„A tájkép alig változik. Egyik helyen erősebb a búza, másutt silányabb, de mindenütt búza, kukorica, a lankásokon, a homokos területen szőlő, az országutak mellett nyiszlett eperfák, a csatornák és a folyók mentén szegényes, szomorú akácok. Ez vázlatosan az a környezet, amelyben élünk, amely hatással van ránk...#08221;

Szenteleky Kornél: Ákácok alatt (Részlet)

A Magyar Nemzeti Tanács alapításában működő Vajdasági Magyar Művelődési Intézet műhelyében folyó digitalizálási program első nagy próbálkozása a Kalangya (1932–1944) című délvidéki irodalmi folyóirat teljes elektronikus változatának elkészítése. Ez az oldal e munka első szakaszának és mintaanyagának honlapja.

Köszöntjük az olvasót

Szenteleky Kornél

Köszöntjük az olvasót,

aki némi kíváncsisággal és talán már kevesebb bizalmatlansággal veszi kezébe az első számot, mert hiszen ez az első szám nem is első szám, nem bizonytalan nekivágás járatlan csapáson, hanem folytatása és újrakezdése annak az útnak, amelyen a Vajdasági Írás közel két esztendeig ment fokozódó szellemi erővel és elismeréssel. A Kalangya tulajdonképpen a Vajdasági Írás folytatása, sőt még több szeretne lenni, mint elődje. A Vajdasági Írás kimúlása óta ugyanis irodalmunk értékekkel szaporodott, virágosabb, lombosabb lett az alföldi akác, már nemcsak az idegen vesz észre bennünket, hanem az akácillatra felfigyelnek az ifjú, ígéretes lelkek, meg a bölcsen emlékezők, sőt az is lehet, hogy a százláncos gazda, a nyájas mosolyú városi ügyvéd is meg fogja állapítani a növekedést és a lombosodást. Talán a kiváló magyar mecénás és kultúrbarát – aki életében egy vajdasági könyvet vagy egy kurta versikét sem olvasott –, talán még ő is kezébe fogja venni a Kalangyát, megcsóválja a fejét, és ezt fogja mondani:

– Úgy látszik, ezek megint akarnak valamit!

Bizony, kedves kétkedő és kicsinyességekkel mecénáskodó uram, mi akarunk valamit. Élni akarunk. Fejlődni akarunk. Lombosodni akarunk. Kultúrát akarunk teremteni, és fogunk is teremteni. És amint látja, az Ön poros, kicsinyes kultúrtervei nélkül, az Ön sokat hangoztatott anyagi támogatása nélkül. Hogy hogyan, az majdnem önmagunk előtt is rejtély. A hitnek, az akarásnak olyan csodálatos ereje és lendülete van, amelyet nem lehet számokban kifejteni, nem lehet óvatos mérlegekben lemércsikélni. Mi hites és elhivatott munkásai vagyunk kisebbségi kultúránknak. Talán nem szerénytelenség ezt megállapítani tíz esztendő után, amikor megértés, hála, elismerés és felébredt öntudat van mögöttünk, előttünk pedig új célok, új tervek, új akarások. Mi akarunk és teremtünk. Nem várunk óvatos, kétkedő és szívtelen mecénásokra és gyáva, kicsinyeskedő kultúremberekre. Mi elsősorban közönségünkre számítunk, egyre öntudatosabb, irodalmunkat egyre jobban megbecsülő és egyre lelkesebb közönségünkre. Ez a lelkes megértés ad munkánk számára hitet, erőt és értelmet.

Mi minden értéket össze akarunk gyűjteni, mint ahogy a gazda minden életet, minden kalászt kalangyába gyűjt. A jugoszláviai magyar irodalom minden olyan alkotását, amely egy irodalmi szemlébe illik és kívánkozik, a Kalangya szeretettel összegyűjti és bemutatja. Ezért a Kalangya úgy itt az országban, mint a külföldön hűen, őszintén és büszkén fogja reprezentálni irodalmunkat.

A Kalangya kötelességének tartja továbbá, hogy művészi átültetésekben bemutassa a jugoszláv irodalom kiváló értékeit, mint ahogy a Vajdasági Írás is tette. Mi tudjuk legjobban, hogy milyen fontos egymás megismerése, hiszen minden félreértés és ellentét okozója egymás nem ismerése vagy félreismerése. A két kultúra közötti hídverés életünk egyik legnemesebb feladata.

Köszöntjük az olvasót, aki szeretettel veszi kezébe az első számot, de köszöntjük azt is, aki kétkedéssel nyúl az első Kalangya után, aki még mindig kételkedik elhivatottságunkban és a vajdasági magyar irodalomban. Mi erősen hisszük, hogy a Kalangya lassan megingatja a kétkedést meg a hitetlenséget, mint ahogy a húsvéti harangszó Faust élettagadását. „Die Träne quillt, die Erde hat mich wieder!” – kiáltja a megtért és megtisztult Faust. Mi sem kérünk mást az olvasótól vagy jövendő olvasóinktól. Kétkedése után térne vissza ismét erre a földre, a valóságra, a bácskai és bánáti földek végtelen síkjára, amelyen most már zsendül a búza, zöldül a rét, s rajta világítanak a gólyahírek, a boglárkák, a sárgaszemű aranyvirágok lámpásai. Élet, munka indul meg a földeken, hogy érjen a kalász, a fénylő, gyönyörű törökbúza és a tarka veteményes.

Mi is dolgozunk, és Kalangyába rakjuk termésünket. Kultúránkért, és ezért Teérted is dolgozunk, kedves olvasó, akit az újra kezdett munka alkalmával szeretettel köszöntünk.