←Vissza

Könyvtárostanárok vallomásai



A kötet zárótanulmánya már korábban megjelent a szaksajtóban (legutóbb: Sáráné Lukátsy Sarolta: Kultúra alulnézetben, Könyvtárostanárok vallomásai = Módszertani Lapok, Könyvtárhasználattan, 2000/01. 1. sz. 31–39. p.), így az interjúk létéről már értesülhettünk, olvashattunk. Ez az összefoglaló bármennyire is próbálja visszaadni a beszélgetések hangulatát és nem a száraz adatokra korlátozódik, nem tudja és nem is tudhatja érzékeltetni a szakma sokszínűségét és a problémák, életutak sokféleségét. Ezért hasznos, hogy a most megjelent kötetben mindezt a kettőt – a beszélgetéseket és a záró gondolatokat – együtt kapjuk kézhez. Az egyes interjúk mind-mind más hangulatot, életérzést, szakmai öntudatot idéznek. Megmutatnak valamit az emberből is, aki a számok és a problémák mögött áll. A szerző ezeket próbálta megragadni a beszélgetéseknek adott címekben is. Azok egytől egyig a könyvtárostanároktól származó idézetek, melyekre a szövegben is rábukkanhatunk. Így a tartalomjegyzék olvasása során is kialakul az olvasóban egy kép, ami jól jellemzi az egész kötet hangulatát és valószínűleg a megyében dolgozó könyvtárostanárok gondjait, elkötelezettségét is, mely megkockáztatható, hogy az ország más területeitől összességében nem különbözik jelentősen. Az interjúk címei tematikus csoportosításban:

Iskolai helyzet: Igazából nincs gazdája az iskolai könyvtárnak; Több mint húsz évem ráment a bizonyításra; Tantestületi értekezletre soha nem hívnak meg; A könyvtáros nincs rajta a ballagási meghívón, tablón; Mint egy cseléd, úgy érzem magam néha; Behúzódom a csigaházba; Nem bántanak, nem dicsérnek, békén nagynak; Ha az iskolavezetés nem díszpintynek tartja a könyvtárost… [sok mindent el lehet érni]; Elcsodálkoznak, ha egy értékes könyvre kiadok nyolcezer forintot; Az önkormányzat egyoldalú döntése alapján indult a fűnyíró; Itt még van becsületük a tanároknak; Érzem, hogy igazi közösségnek lettem a tagja;

Talán az iskolai könyvtár és a könyvtárostanár helyzetére vonatkozó kiemelt idézetek mutatják a legnyugtalanítóbb és legpesszimistább képet. Ezek az interjúk természetesen nem feltétlenül pesszimista könyvtárosokat mutatnak be, inkább a munkakörülményeiket jellemzik és sejtetik, hogy a könyvtárosok munkája mekkora elkötelezettséget és tenni, nevelni akarást igényel. Ebből a 12 kiemelt idézetből csak kettő az, aminek pozitív kicsengése van, hiszen nem törvényszerű, hogy az iskolai könyvtáros kirekesztettnek érzi magát, bár a kötetben megjelent beszélgetések többségében ezt találhatjuk. Vannak viszont olyan esetek is, amikor a könyvtárostanár hosszú munka során maga érte el a könyvtár megfelelő megbecsültségét az iskolában.

Tanulók: Sok gyerek azért jön be, hogy meghallgassam; Ez az a hely, ahol meghallgatják a másikat; Én vagyok a pótanyukájuk; Mániám a gyerekek lelkének építése; Unszimpatikus gyerök nincsen; Nagyon szeretem az egyszerű falusi gyerekeket; Van egy törzsközönség, akik itt jól érzik magukat; Mindenki rám köszön az utcán;

Ezek a címek (8 db) már sokkal pozitívabb képet festenek az iskolai könyvtárról, legalábbis könyvtári szempontból, hiszen azt sugallják, hogy a könyvtár egy jó hely, ahova szívesen járnak a tanulók. Az iskola szempontjából viszont nem értékelhetjük pozitívan, különösen az első címben jelzett jelenséget, hiszen az oktatás egy nagy hiányosságára utal. Ezt a jelenséget, miszerint a könyvtár az iskola legdemokratikusabb helye, hogy a könyvtárban nem elsősorban tanulók vannak, hanem gyerekek, akik igénylik (és a jelek szerint sok helyen meg is kapják) a törődést, a személyes hangot, már sokan, sok helyen megírták.

Életút: Néptanító és kántor lettem; Óriási vargabetűvel kerültem a könyvtárba; Gyakorlatilag szakmát cseréltünk; Ez az életművem, semmivel sem cserélném fel; Engem a jóisten is boldogságra teremtett; Hobbim az újságcsinálás; A férjem hagyatékát gondozom, kiadókkal tárgyalok; Még mindig fáj a szívem a Somogyi könyvtárért; Jó volna, ha a bruttó fizetésem lenne a nettó;

Ahogy Sáráné Lukátsy Sarolta is kiemeli záró gondolataiban a megkérdezett 37 iskolai könyvtáros közül 22-en alapvetően nem könyvtárosnak készültek eredeti pályaválasztásuk alapján. Ebből viszont csak négy kollégájánál érezte a kérdező, hogy ez az a momentum, ami a beszélgetésből kiemelésre érdemes, és ezek közül is csak egynek van negatív kicsengése. A többség a pályamódosítás után (mégha az nem is önszántából történt) megszerette és lelkesen végzi munkáját a válaszok tanúsága szerint.

Kultúra: Mélyponton van a műveletség; Könyv azért lesz még, de csak a megszállottak fogják forgatni; Apró lépésekkel lehet csak visszavezetni a gyerekeket az olvasás élvezetéhez; Az interneten is nagyrészt betűket kell olvasni; A gyerekeink új vizuális világban nőnek fel; Ez egy kulturális misszió; Itt nagyon fontos a szemléltetés; Aki idejár, más ember lesz;

Érdekes kérdéscsoportot alkot a beszélgetések során a könyvtárosok kulturális közérzetére, az olvasás jövőjére vonatkozó kérdések. Ezek alapján alapvetően két csoportot alakíthatunk ki. A jövőbe optimistán nézőkét és a Gutenberg-galaxis végét jósolókét. E két csoport viszont nem határozza meg a munkájukat lelkesen végzők és az elkeseredettek körét.

A beszélgetéseket inkább az adott helyzet, az aktuális problémák helyi sajátosságok irányították, mint a kötött kérdések, hiszen a kérdezőt nem elsősorban az összehasonlíthatóság, a számszerűség vezérelte. Ez ma még az iskolai könyvtárak esetén sokszor lehetetlen is, ha a lényeget akarjuk vizsgálni. Ezen könyvtártípusunkat képviselő intézményrészek annyira különböző helyzetből és feltételekkel indultak és léteznek ma is, hogy egységes szempontok szerinti vizsgálatuk során komoly nehézségekbe ütközünk. Így sokszor hasznosabb a különbségeket, a helyi értékeket keresni, akkor is, ha képet akarunk alkotni róluk, és akkor is, ha fejlődésüket akarjuk segíteni. Ez jellemzi ezt az interjúkötetet is. Így vall erről a könyvtárostanár, akinek interjúja hiányzik a kötetből, hiszen Ő annak összeállítója: „Számomra mindig izgalmas kérdés volt, hogyan, milyen kerülőkkel jutott egy-egy kolléga a pályára, mennyire tartja szívügyének a kultúraközvetítői magatartást, mit tart fontosabbnak: az adminisztratív teendőket vagy a kapcsolatépítést. Az is érdekes, hogyan bírja a »gyűrődést«, milyen a közérzete általában és speciálisan, mennyire tud feltöltődni és hol, otthon vagy szakmai közösségben, milyennek látja a kultúra, a kulturálódás helyzetét, jövőjét.” (117. p.) Természetesen vannak következetesen visszatérő témák, kérdések is, melyek mentén támpontokat találhatunk az összegző megállapításokhoz is. Ilyenek: életút, pályakezdés, szabadidő, munkaidő, a legeredményesebb korszak, közérzet, a tantestülethez való viszony, gyerekek a könyvtárban, könyvtári órák, a Nemzeti alaptanterv és az olvasás jövője. De gyakran találkozhatunk az állomány, a könyvtári rend, a könyvtári munka egyes jellemzőire, momentumaira vonatkozó kérdésekkel is.

27 könyvtárostanárral folytatott beszélgetés során merült fel a „Melyik korszakodra emlékszel vissza legszívesebben?” vagy a „Melyik korszakot tartod a legeredményesebbnek?” kérdés. Közülük öten nem tudtak konkrét időszakkal, eseménnyel válaszolni, mert úgy érezték, hogy életük minden szakaszában voltak kihívások és sikerélmények és ketten két időszakot is megjelöltek. Meghatározó szerepe van a sikerélmények közt (Csongrád megyei felmérés lévén) a Somogyi Könyvtárnak. Három fő az ott eltöltött éveit emelte ki, de az egyéb kérdésekre adott válaszok közt is sokszor találkozhatunk a megyei könyvtár szerepének hangsúlyozásával. A megkérdezettek majdnem egy ötöde (5 fő) említi a tanulást, a felsőoktatási, tanfolyami éveket, amikor a könyvtár szakmával ismerkedtek és azonosultak. Sokaknak (6 fő) kötődnek a legszebb, legsikeresebb évei a (tágan értelmezett) tanításhoz. Kifejezetten az iskolai könyvtári tevékenységhez 10 főnek kapcsolódnak a sikerekről szóló élményei. Ebből három fő egy különösen nagy kihívásnak számító feladatra, egy könyvtár megalapozására, rendbetételére büszke, de a megkérdezettek közt találhatunk olyat is, aki fáradságos munkával el tudta fogadtatni a tanári karral az iskolai könyvtár szerepének fontosságát, vagy olyan akinek a Zsolnai-módszer alkalmazása (amely épít a könyvtárra) adta munkásságának sikerekben gazdag éveit. Többen említették az 1980-as éveket, amikor valamivel több pénz jutott a könyvtárakra és a gyerekek is aktívabbak voltak.

Az interjúk közül 22-ben került szóba a munkaidő és a túlórák problémája. Mindössze egy könyvtárostanár állította határozottan, hogy nem dolgozik többet hivatalos munkaidejénél. Heten vannak, akik ritkán vagy néha, ha a határidős vagy aktuális munka úgy kívánja, tovább is bennmaradnak a könyvtárban vagy munkát visznek haza. Saját bevallásuk szerint 11-en dolgoznak többet munkaidejüknél a könyvtárban és visznek haza munkát rendszeresen. Ki úgy fogalmaz, hogy számolatlanul dolgozik, ki pontosan megadja, hogy heti 50 órát tölt a munkájával, ki azt adja meg, hogy 7-18 óráig van az iskolai könyvtárban, ki hazaérkezésének időpontjával érzékelteti túlóráit, ki hétvégéinek egy részét is a könyvtárban tölti és van, aki a munkaidején felül tanít.

A munkaidő természetszerűleg elhúzódik, hiszen a megkérdezett könyvtárostanárok háttérmunkájuk idejére nem zárkóznak be a könyvtárba és a tanulókat és kollégáikat bármikor kiszolgálják, ha az iskolában tartózkodnak. Ez iskolai könyvtáraink komoly dilemmája. Mi az előrébbvaló? A pontos leltárkönyvek, a naprakész katalógusok (hagyományos és gépi), a használók igényei, a könyvtár-pedagógiai munka, a pedagógusok minden igényének kiszolgálása, a minél hosszabb nyitva tartás, az állománygyarapítás, az egyértelmű raktári rend vagy esetleg a gyermek, aki segítségre, meghallgatásra szorul? Meddig kell még ezek között az alapvető feladatok közt választaniuk és rangsort felállítaniuk az iskolai könyvtárosoknak? – merülhet fel az olvasóban a kérdés, aki érzi a megfeszített munkát és lelkesedést a közölt beszélgetésekben és észreveszi a még feltétlenül hátralévő munkákat.

„A megkérdezettek válaszai – hogy folytassuk a fent megkezdett idézetet – igen különbözőek, de sok tekintetben hasonlítnak egymásra: valamennyien elszigetelve a kultúra »utolsó mohikánjainak« érzik magukat. Véleményük látlelet és egyben segélykiáltás, nehezen tudnak megbirkózni ezzel a sok negatív jelenséggel, amelyek a kulturálódás ellenében hatnak.” (117. p.)

„Úgy hiszem, hogy sikerült felvillantanom valamit egy elkötelezett (megszállott?) kultúraközvetítő réteg életérzéséből, gondjaiból. Talán akadnak majd olyanok, akik segítenek optimistábbá hangolni ezt a – majdnem szociológiai – »látleletet«.” (4. P.) – olvashatjuk a bevezetőben. És valóban ez a mű sokat visszaad a könyvtárostanárokból, mint emberekből, érzéseikből, sokszínű helyzetükből, problémáikból. Más a hangulata attól, hogy a beszélgetés tegeződő vagy magázódó formát használ, más attól, hogy a könyvtárostanár mit gondol saját tevékenységéről, életútjáról és a kultúráról, olvasásról általában. A beszélgetés során azok a témák hangsúlyosabbak, amelyek az adott iskolai könyvtárost jobban foglalkoztatják. Remélhetőleg az oktatásügy és a könyvtárügy újabb változásai valóban optimistábbá tudják hangolni ezt az országosan is jellemző, feltételeit tekintve nem túl rózsás helyzetképet.


Dömsödy Andrea



Sáráné Lukátsy Sarolta: Kultúra alulnézetben. Könyvtárostanárok vallomásai. Székesfehérvár, FMPSzI, KTE, 2001. 124 p.