1. c. alosztály
SZIGORÚAN
TITKOS „S”
91
Figyelés
kezdete: 5.00 h
Figyelés
vége: 17.00 h
Utasításig.
C/1.
1-es sz. Jelentés
Külső figyelésről
I/2. e. alosztálynak „Behívott”
Budapest, 1951. szeptember 11-én
TAVASZI[22]
SÁNDOR
szül.: 1919 Sepsiszentgyörgy
L.: Bp. XI. Károli Gáspár tér 2.
Munkahelye: Bp. XI. Budafoki u. 183. Anód Áram Irányító
Vállalat[23]
Személyleírása: Kb. 173 cm magas,
30–32 éves, jampecosan magasan hordott, hátul hosszú, oldalt simára fésült
sötétbarna haj, oldalt őszül, hosszúkás csontos arc, markáns tekintet, dús
fekete szemöldök, réveteg véres szemek, előreugró áll, borotvált arc, kissé
hosszú nyak, széles vállak, kisportolt termet. Lábaira mintha kissé sántítana.
Ruházata: zöld zsávoly
egyenruhaanyagból készült egysoros zakó, ugyancsak zöld hosszúnadrág, barna
cipő, szürke harisnya, fehér ing, kezében kopottas régi aktatáska, jobb kezén
jegygyűrűt hordott.
„Behívottat” a hálózat lakhelyénél
átadni nem tudta, ezért a figyelést annak munkahelyénél vettük fel.
16.20 h-kor
„Behívott” fenti öltözetben elhagyta munkahelyét. Munkahelyéről kijövet azonnal
körülnézett, majd átment az Április 4-e Gépgyár előtt lévő 10-es autóbusz
megállóhoz, ahol szintén körülnézve várakozott. Pár percnyi várakozás után
felszállt egy Móricz Zsigmond körtér felé induló autóbuszra, melyen elől háttal
a menetiránynak foglalt helyet, és az utasokat nézegette.
A Móricz Zsigmond körtér
végállomásánál leszállva lassú léptekkel a téren keresztül átment a Pest felé
induló 49-es villamos megállójához, útközben forgolódott, majd felszállt a fent
jelzett villamosra, melyen a második kocsi hátsó peronján állva az utasokat és
az úttestet nézegetve utazott a Dimitrov térig,[24]
ahol leszállása után körülnézett, majd bizonytalan léptekkel az aluljárókon keresztül
lement a Boráros tér felé haladó 2-es villamos megállójához, melynek első
peronján állva, elgondolkodva, maga elé tekintve a Boráros térig utazott.
17.20 h-kor a
Boráros téri 2-es villamos végállomásnál leszállt, bizonytalanul körülnézett,
majd megindult a csepeli gyorsvasút irányába. Ekkor felsőbb utasításra őrizetbe
vettük és előállítottuk a VI-os főosztálynak.
Megjegyzés: „Behívott”
őrizetbevétele alatt semmiféle ellenállást nem tanúsított, nagyon letörtnek
nézett ki.
Jávor Miklós áv. őrgy. Tóth Endre áv. szds.
oszt. vez. h.
alo. vez.
Készült: 2 pld.
Megküldve: 1 pld. I/2. e.
alosztálynak
’’ 1
’’ III/1.
oszt. nyilv. t-nak
Gépelte: W. Ágnes
[ÁBTL 3.2.1. Bt-1077/1.
44–45. Gépelt tisztázat Tóth Endre aláírásával.]
2/a. Tavaszy Sándor
önéletrajza, 1951. szeptember 12.
ÖNÉLETRAJZ
Édesapám a pénzügyőrségnél szolgált főszemlészi rangban.
Ez volt az utolsó rangfokozat az altiszti státusban. Anyám háztartásunk
vezetésével volt elfoglalva, foglalkozása más soha nem volt. Apám szépen
keresett, nagyobb gondok nélkül éltünk. Azt tudom, hogy feljebb jutásban a
rosszakarat akadályozta meg.
Apám szülei egyszerű földmívelő
emberek voltak; nagyanyám urasági cseléd volt.
Én 1919. augusztus 25-én születtem
Erdélyben, Sepsiszentgyörgy községben. Szüleim elbeszéléséből tudom, hogy a
19-es zavargások miatt nekik menekülniök kellett Erdélyből és hónapokig tartó
vagonlakás után érték el Magyarországot. Itt különböző helyeken laktunk:
Kécskén, Sükösdön, Budapesten, Újpesten, Budafokon, Gödöllőn, Szekszárdon.
Újpestről, ahonnan az egyetemet megkezdtem, hamarosan beköltöztünk abba a
lakásba, ahol apám most is lakik: VII. Dohány utca 68. II. 10.
Iskoláim közül az elemit sok
helyen jártam: a Városmajor utcában, a Soroksári úton, a Bezerédi utcában.
Budapesti lakásaink voltak: Városmajor utca, Soroksári út, Fiumei út 6., Dohány
utca 68. Én magam a múlt ősszel november 2-án Dr. Boross Lajos ügyvéd kérésére
kijelentettem magam Dohány utcai lakásunkból és hozzá jelentettem be magamat,
hogy nehogy kiigényeljék az egyik szobáját, ahova idegent nem fogadott volna be
szívesen. Dr. Borossnak a verseit fordítottam angolra és franciára. Ezeket a
verseket az amerikai protestánsok segítségével akarta elhelyezni az amerikai
magyarság között.
Gimnáziumi tanulmányaimat a
budapesti Szt. István Reálgimnáziumban kezdtem meg, majd amikor apámat
Esztergomba helyezték a pénzügyőrségi szakasz vezetőjének, át kellett mennem az
esztergomi bencés gimnáziumba. Itt jártam a VIII. osztályt és itt érettségiztem
elégséges rendűen. Érettségi után folyamodtam az egyetem bölcsészkarára, ahová fel
is vettek s így 1939 őszén megkezdtem egyetemi tanulmányaimat. Az egyetem
szelleme nem tetszett nekem. Várakozásomban csalódtam és hamarosan rá is untam
az ottani tanulásra. Viseltem tisztséget is az egyetemen, féléven keresztül
voltam a Bölcsészsegítő moziutalvány-kiadója ill. állásközvetítője. Másodéves
koromban egy alkalommal engem jelöltek ki a Bölcsészbál díszelnökévé. A bálon
nem vettem részt. Az egyetem társadalmi életében nem kapcsolódtam bele soha;
semmiféle bajtársi egyesületnek, korporációnak tagja soha nem voltam.
A Bölcsészsegítőben viselt állásom
révén jutottam be első fizetéses alkalmazásomba: a földmívelésügyi minisztérium
tűzifa-szállítási osztályára, ahol a szállítási utalványokat állítottam ki.
Állásomat néhány hónap múlva otthagytam, mert egyhangúnak találtam. Ugyancsak a
Bölcsészsegítőn keresztül jutottam hozzá második állásomhoz: a seregélyesi
Hadik gróf nevelőnek alkalmazott két fia mellé. 1942 szeptemberében mentem le
Seregélyesre és 1943. február közepéig maradtam ott.
A következő személyekkel
ismerkedtem meg ezen a helyen: gróf Hadik Béla; felesége, Széchenyi-Vanderbilt
Aliz grófnő; Zichy Júlia, Silva-Tarokka herceg, pusztaszabolcsi birtokos;
Gschwindt György, aki Zichy Júliának udvarolt; Hadik Margit és férje,
Wengerszki báró. A két fiúval időnként beutaztam Székesfehérvárra, hogy
érdeklődjem tanulmányi előmenetelük felől a ciszter gimnázium tanárainál. A
gyerekek azonban annyira kezelhetetlenek voltak, hogy a második félév kezdetén
felmondtam állásomat és eljöttem Seregélyesről.
Az ott megismert személyekkel
tovább nem érintkeztem, azoktól teljesen elszakadtam. Egyszer találkoztam a
felszabadulás után a család volt inasával az Üllői út végén, a Szt. István
kórház közelében. Ő mondotta el, hogy a család kimenekült Amerikába.
Hazaérkezésem után kis ideig
pihentem, majd március végén benyújtottam jelentkezésemet a Magyar Rádióhoz és
kértem, hogy bemondónak alkalmazzanak. A műsorigazgató titkárnőjének, Francsek
Ilonának jóvoltából be is kerültem a jelentkezési lista legaljára s így engemet
is behívtak beszédpróbára. A jelentkezők közül egy másik férfival együtt
berendeltek próbaszolgálatra. Kettőnk közül csak engemet véglegesítettek
háromhéti próbaszolgálat után. A férfi neve Ferenczi Zsigmond volt.
Bemondókollégáim tanítottak meg a mesterség titkaira. Ezek a kollégák a
következők voltak: Radó Árpád, aki mellé állandóan be voltam osztva; Gecső
Sándorné, Havel Éva, Skublica Kriszta, Csiky Mária, Hevesi Zoltán, Gáspár
László, Randé Jenő.
Szorosabb barátságot egyikkel sem
kötöttem. […]
Az 1943-as évben szolgálatomat
mint bemondó láttam el. Voltam szolgálatban nappali és éjszakai adásokban
egyaránt. Rövidhullámon is szívesen teljesítettem szolgálatot, mert ezért külön
15 pengő díjazás járt és gyakorolhattam az angol és francia nyelvet.
(Ide beszúrom a két bemondó nevét,
akiket az előbb kifelejtettem: Skoff Elza és Natter Gitta.)
Ebben az évben csináltam három
rádióriportot is: „Prédikálnak a siketnémáknak” c. 5 perces riportomban Jakab
Miklós református lelkész unokanagybátyámmal[25]
beszélgettem el az általa bevezetett új istentiszteleti módról a siketnémák
számára. Második riportomat egy filmmel kapcsolatban csináltam. A Fox
filmvállalat stúdiójában csináltam bemutató és propaganda zenés
részletfelvételeket, hangképeket a „Lajla” c. svéd filmről. Harmadik
riportomban, ami soha nem került tovább a próbánál, Dr. Tihanyi Miklós pappal
beszélgettem volna el az új egyetemi lelkészség felállításáról.
1944. január elsején
hangulatképeket készítettem városszerte, különböző emberek megszólaltatásával,
berúgott bohém, háztartási alkalmazott, kéményseprő, stb.
1944 elején a Rádió kiküldött
Kolozsvárra az újonnan alakult kolozsvári magyar operaegyüttes bemutatkozó
hangversenyének közvetítésére.
1944. március 19-én a németek
megszállták Budapestet, a Rádiót is átvették. Én továbbra is ottmaradtam és
folytattam bemondói tevékenységemet. Ez teljesen helytelen volt, mert ezzel én
is az imperialistákat szolgáltam. Szolgálatom alatt felolvasásokat is kaptam,
így elbeszéléseket, külügyi tájékoztatókat, zenei ismertetéseket. Én válogatás
nélkül minden beolvastam és ezzel ismét súlyos hibát követtem el: a magyar nép
érdekei ellen beszéltem.
1944. október 15-én beolvastam a
Horthy-féle fegyverszüneti kiáltványt, majd ezt követően délután felolvastam a
Szálasi-féle ellenproklamációt is. Ezt követően továbbra is a Rádiónál maradtam
egészen november 9-ig. November 9-én a német parancsnok engedélyével, anélkül,
hogy feletteseimnek szóltam volna, autón elhagytam Budapestet és Magyaróvárra
mentem. Az autót Farkas István dohányjövedéki igazgatótól vette Hosszú Kálmán,
Hosszú Zoltán színész testvére 30.000 pengőért. Az autón velem jött Eszenyi
Olga színésznő, Hosszú Zoltán felesége is kisfiával és háztartási
alkalmazottjával. Az autót Magyaróváron később lefoglalták katonai célokra. Én
november végén, mikor Hosszú Zoltán odaérkezett és rádióigazgatóm, Dr. Koncz
Sándor azonnali hatállyal visszaparancsolt Pestre, egy teherautó tetején
visszautaztam a fővárosba. Édesanyámat az értem kiállott izgalmak miatt súlyos
betegen találtam. Ezután továbbra is bejártam a stúdióba egészen december
26-ig. Ekkor szüntette be adásait a budapesti adóállomás és vette át Magyaróvár
az adást. Én aztán a további időt január 18-ig, felszabadulásunk napjáig,
Dohány utcai lakásunkban, ill. a ház óvóhelyén töltöttem. Akkor már nagyon keresték
a katonaköteles bujkáló férfiakat, ezért én elloptam a stúdióból egy hungarista
papír-karszalagot, amely a német pecséttel és víznyomásos nyilaskereszttel volt
lepecsételve és ráhamisítottam Beregfi[26]
honvédelmi miniszter aláírását egy olyan német- és magyarnyelvű szöveggel
együtt, amely szerint engem a német és magyar hadvezetőség különleges
megbízatásom miatt felment a katonai szolgálat alól. Ezzel a papírral sikerült
kijátszanom a rendőröket, akik három ízben is eljöttek házunkba, katonaköteles
férfiak után kutatva.
Itt említem meg, hogy 1944
októberében a fentebb említett Farkas István dohányjövedéki igazgató felesége
közvetítette nekem az ellenállási mozgalom egyik tagjának, Waldmann Editnek
ajánlatát, hogy vállaljak bizalmi szerepet a nyilas rádióban és hajtsak végre
szabotázscselekményeket. Én ezt az ajánlatot visszautasítottam. Ma már
világosan látom, hogy ezzel is súlyos hibát követtem el a nép ellen. A dolgok a
rádióban ebben az időszakban oda fajultak, hogy visszautasításom miatt Hegedős
Kálmán nyilas kormánybiztos titkára, Tóth István egy ízben statárium elé akart
állítani. Én továbbra is szabotáltam, ahol csak tudtam, értékeket mentettem és
határozottan kijelentettem, hogy itthon maradok, amikor a rádió vezetősége be
akart osztani a kitelepítő vonatokra.
Január 18-án óvóhelyünkre bejött
egy szovjet tiszt, megkérdezte, tud-e valaki franciául és amikor én
jelentkeztem, közölte velünk, hogy mindenki menjen fel lakásába és folytassa
megszokott életét. Budapest felszabadult és hozzá lehet fogni az újjáépítő
munkához. Én még aznap kimentem az utcára s a Blaha Lujza téren találkoztam
Szakáts Miklós színésszel és feleségével, Nizsinszkij Tamarával, akik meghívtak
magukhoz nemzeti színházi óvóhelyükre. Én velük mentem és ott maradtam a
színház alagsori óvóhelyén kb. 3–4 hétig. Szüleimnek üzentem haza és egy
alkalommal néhány színészismerősömet felvittem lakásunkra, ahol apám megkínálta
őket egy kevés pálinkával.
Az óvóhelyen tartózkodott
Budinszki Sándor is feleségével együtt. Ő naponta kijárt a városba
romeltakarításhoz. Őt kértem meg, hogy számomra hozzon valami személyazonossági
igazolványt a stúdióból. Ez nem történt meg, s így Major Tamáshoz, a Nemzeti
Színház igazgatójához fordultam, hogy részemre is állítasson ki ideiglenes
orosz és magyar nyelvű színészigazolványt. Major Tamás utasította Szilassi
Gyula színészt, óvóhelyparancsnokot, hogy adjon nekem igazolványt. Ez meg is
történt.
Február végén mentem be a
stúdióba. Itt először Emődi Béla személyzeti intézővel, majd Barsi Ödön
rendezővel találkoztam. Tőlük érdeklődtem az igazolvány iránt. Emődi
elmondotta, hogy igazolványt csak az kaphat, akinek az ÜB[27]
engedélyezi, valamint, hogy mindenkinek igazolási eljáráson kell átesnie ahhoz,
hogy az új demokratikus rádió felvegye ill. visszavegye. Ekkor, visszagondolva
bűnös mulasztásomra, az elmulasztott alkalmakra, egy hamisítványt készítettem,
amely alá Horthy Miklós nevét hamisítottam. Ebben a kormányzó úgy nyilatkozott
rólam, mint aki részt vett a proklamáció előkészítésében és kapcsolatban volt
az ellenállási mozgalommal. A hamisítványt bevittem a legközelebbi ÜB ülésre és
bemutattam Ortutay Gyulának, a Rádió akkori elnökének. Ortutay Gyula rövid
vizsgálódás után rájött, hogy az irat hamis. Az ÜB tagokkal (Szilágyi Ödön,
Barsi Ödön, Dr. Cserés Miklós, Szabó Bendegúz, Polgár Tibor) együtt értesíteni
akarta a rendőrséget. Mikor azonban bevallottam Ortutay Gyulának, hogy a
hamisítványt én készítettem, az ÜB mégsem jelentett fel.
1945 tavaszán, mikor megkaptam az
igazolási iratokat, nem mentem el az igazolásra. Később megbántam és kísérletet
tettem két ízben is, hogy ügyemet újra vizsgálják meg. Ez nem történt meg,
ellenben 1–2 hónappal később megkaptam az igazoló bizottság döntését, hogy
engem politikai magatartásom miatt nem igazol s minden jogigény nélkül kizár a
rádió tisztviselői közül.[28]
A Rádióban sok emberrel
megismerkedtem. Természetesen személyesen ismertem az egész vezetőséget.
Azonban szorosabb baráti viszonyt csak egy tisztviselővel tartottam fenn,
Rátkay Lászlóval, a fiatal másodlektorral. Egy színésznőnek udvaroltunk,
Eszenyi Olgának. Művészek közül a következőket ismertem meg a stúdióban: Tolnay
Klári, Gózon Gyula, Szilassy László, Kiss Ferenc, Simor Erzsi, Kovács Károly,
Cselényi József, Járay József, Marjay Erzsébet, Gyurkovics Mária, Palló Imre,
Rácz Vali, Muráti Lili, Farkas Ilonka, Máthé Jolán, Dankó Aladár, Berei Ákos,
Major Tamás, Uray Tivadar, Könyves-Tóth Erzsi, Tabányi Mihály, Horváth Jenő,
Hollós Ilona, Tiszay Gyula, Laczó István, Littasy György, stb.
Politikusok és újságírók, akiket
láttam odabenn: Rajniss Ferenc, Nyirő József, Dövényi-Nagy Lajos, Ostián és
Csonka, Szálasi helyettesei, Bónyi Adorján író, Mátrai-Betegh Béla újságíró.
Továbbá: Vincze Ottó zeneszerző-karnagy,
Ferencsik János karnagy, Rajter Lajos karnagy, Innocent-Vincze Ernő
zenekritikus, Zakál Dénes zeneszerző, Szabó Miklós énekes. Szabó Miklóssal
bensőbb barátságot kötöttem. 1951-ben angol órákat adtam neki.
Szorosabb kapcsolataim a felsorolt
személyekkel nem voltak. […]
Az 1946. évet otthon töltöttem.
Hetekig nem mozdultam ki lakásunkból. Egy angol fantasztikus regényt
fordítottam saját szórakozásomra: Rider Haggard SHE c. regényét.[29]
Az év utolsó napjaiban felkeresett
Újhelyi Gizella tanítónő, akinek a családjával Esztergomban egy udvaron
laktunk. Akkor már évek óta nem láttam. Elmondotta, hogy az Actio Catholica
külföldi gyermeknyaraltatási osztálya most van alakulóban és olyasvalakit
keresnek, aki a szükséges levelezést le tudja bonyolítani. Január elsején az
állást elvállaltam. A nyaraltatási akcióból azonban az elképzelt formában semmi
sem lett, később került csak sor kisgyermekek belgiumi, dániai és hollandiai
utazására. Ellenben megkezdődött az amerikai katolikusok
szeretetcsomag-mozgalma, válaszul a prímás felhívására. Ezeknek a
csomagküldeményeknek kérésével és megköszönésével foglalkozott kezdetben a mi
osztályunk. Hárman voltunk: Kaposi Agáta, Majláth Pál gróf, és én. Az ártatlannak
látszó szeretetcsomag akció azonban hamarosan kezdett titokzatos politikai
hátteret kapni. A prímás utasítására az egyszerű kérő és köszönő levelekbe
egyre több panasz és helyzetjelentés vegyült. A szociális osztály lassan
átalakult gazdasági statisztikai hivatallá, ahol kiértékelték az ország
gazdasági helyzetét, a közhangulatot, a tömegek életszínvonalát. Mikor megjött
Fox amerikai megbízott, a sokszorosított nyomtatványok özönével árasztották el
és kérték, hogy juttassa el azokat Amerikába. Én mint főleg angol fordító és
gépelő, magam is részt vettem ezeknek a hamis képet festő nyomdatermékeknek
előállításában s ezzel vétkeztem a magyar nép ellen, Népköztársaságunk ellen,
segítettem a nyugati imperialistákat. Ugyanebben az időben segítettem Lénárt[30] Ödön
pap munkáját is azzal, hogy kérésére különböző amerikai, angol és svájci
újságokból és könyvekből fordításokat készítettem részére. Ezekből a
fordításokból Nagy Miklós papnak is adtam. Nagy Miklós hozott össze Dr. Torma
Domokos külügyminisztériumi osztályfőnökkel is, aki ajánlatot tett nekem, hogy
menjek át hozzá a külügybe. Én nem fogadtam el ajánlatát s ezzel újabb súlyos
hibát követtem el.
Amikor a prímás Amerikába készült,
az egyetemi ifjúság nevében felkeresett Németh László hallgató és megkért, hogy
fordítsam le az egyetemi ifjúság kiáltványát, amelyet az Egyesült Államokhoz
intézett. Én ezt a valótlanságoktól hemzsegő írást Majláth Pállal együtt
lefordítottam és Dr. Boroska László egyetemi lelkész társaságában felvittem
Esztergomba. A prímás elolvasta és kijelentette, hogy „ezért Andrássy út 60.
jár”. Az írást visszaadta azzal, hogy az egyetemi ifjúság tanuljon és ne
foglalkozzék világpolitikával. Az iratot így visszavittem Pestre, az AC-be,[31]
ahol feledésbe merült.
Míg az Actio Catholicában működtem,
igen sok hangversenyt rendeztem elsőrendű művészek szerepeltetésével. Ezeket a
Ranolder Intézet[32]
dísztermében és udvarán, ill. a Molnár utcai kultúrteremben rendeztük. Ezeken a
következők szerepeltek: Gyurkovics Mária, Forrai Miklós, Farkas Ilonka, Nagy
Izabella, Dankó Aladár, Máthé Jolán, Marjay Erzsébet, Littasy György, Csongor
István. Ugyancsak rendeztünk műsoros estéket a szociális osztály vezetőjének,
Dr. Varasdy Sándornénak a lakásán. Ezeken én a művészek meghívásának, a
vendégek kalauzolásának és olykor tolmácsolásának feladatát láttam el. Ezeken
az összejöveteleken a püspöki kar tagjai, a külföldi segélyküldöttségek tagjai
és a diplomáciai kar angol, francia és amerikai tagjai vettek részt. Több olyan
estély is volt, amelyre az AC-s tisztviselőket nem hívták meg. Szerepeltek
ezeken az estélyeken: Gyurkovics Mária és férje, Forrai Miklós, Littasy György,
Máthé Jolán és Dankó Aladár, valamint V[a]rasdy Sándorné lánya, Varasdy Emília és
későbbi férje, Zempléni Kornél zongoraművész.
Itt kell megemlítenem személyes
külföldi kapcsolataimat is. Még 1946 elején, amikor a szeretetcsomag akció
lassan megindult, szereztem az egyik csomagról. Ez egy kaliforniai család címe
volt: Burbank, Kalifornia, 1011 Providencia Av. Anyám nevében írtam nekik és
két hónap múlva megérkezett az első csomag. Több csomagot kaptunk tőlük és még
egy másik kaliforniai családtól is, melynek címét ugyancsak ők adták nekünk,
amikor – mint írták – gyermekük született, házat vettek és nem tudtak semmit
elvonni maguktól, hogy nekünk elküldjék.
Szintén az Actio Catholicából
szereztem meg egy angol lány címét, aki magyar levelező társat keresett. A neve
Patricia Peacock volt s az angliai Sussex tartományban lakott, középiskolás
volt. Kb. egy éven keresztül leveleztünk és egy éve, hogy megszakítottam vele a
kapcsolatot.
AZ Actio Catholicában rendeltem
meg két külföldi újságot is: az amerikai és az angol TABLET-et. Az egyik
amerikai katolikusok, a másik az angolok hivatalos lapja volt. Az angol TABLET
ma is jár nekem.[33]
Az AC révén kerültem ismeretségbe
Dr. Szentkirályi Józseffel, aki akkor az amerikai követség sajtóosztályát
vezette, de vezetőségi tagja volt az AC kulturális osztályának is. Néhányszor
voltam fönn nála. Később családjával együtt Amerikába utazott. Ugyancsak az
AC-ban ismertem meg Dr. Nyékhelyi Tibort, akit Lénárt Ödön mellé vettek fel
könyvtárosnak. Egy darabig együtt fordítottunk egy angol biológiai könyvet:
Pierre Lecomte du Noüy HUMAN DESTINY c. tanulmányát.[34]
Később egyre ritkábban találkoztunk és végül teljesen elszakadtunk egymástól.
Mikor 1950. február végén két rendőrnyomozó házkutatást jött tartani lakásunkra
azzal, hogy feljelentés érkezett ellenem, hogy fegyvert rejtegetek, az első
kérdésük ez volt: „Ismeri ön Dr. Nyékhelyi Tibort?” Megmondtam, hogy igen.
Akkor megkérdezték, hogy mikor találkoztam vele utoljára. Azt válaszoltam, hogy
3–4 hónapja. Több szó ezután Dr. Nyékhelyiről nem esett.
Amikor a külföldi
gyermeknyaraltatási akció ténylegesen megindult, engemet is be akartak osztani
kísérőnek egyik vonatra, mint nyelvtudással rendelkező személyt. Én nem
fogadtam el a megbízatást. A vonatokkal mint kísérők a következők mentek:
Varasdy Sándorné, Pejacsevics Mária grófnő, Köhler Ferenc lazarista pap,
Párdányi Emil volt mernyei plébános, a szociális osztály helyettes vezetője.
Egy orvos-házaspár, akinek a nevére nem emlékszem. Köhler, Pejacsevics Mária és
az orvos-pár kint is maradt Belgiumban.
Amikor a prímás Kanadába készült,
Varasdyné nekem adta ki fordításra azt a pásztorlevelet, amelyet Mindszenty az
amerikai és amerikai magyar katolikusokhoz intézett. Ezt sem lett volna szabad
elvállalnom, mert emlékezetem szerint becsmérlően nyilatkozott a Magyar
Népköztársaságról és minden reményét a nyugati imperialistákba helyezte.
Az Actio Catholicától 1948.
október elején váltam meg, lemondva az állásomról. Beláttam, hogy súlyos
tévedést követtem el azzal, hogy ott dolgoztam. Levelet intéztem Gigler
kanonokhoz,[35]
országos igazgatóhoz. Kifejtettem nézetemet, hogy az Actio Catholicában egy
elavult világ haldoklik s bejelentettem, hogy csak a kulturális osztály felelős
vezetőjeként térek vissza, ha az időknek megfelelő új hangot és szellemet
hozhatok.
Ettől kezdve nem volt keresetem
egészen 1949 májusáig, amikor értesítést kaptam Dr. Pongrácz Alajostól, hogy
alkalmaztatásom ügyében keressem fel. A követségen nyelvvizsgát tettem és egy
heti várakozás után alkalmaztak. Velem együtt vettek fel egy Mihályfi Rózsi
nevű gépírónőt is, akit aztán mellé[m] osztottak be. Külön szobát kaptunk és
együtt készítettük az amerikai külügyminisztérium rádió-bulletinjének magyar
kiadását. Ezen kívül fordítottunk kijelölt cikkeket a magyar napilapokból. Ezek
gazdasági jelentések, az Amerika Hangja hazugságaival foglalkozó cikkek,
politikai beszédek részletei voltak. A mi kötelességünk volt a követségi
postával érkező amerikai napilapok szétküldése az egyes minisztériumoknak,
valamint a külügyminisztérium hivatalos bulletinjének megküldése a
kormányférfiaknak. Postáztunk ezeken kívül időnként könyveket is tanároknak,
nevelőknek, tudósoknak. Ezek szótárak, gyermekkönyvek, pedagógiai tanulmányok
és magazinok voltak, mint pl. a HARPER’S és a READERS DIGEST.[36]
Ezeket a kiadványokat megküldtük a budapesti külföldi követségek vezetőinek is.
Havonta egyszer ránk esett a vasárnap délelőtti inspekció. Ilyenkor a vasárnap
reggeli magyar lapok főbb címeit kellett lefordítani és bemutatni a
szolgálatban lévő amerikai tisztviselőnek. Ha ez úgy kívánta, egyes cikkekből
rövid tartalmi kivonatot is kellett készíteni.
Tisztában vagyok azzal, hogy ezzel
a működésemmel kárt okoztam a Magyar Népköztársaságnak és elősegítettem az
amerikai imperialisták ügyét, a béke tábora helyett a háború táborát
segítettem.
1949. december 31-ével a Magyar
Külügyminisztérium bevonta a követségen dolgozó magyar tisztviselők
személyazonossági igazolványait. Már ekkor ki kellett volna lépnem a
követségről. De én csak február végén lezajlott házkutatás után szántam el
magam a kilépésre. Március elsején bejelentettem, hogy meg akarok válni a
követségtől. Kijelentették, hogy megfelelő indok nélkül nem léphetek ki. Én
erre hazugsághoz folyamodtam: a nálam történt házkutatást tovább dagasztottam
és azt mondottam az osztályvezető Ruth Tyron-nak, hogy a házkutatás után a
rendőrség zsarolni kezdett, pénzre van szükségem s nagyobb összeg csak akkor
lesz a kezemben, ha kilépek a követségről és felveszem a 2500 forintnyi
végkielégítést. Ez azonban másra kellett. Ebben az időben meg akartam venni egy
újjáépítendő szabadrendelkezésű lakást, amelynek az építési hozzájárulása
15.000 frt. volt. Ugyanekkor tárgyaltam az Állami Lapkiadó Vállalattal egy
amerikai követségi autó megvételéről. Az amerikait Godsey-nak hívták; hirtelen
áthelyezték Rómába és sürgősen el akarta adni a kocsiját. Közvetítési díjként
10.000 forintot kértem az amerikaitól, aki 125.000-ért akarta eladni a kocsit.
Az Állami Lapkiadó vezetői megnézték és kipróbálták az autót, azután hosszas
huzavona következett s az üzletből végül nem lett semmi. Az amerikai elutazott
és vitte magával a kocsit.
Én közben már biztosra vettem,
hogy a dolog sikerült és megkapom a 10.000 forintot. Így aztán amikor egy
hölgyismerősöm átadott nekem egy 15.000 forintot érő brillt, a követ zálogba
adtam egy ismerősömnek, aki szerzett rá 5 frt kölcsönt, a követ pedig
biztosítékként magánál tartotta. Én ezzel az 5000 forinttal, valamint a
követségtől kapott 2500 frt végkielégítéssel, ami összesen 7500 forintot tett
ki, lefoglaltam a lakást. Közben minden pillanatban vártam, hogy az autóvétel
lebonyolódik, én megkapom a kikötött közvetítési díjat, 5000 forinttal
visszaváltom a brillt, visszaadom a tulajdonosának, a másik 5000 frtot pedig az
építésznek adom, aki talán hozzá fog járulni, hogy a maradék 2500 frtot kisebb
részletekben fizessem, ahogy tudom. Az üzlet azonban elmaradt, pénzem nem volt,
a hölgy türelmetlen lett és követelte, hogy vagy vigyem neki a pénzt, vagy
adjam vissza a brillt, majd ő értékesíti. Én kétségbeesetten húztam az időt és
megoldást kerestem. A tulajdonos végül is türelmét vesztette és átadta az ügyet
az ügyvédjének, hogy sürgősen tegye meg ellenem a följelentést. Ekkor már
láttam, hogy csak a lakás visszamondása húzhat ki a bajból. Mikor tehát az
ügyvéd (Dr. Szuló Alajos, Somogyi Béla út 9.) a kölcsönadót – akinél
biztosítékként feküdt a brill – és engem magához hivatott, kértem a
kölcsönadót, hogy fogadja el az 5000 frt fejében a lakásvételi szerződést,
amelyen a lefizetett 7500 frt nyugtázva volt, tehát a lakás visszamondása
esetében ugyanennyi forintot ért, mivel az építész ígéretet tett nekem, hogy
kívánságomra – ha bármi közbejön és lemondok a lakásról – a lefizetett összeget
teljes egészében visszafizeti. A kölcsönadó hosszas húzódozás után
beleegyezett, hogy velem együtt elmegy az építészhez, megsemmisítteti a vételi
szerződést és kéri a lefizetett összeg sürgős visszatérítését, valamint abba,
hogy a brillt letétbe helyezi a tulajdonosnő ügyvédjénél, Dr. Szulónál. Ebbe a
megoldásba mind a két fél beleegyezett. Az építész viszont először hallani sem
akart a szerződés megsemmisítéséről, ill. az összeg visszatérítéséről. Végül
kijelentette, hogy visszafizeti a pénzt, de csak akkor, ha a lakást
másvalakinek eladta. Ez elég sok időt vett igénybe, de végül is rendeződött a
piszkos ügy.
Ott állottam állás, lakás, minden
nélkül; és becstelenül sok ember szemében, aki bízott bennem.
Egy évig tartó küzdelembe került,
amíg ismét sikerült állásba jutnom, ezúttal végre olyanba, ahol a Magyar
Népköztársaságot szolgálhatom. Ez alatt az egy év alatt sok mindennel
próbálkoztam. Közzétettem egy hirdetést az Új Ember c. katolikus újságban, hogy
angol, francia, német nyelvtanítást vállalok. Felkerestem az Új Ember
szerkesztőségét és kértem, hogy adjanak nekem fordításokat. Kaptam is néhány
francia cikket a LA CROIX c. lapból, amely filozófiai és vallási kérdésekkel
foglalkozott.[37]
Aztán ez is megszűnt. A nyelvórák iránt sem volt érdeklődés. Ekkor jött fel
hozzám az önéletrajzom elején már említett Dr. Boross Lajos ügyvéd, aki
vallásos tárgyú verseit akarta angolra és franciára fordíttatni. A versek együgyűek
és monotonok voltak, de kaptam a lehetőségen, mert más nem volt. Két soronként
fizetett egy forintot.[38]
Tévedtem: négy soronként, azaz versszakonként fizetett egy forintot. Szóval
alamizsna volt, nem egyéb.
1950 vége felé aztán ő is
bejelentette, hogy nem tud tovább segíteni, mert régi kliensei nem fizetik
tartozásaikat, nyugdíjából pedig nem tud ilyesmire áldozni.
Kínlódásban telt el 1951. január,
február. Március elején édesanyám mellhártyagyulladással ágynak esett s az
állapota annyira súlyosbodott, hogy 17-én be kellett szállítanom a János
kórházba. Itt halt meg augusztus 9-én, közben kifejlődött rákban.
Feleségemmel, aki ekkor még
menyasszonyom volt, töprengtünk, hogy mit lehetne tenni. A nyelvóraadásnak
végleg befellegzett. Ekkor jött az az ötlete, hogy beszélnünk kellene az egyik
tanítványának az édesapjával, aki az adatok szerint gyári munkás. Szerét is
ejtettük a találkozásnak és az apa, Takács Ferenc, az ANÓD Áramirányító Gyár esztergályosa
meg is ígérte, hogy segíteni fog rajtunk.
Április 25-én végre munkába álltam
az Anódban. Még ezt megelőzően beiratkoztam egy műszaki rajz tanfolyamra,
menyasszonyom kölcsönözte a tandíjat, ill. a kettőnkét, mert velem együtt ő is
végighallgatta a tanfolyamot.
Ezt a tényt röviddel munkába
állásom után megemlítettem a vezetőségnek. Megígérték, hogy ha elvégzem a
tanfolyamot, kipróbálnak és ha megfelelek, átminősítenek. Június elején valóban
bekerültem a szerkesztésbe és azóta is mint műszaki rajzoló dolgoztam. A
gyárban vállaltam a május 1-i dekoráció elkészítését, amit valóban egészen
egyedül meg is csináltam. Verseimet állandóan kiteszik a Fali Újságra.
Augusztus 20-ra írott versemet két méter hosszú pausz-papírra írva tették ki a
gyár falára. Ezután is dolgozni akarok, semmi mást, csak dolgozni és használni
Népi Demokráciánknak, amely ellen annyit vétkeztem.
Rádöbbentem mindarra, amit
elkövettem és szívemből bánom. Kérem, adjanak alkalmat, hogy hasznos
termelőmunkával ismét elfoglalhassam helyemet a szabad dolgozók békét építő
társadalmában.
Budapest, 1951. IX. 12.
[ÁBTL 3.2.1. Bt-1077/1. 24–31. Gépelt tisztázat Tavaszy
Sándor aláírásával.]
2/b. Tavaszy Sándor
önéletrajza, 1956. július 25.
ÖNÉLETRAJZ
Nevem: TAVASZY SÁNDOR
Foglalkozásom: MÁV
személypénztáros MENDE állomáson.
1919. VIII. 25-én születtem
Erdélyben, Háromszék megyében, Sepsiszentgyörgyön. Anyai ágon ükapám volt
Kőrösi Csoma Sándor. Tőle örökölhettem az idegen nyelvek iránti készséget és az
irodalom szeretetét.
Iskoláimat Budapesten végeztem.
Apám, aki altiszt volt a Pénzügyminisztériumban, sok nehézség között
iskoláztatott. Érettségi után pályáztam az Egyetem bölcsészeti karára, ahol
magyar irodalmat és francia irodalmat, magyar nyelvészetet és filozófiát
akartam hallgatni. Sokáig nem akartak szóba állni velem származásom miatt,
végre azonban elszánt akarattal kiverekedtem magamnak a felvételt. A közbejött
háborús idők és betegségem megakadályozták tanulmányaim befejezését. Egyetemi
tanulmányaimra vonatkozó okmányaim az ostrom alatt elkallódtak.[39]
Egyetemi éveim közepén súlyos
izületi gyulladás támadta meg bal térdemet és derekamat. Évekig bénán feküdtem.
Így ért az ostrom és a felszabadulás is. Csak 1946 elején tudtam ismét lábra
állni.
Ekkor elmentem legalább 20
személyzeti osztályra és jelentkeztem fordítónak, külföldi levelezőnek, az
általam bírt 3 nyelv megjelölésével. Legtöbb személyzeti osztályvezető azt a
bántó hangon odavágott mondatot szegezte nekem, hogy: „Hordott már az elvtárs
téglát, kevert maltert és cipelt vasat a nép államának építéséhez?!” Azt válaszoltam, hogy azt éppen
nem, de vannak olyan SZAKképességeim, amelyeket a nép államának érdekében még
sokkal nagyobb sikerrel tudnék gyakorolni, mint mondjuk a vascipelést…
Előhoztam betegségemet is, aminek következtében nem is szabad fizikai munkát
végeznem – erre a következő válasz jött: „Hja, ezt mindenki mondhatja…”
Beláttam, hogy reménytelen eset a
személyzeti osztályokkal való vita és hozzáláttam ahhoz, ami megmaradt
számomra: keserves utánajárással tanítványokat szereztem. Nyelveket tanítottam
és vizsgákra készítettem elő.
Ezzel igen szépen kerestem egészen
1950-ig. Ekkor az ismert körülmények miatt megcsappant az idegen nyelveket
tanulók száma. Más kereset után kellett néznem. Egy mérnök barátom biztatására
elvégeztem egy műszaki rajz tanfolyamot. 1950 végén jelentkeztem műszaki
rajzolónak a MOM-ba. Fel is vettek segédmunkásnak. Meg is fáztam télen az
udvaron, úgy, hogy alig tudtak ismét helyrehozni. Ez azonban nyomós érv volt, a
személyzeti osztály kissé meg is szeppent és feldobott az akkor alakuló
TMK-részlegbe műszaki rajzolónak.
A súlyos téli megfázás azonban
egyre kutyálkodott és az 1954. évi nagy télen a fűtetlen irodahelyiségben
kötelességem hűséges teljesítése közben ismét úgy rám támadt, hogy több mint
FÉL ÉVIG voltam ágyban fekvő beteg. Utána jött egy 30 napos tüdőgyulladás és
betetőzésül 1954. augusztus végén a racionalizálás…
54. XII. 15-éig voltam állás nélkül.
Ekkor bekerültem – egy ismerősöm ajánlására – a Pamuttextilművekhez
csévehordónak. A téli idő és a nehéz munka ismét megtette a magáét: 3 hónapra
betegágyba kerültem egy csúnya üzemi balesettel és régi izületi betegségemmel.
Felgyógyulásom után orvosi javaslatra áthelyeztek a Pamuttextilművek
Kultúrházába segédfűtőnek, mert csak ott volt keret. Majd 1955 júniusában,
azzal az indokkal, hogy „nyáron nincs szükség fűtőre” – racionalizáltak.
1955. szept. elején végső elkeseredéssel
jelentkeztem a Magyar Államvasutaknál. IX. 8-án fel is vettek és mivel III.
egészségügyi csoportos lettem, kereskedelmi áruértesítőnek osztottak be Bp.
Ferencváros állomásra.
Politikai vonalon: katona soha nem
voltam, a Szovjetunió elleni támadó háborúban nem vettem részt, Nyugaton nem
voltam, bár 1944-ben még hordágyon is fel akartak kényszeríteni egyik kiürítő
vonatra. Én ezt kereken megtagadtam.
Politikai pártnak soha nem voltam
tagja. Régi tagja vagyok az MSZT-nek,[40]
amelynek üzemi vonalon különböző kultúrmunkákat végeztem.
A MÁV keretében, úgy érzem, igen
tág tere nyílhatna idegen nyelvtudásom hasznosításának. Ez az a terület, ahol a
vasút a legtöbb hasznomat tudná venni, mert ezt a munkakört szívvel-lélekkel
tudnám betölteni.
Tavaszy Sándor
[ÁBTL 3.2.1. Bt-1077/1.
67–68. Kézzel, töltőtollal írt eredeti, Tavaszy Sándor aláírásával. A jobb
felső sarokban Murinai János áv. főhadnagy kézírásával: „Adta: »Petrovics« ü.
Vette: Murinai. 56. VII. 25.” A dokumentum végén ugyanezzel az írással: „Megjegyzés:
Az »Ü.« a BM áv. szerveivel történt megállapodás szerint munkahelye felé csak a
fenti tartalmú életrajzot adhatja, ettől nem térhet el. Murinai.”]
3/a. Tavaszy Sándor
vallomása a hamis iratok elkészítéséről, 1951. szeptember 12.
Részletes vallomás a hamis iratok elkészítéséről
Megnevezésük:
a.) Horthy kormányzó tanúsítványa,
hogy én részt vettem a fegyverszüneti proklamáció előkészítésében.
b.) Horthy kormányzó megbízó levele
részemre a nyilas rádióban való titkos működésre.
c.) Horthy kormányzó utasítása a
magyar hatóságokhoz, hogy tegyék lehetővé részemre az egész ország területén
való korlátlan utazást.
d.) Hamisított hungarista árpád-sávos
karszalagra írott katonai felmentés Beregfy nyilas hadügyminiszter aláírásával.
Az a.) alatt említett
hamisítványhoz a papírt egy nagyobb méretű könyv (nem tudom, mi volt a címe)
belső félkemény, sárgás színű borítólapjai szolgáltatták. Ezekre gépeltem
otthon egy kis táskagépen a teljesen fantáziaszülte szöveget, majd töltőtoll
tintával emlékezetből alája hamisítottam a „HORTHY” nevet. A homorú réz pecsétnyomót,
a piros viaszt, valamint a vizesnyomású hosszúkás alakú „MAGYAR TELEFONHÍRMONDÓ
ÉS RÁDIÓ RT.” Feliratú pecsétnyomót a Stúdió tájékoztató irodájának fiókjából
loptam el még 1944. december vége felé, amikor minden ilyen szerszám úgyszólván
teljesen gazdátlanul hevert a végső zűrzavarban. Elvettem egy pecsételő párnát
is, amit később a hamisításoknál felhasználtam.
Ugyanez áll a b.) és c.) pont
alatt említett hamisítványokra is. Ezekre „NÁRAY” rádióelnök nevét szintén
emlékezet után hamisítottam rá.
A d.) alatt említett
hamisítványhoz a papírt szintén a tájékoztató iroda asztaláról vettem el, ahol
ez a papír tömegével hevert. A szöveget erre is, akárcsak a többire, otthon
írtam rá az említett táskagépen.
Beregfy aláírását soha nem láttam,
tehát teljesen önkényesen kanyarítottam oda valami ilyesmit, ami hasonlíthatott
véleményem szerint egy ilyesfajta ember aláírásához. A vizsgáló rendőri közegek
nem is annyira az aláírást nézték, hanem az árpád-sávos szalagot és a pecsétet.
Egyébként látszott rajtuk, hogy ők is jobban örülnek annak, ha nem akad komoly
dolguk az ún. „katonaszökevényekkel”.
Hamisításaimba senkit nem avattam
be és nem is készítettem más részére semmi ilyesfajta hamisítványt.
Azonban itt említem meg azt, hogy
egyik ismerősöm, Dr. Molnár Károly kérésére kézírásommal kitöltöttem és
aláírtam egy hamis keresztlevelet, amit a rádió egyik ismert zeneszerzője és
karnagya, Jemnitz Sándor használt fel, amikor sárgacsillagos napokban mentesítő
személyi okmányra volt szüksége.
Budapest, 1951. IX.
12.
[ÁBTL 3.2.1. Bt-1077/1. 54. Gépelt tisztázat Tavaszy
Sándor aláírásával.]
3/b. „Horthy Miklós
testamentuma, 1944. október 15.”
Legyen ez az írás testamentum,
amit egy magyarra, egy kedves fiamra bízok, aki – tágabb kezdeményezési
lehetőségek birtokában – jó szellemem lehetett volna.
A káosz már előreveti árnyékát,
miközben ezeket diktálom neki. Azt akarom, hogy a saját szavaimmal is hallja
azt, ami leírva egész életén át méltó dísze lesz.
Ötödik éve ismerem és becsülöm
Tavaszy Sándort. Gödöllőn hozott össze vele a véletlen, azután
Széchenyi-Venderbilt Alice grófnő és férje, gróf Hadik Béla társaságában láttam
újra, mint legbensőbb barátjukat.
Nem volt ő soha politikus, csak
egy józan ítéletű fiatal magyar, nemzedékének az átlagon messze felülemelkedő
egyede, aki meglátta azt, amit minden felelős magyarnak meg kellett volna
látnia. Rajongó fiatalember, fanatikus hirdetője és harcosa Szabó Dezső
eszméinek, idealista, akit nem fertőztek meg a jelszavak, mert minden
idealizmusa mellett könyörtelen realista, egészséges ember.
Meghallotta annak a vészharangnak
a kongását, amelyet minden magyar meghallhatott volna, amelyet Szabó Dezső
kongatott meg 15 évvel ezelőtt; meghallotta, saját vallomása szerint, mint
fiatal diák és szilárdan arra indult el, amerre ez a harangszó hívta. A
kitagadott zseni süket fülekre talált számtalan halálsikolya volt az
ébresztője, amely rádöbbentette a germán nemzeti szocialista hatalmi álom
rettentő étvágyának orientációjára.
Mikor én megismertem, már
kipróbált harcos volt azok között a kevesek között, akik szembefordultak a
német imperializmussal és itthoni behódolóival egyaránt.
Tanúm, hogy az utolsó öt év alatt
milyen embertelen kínokat állottam ki.
Tanúm, hogy a kéretlenül rám
erőszakolt bécsi döntés után minden bevonulás alatt a fegyverek csöve volt rám
irányítva és a retorziók özöne volt készenlétbe helyezve: nem lehetett nem
csinálnom a szégyenletes komédiát.
Tanúm, hogy akaratom ellenére
követték el megszédített hűtlen politikusaim a legnagyobb dementiát, a háborúba
való aktív belépést a nemzetiszocialista Németország oldalán.
Ismeri Teleki gróf végzetét és
gyilkos pisztolyt tartó kezet is.
Tanúm, hogy von Papen és Göring,
Erdmannsdorf[41]
és Wesemayer[42]
hogy tették lehetetlenné Országomat a külföld előtt, hogy fojtottak el
csírájában minden más irányú kezdeményezést, mit csináltak a zsidókérdéssel és
milyen tálalásban vitték gazságaikat a világ elé.
Tanúm, hogy végtelen kínlódás után
szeptember 2-án, a román kapituláció napjaiban fegyverszünetet akartam kérni a
Szovjetunió kormányától. Ördögi szervezettségük rájött és a legdurvább
fenyegetések kíséretében tépte szét az erről szóló okmányt.
Tanúja annak a másfél hónapos
pokolnak szeptember 2-tól október 15-ig, a nap-nap utáni erőfeszítéseknek, hogy
nyilvánosságra hozhassam az említett dokumentumot.
Míg október 15-én, ma, a közös
munka eredményeképpen végre, élete kockáztatásával elhangzott tolmácsolásában a
felrázó üzenet.
Megszédített tisztikarom a
legszörnyűbb csalódást okozta nekem. Werth Henrik szelleme jó munkát végzett…
Az ő silányságukon múlik, hogy szavam, úgy látszik, gyászba fullad s hogy a
náci őrület elvetéltjei megkezdhetik utolsó simításaikat a rombolás művén…
A jövő kifürkészhetetlen, de bízom
az angolszász nemzetek és a Szovjet jobb belátásában, akik értesüléseik alapján
tudják, hogy összekötözött tehetetlen szemlélője voltam csak az eseményeknek,
nem irányítója. Bízom Eckhardt Tibor külföldi munkájának eredményességében.[43]
Bízom a fiatal nemzedék
tetterejében, ha ugyan ez a nemzedék egyáltalán túléli a katasztrófát…
Végtelen bizalmam, hűségébe vetett
feltétlen hitem küldi most útjára egy áldozatos és nagy önmegtagadást követelő
megbízatással.
Isten óvja Hazámat, óvja őket,
magyar magyarokat, akik talán más horizontot tudnak az elcsigázott, kifosztott,
meghurcolt milliók szeme elé állítani.
Királyi Vár,
Budapesten, 1944. év október hó
15-én.
[ÁBTL 3.2.1. Bt-1077/1.
55/25–26. Gépelt eredeti, az elején és a végén koronát ábrázoló
pecsétnyomattal, a végén „Horthy” névaláírással.]
3/c. „Horthy Miklós utasítása,
1944. október 15.”
[ÁBTL 3.2.1.
Bt-1077/1. 55/27.]
4. Tavaszy Sándor
levele Péter Gáborhoz, 1951. szeptember 22.
Péter Gábor
Az Államvédelmi Hatóság Vezetőjének
Budapest
Én, Tavaszy Sándor, 32 éves
műszaki rajzoló bevallom, hogy kiszolgáltam a reakciós Horthy-rendszert, a
klerikális reakciót és az amerikai imperialistákat.
Múltammal szakítottam és súlyos
bűneimet megbántam. Jóvá akarom tenni vétkeimet és ezért tisztelettel kérem,
engedélyezzen számomra türelmi időt, amely alatt bebizonyíthatom megbánásom
őszinteségét.
Én nagyon széles ismeretségi
körömben bizalmas munkát szeretnék végezni a Magyar Népköztársaság érdekében.
Fel akarom kutatni és le akarom leplezni azokat az ellenséges elemeket, akik
szóval vagy tettel meg akarják károsítani a Magyar Népköztársaságot.
Tisztelettel kérem a próbaidő
engedélyezését.
Budapesten
1951. IX. 22.
Tavaszy Sándor
[ÁBTL 3.2.1. Bt-1077/1.
55/19. Kézzel, tollal írt eredeti, Tavaszy Sándor aláírásával.]
5. Tavaszy Sándor
beszervezési nyilatkozata, 1951. szeptember 22.
Nyilatkozat
Alulírott Tavaszy Sándor, műszaki rajzoló, volt
rádióbemondó (született 1919. augusztus 25-én Sepsiszentgyörgy, anyja neve
néhai Dants Berta) önként felajánlom szolgálataimat az Államvédelmi Hatóságnak.
Ezt azért teszem, mert jóvá akarom
tenni múltbeli bűneimet, azt, hogy egész eddigi életemben mindig a nép
ellenségeinek a szolgálatában állott s magam is tevékenyen részt vettem háborús
és népellenes bűncselekményekben. Mint a horthysta, majd később a nyilas rádió
bemondója tevékenyen részt vettem a háborús uszításban s ezzel magam is
hozzájárultam sok ezer ember halálához és az ország lerombolásához.
Múltbeli bűneim elkendőzésére
különféle iratokat hamisítottam, amelyeket igazolási eljárásom során
felhasználtam s ezzel közokirat-hamisítás bűntettét követtem el.
Mindezek folytatásaképpen az Actio
Catholica szolgálatába szegődtem, a klerikális reakciónak ehhez a harci
szervéhez, mely egyben a nyugati imperialisták kémfedő-szerve is volt. Ezt az
állásomat az imperialisták nyílt szolgálatával váltottam fel, az amerikai
imperialisták budapesti követségének alkalmazottjaként fordítója lettem a
követség által kiadott bulletinoknak. Ezek a bulletinok tele voltak a magyar
népet, a Népköztársaságot, a Szovjetuniót ocsmányul rágalmazó koholmányokkal.
Annak ellenére, hogy fentiekkel tisztában voltam, a fordításokat elvállaltam,
mert egyetértettem azok bomlasztó szándékával. Tudatában vagyok, hogy a magyar
nép ellen milyen súlyosan vétkeztem s ezúton szeretném bűncselekményeimet
jóvátenni. Pótlólag még megemlítem, hogy 1951. szeptember 11-én katonai
behívóparancsomnak eleget nem tettem s ezzel a szökés bűntettét követtem el.
Tudomásul veszem, hogy az ÁVH-val
fennálló kapcsolatom szigorúan titkos. Az ÁVH-n történt kihallgatásomról, sem a
kapott feladatokról soha senkinek említést nem tehetek, még feleségemnek,
barátaimnak, rokonaimnak sem. A titoktartás megszegése az állami titkokról
szóló törvénybe ütközik s tudomásul veszem, hogy a titoktartás megszegése
esetén a[z] ÁVH ezt velem szemben a legszigorúbban alkalmazni fogja.
Kötelezem magam arra, hogy a
tudomásomra jutott mindennemű népi demokrácia-ellenes tevékenységet, kémkedést,
szabotázst, diverziót, vagy ezekre való felkészülést, rémhírterjesztést a Párt,
a Népköztársaság, a Szovjetunió, vagy azok vezetői elleni rágalmazást, stb. a
hatóságnak azonnal írásban jelentem. Magam részéről mindent el fogok követni
arra, hogy ilyen adatok birtokába jussak s e célra fel fogom használni minden
baráti és rokoni kapcsolatomat. Feladataim sikeres ellátása érdekében kötelezem
magam, hogy rendszeres kapcsolatot fogok tartani az ÁVH e célra kijelölt
tisztjével s annak utasításait legjobb tudomásom szerint maradéktalanul s kellő
időben végrehajtom.
Tudomásul veszem, amennyiben fenti
teljesen önként vállalt kötelezettségeimnek nem tennék eleget, megbízatásomat
elárulnám, vagy hamis adatokkal megkísérelném az ÁVH-t félrevezetni, ebben az
esetben az ÁVH azonnal érvényesíti folyamatba tett, de felfüggesztett bűnvádi
eljárást.
Budapesten
1951. IX. 22-én
Tavaszy Sándor
Bp. XI. Zsoltár u. 6. f. 2.
(Dr. Herke-lakás)
[ÁBTL 3.2.1. Bt-1077/1.
20–23. Kézzel, tollal írt eredeti, Tavaszy Sándor aláírásával.]
6. Jelentés Tavaszy
Sándor beszervezéséről, 1951. november 30.
SZIGORÚAN TITKOS „H”!
Szolgálati jelentés
Budapest, 1951. nov. 30.
Tavaszi Sándor beszervezése 1951.
szeptember 21-én történt meg. A beszervezést Gárdos György áv. őrnagy hajtotta
végre. Jelen volt még Kasza Teréz áv. alhdgy.
Tavaszi mint őrizetes a
kihallgatások után lett beszervezve. 1951. szeptember 11-én került
őrizetbevételre, mint a fasiszta Rádió volt bemondója, azzal, hogy a nyilas éra
alatt különleges megbízása volt, Horthy Miklós igazolványával.
Kihallgatása során kiderült, hogy
a különleges megbízatást igazoló okmányok hamisítványok, melyet saját maga
készített, s hitelesített a Rádiótól ellopott bélyegzővel.
Beszervezése azért látszott
célszerűnek, mert mint az Actiókatolika [sic!] és az USA Bp-i követségének
alkalmazottja, továbbá a fasiszta Rádió volt alkalmazottja ismeretségi körében
felhasználható tevékenységet tud kifejteni. Indokolttá tette az is, hogy saját
maga ajánlotta fel szolgálatait azért, hogy fasiszta múltját és felszabadulás
utáni magatartását jóvátehesse.
Tavaszi a beszervezést célzó
kihallgatás ideje alatt alakoskodó, és számító magatartást tanúsított. A
kihallgatás menetének irányítása úgy történt, hogy Tavaszi önként, írásban
ajánlotta fel szolgálatait a Hatóság részére, illetve kérte ajánlkozásának
elfogadását.
Felajánlott szolgálatainak
elfogadása után nyilatkozatot kellett írnia a titoktartásról, hogy esetleges
árulása súlyos következményekkel jár, továbbá vázolta a nyilatkozatban az
elkövetkező kötelességeit.
[ÁBTL 3.2.1. Bt-1077/1.
37. Aláírás nélküli gépelt eredeti.]
[1] Majtényi György: A tudomány lajtorjája. „Társadalmi mobilitás” és „új értelmiség” Magyarországon a II. világháború után. Budapest, Gondolat Kiadó – Magyar Országos Levéltár, 2005. 223.
[2] John Lukacs: Évek… Budapest, Európa Könyvkiadó, 1999. 11.
[3] Karsai Elek 1965-ben megjelent munkájában megjelenik ugyan az illető („A szpíker kétszer olvasta fel a proklamáció szövegét”), ám névtelenül, és ezáltal teljesen személytelenül, a cselekvő igealakot inkább csak retorikai fogásként használja. Karsai Elek: A budai vártól a gyepűig 1941–1945. Budapest, Táncsics Kiadó, 1965. 548.
[4]
Tavaszy Sándor rövid életrajza megjelent: Új
magyar irodalmi lexikon. P–ZS. Második, javított, bővített kiadás. Főszerk.
Péter László. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2000. 2219. A szócikket Balogh
Magdolna jegyzi. Részletesebb biográfiai adatait a beszervezési dossziéjából
vettem.
[5] ÁBTL 2.2.1. Tavaszy Sándor operatív nyilvántartó kartonja.
[6] „Petrovics” eredeti beszervezési anyaga a BM III/I. Csoportfőnökség által kezelt Bt-dossziéba került: ÁBTL 3.2.1. Bt-1077/1.
[7] ÁBTL 3.2.1. Bt-1077/1. 2–4. Tavaszy Sándor környezettanulmánya, 1950. november 25. Az egy évvel később, 1951. szeptember 4-én készített környezettanulmány lényegében megismétli ezeket a megállapításokat. Lásd uo. 5–7.
[8] ÁBTL 3.2.1. Bt-1077/1. 49–51. „Nyárádi” fn. ügynök jelentése, 1951. július 6.
[9] ÁBTL 3.2.1. Bt-1077/1. 55/8.
[10] ÁBTL 3.2.1. Bt-1077/1. 15–18. Feljegyzés Tavaszy Sándor kihallgatásáról, 1951. szeptember 12.
[11] ÁBTL 3.2.1. Bt-1077/1. 38–39. Javaslat figyelésre, 1951. október 22. Az október 23-i figyelésről szóló szolgálati jelentéseket lásd uo. 40–43.
[12] Vö.
Paul Ricoeur: A narratív azonosság. In: Narratívák
5. Narratív pszichológia. Szerk. László János és Thomka Beáta. Budapest,
Kijárat Kiadó, 2001. 15–25.
[13] Dan McAdams: A történet jelentése az irodalomban és az életben. In: Narratívák 5. Narratív pszichológia. Szerk. László János és Thomka Beáta. Budapest, Kijárat Kiadó, 2001. 165.
[14] Kónya Anikó: A személyes emlékek társas természete. In: Kollektív, társas, társadalmi. Szerk. Kónya Anikó, Király Ildikó, Bodor Péter, Pléh Csaba. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1999. 160.
[15]
Craig R. Barclay – Thomas S. Smith: Önéletrajzi emlékezés: a személyes kultúra
megteremtése. www.memolab.c3.hu/emlek/05konyv/ford/barclay.htm
(2007. szeptember 24.) és Hámori Eszter: Az önéletrajzi emlékek egyéni és
kollektív funkciója tárgykapcsolati megközelítésben. In: Kollektív, társas, társadalmi. Szerk. Kónya Anikó, Király Ildikó,
Bodor Péter, Pléh Csaba. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1999. 113–128.
[16]
László János: A történetek tudománya. Bevezetés a narratív pszichológiába.
Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2005. 97.
[17]
Pataki Ferenc: Az identitás helyzeti aktualizálódása. In: Uő: Élettörténet és identitás. Budapest,
Osiris, 2001. 203–224.
[18] Nemes Péter: Egy út története. John Clare és a narratív emlékezet. In: Az elbeszélés módozatai. Narratíva és identitás. Szerk. Józan Ildikó – Kulcsár Szabó Ernő – Szegedy-Maszák Mihály. Budapest, Osiris Kiadó, 2003. 93.
[19] „Petrovics” jelentéseit tartalmazó eredeti munkadosszié 1956 októberében megsemmisült. Az 1957–1962 közötti jelentéseit az M-16382 és az M-16382/1 számú dossziék tartalmazzák.
[20] Az erre az időszakra vonatkozó iratokat lásd: ÁBTL 3.2.1. Bt-1077/2. és 3.2.3. Mt-255.
[21] Schubert Gusztáv: Filmesek a ravatalnál. Halál egyenes adásban. Filmvilág, 1999/3. 12–14.; Tamás Amaryllis: Minden titkok fonákja. Beszélgetés Dettre Gáborral. Filmvilág, 1999/3. 14–16.; Somogyi Lia: „Az érdekel, hogy mi van a történetek mögött” Beszélgetés Dettre Gáborral. Filmkultúra. 1999. május 15. www.filmkultura.hu/1999/articles/profiles/dettre.hu.html (2007. szeptember 24.).
[22] Az államvédelmi iratokban következetesen Tavasziként írják Tavaszy Sándor nevét, ezeket én sem javítottam.
[23] Helyesen: Anód Áramirányító Gyár.
[24] Ma: Fővám tér.
[25] A rádiónál vezetett személyi nyilvántartólapja szerint Tavaszy apai ágon református, anyai ágon római katolikus családból származott, ő maga katolikus vallású volt: ÁBTL 3.2.1. Bt-1077/1. 55/7.
[26] Helyesen: Beregfy.
[27] Üzemi Bizottság.
[28] Az igazoló eljárás iratai megtalálhatóak Tavaszy beszervezési dossziéjában: ÁBTL 3.2.1. Bt-1077/1. 55/12–18.
[29] Henry Rider Haggard (1856–1925) angol regényíró. She című kalandregénye először 1886-ban jelent meg folytatásokban, majd 1887-ben könyv formájában.
[30] Helyesen: Lénárd.
[31] AC: Actio Catholica.
[32] Teljes nevén Ranolder Intézet Klára Nőipari és Háztartási Felső Leányiskola.
[33] Az 1840-től megjelenő angol The Tablet, és az 1908-ban Brooklynban hasonló címen alapított katolikus lapokról van szó.
[34] Pierre Lecomte du Noüy (1883–1947) francia biológus, biofizikus és matematikus. Human Destiny (franciául L’Homme et sa destinée) című munkája 1947-ben jelent meg. Egykori munkatársa szerint Tavaszy levelezett du Noüy özvegyével, akitől több könyvet is kapott: ÁBTL 3.2.1. Bt-1077/1. 49–51. „Nyárádi” fn. ügynök jelentése, 1951. július 6.
[35] Gigler Károly (1897–1965) pápai kamarás, kanonok, az Actio Catholica egyházmegyei igazgatója.
[36] A Harper’s 1850-től, a Readers Digest 1922-től megjelenő amerikai magazin.
[37] A La Croix című francia katolikus lap 1880-tól jelenik meg, 1883-tól napilapként.
[38] Ez a mondat át van húzva.
[39] „Hivatalos” életrajza szerint Tavaszy magyar–francia–filozófia szakos diplomát szerzett a budapesti egyetemen: Új magyar irodalmi lexikon, i. m. 2219.
[40] Magyar-Szovjet Társaság.
[41] Otto von Erdsmanndorf német diplomata.
[42] Helyesen: Weesenmayer.
[43]
Eckhardt Tibor kisgazda politikus 1941-ben távozott az Egyesült Államokba.
Céljairól, tevékenységéről lásd: Kádár Lynn Katalin: Eckhardt Tibor amerikai évei 1941–1972. Budapest, L’Harmattan,
2006. különösen 57–102.