HOLMI
A Holmi internetes változata | 2005. május
Nyitólap Állomány Tartalomjegyzék

Mihent az Írók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés...

MENEDÉKHÁZ


Sárközi Márta-emlékkönyv
Szerkesztette Széchenyi Ágnes
Magvető, 2004. 426 oldal, 2690 Ft

A Magyar Televízió jó néhány évvel ezelőtt portréfilmet készített Sárközi Mártáról, akit én ebben az írásban csak Mártaként fogok említeni, nem holmi nyegle bennfenteskedésből, hanem mert őt általában így szólították és emlegették azok, akik ismerték és szerették, ennek az emlékkönyvnek a tanúsága szerint is. A film, sajnos, már csak róla készült, nem vele, mert ő 1966 augusztusában meghalt; a következő év tavaszán töltötte volna be hatvanadik életévét. A Televízió filmeseinek tehát nem volt módjuk arra, hogy személyiségét az annyira-amennyire életszerű mozgó-hangzó képekkel próbálják megragadni. Nekik és az emlékkönyvet szerkesztő, nagyon jó munkát végző Széchenyi Ágnesnek is csak a néma, merev fényképek maradtak, meg a rá emlékezők szövegeiből kikerekedő legenda, a legendák sajátos hitelességével, esetlegességével, kisebb-nagyobb pontatlanságaival, amiket indokolhat a visszaemlékezők memóriájának óhatatlan torzítása vagy a maguk ugyancsak óhatatlan szubjektivitása.
Egy öreg barátom, aki Mártát nem ismerte, de sokat hallott róla, tőlem is, a portréfilm vetítése után szememre hányta: „Sose mondtad, hogy ilyen szép volt.” Valóban nem mondtam, de nem mintha én nem vettem volna észre, vagy nem méltányoltam volna a szépségét. Egyszerűen természetesnek találtam, hogy ez a nagyon sok és sokféle pozitív jelzővel minősíthető, rendkívüli jelenség szép is volt, olyannyira, hogy ezt felesleges lett volna külön is megemlíteni. Ha mégis szavakba akarnám vagy kellene foglalnom, hogy milyen szép volt, ugyanolyan bajban volnék, mint azok a nagyon kevesek a kötet szerzői közül, akik felvetették ma- guknak ezt a kérdést. Például Szabó Zoltán, aki Mártát „az első helyek egyikén” tartotta számon szerettei közt, de „a szeretet lehetséges változatainak nyilvántartott válfajaiba” nem tudta besorolni, szépségének leírásával sem boldogult. „Alacsony asszonyt látok, aki nem látszik kicsinynek. A termet súlyos, de könnyű mozgású. A felmerülő jelzők közül a »kövér«-et lesöpröm, a »testes«-et megkérdőjelezem, a »jó húsban lévő«-t megtartom, s megállapítom, hogy nem tudtam magam kifejezni. Az idomok kerekdedek. Se éles szög, se egyenes vonal. A renaissance súlyos gravitációja a barokk lendületesre kész előjeleivel. Mindez megsemmisül. Az alakot az arc semmisíti meg: puszta megjelenésével mellékessé teszi. Mivel az arc annyira szép. Illetve: úgy szép. Olyan magától értetődően. S olyan különlegesen.” (86.)
Ha a lehetetlenre vállalkozva megpróbálom egyetlen jelzőbe sűríteni szépsége lényegét, a „szabálytalan”-t választom, s azzal igyekszem ennek az önmagában nem sokat mondó jelzőnek több súlyt, tartalmat adni, hogy Mártában és körülötte minden szabálytalan volt. Már maga a család is, amelybe beleszületett. Persze nem a Molnár család, ami tulajdonképpen nem is volt, hanem az a népes, elképesztően színes, sistergő Vészi család, amelyben „nem lehetett eligazodni” – írja a Vészi unoka Márta üdítően tiszteletlen visszaemlékezésében, amelyből szerencsére bőven idéz Műstoppoló és mecénás című írásában a szerkesztő, Széchenyi Ágnes. – „Ott volt a szélső jobboldaltól szélső baloldalig mindenféle világnézet, időnként ugyanabban az emberben megtestesülve. A nagypapa például sajtófőnök volt a darabont-kormány idején, azután Bethlen alatt a kormány félhivatalos lapjának, a Lloydnak volt a főszerkesztője. A nők mindenért lelkesedtek, amiért lelkesedni lehetett, hol erre, hol arra. A nagymama hol azért süttette bodrosra a haját a Martinné nevű fodrásznővel, mert jótékony célú ebédre ment a legyilkolt zsidó mártírok árváinak javára, hol meg azért öltött fenékig kivágott estélyiruhát, mert garden partyra ment Horthy kormányzó úr őfőméltóságához. A család férfi tagjai hol emigráltak, hol immigráltak, hol az volt a baj, hogy zsidók, hol az, hogy keresztények, hol az, hogy kitértek, hol az, hogy visszatértek. A nagypapa mindenünnen kapott kitüntetést, plecsnit, emlékérmet, oklevelet és babérkoszorút. A nagybácsik hol börtönt, hol amnesztiát kaptak. 1943-ra már teljesen megzavarodtam magam is, bújtattam kommunistát a hátsószobában, harmadikutast a cselédszobában, nyilast a vécében, zsidót a padláson, keresztényt a pincében. Ennek megfelelően boldogult férjemről is hol emlékbélyeget nyomtattak, mint baloldali mártírról, hol emlékcikket, mint jobboldali elhajlóról. Minden pár évben fel kellett kapni a hálóinget, papucsot és slafrokot, és a hátsó kapun kimenekülni, hol a kommunisták, hol a nyilasok elől. Nekem speciel 1944 tetszett a legjobban ebből a szempontból, mert a társaságnak minden tagja bujkált, ki ezért, ki azért, a németek elől, az oroszok elől, egymás elől, és főképpen azért, mert bujkálni érdekes és romantikus dolog volt. Különben is lehet mondani ránk akármit, de bujkálni mi tudunk a legjobban Európában.” (24.)
„A családi életrajzot az emlékezés és nem a szigorú időrend szervezi” – figyelmeztet Széchenyi Ágnes (26.), amit a fenti idézet is ékesen tanúsít. De valami mást, lényegesebbet is: azt, hogy Márta a megnyilvánulásaiban „pittoreszk” volt. Ez a jelző többször is felbukkan az emlékkönyvben; használja Széchenyi Ágnes, néhány visszaemlékező, köztük fia, Sárközi Mátyás („Matyi”), sőt maga Márta is. Hogy ki ragasztotta rá ezt a jelzőt, nem tudom. Talán ő maga? Én azt hiszem, Bibó megfogalmazásában lett közkeletű, hogy „Márta nem hazudik, csak pittoreszk”. Amikor 1947 novemberében a háború utáni Választ egyre inkább csak névleg szerkesztő, pontosabban: nevével fémjelező, éppen Párizsban tartózkodó Illyés Gyulának vitriolos „kis keresztmetszet”-ben mutatja be, hogy „mit is produkált a honi irodalom, mióta utoljára találkoztak”, a Fórum egy tanulmányának ismertetéséhez hozzáfűzi: „Ez persze az én közismerten pittoreszk modoromban készült kivonat, de azért lényegében precíz.” (256.) Mintha József Attila közismert verssora lebegett volna mindig a szeme előtt: „Az igazat mondd, ne csak a valódit.” Vagy ahogy Halda Aliz mondja a vele készült interjúban Széchenyi Ágnesnak: „Márta történetei novellisztikusak voltak, soha nem voltam biztos benne, hogy amit mesélt, az úgy volt-e, vagy ő alakította át a történetet, de a lényeget illetően pontos volt.” (366.) Vagyis, amit Márta novellisztikusan, anekdotikusan „mesélt”, annak min-dig volt valóságalapja, s a történet végül is „a lényeget illetően” igaz, hiteles is volt, aszerint változó mértékben, hogy többé vagy kevésbé érvényesült benne a „pittoreszk” jelleg. Ettől függetlenül, Márta is, mint a legtöbb nagy történetmesélő, mindig csiszolta a történeteit; más-más alkalommal, esetleg más-más hallgatónak szövegszerűen másképp mondta el őket, de a lényegen nem változtatva. Ez is oka lehet, hogy néhány Márta-történet, csak kis eltérésekkel ugyan, de különböző változatokban bukkan fel ebben a kötetben is, amibe belejátszhat még a visszaemlékezők memóriájának egymástól eltérő működése, olykor zavara is. (Jó példa Márta Babitscsal vagy Király Bélával való megismerkedésének története.)
Ám hiba volna, ha a „pittoreszk” elemek bármilyen erős érvényesülése miatt megfeledkeznénk a Bibó-féle „tétel” első feléről, arról, hogy Márta nem hazudott. Ami nem azt jelenti, hogy tévedhetetlen is volt, vagy hogy ne tudott volna olykor látványosan igazságtalan lenni. „Akiket Márta szeretett, azokkal különösen szigorú tudott lenni” – mondja a már idézett Halda Aliz (360.), aki ezt a saját bőrén is jócskán tapasztalhatta. „Egyszer elmeséltette velem, hogyan léptem be a kommunista pártba. Tizenhét éves voltam, népi kollégista, világmegváltási szándékokkal eltelve, ahogyan annyi mások. Nem volt nehéz hinni benne, hogy a világ megváltásra szorul – védekeztem. – Erre ingerülten azt mondta nekem, hogy aki ebben hinni tudott, az vagy ostoba, vagy gazember, márpedig ő engem nem tart ostobának, sőt! Levegő után kapkodtam, szólni se bírtam. Aztán igyekezett enyhíteni a nyers mondatot: persze, fiatal voltál, de akkor is, lehetett látni, mi lesz ebből az országra telepedő hatalomból. Neki könnyebb volt világosan látnia élettapasztalata, kora, családi háttere s még száz más okból.” (367.) Halda Aliz védekezhetett volna azzal is, hogy mindezek ellenére 1945-ben, a felszabadulás eufóriájában az első szabad választáson Márta is a kommunistákra szavazott, mint oly sokan mások, amit ő sohasem tagadott. „Később a Nárcisz eszpresszóban összetalálkoztam Pilinszky Jánossal, s majdnem sírva panaszoltam el neki, mit mondott nekem Márta. Mire ő végtelen szelíden és szeretettel azt felelte: ugyan már, ne vegye a szívére, tudja, hogy Márta néha igazságtalan.” (367–368.)
Márta emberi kapcsolatai sokszor ambivalensek voltak, amire talán a legjobb példa az, ahogy Németh Lászlóhoz viszonyult. Még Sárközi György életében, nyilván az ő révén ismerkedtek meg, s barátságuk a háború utáni években, a Válasz újraindításával vált még szorosabbá. Fia, Sárközi Mátyás (akinek, véleményem szerint, nagyobb teret is adhatott volna a szerkesztő) írja az emlékkönyv számára készült visszaemlékezésében: „Németh Lászlóval anyám jó barátságban volt... Az íróval való barátságot alaposan próbára tette Németh László moszkvai utazása. De amikor az egészségével támadtak bajok, anyám újra odaadó ápolójaként jelent meg a színen.” (316.) Már Németh László 1957-es Kossuth-díja is bosszantotta Mártát, még inkább az említett moszkvai utazása, 1959 őszén, s leginkább az a pohárköszöntő, amit Moszkvában, hazaindulásuk előtt mondott. „Sárközi Márta rettenetesen megharagudott rá – idézem ismét Halda Alizt –, összeszedte az összes neki dedikált Németh László-könyvet, levitte az antikváriumba és eladta. Nekem azt mondta, reméli, hogy ez el fog terjedni és főleg, hogy Németh László is meg fogja tudni.” (361.) A barátság, a szeretet azonban erősebbnek bizonyult a hirtelen haragnál, sőt kettejük nagyon különböző természetének egymást kölcsönösen zavaró elemeinél is. Megható, egyben nagyon mulatságos dokumentuma ennek és Márta emberi nagyságának az az 1960 májusából való levél, amelyben nyilván Németh László szemrehányó megjegyzésére válaszol: „Hogy elment a kedvem Magát meglátogatni? Lacikám, az én kedvemet rendkívül nehéz elvenni azoktól, akiket szeretek. Pedig valljuk be, hogy Maga harmincéves barátságunk során igazán mindent megtett ennek érdekében. Időnként sikerült is magamat valamiféle haragba belelovalni, de amikor beteg volt, pontosan tudtam, hogy éppen úgy szeretem, mint azelőtt, és talán túl sem éltem volna, ha történetesen elviszi az influenza. Sajnos, annyit megtanultam az idők folyamán, hogy természeteink nemcsak hogy nem egyeznek, de olyan homlokegyenest ellenkezőek, hogy nehéz közelből kibírni egymást. Éppen a kettőnk punctum saliensei olyan elviselhetetlenek egymás számára, hogy bárhogy igyekszünk, mégiscsak megugatjuk egymást, ha kicsit tovább beszélgetünk az udvarias társalgás határain túl. Ez azonban nem változtat azon, hogy én mégis barátomnak érzem és tudom Magát, és Maga is jól tudja, hogy ebben a szar világban és az egyre szarabbnak bizonyuló emberek között mégiscsak összetartozunk és számíthatunk egymásra.” (250–252.)
Márta fel tudott fortyanni, s olykor csakugyan sikerült magát valamiféle haragba belelovalnia, mégis türelemmel elviselte, hogy túlérzékeny, betegesen sértődékeny, narcisztikus barátja a maga üldöztetési mániájával, éhenhalási pánikjaival, valódi vagy vélt sérelmeivel traktálta, s néha még irigyelni sem átallotta, őt, akinek pedig bőven lett volna oka panaszkodásra. Szinte komikusnak hat, amit Németh László egy 1950 februárjában, tehát már a Válasz megszűnése és Márta teljes anyagi romlása után írt levelében olvashatunk: „Ahogy Maga él, azt irigyelni lehet. Egy szép vállalkozásban elvesztette, amije volt: bizonyos fokig a babérain pihen. Munkásnő, tehát megvan a nyugodt helye az új világban.” Ha ezt elfelejtjük, a folytatást már úgy olvashatjuk, mint ami méltó az író Németh Lászlóhoz. „Kinn él a természetben, nincsenek haszontalan vágyai, s ami tán mindennél több, vannak barátai, megvan a képessége a barátságra.” (244.)
Németh László nem az egyetlen „nehéz ember” volt Márta baráti körében, de nehézemberség okán ő nem szakított meg barátságokat. Csak azokat „írta le”, akiknek a tisztességében, erkölcsi tisztaságában csalódott, s ezeknek az elveszítése is, például Erdei Ferencé, nagyon fájt neki. Németh László iránti neheztelését le tudta vezetni az időnkénti „megugatás”-sal vagy a dedikált könyvek eladásának tüntető gesztusával. De tett ő más, fontosabb, pozitív értékű gesztust is Németh László felé. A koalíciós időkben szerveződött egy ugyancsak koalíciós, legalábbis annak álcázott értelmiségi szalon, a Fórum Klub, amelynek háziasszonyául Mártát szemelték ki, aki nagyon jól be tudta volna tölteni ezt a szerepet, s vállalta is, mindaddig, amíg ki nem derült, hogy Németh László ott nemkívánatos személy, s Márta nem óhajtott Némethnek a klubból, még inkább a magyar irodalomból való kirekesztésében közreműködni, s ezért visszalépett a háziasszonyi tiszttől. Gesztusnál sokkal több és fontosabb, hogy a háború után újraindított laszban milyen nagy publikációs teret biztosított neki, néha már a folyóirat terjedelmi egyensúlyának a rovására. Ott jelentek meg „az Iszony-nak a részletei, két felvonás Széchenyi című drámájából, két felvonás a Husz János-ból, irodalmi és pedagógiai tanulmányai s végezetül az Égető Eszter első fejezetei” – sorolja Széchenyi Ágnes. – „Ezzel Sárközi Márta életet is mentett, visszaadta a Hódmezővásárhelyen száműzetésben élő Németh Lászlót az irodalomnak.” (360.) A lasz háború utáni korszakáról 1965-ben írott visszaemlékezésében Márta ezt mondja: „Illyés szerkesztési elve volt, hogy a folyóiratban Németh Lászlónak kell a legtöbb helyet fenntartani, így születtek azok a szerkesztési monstrumok, melyekben 80 oldal Németh-regény után 70 oldal Németh-jegyzet terjengett.” (276.)
Az „életmentés” érdemét Márta nem vindikálta magának, de tény, hogy a Válasz „menedékház” lett Németh Lászlónak s rajta kívül még sokaknak. Nem csak a publikációs lehetőséghez nem vagy egyre kevésbé jutó „népiek”-nek. A lapengedély a Parasztpárt nevére szólt ugyan, de Illyés mint főszerkesztő leszögezte, hogy „a munkatársak természetesen nem párttagságuk szerint méretnek” (252.), párttagságon nyilván a parasztpárti tagságot értve. „A szerkesztés munkája nagyon egyszerű volt: a begyűlt kéziratokat el kellett olvasni, és az értékeseket közölni, a rosszakat papírkosárba dobni” – írja Márta, aki teljesen egyetértett Illyéssel abban, hogy a közölhetőség feltétele az érték, a minőség legyen, s ő ezt az elvet következetesen érvényesítette, ha kellett, még Illyéssel szemben is, aki „időnként ragaszkodott hozzá, hogy kegyeleti vagy pártszempontokból selejtet is közöljünk, pl. Móricz Virág novelláit vagy Örvös Lajos verseit. Ha már nem tudtam másképpen védekezni életveszélyes fenyegetései ellen, kiszedettem a műveket a nyomdában, és minden csütörtökön meglengettem őket az orra előtt, hogy lám, már itt is van a kiszedett korrektúra, a jövő számba biztosan bele fognak férni. Azóta sem jelentek meg”. (276.)
Neki hivatalosan a lap tördelése és kiadása lett volna a dolga; valójában ő „csinálta” a háború utáni Választ. Hogy milyen eredménnyel, azt sok mindenki tanúsítja. Például Illyés Gyula, aki egyre inkább arra szorítkozott, hogy a lapot dicsérje, Mártának gratuláljon, háláját fejezze ki, és alkalomadtán mint főszerkesztő, tekintélyével, nevének súlyával, diplomáciai készségével egy-egy kritikus pillanatban segítsen. Párizsból írja 1947 októberében: „a Válasz – az októberi szám is – oly kitűnő, hogy bűn volna hazamennem... Nem is tudom, mit dicsérjek a legjobban a lapban. Laci regényrészlete [Németh László Iszony-áról van szó] oly remek, hogy – komolyan mondom, itt negyed olyan jót sem írnak. A fiatal költők [a számban szereplő Gyarmathy Erzsébet, Szűcs László, Weöres Sándor, Samu János, Darázs Endre, Vas István és Lakatos István közül sokan valóban fiatalok voltak] úgy tudják a dolgukat, hogy tőlünk, öreg rozmároktól szánalom és tetszelgés volna, ha nem vonulnánk sürgősen nyugalomba... Minden munka alól felmentve érzem magam, s ezért is őszinte köszönetet mondok magának”. (253.) Szabó Zoltán pedig Sárközi Márta-nekrológjában irodalomtörténeti helyét is kijelöli: „A szerkesztésében megjelenő Válasz-évfolyamok... általános színvonalukkal minden korábbi folyóiratot felülmúltak, a Nyugatot is. De az új magyar irodalomtörténet ezernyi oldalának betűtengerében még arra se talált helyet, hogy a nevét említse. Olcsó és hamis volna ezt egyedül valamilyen politikai oknak tulajdonítani. A felejtésben annak is része lehet, hogy magyar tudósok vagy filozopterek, szellemi élettel foglalkozva, csak a könyveket látják, de azt, akinek az irodalom áramaiban egy-egy könyvnél jóval nagyobb szerepe volt, észre se veszik... Biztos érzékét a tehetséghez következetes emberi jóság toldotta s enyhítette, műveltségét a kultúrsznobizmus teljes hiánya jellemezte. Az intellektuális megalkuvás teljes hiányát morális türelmetlenség és szókimondás egészítette ki. Budapesten vele a századközép legbátrabb, legrendületlenebb s talán legönzetlenebb magyar asszonyát temetik.” (389–390.)
Szabó Zoltánnak igaza van abban, hogy „egyedül valamilyen politikai ok”-nak nem lehet tulajdonítani ezt a felejtést, s hadd tegyem hozzá: a folyóirat elleni kirohanásokat s végül a lap ellehetetlenülését és megszűnését; de a Választ újraindítása pillanatától körüllengte valami gyanú, aminek tagadhatatlanul volt politikai színezete is. Az egyre nagyobb hatalomhoz jutó szélsőbal politikusait, ideológusait nyilvánvalóan zavarta a „népiek” jelenléte a folyóiratban, mintha ők csupa politikailag kompromittált emberből toborozott, ideológiailag egységes, reakciós, ellenzéki frontot alkottak volna a demokrácia vagy a szocializmus elveivel szemben. Mulatságos, hogy ebben az egyre gyanúsabbá váló lapban rendszeresen publikált a „népi” írók prominens alakja, a Nemzeti Parasztpárt elnöke, Veres Péter, aki pedig többféle politikai, kormányzati funkció betöltésére is alkalmasnak találtatott: tagja volt az ideiglenes nemzetgyűlésnek, 1945–47-ben elnöke a Földbirtokrendező Tanácsnak, 1947–48-ban honvédelmi miniszter. Róla így ír Márta az ő „közismerten pittoreszk” modorában: „Veres Péter bácsi a »Jegyzet« rovatot sajátította ki: ott fejtette ki véleményét mindarról, amihez nem értett, és különös hévvel szentelte magát a nők elemzésének, akik szerinte két csoportra oszthatók, úgymint dámák és ringyaók.” (276.)
Megjegyzendő, hogy milyen nagy számban írtak a lapba olyanok, akiket igazán nehéz lett volna a népi írók kategóriájába sorolni, mint pl. Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Vas István, Szentkuthy Miklós vagy az Újhold legbelső körébe tartozó Lakatos István („Lakatoskám”, ahogy Márta szólította és emlegette), akinek az emlékkönyvben közölt levelei a kötet gyöngyszemei, az őszinte szeretet finom iróniában oldott megnyilvánulásai, már-már játékos szerelmi vallomások, legfőképpen a Márta emberi, szellemi, erkölcsi nagyságának kijáró feltétlen hódolat jelei. És talán még inkább em- líthetem Pilinszkyt, aki szintén „újholdas”-ként indult, de a Válasznál kötött ki, amiben Széchenyi Ágnes szerint döntő szerepet játszott „személyes kapcsolata a nála másfél évtizeddel idősebb Sárközinével. Kortársai közt elveszettebb volt, a »szerkesztő néniben«, ahogy leveleit Sárközi Márta aláírta, kicsit anyát is kapott. A lényegesen szűkebb színképű Újhold szerkesztői nem nézték jó szemmel a barátságot és hogy Pilinszky a vetélytársnak tekintett folyóirathoz szegődött. A szemrehányások és sértések Pilinszkyt abban erősítették meg, hogy a – saját fordulatát idézzük – »jobbik részt« választotta”. (58.) Pilinszky is érezhette a dolog fonákságát; 1948 januárjában ezt írja Mártának Rómából: „...sose hittem volna, hogy valamikor mint ocsmány »urbánus« Magukhoz tartozom... Lengyel Balázs szememre vetette, mért nem tartok velük? Kereken megmondtam neki, hogy nem hiszek az irodalom kor szerinti tagolódásában, s különben is jobb oda tartoznom, ahol szeretnek, mint oda, ahol marnak, ha még talán ott is volna a helyem”. (198–200.)
Bizonyos körökben, ahol a „népi” író gyanús volt, gyanús volt az „urbánus”, a „polgári” is; nem csoda, hogy az Újhold sem élte túl a Választ. A két lap sorsában nem, de megítélésében volt különbség. A Választ övező gyanúból méltánytalan, sommás elmarasztalás lett. Márta írja egy keserű humorú anekdotikus történetkéjében: „Egyszer találkoztam Heltai Jenővel, aki szivarját szája sarkába tolva szemrehányóan rám szólt: »Hallom, fiam, hogy apád pénzén fasiszta folyóichatot szechkesztesz.« Sajnos, ezt apámnak is megírta, és ezzel meg is szűntek az élelmiszercsomagok, sőt idővel más anyagi támogatás is.” (275.)
Ha valaki ma, elfogulatlanul, olvas bele a lapba, ezt a szánalmasan nevetséges, abszurd vádat talán meg sem érti, még ha sejti is, hogy a hatalom megszerzésére és kisajátítására készülődő kommunistáknak, köztük a Parasztpártba beépülteknek is, fejfájást okozhatott a Válasz. Zavarhatta őket például a lap egyik meghatározó személyisége, a félelmet, megalkuvást nem ismerő Bibó kikezdhetetlen erkölcsi integritása. Őt úgy egyszerűen lefasisztázni vagy akár csak reakciósnak titulálni bajos lett volna, mint ahogy írásainak hallatlanul magas színvonalát sem tagadhatta legádázabb ellenfele sem. Tisztességben, a minőség megbecsülésében, a gondolkodás, a véleménynyilvánítás szabadságába vetett hitében ideális szellemi társa volt Mártának. Minthogy mindketten Budapesten éltek, és sűrűn érintkeztek, nem kellett levelezésre hagyatkozniuk; de harmonikus barátságuknak, kölcsönös szeretetüknek, megbecsülésüknek és Márta – másokkal kapcsolatban is gyakran megnyilvánuló – legendás segítőkészségének maradt szövegszerű dokumentuma is az ifjabb Bibó Istvánnal és feleségével készült interjúban, amely az azóta már szintén nem élő ifjabb Bibóné mondataival így zárul: „Szent Ágoston Vallomásaiban az van, hogy a rossz nem szubsztanciális dolog, csak a jónak van léte. Az életemben ez egyértelmű tapasztalás lett. Akik rosszak voltak hozzám, azokat elnyelte a múlt, és akiknek köszönhetek valamit, azok velem élnek, nap mint nap jelen vannak. Az én kapcsolatom vele nagyon vékony volt, de érzem, hogy Márta néni évtizedek óta még mindig él a Bibó családban.” (387.)
Márta és Bibó lelki rokonságára Gyapay Gábor egy mondatát idézem abból az interjúból, amelyet Széchenyi Ágnes vele készített, és feleségével, Kovách Mártával, a „kis Mártá”-val, ahogy emlegették, így különböztetve meg őt a „nagy Mártá”-tól, annak idején, amikor a Válasz szerkesztőségének titkárnőjeként dolgozott. „Oly kemény jellem volt Bibó, mint Márta” – mondja Gyapay. (347.) A Mártához holtáig töretlen hűséggel és barátsággal ragaszkodó házaspárral készült interjú itt is a feleség mondataival zárul: „Amikor Márta meghalt, én éppen Londonban voltam, Matyival volt randevúm, mert egy könyvet kellett elvigyek Cs. Szabónak, és Matyi kalauzolt, illetve kísért el. Megérkezett, és azt mondta, a mama meghalt. Egy korszak zárult le abban a pillanatban.” (347.)
Gyapay Gábor a „Válasz-ifjak”-nak abba a csoportjába tartozott, akik az Eötvös Collegium tagjai, már végzett tagjai, netán fegyelmi úton kizárt tagjai voltak; például Lator László, akinek 1989-ből származó Márta című emlékezése alighanem mind a mai napig a legárnyaltabb, legszebb portré erről a különlegesen színes, sokféleképpen tehetséges, tisztességes, emberséges és legendásan áldozatkész asszonyról. Az Eötvös Collegiumból jött Fazekas László, Domokos Mátyás, Major Jenő, Kicsi Sándor, Kéri Henrik (akit Márta, a legenda szerint, egy kitelepítendő svábokkal szinte már induló vonatról szedett le, majd szerkesztőségi altisztként alkalmazott); onnan került Márta vonzási körébe Orosz László, Niederhauser Emil, Szász Imre, Bornyi Sándor, Sárosi Bálint és még sokan, akik nem is írtak mind a Válaszba, de ettől függetlenül és a lap megszűnése után is tartották Mártával a kapcsolatot; látogatták a Nagymező utcában, majd a Szilágyi Erzsébet fasorban, ahol műstoppolt, s főként a Zugligeti úti kis házban, amely élete utolsó másfél évtizedében az otthona volt.
Márta kapcsolata az Eötvös Collegium fiataljaival még a Válasz hőskorában kezdődött, amikor a lapot a Nyúl utcai Molnár-villában szerkesztette. Lehet, hogy ezt a kapcsolatot Keresztury Dezső teremtette meg, aki maga is sokat publikált a Válaszban, s aki akkor még az Eötvös Collegium igazgatója volt, s ebben a minőségében elszántan harcolt a Collegium létét fenyegető támadások ellen. Végül is sikertelenül, mert a Collegium megszűnt, nagyjából a Válasszal egy időben s nagyjából hasonló okokból. „Szabadon szolgál a szellem” – Keresztury ezt a jelmondatot találta ki a vezetése alatt álló intézménynek, ahol a szellemi függetlenség, a szabad gondolkodás és véleménynyilvánítás, a minőség tisztelete ugyanolyan becses, sőt szent volt, mint a Válasz berkeiben. Széchenyi Ágnes „szinte bizonyos”-ra veszi, hogy a Szabad Nép 1949. szeptember 25-i, már a Válasz megszűnése után megjelent „dörgedelmes”, névtelen cikkét „Lakatos Imre írta, a szélsőbalos volt Eötvös-kollégista, a kollégium egyik szétverője” (64.), aki a Valóság 1947. februári számában egyebek közt azért támadta az Eötvös Collegiumot, mert ott „a kritikai szellem öngerincre tett szert”. Aligha véletlen párhuzamokról, egybeesésekről van szó. Révai József 1949-ben megjelent Élni tudtunk a szabadsággal című könyvében büszkén jelenti ki: „A kommunistáknak talán legnagyobb érdeme, hogy a négyesztendős harcban a belső és külső reakcióval a népünkben rejlő alkotó erőket felszabadították.” Széchenyi Ágnes kommentárja: „Ezek szerint a Válasz közreműködői nem a magyar nép fiai.” (64.) A történelem iróniája, hogy amikor Révai diadalittas sorai megjelentek, a menthetetlenül pusztulásra ítélt Eötvös Collegium legalábbis formálisan még élt, bár a végső agónia állapotában, viszont az elébe oly sokszor „bezzeg”-példaként állított Győrffy Kollégiumot és a belőle sarjadt NÉKOSZ-t már 1948-ban feloszlatták egy párthatározattal.
Márta a Válasz megszűnését és a maga anyagi romlását akasztófahumorral vette tudomásul: „A [Nyúl utcai] ház elúszott, a szerkesztőség megszűnt, a folyóirat viszont szerintem olyan, mint Lenin, élt és élni fog.” (284.)
Ruttkay Kálmán




© Holmi 2005 | Tervezte a pejk
Valid CSS! Valid HTML 4.01!