Történeti Fotótár
Napjainkban megszaporodtak a közgyűjtemények,
magángyűjtemények fényképanyagaira támaszkodó nyomtatott kiadványok, folyóirat-publikációk
és internetes közlemények. Az örvendetes tendenciát látva csak azt kívánhatjuk,
hogy ezek között egyre gyakrabban találkozhassunk olyanokkal, amelyek a
fotográfiákat, nem csupán az írott szöveg mellékleteként, egyfajta járulékos illusztrációként,
hanem valóságos történeti forrásként, múltunk vizuális-dokumentumaként kezelik.
Mi is ezt a célt tűztük magunk elé. Publikációink
egyszerre kívánnak szólni a fényképekkel elmesélt történetről, illetve a
fényképek történetéről.
Rovatunkban a Történeti Levéltár fotóiból válogatunk. Ebbe
a gyűjteménybe egyrészt a politikai rendőrség által begyűjtött, reprodukált,
készített fényképek, másrészt a levéltár új szerzeményei tartoznak.
Müller Rolf:
A forradalom emlékalbuma
Múltunk egy adott eseményéről írott források, szóbeli
visszaemlékezések, képzőművészeti alkotások, különféle régészeti leletek informálnak
minket, ugyanakkor majd másfél évszázada számos esetben rendelkezésünkre áll az
egyidejűleg rögzített képkocka. Tudjuk, miként a papírra rögzített szöveg, úgy
a fényképek is manipulálhatók, mégis azt mondhatjuk, hogy egy fotó a múlt egy
darabjának valóságos lenyomata. Az objektivitásba vetett hit a fotográfiák személyes
és történeti értékét egyaránt emelte, emeli.
A fénykép nem egyszerűen forrás,
hanem használati tárgy is, különböző funkciókat rendelnek hozzá, miközben
számos olvasata, jelentésrétege képződik.
A fotók magán „felhasználása”: az
emlékek felelevenítése, azok újbóli gondolati átélése, ezért raktározzuk el
előszeretettel életutunk fontosnak vélt állomásainak, jeleneteinek vizuális
lenyomatait. A személyes élmény ösztönözte képalkotás tárgya minden esetben a
minket körülvevő emberi, természeti, vagy épített környezetet.
A történelem viharai következtében
néha ez a személyes élmény egyben a társadalom, a nemzet közös történetének sorsfordító
eseménye. A felvétel ebben az esetben
már több mint magántörténelmünk képkockája, történeti forrássá válik, egy
szélesebb kör által közösen megélt történet képi dokumentuma.
Elmúlt félszázadunk legnagyobb hatású eseménye az 1956-os
forradalom és szabadságharc volt. Súlyát, jelentőségét az események formálói,
szemlélői egyaránt érezték. Hazai és külföldi fotóriporterek napról napra
rögzítették a forradalom „filmjének” képkockáit, amelyek aztán bejárták a
világot, a külföldi lapok több oldalas képriportotokat közöltek az
októberi-novemberi magyarországi eseményekről. Idehaza ellenben a forradalomi
sajtó technikai, anyagi helyzetéből és a szerkezeti adottságaiból (nyugati
mintájú képeslapok hiánya) következően csak kevés fotó-illusztrációval
találkozhatott az olvasó. Ezt az információhiányos állapotot részben
kompenzálta az utcát fényképezőgéppel járó amatőrfotósok, fényképészmesterek
tevékenysége, illetve az, ahogy felvételeik kézről-kézre terjedtek. Sokan gyűjtötték,
cserélték, majd kollegáiknak, barátaiknak, rokonaiknak mutatták be a forradalom
vizuális történetének egy-egy darabkáját. Ugyanakkor arra is volt példa, hogy
egy műteremmel bíró fotográfus boltja kirakatában helyezte el fényképeit,
megosztva így a szélesebb közönséggel képi információit.[1]
A fényképek hivatása a bukás utáni
években sem szűnt meg. Nyugaton a forradalom emlékének hordozójává váltak,
illetve egyfajta ellensúly-propagandát képeztek azzal a hivatalos ideológiával
szemben, amely itthon az 1956-os eseményeket ellenforradalomként kezelte.[2]
Az ’56-os fotók felhasználásának
újabb fejezetét nyitotta meg a megtorlás időszaka.[3]
1956 végétől a politikai rendőrség (Belügyminisztérium Országos Rendőr-főkapitányság
Politikai Nyomozó Főosztálya) nyomozói megkezdték a forradalom képi
dokumentációjának összegyűjtését, a „bizonyító anyag” összeállítását. A jórészt
a világsajtóban közölt fényképek reprodukálásán túl hajsza indult a hazai
felvételek után. A Magyar Távirati Iroda munkatársai által fotografált képeket
lefoglalták, de felkeresték boltjaikban a fényképészmestereket és minden olyan
személyt, akiről tudomást szereztek, hogy az október-novemberi napokban
fényképezőgépét használta. A begyűjtött/lefoglalt fotók a vizsgálatok, illetve
az azokat követő perek során a politikai rendőrség kezében „az ellenforradalmi
tevékenység” felderítésének, majd bizonyításának egyik hatásos segítőjévé,
egyben a politikai hatalom eszközévé váltak.[4]
Az Európában majd százéves múlttal büszkélkedő bűnügyi személyazonosítás[5]
történetének a magyar forradalmat követő időszak önálló, szomorú
fejezetét képezi.
Az állambiztonsági irattárba
került ’56-os felvételek legnagyobb kompakt gyűjteménye a 156 db fekete-fehér
papírképet tartalmazó fényképalbum.[6]
Ismeretlen „szerkesztője” minden bizonnyal saját felvételeiből szerkesztette
meg albumát, s ezeket egészítette ki mások fényképeivel. Egyrészt erre enged
következtetni a felvételek méretbeli, minőségbeli eltérése: láthatóan házilag
előhívott és kidolgozott képekről van szó, többségük 65x95 mm körüli, fényes
papírra nagyított, illetve féltucatnyi nagyobb méretre vágott vintázs, ezekből egy 89x117 mm-es nagyítás a többitől
eltérő matt papíron, hátulján kézzel írt feljegyzéssel. Másrészt a fotók
megkomponálásában érezhető sajátosságok is több alkotót sejtetnek.
Mindjárt az album belső oldala
gyönyörű példája az emlékező abbéli igényének, hogy az általa megélt
eseményeknek, az 1956-os forradalom és szabadságharcnak, méltó emléket
állítson.
A kézzel festett borítón a
forradalom szimbóluma a Kossuth-címer látható, a babérágakat nemzeti és
gyászszalag fonja egybe. A nagy műgonddal elkészített kezdőlap, s majd, mint az
itt közölt válogatásban is látható, a fotók kronologikus és időnként tematikus
csoportosítása, a képeit átgondoltan rendszerező személyről vallanak. (Az album
alkotója a fekete fotókarton lapokra minden esetben több felvételt ragasztott
fel. Néhol az egész oldalt közöljük, bizonyos esetekben kiemelünk egy-egy
felvételt.)
Az első 9 darab felvétel október
23-án a Károly körút – Bajcsy Zsilinszky irányában haladó egyetemistákat
örökítette meg. Még ha a fotós a tüntetőktől távol helyezkedett is el – célja
az volt, hogy minél jobban érzékeltesse a tömeg nagyságát – jól láthatók a
lengyel-magyar barátságot éltető transzparensek, sőt egy a felvonulókat filmező
forgatócsoport is, mely gépkocsin kíséri a menetet.
A következő „tematikai rész” már
az október 23. utáni napok eseményeit, elsőként a szimbólumrombolásokat
eleveníti fel. Nyomon követhetjük a Sztálin szobor viszontagságait:
szétdarabolásának stációit. A szobor ledöntése után sokan jártak csodájára a Felvonulási
téren árválkodó, nemzetiszínű lobogóval kiegészített csizmáknak, amelyről aztán
fényképek, filmfelvételek készültek. Az itt látható fotó nemcsak az „új
forradalmi műalkotást” mutatja meg, de jól látható a tribün még sértetlen
állapotban lévő dombormű sora is. További felvételek örökítették meg a még
23-án este a Blaha Lujza térre vontatott korpusz
leválasztott fejrészét. A torzó, illetve annak időközbeni díszítése ugyancsak
nagy érdeklődésre tartott számot, nem véletlen, hogy egy adott időben, vagy kis
időeltolódással többen is fényképezték ugyanazt a jelenetet. Híressé vált Rolf Gilhausennek a Stern fotóriporterének képe, amelyen látható, ahogy az
útjelző táblával és egy odavonszolt vörös csillaggal feldíszített Sztálin-fejet
körülvevő tömegből egy férfi kilép és megvetését nemcsak verbálisan mutatva ki,
leköpi a szobor maradványt.[7]
A Történeti Levéltár új szerzeményi anyagában ugyancsak található egy felvétel,
ezen egy acélsisakot viselő tizenéves gyermek áll a szobor fején.[8]
Az albumba került kép (a lapon jobb oldalon lent)
pedig nem sokkal a fiúcska „akciója” előtt/után készülhetett, hiszen a
bámészkodók között még feltűnik ugyanaz a napellenzős sapkát viselő, zakós
férfi. Természetesen a szobor 56-os pályafutásának utolsó állomása, az Akácfa
utca sem maradhatott ki a gyűjteményből. Még november első napjaiban is
hallatszott a kopácsolás a Rákóczi út mellékutcájából, ahol feszítették,
kalapálták a megmaradt részeket.[9]
Mindezt az szemlélődök, egy-egy emlékdarabkára áhítozók csoportjával övezve.
A gyűlölt jelképek elleni
fellépésnek egyik másik jellegzetes formája a könyvégetés volt. Az október végi
napokban a belváros számos pontján lángoltak fel a szocialista/szovjet
irodalom-máglyái. Már 24-én füstölgő irathalmok borították a József körút
elejét, a Szabad Nép székháznál, majd a Lenin körút és a Szófia utca sarkán
kaptak fel a lángok, s ugyanez történt a Váci utcában is. A forradalom első
óráiban elérte a népharag a Horizont könyvesbolt nagykörúti raktárát, majd az Astória környéki harcok lecsendesedésével a Kossuth Lajos
utca és a Semmelweis utca sarkán álló bolt sem menekülhetett. Az október utolsó
napjaiban folyt könyvégetésről 6 db felvétel árulkodik. A papírlapokban bokáig
járó emberek mellett külön figyelmet érdemel egy különleges, beszédes pillanat:
a lángok nyaldosta könyv halomból kitekint a nép nagy
vezére. Portréja már körbeégett, de az utolsó leheletig tartja magát a végzetes
tűzben.
A következő csoportba az október
25-ei Kossuth Lajos téri sortűz után és a Margit-hídnál fotografált képek
tartoznak. A két eseménysort itt a fényképek minősége forrasztja egységbe.
Vélhetően közel egy időben készültek, vagy lettek lenagyítva. A parlamenti
felvételek kifejezetten életlenek, de így is felismerhetők a Rákóczi-szobor és
a metróépítkezés felvonulási épülete mögött fekvő áldozatok. A sortűz utáni
döbbent csend pillanatai ezek, s a homályosság, a sötétség csak tovább fokozza
a szomorú hangulatot. Talán a történteket követő kábulat, vagy félelem
remegtette meg a fotós kezét, aki nem figyelt a beállításra, a képek megkomponálására.
Más volt a helyzet pár utcával messzebb a Margit-híd budai hídfőjénél. A negatív megkarcolódott és a nagyítás ebben
az esetben sem sikerült túl jól, de a Liptay utcai
ház erkélyéről fotózott távlati kép, mint kompozíció tökéletes. A hidat lezáró
T-34-es harckocsikkal szemben meggyőző ellensúlyt képez a Przemyśl-emlékmű.
Már-már úgy érezzük: a bronzoroszlán bármelyik pillanatban megindulhat és
szétkergetheti, vagy egy legyintéssel a Dunába sodorhatja a számbeli fölényben
lévő vasszörnyetegeket.
A fotógyűjtemény nagyobb része
(több mint 100 db felvétel) a pesti belváros jellegzetes forradalmi helyszíneit
mutatja be, így – hasonlóan más 1956-os tematikájú fényképkollekciókhoz,
szerzői felvételekhez – itt is csak kevés külvárosi és budai helyszínnel
találkozhatunk. Éppen ezért 1956 nagy virtuális „képtárának” megbecsült részét
képezik az ilyen ritkán megörökített pillanatok (mint pl. a szovjet T-55-ös
páncélos a város külső övezetében, vagy a gyertyagyújtás a Szent Imre szobornál
a Móricz Zsigmond körtéren október végén).
A forradalom napjaiban a pesti
házak falán, kirakatokban, hirdetőtáblákon, fatörzseken megjelent röplapok,
ragaszok, karikatúrák, festmények nagy tömeget vonzottak és a roncsokra pingált
feliratoknak is szinte állandó közönsége volt. Több ilyen jellegzetes belvárosi
életképet kapott lencsevégre az ismeretlen fényképész: „Ruszki haza! Sürgősen”
olvasható a kilőtt szovjet csapatszállító járművön, „Generálozva”, „MEO I”
krétafelirat látható egy másikon az Akácfa utcában. Más alkalommal az olvasásban megzavart férfi
az exponáláskor a kamera felé fordult. A nem várt fordulat következtében a kép
egy új hangsúlyos elemmel bővült. Eredetileg megválasztott tárgya a háttérben
maradt, felismerhetően (az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem október
22-i nagygyűlésének 14 pontos határozata), az előtérben a véletlen szülte,
„hívatlan” szereplője, ismeretlenül.
A harcok lecsendesedésével a
főváros lakossága ellepte a körutakat, az emberek beszélgettek, információkat
cseréltek egymással, bámulták a sérülést kapott házakat, meggörbült fémhalmazzá
vált harceszközöket, a lángoló járműveket. Újra megindult az élet. A
kényszerpihenőre ítélt Múzeum körúti villamosok mellett tömeg kígyózik és a
Corvin közi felkelők egy csoportja időt szakíthat az
újságolvasásra.
Az emberek szóba elegyedtek a
forradalom mellé állt honvédekkel és gyakran a szovjet kiskatonákkal. A
Kossuth-címerrel, nemzeti zászlóval megjelölt tankok körül kialakuló embertömeg
mindennapos látvány volt. Itt egy magyar honvéd a tank körül csoportosuló
járókelők tömegéből kiemelkedve, mintegy fittyet hányva a körülötte
csoportosulókra, nagy nyugalomban olvassa az Obersovszky
Gyula lapját, az Igazságot.
A „pesti utca” nemcsak a nyugodt,
békés, sokszor megmosolyogtató pillanatok helyszíne volt, hanem tere a
borzalomnak, az emberi és anyagi pusztulásnak. Ennek megfelelően az album is a
város sebeinek: a belövést kapott lakóházaknak, a szétroncsolódott járműveknek,
a kilőtt harceszközöknek és az áldozatoknak: a temetetlen, mésszel leöntött,
összeégett halottaknak a sajnálatosan gazdag képi-dokumentációja.
A megrázó képek sorozatából külön figyelmet érdemel, egy a
harcok fiatal áldozatáról készített fotó-összeállítás, amely mellé kézzel írt
lap került, rajta Szentkúti Ferenc a pesti srácnak emléket állító
hőskölteménye.
A versben megidézett pesti srác
pár oldallal később eleven, kissé megfáradt harcosként tekint ránk. A
gyűjtemény talán legnagyobb hatású fotóján egy középiskolás korú fegyveres áll
a József körúton, balra mögötte a Kilián laktanya leomlott sarka és a
legvéresebb harcok színhelye, a Corvin-köz bejárata látható. A teljes
fegyverzetben lefotografált fiatal elmosódott vonásainak „köszönhetően” az
ismeretlen pesti srácot eleveníti meg, egyfajta vizuális emlékműve a forradalom
és szabadságharc névtelen hőseinek.
A kis- és nagykörút romos
épületeit (az Astóriánál, a Kálvin téren, a Blaha Lujza téren, a Baross utcánál, a Corvin köznél) a
Szabad Magyar Rádió homlokzatát, a leomlott Divatcsarnokot igaz, majd minden
56-os amatőr fotós megörökítette, mégis így csokorba kötve a mérhetetlen
pusztítás, a város szenvedésének mementójaként állnak előttünk.
Az épített környezet romlásának
képsorait meg-megszakítják az utcán fekvő halottakról, illetve az október 30-ai
Köztársaság téri eseményekről készített fényképek (ez utóbbiak 30 feletti
darabszámban). A gyűjtemény utolsó lapjait pedig már teljes egészében az ostromot követő
lincselés áldozatairól és a pártházról készített fotók uralják, kiegészülve a
szovjet katonák összeégett, mésszel leöntött tetemeit bemutató felvételekkel.
Ezek a kollekció sajátos (záró)fejezetét képezik,
valamelyest el is különülnek így a forradalom többi képkockájától.
Végül pedig egy felvétel: a levert
város távlati képe. Nem más, mint a bukás, a forradalom eltiprásának jelképe. A
(valószínűleg) november 4. után Csepelről felszálló füstfelhő a város felett
gyászlepelként terül szét.
Ez a gyűjtemény nem az egyetlen, a
forradalom napjaiban, vagy azt követően összeállított fényképalbum. Hasonló
található a Budapest Fővárosi Levéltár (BFL) őrzésében. A MÁVAG-nál
dolgozó Fettich László a saját maga és munkatársai
által készített felvételeket egy nagyalakú kockás füzetbe ragasztotta, s ezeket
aláírásokkal látta el. Ez egyrészt 148 db, többségében a VIII. kerületi harcok színhelyeit megörökítő felvételt, másrészt egy százas
darabszámú röplap és kiáltvány gyűjteményt tartalmaz. Fettichet
1957. január 23-án tartóztatták le izgatás vádjával, az albumot
pedig bűnjelként használták fel perében. (A Budapesti Fővárosi Bíróság 1957.
június 19-én 1 évi börtönbüntetésre ítélte.) Hasonló sorsa jutott a
műegyetemisták gyűjteménye is. A
forradalom idején mérnökhallgatók egy csoportja gyűjtőakciót végzett, amelynek
során nagy mennyiségű fényképfelvétel került birtokukba. Később Beke Tibor építészmérnök hallgatónál folytatott házkutatás
során 133 darabot ezekből lefoglaltak. A dokumentumgyűjtésben résztvevőket (Bekén kívül többek között Széll
Sándor műegyetemi tanársegédet, illetve Teuchert
Józsefet, a Hunnia Filmstúdió gyártásvezetőjét) példátlan szigorú büntetésben
részesítette a fővárosi bíróság.[10]
Míg a BFL-nél
lévő gyűjtemények „története” ismert, addig az itt fellapozott album eredetéről,
készítőjéről, „felhasználásáról” egyenlőre semmit sem
tudunk. Egyetlen árulkodó nyom maga a jelezet: A-1265, azaz az ún. A-sorozatba,
az állambiztonsági munka háttéranyagai közé sorolták. Azonban ellentétben az
állambiztonság által összeállított képes dokumentumgyűjteményekkel, ez személyazonosításra
alkalmatlan volt, hiszen a kis méretű nagyításokon csak nehezen ismerhetők fel
a jelenlévők (kivétel talán csak a röplapolvasó férfi) és az ideológia harcban
is hatásosabbnak bizonyultak a többnyire nyugati lapokból és filmfelvételekből
reprodukált felvételek, amelyek a szereplőiket jól láthatóan, riportszerűen, az
„ellenforradalmi” cselekményük közben mutatták be. A legvalószínűbb, hogy
terhelő bizonyítékként foglalták le egy nyomozás során, s tulajdonosát –
amennyiben fel tudták deríteni személyét – bizonyosan nehéz helyzetbe sodorta. A
forradalom után félve a következményektől sokan megsemmisítették negatívjaikat,
elégették papírképeiket. A sors furcsa fintora, hogy ez az értékes gyűjtemény
talán éppen a politikai rendőrség dokumentumok utáni hajszájának következtében
maradt fenn, maradt meg épségben.
Az albumot övező sok kérdőjel ellenére
egy bizonyosságunk lehet: készítője elérte célját. Miközben az 1956-os
forradalom és szabadságharc történetét az általa megélt események képkockáival
mesélte el, emléket állított, amely fél évszázad múltán is emlékezésre készteti
mindazokat, akik fényképeit „olvassák”.
[1] Egy vizsgálati dossziéban olvasható, hogy Reich Jenő János budapesti fényképészmester 1956. október 23. és november 4. között üzletének kirakatában több, írott megjegyzéssel (mint pl. „A Köztársaság téri Pártház rémtettei”, „Népítélet a Köztársaság téren”) ellátott fényképet helyezett el. ÁBTL 3.1.9. V-143269/1. 29–30, 87–88.
[2] Gondolhatunk itt olyan
kiadványokra, mint a Hungary’s fight for freedom (New York Post, 1956) és a Remember Hungary 1956 (Alpha Publications, 1975).
[3] Az ’56-os fotók felhasználásának csoportjairól: Sümegi György: A fotóhasználattól a börtönrajzokig. Forradalom képekben – avagy a képek forradalma? Rubicon, 2002. 11–12. sz. 48–53. Uő: Az 1956-os fotók használatáról. Fotóművészet, 2003. 1–2. sz. 137–141.
[4] Lásd bővebben Müller Rolf: A megtorlás fényképei c. előadásának (Politikai helyzet és az állambiztonsági szervek Magyarországon, 1956-ban c. konferencia, ÁBTL 2006. május 2.) írott változata, megjelenés alatt hasonló című konferencia kötetben.
[5] Lásd Hans-Michael
Koetzle: Képek
és történetük 1. 1827–1926. Budapest, Vince Kiadó, 2003. 88–97., Bogdán Melinda: A rabosító fénykép. A rendőrségi fényképezés
kialakulása. Budapesti Negyed, 2005.
47–48. sz. 143–165.
[6] Röviden ismerteti: Sümegi György: A Történeti Levéltár 1956-os fényképei. In: Fényképek 1956. Írta és összeállította Müller Rolf és Sümegi György. Budapest. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2006. XIII–XIV.
[7] Lásd Remember Hungary 1956 i. m. 23.
[8] Fényképek 1956 i. m. 18.
[9] Lásd az Igazság 1956. november 2-i számának 4.
oldalán olvasható rövidhíreit.
[10] Csiffáry
Gabriella: Budapest Főváros Levéltárának „veszélyes” képei. c.
előadása a 2006 március 23–24-én Miskolcon az ’56-os fotók magán- és közgyűjteményekben c. konferencián. Írott
változata hasonló című konferenciakötetben megjelenés alatt. A felvételekből
válogatást közöl: Jobbágyi Gábor: Szigorúan
titkos emlékkönyv 1956. Budapest, Szabad Tér, 1998.,
illetve lásd még Képek a „gyűlölet” felkeltésére. Fettich
László fotógyűjteménye és büntetése. In. Naplók, interjúk ’56-ról. Összeállította
és szerkesztette Sümegi György. Budapest, Enciklopédia, 2006. 161–164.