←Vissza

hírek


Adamikné Jászó Anna



Kiállítás megnyitó*



A kisgyerekek szeretik a ceruzát, a tollat, a színes krétát, a szép, fehér papírt. A felnőttek világát jelentik a számukra, hiszen ilyesmit édesapjuk vagy édesanyjuk asztalán látnak. Egészen kicsiny korukban építőkockával, babával, kisautóval foglalatoskodtak. Az írószerek és rajzeszközök a felnőttek rejtélyes világához közelítik őket. Tudják-e mindezt, vagy csak sejtik, ez is rejtély.

Sütő András így emlékezik vissza első, az íróeszközökhöz kapcsolódó élményeire: „Az elemi iskolában osztálytársaimnál hamarabb tanultam meg a betűvetést. A sikongó palatábla fölé hajolva, ebéd közben is mámorosan róttam a szavakat. Úgy éreztem: mindahánnyal egy-egy titkot csípek fülön. Még nem tudtam, mit kezdek majd velük, merre s mi végett indítok rohamot. De hogy leírtam a félelmetes szót: báró, máris többnek éreztem magam a betűk rácsai mögé vetett fogalommal. A világ birtokbavételének illúzióját éltem át: szavaim egyes csapatának eszméltető titkos erejét.”

A betűk rácsai a börtön képzetét idézik fel, a bezártságot, az elrejtettséget; a titkot is, a jelentést, mely megfejtésre vár. Ami el van rejtve, azt fel lehet fedezni. Amit felfedezünk, azt meg kell nevezni. S ha megneveztük, a miénk, birtokba vettük. Így lesz a miénk az egész világ, ha írunk és olvasunk, ahogyan hetvenegynéhány évvel ezelőtt egy kisfiú megérezte. S bizonyára megérezte minden írni és olvasni tanuló kisfiú és kislány, csak nem tudta érzéseit ilyen sokatmondóan és tömören kifejezni.

A hatalmat is megérezte a kisfiú, hiszen képzeletben a félelmetes bárót győzte le. Az írástudók hatalmát érezhették a hajdan volt írnokok, akkor, amikor csak keveseké volt az írás. Féltették is sokáig. Addig, amíg egy demokratikus érzelmű báró törvénybe nem iktatta a kötelező népoktatást avégett, hogy írástudó emberek felelősen dönthessenek a jövőjükről, ha éppen a döntés a feladatuk.

Az íróeszköz a világ birtokbavételének eszköze, legyen az palavessző, mely sikong a palatáblán; vágott toll, mellyel gyönyörűen lehet árnyékvonalakat és hajszálvonalakat húzni, magyar találmányú golyóstoll, mely száguld a papíron; színes rosttoll, mellyel szembeszökően ki lehet emelni a mondanivalót; ezer színben pompázó crayon, mellyel olyan szép tájképet és virágcsokrot lehet rajzolni.

Az én időmben már nem volt szokásban a palatábla. Ceruzát kaptunk először, egyszerű grafitceruzát. Azzal kellett kockás füzetben szép függőleges vonalakat húzni, de úgy, hogy minden második kockát ki kellett hagyni. Mondanom se kell, hogy villámgyorsan huzigáltam a vonalakat, persze mindegyik kockába raktam egyet. Ma négyzetrácsos füzet a neve a hajdani kockás füzetnek, s a vonalé álló egyenes – ki tudja, miért, talán így tudományosabb.

Amikor már tudtunk ceruzával írni, megengedte a tanító néni a toll használatát. Az enyhén lejtő iskolapad közepén volt egy kerek lyuk, abban volt egy üvegtégely. Ebbe öntött bele a tanító néni mindig egy kis tintát. Mártogattunk. Az üvegcse szélén lehúztuk a felesleget. Olykor a füzetlapra cseppentettük, ez volt a paca, a malac vagy a disznó, nagyságától függően. A tinta időnként kötelezően kidőlt és végigfolyt – jó, ha csak a padon. Volt tolltörlőnk is, édesanyánk készítette kis flaneldarabkákból, a közepén összefogta őket valamivel, talán összevarrta. Olykor saját tintás üvegünket vittük az iskolába. Ez nagy kaland volt: a tintásüveg hol a táskában borult ki, hol a padon csúszott végig, az ölünkbe, a padlóra.

Egyetlen füzetünk volt, abba írtunk bele mindent, a virágok nevét és a kisdobosok hat pontját. Megtanultunk írni, helyesen írni, pedig nem volt sem postairónunk, sem vázolófüzetünk, sem munkafüzetünk, külön a kisbetűkre, külön a nagybetűkre. Azt mondják, meg lehet tanulni a betűket a hamuba vagy a porba húzva, sőt a jégvirágos ablakra karcolva – csak ne legyen fordítva a s betű.

Emlékek tolultak fel bennem, amikor végignéztem ezt a sok kiállított csodaszert. Jólesett lelkemnek a felidézett gyermekkor, az első iskolai napok. Kívánom, hogy Önök is váljanak egy kis időre gyermekké, amikor végighaladnak a régi idők ceruzái és tollai előtt. S talán a világ birtokbavételének illúzióját is megérzik, mint ahogyan hajdanán a pusztakamarási kisfiúval megesett. Jó szemlélődést kívánok mindannyiuknak.




* „…színes tintákról álmodom”. Írószerek és rajzeszközök. Időszaki kiállítás az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeumban. 2003. november 10.